PK ÍH 2019/23.
PK ÍH 2019/23.
2019.03.01.
I. Ha felek által kötött megállapodás szerint a rendelkezésre álló pénzösszeg erejéig az alperes által kiválasztott ingatlanok az alperes belátása szerinti megvásárlására (az adásvételi szerződések megkötésére és a közös gyermekek tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartási bejegyeztetésére) irányult, az a tartalma alapján nem minősül megbízási szerződésnek.
II. Amennyiben a tolmácsdíj azért merült fel, mert a tanúként kihallgatott személy nem ismeri az eljárás nyelvét, ez a perbeli bizonyítással és nem a felperes anyanyelvhasználatával kapcsolatos költségnek minősül, melyet a feleknek pernyertességük-pervesztességük arányában viselniük kell. [rPtk. 474. §; 1952. évi Pp. 78. § (4)–(4b)]
Az elsőfokú bíróság által megállapított, a fellebbezés elbírálása szempontjából jelentős tényállás szerint a peres felek házasságát a Kerületi Bíróság a 2014. március 13-án jogerőre emelkedett ítéletével bontotta fel.
Az életközösség megszakadásakor az alperes a három közös gyermekkel az utolsó közös lakásból elköltözött. A felek között már ekkor nagyon kiélezett volt a viszony és az alperes mindenképpen szerette volna elkerülni a hosszas pereskedést a házasság felbontása, illetve a közös vagyon megosztása során. Ezért a vagyon peren kívüli megosztása érdekében hajlott a maga szempontjából erősen kompromisszumos megoldásra.
Mind a bontóperben, mind a peren kívüli tárgyalások, egyeztetések során a felperest dr. D. I. ügyvéd, az alperest dr. K. J. ügyvéd képviselte. A vagyonmegosztást tartalmazó szerződés szövegének kialakítása a jogi képviselők közötti elektronikus levelezésben történt. Az alperes további megélhetéséhez, a gyermekek ellátásához a közös vagyonból 110 000 000 forintra tartott igényt. A dr. K. J. ügyvéd által készített szerződéstervezet szerint a budapesti ingatlan alperesi hányadának megváltása címén a felek 110 000 000 forintot kívántak elszámolni.
2013. november 8-án a felek a dr. K. J. ügyvéd által ellenjegyzett okiratban qqHázassági vagyonközösséget megszüntető szerződés, valamint átruházási szerződéswq megnevezéssel kötöttek megállapodást (a továbbiakban: HVK-szerződés). Eszerint az alperes kizárólagos tulajdonaként nyilvántartott budapesti ingatlan közös tulajdonát akként szüntették meg, hogy a felperes az alperes tulajdoni hányadát 40 000 000 forint megváltási ár ellenében magához váltja. Rögzítették, hogy a Budapest II. ingatlan az alperes különvagyona. Akként rendelkeztek, hogy az alperes kizárólagos tulajdonaként nyilvántartott Budapest III. alatti üzlethelyiség az alperes kizárólagos tulajdona lesz, de az ingatlant a felperes tulajdonában álló cég bérleti díj fizetése nélkül jogosult irodai működésre használni. A szerződés alapján a felperes kizárólagos tulajdonaként nyilvántartott Budapest IV. 140 000 000 forint értékű családi házas ingatlan, valamint a t.-i 25 000 000 forint értékű zártkerti ingatlan a megosztást követően is a felperes kizárólagos tulajdonában marad. A megállapodás szerint a C. N. Kft.-ben és a D. Kft.-ben meglévő üzletrészeit az alperes ellenérték nélkül átruházta a felperesre. A felperes tulajdonaként nyilvántartott 5 000 000 forint értékű Mercedes 320 típusú személygépkocsi a felperest, az alperes nevén nyilvántartott 1 000 000 forint értékű Opel Corsa személygépkocsi az alperest illeti és a felperes vállalta 2 000 000 forint értékkülönbség kiegyenlítését.
Az ugyanezen a napon megkötött másik, qqMegállapodáswq megnevezésű, ügyvédi ellenjegyzés nélküli szerződésben a felek rögzítették, hogy házasságukat fel kívánják bontani és ennek kapcsán egymással a házastársi vagyonközösséget megszüntető szerződést írtak alá. A felperes kijelentette, hogy saját vagyona terhére, a HVK-szerződésben rögzítetteken felül 70 000 000 forintot átad az alperesnek azzal a meghagyással, hogy azt kizárólag a három közös gyermek egymás közt egyenlő arányú közös tulajdonába kerülő ingatlanok vásárlására használhatja fel. A pénz az ingatlanok vételárára és a megszerzési költségekre (ügyvédi munkadíj, illeték) egyaránt felhasználható. A szerződés szerint az alperes külön megkötendő megőrzési megállapodás alapján a pénzösszeget átadja a felperes testvére részére, aki mint segítő családtag vállalja az összeg megőrzését, felügyeli annak felhasználását és az ingatlanvásárláshoz az abból igényelt összeget az alperesnek átadja.
Amikor a felek a szerződés aláírása céljából az ügyvédi irodában megjelentek, a felperes házastársi közös vagyon megosztása címén ténylegesen 30 000 000 forintot adott át az alperesnek. Annak érdekében, hogy a házasság felbontására minél előbb sor kerüljön, az alperes ezt elfogadta. Kész volt arra is, hogy a qqMegállapodáswq alapján a további pénzösszeget annak hovafordítására is kötelezettséget vállalva vegye át. Eredeti elképzelése szerint a további pénzösszeg átadására és felhasználására vonatkozó megállapodás is a HVK-szerződés része lett volna, azonban végül ez a külön szövegezett megállapodásba került.
A qqMegállapodáswq alapján ténylegesen 80 000 000 forint közvetlenül a felperes testvére részére került átadásra. Az alperes a pénzből négy budapesti lakást vásárolt, azok közül három egy-egy gyermek kizárólagos, a negyedik a három gyermek egyenlő arányú közös tulajdonába került. Az alperes a javára holtig tartó haszonélvezeti jogot alapított az ingatlanokon, melyeket bérbeadás útján hasznosít. A három gyermek eltartását a felperes által fizetett gyermektartásdíjból és az ingatlanok befolyó bérleti díjából biztosítja.
Az alperes és a felperes testvére között 2014. június 12-én külön megállapodás jött létre a készpénz ingyenes megőrzésének befejezéséről. Ebben rögzítették, hogy az alperes a 80 000 000 forintból a három közös gyermek nevére négy lakásingatlant vásárolt, a pénzösszeget teljes mértékben felhasználta, illetve abból a még hátralévő költséget (illetéket) kifizeti. Erre tekintettel megállapították, hogy a testvér őrzési kötelezettsége megszűnt.
A felperes módosított keresetében az alperest az ingatlanvásárláshoz felhasznált összeggel való elszámolásra, az esetlegesen fel nem használt összeg visszafizetésére, illetve az alperes javára alapított haszonélvezeti jogok 32 000 000 forint ellenértékének megfizetésére kérte kötelezni.
Keresetét arra alapította, hogy a HVK-szerződéssel egyidejűleg megkötött qqMegállapodáswq megbízási szerződésnek minősül. Abban azzal bízta meg az alperest, hogy az átadott összegből a gyermekek részére lakásokat vásároljon. A megállapodásnak nem volt része és a felperes ahhoz nem járult hozzá, hogy az alperes a maga számára haszonélvezeti jogot alapítson, ezért az alperes szerződésszegést követett el. Miután az átadott összegnél kevesebbet költött a gyermekek tulajdonjogának megszerzésére, ezért a különbözettel a felperes felé az 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 479. § (2) bekezdése alapján elszámolással tartozik.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Vitatta, hogy a felek között megbízási szerződés és ezáltal elszámolási viszony keletkezett. Hangsúlyozta, hogy a HVK-szerződést és a qqMegállapodástwq a felek egymásra tekintettel, ugyanazon a napon, egy időben írták alá. Állította, hogy a számára előnytelen, 110 000 000 forint igényével szemben csak40 000 000 forintot juttató HVK-szerződést, valamint a qqMegállapodástwq azért írta alá, hogy a házasságuk hosszadalmas pereskedés nélkül felbontható legyen. Miután maga is azt tervezte, hogy közös vagyoni jutójából gyermekeinek vásárol lakást, ezért elfogadta a felperes által támasztott feltételeket. Kiemelte, hogy a megállapodásokban nincs olyan korlátozás, hogy a gyermekek számára vásárolt ingatlanoknak az alperes ne lehetne haszonélvezője, ezért jogszerű volt a haszonélvezetet alapítása. Álláspontja szerint elszámolás esetlegesen a felperes és a pénzt kezelő testvére között jöhet szóba, tudomása szerint azonban a testvér a felperes felé teljeskörűen elszámolt.
Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította és kötelezte a felperes perköltség megfizetésére. Megállapította, hogy a le nem rótt fordítási és tolmácsdíjat az állam viseli.
Döntésének indokolása szerint a megbízás gondossági kötelem; alapvető ismérve, hogy a megbízott az ügyet a megbízó érdekében köteles ellátni. A perbeli megállapodás azonban tartalmilag és alakilag sem felel meg a megbízási szerződés feltételeinek. Abban a megbízás-jellegre vonatkozó utalás nincs, nem a felperes érdekében kifejtendő tevékenységről rendelkezik. A megbízás teljesítéséhez ingatlan adásvételi szerződések megkötésére volt szükség, ezért a régi Ptk. 474. § (3) bekezdése alapján magának a megbízási szerződésnek is formai kelléke lett volna az ügyvédi ellenjegyzés.
A megállapodás tartalmát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a perbeli összeg kifizetése mindenképpen a házasság felbontása járulékos kérdéseinek rendezésére irányuló peren kívüli tárgyalások körében merült fel. A peradatok szerint azonban az alperes hozzájárult ahhoz, hogy a HVK-szerződés alapján csupán 42 000 000 forint illesse, ebből is csupán 32 000 000 forintot vett át ténylegesen. A további 80 000 000 forint pedig nem a HVK-szerződés, hanem a külön qqMegállapodáswq alapján került kifizetésre, azt az alperes nem a közös vagyoni jutó részeként kapta meg.
Úgy ítélte meg, hogy a perbeli qqMegállapodáswq tartalmát tekintve a felperes részéről tett egyoldalú kötelezettségvállalás, ezért a felperesnek nem jogosult ez alapján elszámolást kérni.
Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint kifejezett tiltó rendelkezés hiányában az alperes a haszonélvezeti jog alapításával nem tért el a megállapodástól. A haszonélvezeti jog ellenértékeként kifizetett összegek is az ingatlanszerzés költségeinek minősülnek. A felperes egyoldalú kötelezettségvállalásával szemben az alperest elszámolási kötelezettség nem terheli, ez a qqMegállapodáswq szövegéből és megkötésének körülményeiből sem következik.
Az elsőfokú ítélettel szemben a felperes terjesztett elő fellebbezést annak megváltoztatása, az alperesnek megbízási jogviszonyból eredő elszámolás címén 32 000 000 forint, valamint az első- és másodfokú perköltségek megfizetésére kötelezése érdekében.
Állította, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást tévesen állapította meg és helytelen jogi következtetéssel utasította el a felperes keresetét.
Kiemelte, hogy a HVK-szerződésnek már a jogi képviselők által egyeztetett korábbi tervezetében is szerepelt a felperes igényei szerinti ingatlanvásárlási kötelezettség. Ennek külön megállapodásba foglalására és teljesítési segéd igénybevételére is az alperes kérésére került sor. A perben a felperes és akkori jogi képviselője egyezően, következetesen állította, hogy az alperes jogi képviselője által szerkesztett qqMegállapodástwq csak a HVK-szerződés aláírásakor ismerték meg.
Hangsúlyozta, hogy a HVK-szerződést a perben egyik fél sem támadta meg, ezért a jogvita szempontjából nincs jelentősége, az alperes milyen kompromisszumot kötött annak aláírásakor.
Fenntartotta azt az érvelését, hogy a perbeli qqMegállapodáswq a megbízási szerződés kritériumainak mindenben megfelel. Annak tárgya nem az adásvételi szerződések felperes nevében való megkötése volt, ezért nem volt szükség a minősített alakszerűségre. Vitatta az elsőfokú bíróságnak a felperes egyoldalú kötelezettségvállalásra vonatkozó álláspontját. Azzal érvelt, hogy a felperes az aláírással egyidejűleg a pénz átadását teljesítette, a Megállapodás szerinti kötelezettségvállalás ezért a pénzfelhasználást illetően az alperest terhelte.
A haszonélvezeti jog alapítására vonatkozó tiltás hiánya még nem tette lehetővé az alperes számára ezek alapítását. Dr. D. I. tanúvallomása is bizonyította, hogy a gyermekek részére tehermentes ingatlanokat kellett vásárolni. A felperes testvére is igazolta, hogy a felek szándéka alapján a gyermekeknek vásárolt ingatlanok hasznosításából befolyó bérleti díjakat a gyermekek bankszámláján kellett volna elhelyezni. Ez is azt bizonyítja, hogy a felperes ellenezte az alperes javára a haszonélvezeti jog alapítását.
Hangsúlyozta, hogy megalapozatlan az alperesnek az a hivatkozása is, hogy a gyermekek vagyonkezelőjeként volt szüksége e jogosultságokra, mivel a kizárólagos szülői felügyelet birtokában jogosult a vagyonkezelésre. Állította, hogy az alperes eljárása eredményeként – a perbeli megállapodáson túlterjeszkedve – 32 000 000 forint értékű vagyoni jogokhoz jutott, azzal a régi Ptk. 479. § (2) bekezdése alapján köteles elszámolni és a felperes részére kiadni.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme – tartalma szerint – az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
A fellebbezés nem alapos.
Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét 2016. évi CXXX. törvény 630. § (6) bekezdés szerint alkalmazandó 1952. évi III. törvény (régi Pp.) 253. § (3) alkalmazásával a fellebbezési kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között bírálta felül.
Az elsőfokú bíróság a jogvita eldöntéséhez szükséges bizonyítást lefolytatta, a tényállást az általa beszerzett bizonyítékok okszerű és helyes mérlegelésével állapította meg és helytálló a keresetet elutasító döntése is.
A felperes nem vitatta a fellebbezésében az elsőfokú ítélet indokolásának azt a megállapítását, hogy az alperes a külön qqMegállapodáswq alapján átvett további 80 000 000 forintot nem a házastársi közös vagyonból őt megillető összegként, nem a közös vagyoni jutó részeként kapta meg, ezért a másodfokú felülbírálat az elsőfokú ítélet ezen következtetéseit nem érinthette.
Egyetértett az ítélőtábla az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával abban is, hogy a felek által kötött qqMegállapodáswq a tartalma alapján nem tekinthető gondossági kötelemnek, megbízási szerződésnek. Az alapján ugyanis az alperes nem a rábízott ügy felperes utasításai szerinti és érdekének megfelelő ellátására volt köteles [régi Ptk. 474. § (1)–(2) bekezdés]. A felek perbeli ügylete ténylegesen a rendelkezésre álló pénzösszeg erejéig az alperes által kiválasztott ingatlanok alperes belátása szerinti megvásárlására (az adásvételi szerződések megkötésére és a közös gyermekek tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartási bejegyeztetésére) irányult.
Nem osztotta azonban az ítélőtábla azt a következtetést, hogy a perbeli qqMegállapodáswq a felperes részéről tett egyoldalú kötelezettségvállalásnak minősül. Az ítélőtábla megállapítása szerint ugyanis a felek a qqMegállapodásbanwq az ügyletkötésre vonatkozó kölcsönös akaratukat fejezték ki, ezzel pedig kétoldalú megállapodást, szerződést kötöttek [régi Ptk. 205. § (1) bekezdés]. Abban mindketten kötelezettséget vállaltak: a felperes a pénzösszeg rendelkezésre bocsátására, az alperes pedig az ingatlanvásárlásra, a közös gyermekek javára való tulajdonszerzésre. Ezért a megállapodás – céljára figyelemmel – harmadik személyek (a gyermekek) érdekében kötött szerződésnek minősül, amellyel kapcsolatban a szerződésből eredő igények érvényesítése is a feleket illeti [régi Ptk. 198. § (1) bekezdés], miután a megállapodásban a gyermekeket az igényérvényesítés jogával nem ruházták fel [régi Ptk. 233. § (1) bekezdés].
A másodfokú bíróság álláspontja szerint ezért a felperes nincs elzárva attól, hogy az esetleges nemteljesítésből vagy nem szerződésszerű teljesítésből származó igényeket a qqMegállapodáswq alapján az alperessel szemben maga érvényesítse, de megbízási szerződés hiányában megbízásból eredő elszámolás címén követelést nem támaszthat.
A perben még alkalmazandó 1952. évi Pp. nem ismeri a jogcímhez kötöttséget. Erre tekintettel az ítélőtábla vizsgálta annak lehetőségét is, hogy a felperes keresete az általa megjelölttől eltérő jogcímen esetlegesen teljesíthető-e. A felperes által előadott tényállítások alapján, további tények, adatok és bizonyítékok hiányában azonban a felperesnek 32 000 000 forint részére való visszafizetése iránti igényét az ítélőtábla egyéb jogcímen sem találta megítélhetőnek (EBH 2004.1143.).
Mindezekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a per főtárgya tekintetében a régi Pp. 253. § (2) bekezdése alapján – az indokolás fentiek szerinti módosításával és kiegészítésével – helybenhagyta.
Hivatalból észlelte ugyanakkor, hogy az elsőfokú ítéletnek az állam által előlegezett fordítási és tolmácsdíjak viselésével kapcsolatos rendelkezése nem mindenben jogszerű. A felmerült tolmácsdíjak közül 58 420 forint valóban a felperes személyes meghallgatásával összefüggésben merült fel, melyet az 1952. évi Pp. 6. § és 78. § (4) bekezdése szerint az állam visel. A további 22 584 forint fordítási és 35 560 forint tolmácsdíj azonban amiatt merült fel, mert a tanúként kihallgatott B. Y. E. az eljárás nyelvét nem ismeri. Az így felmerült összesen 58 144 forint ezért a perbeli bizonyítással és nem a felperes anyanyelvhasználatával kapcsolatos költségnek minősül. Erre a költségre pedig a régi Pp. 78. § (4)–(4b) bekezdéseinek rendelkezései nem alkalmazhatóak, azt a feleknek pernyertességük-pervesztességük arányában viselniük kell. Ezért a másodfokú bíróság ebben a körben az elsőfokú ítéletet – a régi Pp. 253. § (3) bekezdése alapján a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül – részben megváltoztatta és kötelezte az első- és másodfokú eljárásban is pervesztesnek bizonyult felperest az állam által a bizonyítással összefüggésben előlegezett fordítási és tolmácsdíjak viselésére [6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. § (2) bekezdés, régi Pp. 78. § (1) bekezdés].
A sikertelenül fellebbező felperes a lerótt fellebbezési illetékből és a jogi képviseletével összefüggő díjazásból álló másodfokú perköltségét maga viseli. Köteles továbbá megfizetni az alperesnek a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. § (2) és (5) bekezdés alapján megállapított, általános forgalmi adóval növelt ügyvédi munkadíjból álló másodfokú perköltségét [régi Pp. 239. § és 78. § (1) bekezdés].
(Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.21.086/2018/8-II.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás