PÜ BH 2019/205
PÜ BH 2019/205
2019.07.01.
A szülőtartás iránti perben a bíróságnak vizsgálnia kell a jogosultnak a tartásra való rászorultságához vezető magatartását (önhibáját) is [1952. évi IV. tv. (Csjt.) 60. § (1) és (3) bek., 2011. évi CCXI. tv. 14. §].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] Az alperes a felperes első házasságából származó gyermeke. A felperes a második házastársától 30 éve elvált, de jó kapcsolatban maradtak.
[2] A felperes a kereset benyújtásakor 68 éves volt, korábban vállalkozóként (villanyszerelő végzettséggel) dolgozott. A 72 505 forint összegű nyugdíját 50%-ig letiltás terheli, ezért ténylegesen (kerekítve) 36 000 forint nyugdíjat folyósítanak részére. A jövedelmére vezetett végrehajtás adatai nem ismertek. A felperesnek két gyermeke van, az alperes mellett a másik gyermekéről azonban csak annak felnőtt korában szerzett tudomást, ezért a tartásához sem járult hozzá. A születési anyakönyvbe apaként sem jegyezték be.
[3] A felperes három ingatlan tulajdonjogával rendel-kezett.
[4] Az 1. számú ingatlan eredetileg a felperes kizárólagos tulajdonában állt. Az ingatlan alsó szintjén vendéglátóipari egységet alakítottak ki, az emeleten két lakás van. 1998. március 1-jén a felperes és az alperes ráépítési megállapodás elnevezésű szerződést kötöttek. A szerződés alapján a felperes 1/1 tulajdoni hányada 1/10 tulajdoni hányadra csökkent, az alperes a ráépítéssel 9/10 tulajdoni hányadot szerzett, majd a további 1/10 tulajdoni hányadot a 2003. április 30-i ingatlan-nyilvántartási bejegyzés szerint a felperestől megvásárolta. Ezzel egyidejűleg az ingatlanra bejegyzett jogokat – többek között – a felperes volt házastársa javára 10 000 000 forint tőke erejéig bejegyzett jelzálogjogot, továbbá 4 000 000 forint és járulékai erejéig bejegyzett végrehajtási jogot törölték. A lakások bérbeadásából az alperesnek jövedelme nincs.
[5] A felperes a 2. számú, 200 négyzetméter alapterületű házas ingatlan tulajdonjogát adásvétel jogcímén 1989-ben szerezte meg. 2003-ban a felperes volt felesége tulajdonába került az ingatlan 1/10 tulajdoni hányada, amit a felperes 2011-ben visszavásárolt, így ismét az ingatlan kizárólagos tulajdonosává vált. Az ingatlanon 23 600 000 forint és járulékai erejéig jelzálogjog állt fenn. A felperes mint dologi jogi kötelezett az ingatlannal állt helyt.
[6] A felperes a kölcsönt nem fizette vissza, az ingatlant a felperessel szemben indult végrehajtási eljárásban értékesítették, az árverési vételárból a jelzálogjogosultak követelése kielégítést nyert. Az árverési vevő tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba 2013. szep-tember 16. napján bejegyezték. Az ingatlanból a felperes elköltözött, lakhatását jelenleg a volt házastársa egy külön bejáratú épületben biztosítja, egyben az élelmezésében is támogatja, cserében a felperes segédkezik a ház körüli teendőkben, illetve egy ingatlan felújításában. A volt házastársának rezsiköltség-hozzájárulásként havi 10 000-13 000 forintot ad át, egyéb kiadásai alacsonyak, élelmiszerre napi 500 forintot, gyógyszerre kéthavonta 4000 forintot költ.
[7] A 3. számú ingatlan az 1995. május 2. napján kötött adásvételi szerződéssel került a felek azonos arányú közös tulajdonába. A felperes az ingatlan 2321/7628 tulajdoni hányadát átruházta az alperes gyermekére (unokájára). Jogerős ítélet a felperes létfenntartásának veszélyeztetettsége jogcímén a megajándékozottat az ajándék visszaadására kötelezte.
[8] Az alperes vállalkozó, saját előadása szerint havi jövedelme kb. 400 000-500 000 forint. Az alperes gondoskodik az élettársa és annak két gyermeke, továbbá volt házastársa halála miatt a házasságából született két gyermeke eltartásáról. Nagyobbik gyermeke külföldön felsőfokú tanulmányokat folytat, a kisebbik tanuló. Az édesanyjuk hagyatékát jelentős összegű tartozás terheli. Az alperes élettársa dolgozik, volt házastársa a két gyermek után összesen 20 000 forint gyermektartásdíjat fizet.
A kereseti kérelem és az alperes ellenkérelme
[9] A felperes a keresetében azt kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest 2013. év december 1. napjától kezdődően havi 100 000 forint rokontartás megfizetésére.
[10] Keresete indokaként előadta, hogy a tartásra rászorul: a nyugdíja 72 505 forint, amit 50% erejéig letiltás terhel, munkát végezni idős kora és egészségi állapota miatt nem tud. Vagyona nincs: három nagy értékű ingatlanát átruházta az alperesre, illetve az unokájára abban a reményben, hogy idős korában eltartásáról gondoskodnak. A lakóhelyét elárverezték, jelenleg lakhatását és a létfenntartását a volt házastársa biztosítja, de vele szemben tartási igénnyel nem léphet fel. Az alperesen kívül más tartásra kötelezhető hozzátartozója nincs.
[11] Követelésének összegét az emberhez méltó körülmények közötti élethez szükséges anyagi fedezetre alapította. A KSH létminimum-számítás szerint az egyfős nyugdíjas háztartás legkevesebb 78 759 forint összegből tud gazdálkodni, ebből pedig csak az élelmiszerre fordított kiadás 21 255 forint. Álláspontja szerint közismert tény, hogy 36 252 forintból még a lakhatás biztosítása esetén sem lehet megélni.
[12] Az alperes a kért tartás megfizetésére teljesítőképes, jó anyagi körülmények között él.
[13] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.
[14] Vitatta a felperes tényállításainak valóságtartalmát, mert a keresetében a másik gyermekét meg sem említette, volt feleségével pedig élettársi kapcsolatban él, egy ingatlanban laknak. Kétségtelen, hogy a jogvitára irányadó 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) 60. § (1) bekezdése alapján az élettárs rokontartás megfizetésére nem kötelezhető, de az élettárs jogi fogalma feltételezi az élettársak kölcsönös támogatási kötelezettséget (BH 2005.141., Kúria Pfv.II.21.041/2012.), tehát a jogvitában nem hagyható figyelmen kívül. Az ingatlanok tulajdonjogát visszterhes szerződések alapján szerezte meg, továbbá a felperes felhalmozott tartozásait is kifizette.
[15] Állította, hogy a felperes a tartásra nem szorul: jó egészségi állapotban van, rendszeresen teniszezik; munkaképes, részmunka vállalására képes; élettársi kapcsolatban él. Az objektív okok mellett vizsgálandó az is, hogy nyugdíját a rászorultságot kizáró önhiba miatt terheli letiltás. A felperes kölcsöne miatti dologi jogi helytállása túlmutat a gyermeki kötelességen és a társadalmi közfelfogás szerinti elvárhatóságon.
[16] Végül hivatkozott a felperes tartásra való érdemtelenségére. Kapcsolata a felperessel 15 éve megszűnt, a felperes a nagyobbik unokáját utoljára hatéves korában látta, a kisebbiket nem is ismeri. Az alperes tartására a felperes által fizetett tartásdíjat az alperes édesanyja takarékbetétben gyűjtötte össze, ezt az összeget 18 éves korának betöltésekor a felperes felvetette vele és saját céljaira fordította.
Az első- és másodfokú ítélet
[17] Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.
[18] Megállapította, hogy a jogvitára a Csjt. 60. § (1) bekezdése, a 61. § (1) bekezdése, illetve a 64-66. §-ai az irányadók.
[19] A felperes jövedelmi és vagyoni viszonyait, valamint kiadásait a felek egyező előadása, az alperes jövedelmi viszonyait a felperes által sem vitatott nyilatkozata alapján állapította meg. Az alperes a tartozását végrehajtói okirattal, a gyermekei által örökölt vagyont, illetve annak terheit a hagyatékéi eljárásban felvett jegyzőkönyvvel igazolta.
[20] A perben az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: régi Pp.) 164. § (1) bekezdése alapján a felperest terhelte állításainak bizonyítási kötelezettsége, amelynek a felperes sikerrel nem tett eleget, a tényadatokat az alperes által csatolt iratokból lehetett megállapítani.
[21] Az elsőfokú bíróság elsődlegesen a rászorultság törvényi feltételeit vizsgálta: értékelte az objektív körülményeket és szubjektív körülményként ezek kialakulásában a felperes közrehatását, így a saját jövedelme alacsony mértéke, illetve a lakhatása elvesztése miatti önhibáját.
[22] Megállapította, hogy a felperesnek tartásra kötelezhető házastársa (volt házastársa) nincs, a volt házastársával való kapcsolata jogi jellegének (élettársi jogviszony) megítélése a jogszabályban előírt tartási kötelezettség hiányában a jogvita elbírálásánál irreleváns.
[23] Tény, hogy a felperes rendkívül alacsony, havonta 36 000 forint jövedelmet kap kézhez. Saját előadása szerint a havi kiadása 30 000 forint, mivel volt házastársa a lakhatását, részbeni élelmezését, sőt a közlekedését természetben biztosítja. A jelenlegi pénzbeli kiadásait ezért a részére folyósított nyugdíj fedezi. A perben a felperest terhelte a természetbeni támogatás nélküli kiadásainak a bizonyítása. A felperes a tényleges szükségleteit nem számszerűsítette: a konkrét – szükséges – költségeire előadást nem tett, az emberhez méltó élet meghatározás pedig általános jellegű. A statisztikai létminimum meghatározás elvi (általános) jellege miatt bizonyítékként nem fogadható el, attól ugyanis az egyes emberek tényleges szükségletei – egyéb körülményeik figyelembe-vételével – jelentősen eltérhetnek. A felperesnek a saját, egyéni szükségleteit kellett volna bizonyítania, ezt a kötelezettségét egy átlagkimutatás nem pótolja.
[24] A rászorultságnál vizsgálandó az is, hogy a jogosult képes-e saját erőből további bevétel elérésére. A felperes hivatkozott ugyan idős korára és egészségi állapotára, betegségeit azonban nem igazolta és a perben nem merült fel adat munkavállalási próbálkozásaira sem. A peradatokból az a következtetés vonható le, hogy a felperes a további végrehajtás elkerülése érdekében nem vállal munkát.
[25] Az elsőfokú bíróság a felperes lakhatási helyzeténél hangsúlyozottan vette figyelembe, hogy azt a jogosult saját magatartása eredményezte (önhiba). A felperes nem bizonyította állítását, miszerint az árverésre vezető kölcsönt az alperes hibájából nem tudta visszafizetni (az alperes vette fel a kölcsön folyamatos törlesztését biztosító és neki járó bérleti díjat). Az elsőfokú bíróság nyomatékkal értékelte a felperes rosszhiszemű pervitelét: a lakóhelyének elvesztését eredményező végrehajtást megtévesztő okirattal (névazonosság) úgy próbálta beállítani, hogy arra az alperes tartozása vezetett; a keresetlevélben meg sem említette a másik fiát, ezáltal szavahihetősége egyéb más tényelőadásai körében is erősen megkérdőjelezhető.
[26] A jogvita eldöntésénél nem releváns az ingatlanok átruházásának indoka. A rokontartás jogalapját az önhibán kívüli rászorultság, a szülő-gyermek kapcsolat és a kötelezett teljesítőképessége alapozza meg. A szülőtartás és az ajándék visszakövetelése a PK 77. számú állásfoglalás szerint egymástól független igény, a jogérvényesítés egyetlen korlátja a joggal való visszaélés.
[27] Mindezen peradatok együttes értékelésével az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a rokontartás törvényi feltételeit a felperes nem bizonyította, ami a kereset elutasítását eredményezte.
[28] Tény, hogy az alperes jó anyagi körülmények között él, ez azonban önmagában nem igazolja a felperes által kért tartás fedezetének meglétét. Két gyermeke eltartását biztosítja, az édesanyjuk után örökölt hagyaték tiszta értéke negatív. Az alperes teljesítőképessége nem volt tisztázható.
[29] Az elsőfokú bíróság az alperes terhére értékelte a felperes érdemtelenségének bizonyítatlanságát.
[30] A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az alperest 2013. december 1. napjától kezdődően 2018. január 31. napjáig havi 30 000 forint rokontartás megfizetésére kötelezte. Megállapította, hogy az alperesnek a fenti időtartam alatt 1 500 000 forint tartásdíjhátraléka keletkezett, amelynek megfizetésére havi 100 000 forint részletfizetést engedélyezett. Ezt meghaladóan az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
[31] A másodfokú bíróság a tényállást az ajándék visszakövetelése iránti perben időközben meghozott jogerős ítélet adataival kiegészítette és azzal helyesbítette, hogy a felperes és volt felesége között élettársi kapcsolat nem áll fenn. A kiegészített, illetve helyesbített tényállásra is figyelemmel a másodfokú bíróság a felperes fellebbezését részben alaposnak ítélte. A bizonyítékok újraértékelésével és felülmérlegelésével eltérő jogi következtetést vont le.
[32] Megállapította, hogy a felperesnek az alperesen kívül más tartásra kötelezhető rokona nincs, házastársától 30 éve elvált, ezért a Csjt. 22. § (3) bekezdése alapján a felperes volt házastársát tartási kötelezettség nem terheli. Az élettársi tartás jogintézményét pedig sem a Csjt., sem az akkor hatályos, 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) nem ismerte. Ebből következően a felperes a rászorultsága esetén elsősorban a gyermekével szemben léphetett fel tartási követeléssel.
[33] A felperes bizonyította a rokontartás jogalapját, a tartásra rászorultságát. A perindításkor közel 70, a jogerős ítélet meghozatalakor 72 éves, a nyugdíjkorhatárt betöltött felperestől nem várható el maradék munkaereje megfeszítésével a munkavállalás az alperes tartási kötelezettség alól mentesítése érdekében. Kétségtelen, hogy a felperes a havi kiadásait nem igazolta, a saját jogú 76 000 forint összegű nyugdíját azonban 50%-ig letiltás terheli, így a kézhez kapott összeg mindössze 36 000 forint, ami rászorultságát önmagában megalapozza. Ezt alátámasztja az ajándék visszakövetelése iránti kereset eredményessége is, a perben hozott, az adott ügyben ítélt dolognak nem minősülő jogerős ítélet megállapította, hogy a felperesnek létfenntartása érdekében az elajándékozott ingatlanhányadra szüksége van. A felperes rászorultsága ennek visszajegyzéséig áll fenn, az ehhez szükséges idő alapján 2018. január 31. napjáig tekinthető rászorultsága megalapozottnak.
[34] A felperes által kért tartás mértéke eltúlzott, mert élelmezéséről, ruházkodásáról, lakhatásáról részben volt házastársa gondoskodik. Egyfős nyugdíjas háztartás létminimuma igazoltan havi 79 000 forint, amit a felperes részére folyósított nyugdíj mellett havi 30 000 forint tartás biztosít és ennek megfizetésére az alperes teljesítőképes. Így a felperes létfenntartása volt házastársa támogatásával, a kézhez kapott nyugdíjjal és a tartásdíjjal megfelelően biztosított.
A felülvizsgálati kérelem, csatlakozó felülvizsgálati kérelem
[35] A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet, a felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő.
[36] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen azt kérte, hogy a Kúria a jogerős ítéletet helyezze hatályon kívül és az elsőfokú bíróság érdemben helyes ítéletét hagyja helyben. Másodlagosan a Kúria a jogerős ítéletet helyezze hatályon kívül és a másodfokú bíróságot új eljárásra és határozat meghozatalára utasítsa. A jogerős ítélet jogszabálysértő voltát a régi Pp. 221. §-a, 164. § (1) bekezdése, 206. § (1) bekezdése, 252. § (3) bekezdése, valamint a Csjt. 60. § (2)–(3) bekezdése, 64. §-a és 66. § (1) bekezdése megsértésére alapította.
[37] A felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmében azt kérte, hogy a Kúria a jogerős ítélet részbeni hatályon kívül helyezésével az alperest a keresetlevél benyújtásától kezdődően és véghatáridő nélkül havi 100 000 forint tartás megfizetésére kötelezze és ennek megfelelően módosítsa a hátralék összegét is. Anyagi jogi jogszabálysértésként a Csjt. 60. § (1) bekezdését, 65. § (1) bekezdését jelölte meg.
A Kúria döntése és jogi indokai
[38] A felülvizsgálati kérelem megalapozott, a csatlakozó felülvizsgálati kérelem megalapozatlan.
[39] A Csjt. 60. § (1) bekezdése definiálja a rokontartásra, így a szülőtartásra jogosultság feltételeit, a Csjt. 61. § (1) bekezdése a tartásra kötelezettek körét és a tartás sorrendjét.
[40] A Csjt. 60. § (1) és (3) bekezdése a tartásra való jogosultságot három konjunktív feltételhez köti: a) a jogosult önmaga eltartására való képtelensége; b) a tartásra kötelezhető házastárs hiánya és c) a jogosult a tartásra ne legyen érdemtelen.
[41] Kétségtelen, hogy a felperesnek tartásra kötelezhető házastársa nincs és a másodfokú bíróság álláspontjával egyezően a Csjt. 22. § (3) bekezdésére alapított házastársi tartás a perben fel sem merült. Helyesen érvelt a felperes azzal is, hogy a Csjt. 24. §-ában foglalt, a házastársak kölcsönös támogatási kötelezettségétől eltérően, a régi Ptk. 578/G. § (1) és (2) bekezdése az élettársakkal szemben ilyen erkölcsi elvárást még elvi szinten sem támaszt. A Csjt. 61. § (1) bekezdésének sorrendisége alapján tehát a tartás az alperestől mint leszármazótól követelhető.
[42] A következetes ítélkezési gyakorlat a „magát eltartani nem tudja” törvényi feltételt a tartásra való rászorultsággal azonosítja. A Kúriának elsődlegesen abban kellett állást foglalnia, hogy a jogszabályhely kifejezett nevesítése hiányában a rokontartás általános szabályánál [Csjt. 60. § (1) bekezdés] az önmaga tartására való képtelenség (rászorultság) feltételénél az objektív tényhelyzet és a jogosult szubjektív közrehatása közötti ok-okozati összefüggés (önhiba) – erre való hivatkozás esetén – vizsgálandó és értékelendő-e.
[43] A Kúria nem fogadta el a másodfokú bíróság álláspontját, hogy a tartásra való rászorultság körében a Csjt. 60. § (1) és (3) bekezdése alapján további törvényi feltétel (önhiba) hiányában a rászorultság objektív ténye önmagában megalapozza a szülőtartásra jogosultságot.
[44] Az Alaptörvény L) cikk (3) bekezdése alapján sarkalatos jogszabály, a 2012. január 1. napján hatályba lépett családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény 14. §-a kimondja: a nagykorú gyermeknek külön törvényben foglaltak szerinti tartási kötelezettsége áll fenn azon szülőjével szemben, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani. A hivatkozott törvényi rendelkezés a 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) hatálybalépése előtt hatályos volt, ezért a „külön törvény” megfogalmazás az akkor hatályos Csjt. 60. § (1) bekezdésére utal.
[45] A 2011. évi CCXI. törvény 14. §-a a Csjt. 60. § (1) bekezdésében előírt feltételrendszert bővítette a jogosult rászorultsága körében az önhiba hiányának előírásával. (A Kúria megjegyzi, hogy a Ptk. 4:194. § (1) bekezdése a sarkalatos törvény definícióját vette át a jogosult oldalán bizonyítandó konjunktív feltételeknél.) Mindebből következően önmagában az, hogy a Csjt. (a házastársi tartással szemben) a rokontartás törvényi feltételei között az önhibát nem írja elő, a külön törvényben meghatározott többletfeltétel miatt az önhiba értékelésének mellőzéséhez nem vezethet. A szülőtartás iránti jogvita elbírálásánál tehát a bíróságnak a Csjt. szabályait és a 2011. évi CCXI. törvény 14. §-át kell alkalmaznia.
[46] A rászorultság kizárólag tényhelyzetként való értelmezése azt eredményezné, hogy a bizonyítási kötelezettség a jogosult jövedelemére, megélhetési, lakhatási körülményeinek igazolására korlátozódik, és az esetlegesen releváns előzmények értékelés nélkül maradnak. A Kúria ezért a 2011. évi CCXI. törvény hatálybalépése előtt indult szülőtartási perekben a jogosult rászorultsághoz vezető magatartását a konkrét ügy egyedi körülményeinek figyelembevételével a bizonyítékok között mérlegelte. Az ítélkezési gyakorlatra és a szülőtartásra jogosultság törvényi feltételeire tekintettel az adott ügyben az elsőfokú bíróság járt el helyesen a jogosult saját eltartási képtelensége objektív tényében való közrehatásának vizsgálatával és értékelésével.
[47] Az egységes és következetes bírói gyakorlat az önhibát a rászorultsággal összefüggésben értelmezi: az önhiba a rászorultság körében szubjektív tényező, a felelősségnek a felróhatóságot el nem érő foka, a jogos és jogellenes magatartások között foglal helyet. E magatartás megvalósulását a jog nem tekinti jogellenesnek, de nem is biztosítja azt a védelmet, amit a jogos magatartásokhoz fűz. Az önhiba mindig a konkrét eset körülményeihez igazodva, a felekkel szemben érvényesülő elvárások megvalósulásához viszonyított, de mindkét fél méltányos szempontjait figyelembe véve értékelhető (BH 2014.49.). Önhibának minősíthető az, ha a tartásra jogosult a hasznosítható vagyonával nem úgy rendelkezik, hogy az a megélhetését biztosítsa (pl. elajándékozta), vagy nem tesz meg mindent az önálló jövedelem megszerzéséért.
[48] Az adott esetben nem volt vitatott, hogy a felperes állandó, tényleges jövedelme alacsony, lakhatását, élelmezését a volt felesége alapvetően szívességből biztosítja. A kereset benyújtásakor 68 éves, a nyugdíjkorhatárt betöltött felperestől – függetlenül a jó fizikai állapotától – nem várható el nyugdíja kiegészítéseként a többletmunka vállalása. A felperesnek a per indításakor ingatlanvagyona nem volt, jelentősebb értékű ingóvagyonra nincs peradat. Az ajándék visszakövetelése iránti perben megítélt ingatlan tulajdoni hányaddal pedig csak tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartási bejegyzése után rendelkezhet. A felperes tehát a rászorultsága objektív tényét bizonyította.
[49] Az elsőfokú bíróság jogszabálysértés nélkül értékelte a felperes önhibájaként, hogy a peradatok szerint jövedelme csökkenése, lakhatásának elvesztése a saját (felróható) magatartásának következménye volt és a kialakult helyzet elkerülése érdekében sem tanúsított az adott helyzetben elvárható magatartást.
[50] Okirattal bizonyított, hogy a magánkölcsönt a felperes vette fel és a kötelezettsége teljesítésének hiánya vezetett az általa addig zavartalanul lakott ingatlan árverési értékesítéséhez. A peradatok alapján a volt feleségének is jelentős összeggel (10 000 000 forint tőke) tartozott, aki ugyan a kölcsönt nem követelte vissza, de az árverési vételárból a jelzáloggal biztosított követelése kielégítést nyert. A felperes a 2005-ben felvett kölcsön visszafizetések elmaradásának állított indokait nem bizonyította, a volt házastársától kapott kölcsönre pedig nem is nyilatkozott. A nyugdíját terhelő letiltás előzményére ellentmondó előadásokat tett, az ennek alapjául szolgáló jogügyletet sem tudta egyértelműen meghatározni. A megélhetését biztosító nyugdíját terhelő levonás oka tisztázatlan maradt, a felperes pedig meg sem kísérelt okszerű magyarázatot adni eladósodására.
[51] Nincs peradat arra sem, hogy a felperes milyen lépéseket tett a várható helyzet elkerülésére: megpróbált-e a hitelezővel tárgyalni, a jövedelmét érintő jogügyletben mindent megtett-e a letiltás elkerülésére, ezáltal létfenntartása anyagi fedezetének biztosítására. A felperes a lakhatását azért vesztette el, mert jelentős összegű kölcsönöket vett fel és tartozását nem fizette vissza. A felperesnek a kölcsönök felvételekor fel kellett volna mérnie a valós teljesítőképességét és nyilvánvalóan számolnia kellett azzal is, hogy a visszafizetés elmulasztása számára jelentős – az életkörülményeire kiható – hátránnyal járhat. A létfenntartását biztosító jövedelem letiltása okának bizonyítatlanságát pedig a terhére kell értékelni.
[52] A felperes elhelyezését, részbeni élelmezését és közlekedését a volt felesége szívességből biztosítja, amelyet szintén szívességi szolgáltatásokkal (pl. kutyasétáltatás, az építkezésében való közreműködés) viszonoz. Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felperes létfenntartása jelenleg részben biztosított, pénzbeli kiadásai pedig – saját előadása alapján – a ténylegesen megkapott nyugdíjának összegét nem haladja meg.
[53] Az elsőfokú bíróság a régi Pp. 3. § (3) bekezdése, 164. § (1) bekezdése helyes alkalmazásával, a peradatok külön-külön és összességében való, a régi Pp. 206. § (1) bekezdésének megfelelő, együttes értékelésével helyesen vonta le azt a következtetést, hogy a felperes a rokontartás konjunktív feltételei közül a rászorultságát – a tényhelyzet kialakulásában való magatartása (önhiba) miatt – nem tudta bizonyítani. A másodfokú bíróság a szülőtartás törvényi feltéte-leinek megsértésével, a felperes magatartása értékelésének mellőzésével a bizonyítékokat okszerűtlenül és súlyosan egyoldalúan – jogszabálysértően – mérlegelte felül.
[54] Az eredményes felülvizsgálati kérelem miatt a felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelme okafogyottá vált.
[55] A kifejtettekre tekintettel a Kúria a jogszabálysértő jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság érdemben helyes ítéletét helybenhagyta.
(Kúria Pfv. II. 20.382/2018.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás