PK ÍH 2019/93.
PK ÍH 2019/93.
2019.09.01.
Nem érinti a végrehajtói tevékenység hatósági jellegét és ennek megfelelően a végrehajtóknak az általuk lefolytatott eljárással kapcsolatos személyes fegyelmi és kártérítési felelősségét a végrehajtói iroda társas formában történő működése.
[Alkalmazott jogszabályok: a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:519. §, Ptk. 6:548. § (1) bekezdése, Ptk. 6:549. § (2) bekezdése, a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 144-145. § és 159. § (4) bekezdése, Vht. 236. § (1) bekezdése, Vht. 254/A. §]
A felperes legutóbb módosított keresetében a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:519. §-a, 6:548. § (1) bekezdése, 6:549. § (2) bekezdése és a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 236. § (1) bekezdése alapján 50 000 000 forint kártérítés és ennek késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A felperes kárigényét arra alapította, hogy a bírósági végrehajtóként eljáró alperes az A. Sz. Kht. adós ellen folyamatban volt végrehajtási eljárásban az adós tulajdonát képező ingatlan online árverése során az értesítésre, illetve árverési hirdetmények közzétételére vonatkozó szabályokat [Vht. 144-145. § és 159. § (4) bekezdése] megsértette. A 2016. május 23-i árverési jegyzőkönyv szerint az ingatlant 50 000 000 forint vételáron a B-P. Kft. szerezte meg, azonban a végrehajtási kifogása folytán eljárt Budapest Környéki Törvényszék mint másodfokú bíróság 2.Pkf.50.531/2017/6. számú végzésével 2017. június 22-én az árverést megsemmisítette. Időközben 2017. január 18-án elrendelték az adós felszámolását, a bíróság által 2017. szeptember 19-én ez okból megszüntetett végrehajtási eljárásban ezért követelése nem térült meg.
Az alperes és beavatkozója – az ok-okozati összefüggés, valamint a kár bizonyítottságának hiányára hivatkozással – a kereset elutasítását kérték. Az alperes arra hivatkozott, hogy hét árverést tartott eredménytelenül, és felhívásai ellenére a végrehajtást kérők nem kívánták követelésük beszámításával az ingatlant átvenni. Nem láthatta előre, hogy elrendelik az adós felszámolását. Az ingatlan a megsemmisített árverés miatt az adós tulajdonában maradt, a felperes követelésének fedezetéül szolgált, a felperes kára a hitelezői követelése felszámolási eljárásban való bejelentésének elmulasztásával következett be.
Az elsőfokú bíróság 49-I. számú végzésével elutasította a felperes 2018. december 12-i keresetváltoztatását, mellyel keresetét 48 126 943 forintról 50 000 000 forintra felemelte. Ezt követően hozott ítéletével a keresetet elutasította, és a felperest az alperes javára 6 350 000 forint, a beavatkozó javára pedig 1 000 000 forint perköltség megfizetésére kötelezte, és rendelkezett az állam által előlegezett illeték megfizetéséről.
Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint az alperes nem vitatta, hogy önálló bírósági végrehajtóként járt el a sérelmezett végrehajtási eljárásban, amelyben megsértette a Vht. 159. § (4) bekezdését, mivel nem kézbesítette a felperes részére a 2016. április 14. és május 17. között megtartott ingatlan árverési hirdetményeket. Ezt a tényt a felperes végrehajtási kifogásának elbírálása során a Budapest Környéki Törvényszék mint másodfokú bíróság az árverés megsemmisítéséről hozott határozatában is megállapította. Utalt arra, hogy a felperes a Ptk. 6:522. § (2) bekezdés a) pontja szerinti vagyoni értékcsökkenésként érvényesítette a végrehajtási eljárás adósával szemben fennállt követelését. Az alperes pedig nem vitatta, hogy az adós 205 036 704 forint tartozásából a megsemmisített árverést követően nem térült meg semmi, mivel a felperes a felszámolási eljárásban az igénybejelentésre előírt jogvesztő határidőt elmulasztotta.
Az elsőfokú bíróság szerint ugyanakkor azt a felperes már nem bizonyította, hogy az árverés szabályszerű lebonyolítása esetén a követeléséből legalább 50 000 000 forint megtérült volna. Kétséget kizáró bizonyossággal ugyanis csak azt lehetett megállapítani, hogy a másik végrehajtást kérő B-P. Kft. az árverésen részt vett, és azon 50 000 000 forintig licitált, azt azonban már nem, hogy ennek eredményeként a végrehajtás a követelés megtérülésével zárult volna a végrehajtás megszüntetése előtt. Nem volt ugyanis kizárható, hogy az árverést az adós vagy a felperes megtámadja, hiszen egyikük sem kizárólag az árverési hirdetmény miatt élt jogorvoslattal, ráadásul az adós a végrehajtás elrendelése miatt is kifogással élt. Mindezek miatt pedig egyáltalán nem volt bizonyos, hogy a kifogás elbírálása a felszámolás elrendeléséig bizonyosan megtörtént volna.
A kártérítés Ptk. 6:519. §-ban és 6:521. §-ban meghatározott elemei közül a bíróság az ok-okozati összefüggés mellett a kár összegét sem találta bizonyítottnak. Álláspontja szerint ugyanis a felperes nem vezette le, hogy a sikeres árverés feltételezett eredményeként követelése a bírósági végrehajtásra vonatkozó szabályok szerint milyen mértékben térült volna meg, figyelemmel arra, hogy a végrehajtási eljárásban több végrehajtást kérő is szerepelt.
Az elsőfokú ítélettel szemben a felperes terjesztett elő fellebbezést elsődlegesen annak megváltoztatása, és az alperesnek 50 000 000 forint kártérítésben és késedelmi kamatában való marasztalása, másodlagosan a sérelmezett határozat hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítása, továbbá az elsőfokú bíróság által megállapított perköltség mérséklése iránt.
Állította, hogy az elsőfokú bíróság ítélete jogszabálysértő, mivel az alperes felelősségét megalapozó és a fellebbezésben részletesen felsorolt bizonyítékait nem értékelte, és meg sem indokolta, hogy azokat miért mellőzte. Álláspontja szerint az alperes egy több évtizedes szakmai gyakorlattal rendelkező végrehajtó, akinek pontosan tudnia kellett, hogy az árverést a Vht. előírásainak maradéktalan betartásával kell lefolytatni. Ebben az elvárható esetben pedig sem az adós, sem a végrehajtást kérők megalapozottan nem terjeszthettek volna elő végrehajtási kifogást, és az árverést a bíróság érvényesnek ítélte volna meg. Utalt arra, hogy már 2016. március 20-án kérte a végrehajtótól árverés kitűzését, és kizárt, hogy azt megtámadta volna, hiszen elemi érdeke volt, hogy követeléséhez mihamarabb hozzájusson. A végrehajtási kifogást kizárólag a végrehajtó által elkövetett súlyos jogsértések miatt terjesztette elő, a végrehajtó ugyanis jogsértő módon kizárta az árverésen való részvételből. Álláspontja szerint egyáltalán nem bizonyos, hogy az adós a törvényesen lefolytatott árverés vonatkozásában is jogorvoslattal él, minthogy az sem, hogy a végrehajtási kifogást a törvényszék a felszámolás elrendeléséig nem bírálja el. Valótlannak tartotta az alperesnek azt az állítását, hogy hétszeri felhívása ellenére sem élt a fedezeti ingatlan átvételének lehetőségével. A felhívások idején ugyanis még nem volt a követelés tulajdonosa. Állította, a 2013-ban megtartott árverést csak azért támadta meg, mert végrehajtást kérőként az a faktoring cég szerepelt, amelynek az árverés idején a követelés már nem állt a tulajdonában.
Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság nem értékelte azokat a bizonyítékokat, amelyek alátámasztották az árverésen való részvételi és vételi szándékát. Így a 2016 februárjában a későbbi árverési vevővel folytatott üzenetváltásait, azt az igazolást, ami szerint regisztrált az elektronikus árverési rendszerbe, továbbá, hogy az árverésen való részvételhez szükséges anyagi fedezet az árverés teljes időtartama alatt a rendelkezésére állt. Amennyiben a végrehajtó az árverést szabályszerűen megtartja, a követelésének egy részéhez bizonyítottan hozzájutott volna, hiszen a B-P. Kft.-vel ugyanazon követelés egyetemleges jogosultjai voltak és követelésük első ranghelyű jelzálogjoggal volt biztosítva. Önmagában a Kft. vételi ajánlata esetén az árverési vételár közel ötven százalékának megfelelő összeghez, legalább 25 000 000 forinthoz mindenképpen hozzájutott volna. Ebben az esetben pedig a nyolc hónappal később megindított felszámolási eljárásnak nem lett volna jelentősége. Az árverés sikertelensége kizárólag az alperes mulasztása miatt következett be, ezért az alperes jogsértése és a bekövetkezett kára közötti ok-okozati összefüggés fennállása bizonyított. Az alperes terhére rótta azt is, hogy a Ceglédi Járásbíróság 2016. februári felszámolási eljárás megindulásáról szóló átirata ellenére a végrehajtási ügy iratait nem terjesztette be haladéktalanul a végrehajtás megszüntetése céljából. Mulasztása következtében pedig csak 18 hónappal a vitatott árverés, és két hónappal a felszámolási eljárásba való bejelentkezési határidő lejárta után értesült a végrehajtás megszűnésének tényéről. Álláspontjának alátámasztása érdekében fellebbezéséhez egy állítása szerint végrehajtási szakjogász által készített véleményt csatolt. Ebben az érdemi álláspontjának kifejtése mellett a felperest terhelő perköltség „korlátozását” is kérte.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet indokai alapján történő helybenhagyását kérte. Kiemelte, hogy a bíróság által megsemmisített árverés miatt a végrehajtás alá vont ingatlan továbbra is az adós tulajdonát képezte, így arra további végrehajtási cselekményeket, akár ismételt árverést is le lehetett volna folytatni. A kár ezért nem a jogsértő árverés időpontjában, hanem a felperes által elmulasztott, felszámolási eljárásba való bejelentkezési határidő utolsó napján következett be. A felperes kára alapvetően abból keletkezett, hogy a felszámolási eljárásban nem jutott hozzá az őt megillető követeléshez, ezért a károkozó magatartás és a bekövetkezett kár közötti közvetlen ok-okozati összefüggés hiányzik.
A felperes az alperes fellebbezési ellenkérelmére előterjesztett válasziratában azt hangsúlyozta, hogy az árverési vevő – igazoltan – azzal fenyegette, hogy megveszi előle követelésének ingatlan fedezetét. Az alperes ilyen előzmények után adta el a B. P. Kft.-nek a fedezeti ingatlant az érintettek kiértesítése nélkül. Fenntartotta, hogy a csatolt banki igazolások egyértelműen alátámasztják, hogy az árverésen való részvételének sem jogi, sem anyagi akadálya nem volt. Állította, a Kúria EBH 2010.2129. számon közzétett döntése szerint kárenyhítési kötelezettsége kizárólag a károkozás időpontjára vonatkoztatva értelmezhető, ami az árverés időpontjának felelt meg. Állítása nem arra vonatkozott, hogy a végrehajtónak előre látnia kellett az árverést követő évben az adós elleni felszámolás indulását, hanem hogy azt kellett tudnia, az értesítés elmulasztásával az árverési vevő kivételével az összes többi hitelezőnek kárt okoz. Kárenyhítési kötelezettségének pedig eleget tett azzal, hogy elérte, a bíróság a jogsértő árverést megsemmisítse.
Az ítélőtábla teljes terjedelemben vizsgálta felül az elsőfokú bíróság ítéletét, mert annak első fokon jogerőre emelkedett rendelkezése nem volt [a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (1952. évi Pp.) 228. § (4) bekezdése].
A fellebbezés csak kis részben megalapozott.
A fellebbezési kérelmek sorrendjétől függetlenül az ítélőtáblának mindenekelőtt azt kellett vizsgálnia, hogy van-e olyan ok, amely az 1952. évi Pp. 252. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését tenné szükségessé.
Az ítélőtábla álláspontja szerint a keresetváltoztatás 49-I. számú végzéssel való elutasítása ellenére a felperesnek az alperes 50 000 000 forint kártérítésben és késedelmi kamatában való marasztalására irányuló fellebbezési kérelme nem minősült az 1952. évi Pp. 247. § (1) bekezdése által tiltott keresetváltoztatásnak. Az 1952. évi Pp. 254. § (1) bekezdése alapján lehetősége volt az elsőfokú bíróság ítéletével együtt a per folyamán hozott végzések felülbírálatára is. Ennek körében megállapította, hogy a felperes közhatalom gyakorlásával okozott kára megtérítését kérte az alperestől, az 1952. évi Pp. 23. § (1) bekezdés b) pontja alapján indított perekben az 1952. évi Pp. 73/A. § (1) bekezdés bb) pontja értelmében az elsőfokú eljárásban a jogi képviselet kötelező. Ennek következtében a keresetváltoztatás 1952. évi Pp. 146/A. §-ában meghatározott speciális szabályai nem voltak irányadók és a felperes az 1952. évi Pp. 146. § (1) bekezdésének általános szabálya szerint az elsőfokú ítélet hozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig keresetét megváltoztathatta. Az elsőfokú bíróság ezért jogszabályt sértett, amikor a felperes keresetváltoztatását elutasította. Ennek ellenére az 1952. évi Pp. 253. § (3) bekezdésének szabálya folytán nem volt akadálya annak, hogy az Ítélőtábla – a tárgyalás megismétlésének elrendelése helyett – az elsőfokú bíróság keresetet elutasító ítéletét érdemben vizsgálja felül.
Az elsőfokú bíróság az 1952. évi Pp. 3. § (3) bekezdésének megfelelő módon tájékoztatta a feleket a bizonyítási teherről, és nem volt olyan bizonyítási indítvány, amit a bíróság mellőzött. Az érdemi döntéshez szükséges adatok a rendelkezésre álltak, és ilyen körülmények között a bizonyítékok esetleges téves értékelése önmagában nem jelentett olyan lényeges eljárási szabálysértést, amely az ítélet hatályon kívül helyezését tette volna szükségessé.
Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészíti azzal, hogy a Budapest Környéki Törvényszék mint másodfokú bíróság által felülbírált, 1403-20.Vh..../2007/166. számú végzésével a Ceglédi Járásbíróság a felperes mellett az adós végrehajtási kifogását is elutasította, és a Járásbíróság végzése ellen mindketten fellebbezéssel éltek. Az elsőfokú bíróság ezt meghaladóan a tényállást helyesen állapította meg, a per főtárgya tekintetében az ítélőtábla a döntésével is egyetértett, a kárfelelősség hiányára vonatkozó álláspontját azonban csak a következő kiegészítésekkel, illetve eltérésekkel osztotta.
Az ítélőtábla mindenekelőtt azt emeli ki, hogy az alperes – az egyébként 2017. március 1. napja óta végelszámolás alatt álló – P. és Társa Végrehajtói Iroda végrehajtójaként járt el a felperes által sérelmesnek tartott végrehajtási cselekmények során. Az alperes a felperes passzív kereshetőségi jogának hiányára ugyan nem hivatkozott, azonban a felperes perbeli legitimációját a bíróságnak enélkül, hivatalból is vizsgálni kell. Az ítélkezési gyakorlat távolról sem egységes abban a tekintetben, hogy végrehajtói iroda keretében működő bírósági végrehajtó esetén a végrehajtó, vagy a végrehajtói iroda felel-e a végrehajtói tevékenységgel okozott károkért (pl. BDT 2008. 1746., BDT 2011. 2430.; Győri Ítélőtábla Pf.III.20.043/2013/4., Kúria Pfv.III.21.845/2013/4. és Pfv.IV.20.437/2014/8.). Az ítélőtábla ezért szükségesnek tartja kiemelni a következőket:
A Vht. 254/A. § (1) bekezdése szerint a végrehajtói iroda az önálló bírósági végrehajtói tevékenység végzésének elősegítésére határozatlan időre alapított, jogi személyiséggel rendelkező szervezet. A 254/A. § (2) bekezdése a végrehajtói iroda tagjainak felelősségére a törvényben foglalt eltérésekkel a Polgári Törvénykönyvnek a korlátolt felelősségű társaságra vonatkozó szabályait rendeli alkalmazni. A Ptk. 3:159. §-a értelmében pedig a tag – a törvény eltérő rendelkezése hiányában – a társaság kötelezettségeiért nem köteles helytállni. Ezzel szemben a Vht. 236. § (1) bekezdése kimondja, hogy a végrehajtó a végrehajtói működése körében, illetve az eljárása során okozott kárért kártérítésre és személyiségi jogsértésért sérelemdíj megfizetésére a Polgári Törvénykönyv szabályai szerint köteles. A Vht.-t a végrehajtói irodák alapításával összefüggésben módosító 2000. évi CXXXVI. törvény 131. §-ához, illetve a 2015. évi CVII. törvény 25-31. §-ához fűzött indokolásokban a jogalkotó egyértelművé tette, hogy a társas formában történő működés nem érinti a végrehajtói tevékenység hatósági jellegét és ennek megfelelően a végrehajtóknak az általuk lefolytatott eljárással kapcsolatos személyes fegyelmi és kártérítési felelősségét. Mindezekre figyelemmel az Alaptörvény 28. cikkének a Vht. olyan értelmezése felelt meg, ami szerint a társas formában való működés ellenére a végrehajtó személyesen felel a végrehajtási eljárás során okozott károkért. A felperes passzív kereshetőségi jogára tekintettel az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor vizsgálta a kártérítés speciális és általános elemeinek fennállását.
A felperes a végrehajtó mulasztásával kapcsolatos jogorvoslati lehetőségét kimerítette, ezáltal a kártérítés Ptk. 6:548. § (1) bekezdésében és 6:549. § (2) bekezdésében meghatározott különös feltétele megvalósult. Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy az árverési hirdetmény kézbesítésének elmulasztásával az alperes a Vht. 159. § (4) bekezdésének szabályát megszegte, ennek következtében magatartása jogellenes volt. Keresete eredményességéhez azonban a felperesnek bizonyítania kellett a kártérítés Ptk. 6:519. §-ában meghatározott előfeltételek közül az ok-okozati összefüggés fennállását is, és a lefolytatott bizonyítás eredménye alapján az elsőfokú bíróság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a felperes az őt terhelő bizonyításnak nem tett eleget.
A követelése behajthatatlanságából a felperesnek keletkezhet kára, hiszen vagyonának értéke a követelése összegével csökken [Ptk. 6:522. § (2) bekezdés a) pont]. Az alperes a kárért azonban csak abban az esetben felel, ha a felperes bizonyítja, hogy követelése a végrehajtó mulasztásának hiányában bizonyosan megtérült volna. Az elsőfokú bíróság ezért helyesen járt el, amikor az ok-okozati összefüggés körében kizárólag azokat a körülményeket értékelte, amelyek bekövetkezésére teljes bizonyossággal számítani lehetett egy – az érintettek értesítésével – szabályszerűen megtartott árverés lebonyolítása során. Ezért nem volt figyelembe vehető, hogy a felperesen és a B. P. Kft.-n kívüli harmadik személy jelentkezett volna árverési vevőként akkor, ha az alperes a Vht. 144-145. §-ában írt kötelezettségének eleget tesz, mert a Vht. 159. § (4) bekezdése szerint az elektronikus árverési rendszerben automatikusan közzétett árverési hirdetmény ellenére a B. P. Kft.-n kívül ténylegesen nem volt más árverező.
Azt a felperes igazolta, hogy szándékában állt az árverésen részt venni, és az árverési előleg kifizetésére képes lett volna. Ez azonban csak azt igazolja, hogy a felperes az árverésen részt tudott volna venni, de azt nem, hogy a B. P. Kft.-vel együtt vagy önállóan, magasabb vételáron szerezte volna meg az ingatlant, mint a B. P. Kft. A csatolt igazolásokból ugyanis nem volt olyan következtetés levonható, hogy a felperes az árverési előlegen felül rendelkezett olyan anyagi eszközökkel, amelyek az ingatlan Vht. 150. § (1) bekezdése alapján történő megszerzése esetén a vételár fele összegének befizetését lehetővé tették számára [Vht. 150. § (2) bekezdése]. A rendelkezésre álló adatok alapján ezért csupán az volt bizonyított tényként elfogadható, hogy a B. P. Kft. a szabályosan megtartott árverésen licitált volna és követelésének beszámításával az ingatlant 50 000 000 forint vételáron megszerezte volna.
Ez önmagában teljesen nem zárta volna ki a felperes kárigényének eredményes érvényesítését, a Vht. 171. §-a szerinti felosztás során a vételárból a követelése arányos megtérítésére vonatkozó igényére figyelemmel. Figyelembe kellett venni azonban, hogy a végrehajtási eljárás a szabályszerűen lefolytatott árverésről kiállított jegyzőkönyvvel nem fejeződik be. Az árverési vevő a Vht. 153-154. §-a szerint csak a vételár megfizetését (a végrehajtó letéti számlájára való befizetését) követően, a tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzésével szerez tulajdont [Ptk. 5:41. § (3) bekezdése]. Az adós az árverés eredményét nem kizárólag az értesítésének elmaradása miatt támadta, ezért az elsőfokú bíróság helyesen indult ki abból, hogy szabályszerű árverés esetén is végrehajtási kifogást, az azt elutasító bírói végzéssel szemben pedig fellebbezést terjesztett volna elő. A végrehajtási kifogásnak nincs halasztó hatálya [Vht. 222. §-a], és a Ceglédi Járásbíróság csak a felperes kérelme alapján függesztette fel a végrehajtási eljárást a Vh. .../2007/137. számú végzésével, az adós erre irányuló kérelmét 144. sorszám alatt elutasította. Az azonban – a B. P. Kft. teljesítőképességére vonatkozó adatok teljes hiánya, a jogszabály által meghatározott ügyintézési határidők, és a felek számára fennálló jogorvoslati lehetőségek folytán – ennek ellenére nem volt kétséget kizáró bizonyossággal tudható, hogy 2016. május 23-tól a felszámolás elrendeléséig a végrehajtás befejeződött volna úgy, hogy az ingatlan már a B. P. Kft. nevére kerül, és a jogerős felosztási terv alapján a felperes a befolyt vételárból kifizetésben részesül. A felszámolás pedig a folyamatban lévő végrehajtást abban a fázisban szünteti meg, ahol az a felszámolás kezdő időpontjában tart. Az ingatlan értékesítéséből befolyt vételárat a felszámolásra tekintettel már nem lehet a végrehajtást kérőnek kifizetni, a befolyt összeg a felszámolási vagyon része, azt a Cstv. 38. § (1) bekezdése szerint a felszámolónak ki kell adni.
Az ítélőtábla a felperes fellebbezését csak annyiban találta megalapozottnak, hogy a pertárgy értékéhez, illetve a jogvita elbírálása érdekében kifejtett ügyvédi tevékenységhez képest az alperes ügyvédi megbízásában kikötött munkadíjat eltúlzottnak találta, és a felperes által fizetendő, áfát tartalmazó ügyvédi munkadíj összegét a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 2. § (2) bekezdése alapján 2 540 000 forintra mérsékelte.
A kifejtetteknek megfelelően az Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét az 1952. évi Pp. 253. § (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta.
(Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.321/2019/6-I.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás