BK ÍH 2020/102.
BK ÍH 2020/102.
2020.12.01.
Óvadék letételére vonatkozó alaptalan indítvány esetén a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés tárgyában hozott határozat rendelkező részében az óvadék megállapítását kizáró feltételek fennállása mellett is fel kell tüntetni az elutasító rendelkezést [Be. 285. § (4) és (5) bekezdés].
A rendkívüli jogorvoslati eljárást követő megismételt eljárásban a törvényszék 2019. június 21. napján kelt határozatával a L. R. I. r. és F. R. III. r. vádlottak letartóztatását az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának a kihirdetéséig fenntartotta.
Az elsőfokú bíróság végzése az ítélőtábla mint másodfokú bíróság határozata folytán, 2019. október 14. napján véglegessé vált.
A törvényszék 2020. július 4. napján kihirdetett ítéletével az I. rendű vádlottat bűnösnek mondta ki folytatólagosan, társtettesként elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntettében [Btk. 194. § (1) bekezdés (2) bekezdés a) pont], folytatólagosan, társtettesként elkövetett testi sértés bűntettében [Btk. 164. § (1) bekezdés és (4) bekezdés a) pont], emberkereskedelem bűntettében [Btk. 192. § (2) bekezdés 10. fordulat, (3) bekezdés a) és b) pont 1. fordulat (6) bekezdés a) pont], szexuális erőszak bűntettében [Btk. 197. § (1) bekezdés a) pont, (3) bekezdés a) pont] és bűnsegédként elkövetett gyermekpornográfia bűntettében [Btk. 204. § (1) bekezdés b) pont].
Ezért az I. rendű vádlottat halmazati büntetésül tíz év szabadságvesztésre és tíz év közügyektől eltiltásra ítélte, a szabadságvesztést fegyházban rendelte végrehajtani.
A III. rendű vádlottat bűnösnek mondta ki felbujtóként elkövetett kerítés bűntettében [Btk. 200. § (1) bekezdés, (4) bekezdés a) pont] és gyermekpornográfia bűntettében [Btk. 204. § (1) bekezdés b) pont].
Ezért a III. rendű vádlottat, halmazati büntetésül öt év szabadságvesztésre és hat év közügyektől eltiltásra ítélte, a szabadságvesztést börtönben rendelte végrehajtani.
Úgy rendelkezett, hogy a vádlottak legkorábban a büntetés kétharmad részének letöltését követő napon bocsáthatók feltételes szabadságra, továbbá a velük szemben kiszabott szabadságvesztés tartamába az általuk őrizetben, előzetes letartóztatásban, letartóztatásban, szabadságvesztésben töltött időt beszámítani rendelte.
Az elsőfokú ítélet az ellene bejelentett fellebbezések folytán nem emelkedett jogerőre.
Az ítélet kihirdetését követően a törvényszék végzésével az I. rendű és a III. rendű vádlottak letartóztatását a másodfokú eljárás befejezéséig, de legfeljebb a nem jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés tartamáig fenntartotta.
A végzéssel szemben az I. rendű és a II. r. vádlottak és védőik indokolás nélküli fellebbezést jelentettek be.
A fellebbviteli főügyészség átiratában az elsőfokú végzés helybenhagyását indítványozta.
A törvényszék végzésével szemben bejelentett védelmi fellebbezések nem alaposak.
A törvényszék a perrendi szabályoknak megfelelően hozott döntést a jogerőre nem emelkedett elsőfokú ítélet kihirdetése után a vádlottak személyi szabadságot érintő, bírói engedélyes kényszerintézkedéséről, amely döntésre az adott perjogi helyzetben a bíróság hivatalból köteles [Be. 552. § (1) bekezdés, BH 2018.327.].
Az elsőfokú bíróság döntését a vádlotti nyilatkozatok, a vádlói és védelmi indítványok figyelembevételével, a büntetőeljárás során megismert az elsőfokú ítéletben nem jogerősen megállapított tények és körülmények figyelembevételével, megalapozottan hozta meg.
Ezek alapján helyesen vont következtetést arra, hogy mind az I. rendű, mind a III. rendű vádlott vonatkozásában a személyi szabadságot korlátozó bírói engedélyes kényszerintézkedés alkalmazása továbbra is szükséges, a letartóztatásnál enyhébb jogkorlátozással járó kényszerintézkedés nem alkalmas az elérni kívánt célok biztosítására.
A törvényszék álláspontja szerint az I. rendű vádlott esetében fennáll a szökés, illetve az elrejtőzés veszélye.
Ezt a veszélyt az I. rendű vádlott személyi körülményei és jogkövetési hajlandósága által nem ellensúlyozott, részben – az eddig is fennálló – az elsőfokú ítéletben nem jogerősen elbírált, bűncselekményeknek a büntetőjogi fenyegetettsége, részben – új körülményként – a nem jogerősen kiszabott büntetés tartama alapozza meg [Be. 276. § (2) bekezdés a) pont ab) alpont, illetve 552. § (2) bekezdés].
A III. rendű vádlottnál a letartóztatás szükségességét – továbbra is – részben a szökés elrejtőzés, részben a bűnismétlés veszélye teszi indokolttá. A szökés, illetve elrejtőzés veszélye a III. rendű vádlott személyi körülményei által nem kompenzált, elsőfokú ítéletben nem jogerősen elbírált bűncselekményeknek a büntetőjogi fenyegetettsége miatt állapítható meg [Be. 276. § (2) bekezdés a) pont ab) alpont]. A bűnismétlés veszélye a vele szemben folyamatban lévő, részben azonos tárgyú, részben jelen eljárással összefüggő tárgyú további büntetőeljárások ténye alapján áll fenn [Be. 276. § (2) bekezdés c) pont cb) alpont].
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntésének az értékelése során a következő joggyakorlatban kialakult szempontokat és megfontolásokat tartotta szem előtt:
Az előzetes letartóztatás (letartóztatás) megszüntetésére csak akkor kerülhet sor, ha a további fenntartás törvényes alapja hiányzik, mindezt az előzetes letartóztatás büntetőeljárási törvényben tételesen felsorolt okai alapján kell vizsgálni (BH 2011. 274.).
Az elsőfokú, nem jogerős, ítélet meghozatala új perjogi helyzetet teremt, amelyhez a bírói engedélyes kényszerintézkedések alkalmazásának új, a korábbiaktól elkülönülő oka és célja is kapcsolódik. A nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartama – összevetve a terhelt személyi körülményeivel – önmagában is megalapozhatja a szökés, illetve elrejtőzés veszélyét. A veszély kiküszöbölése részben a terhelt eljárási jelenlétének, részben a szabadságvesztés végrehajthatóságának a biztosítását szolgálja (BH 2006.144., 2009.8., 2017.291.).
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tartamának az értékelésénél figyelembe kell venni a szabadságvesztés tartamába törvény erejénél fogva beszámítandó időt [Btk. 92. § (1) bekezdés, 92/B. § (1) bekezdés]. A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségével kapcsolatos bírói rendelkezés e tekintetben csaknem súlytalan, mert a feltételes szabadságra bocsátás nem követi szükségszerűen a szabadságvesztés végrehajtását.
A vád tárgyát képező cselekmények büntetési tételében és a nem jogerősen kiszabott büntetés mértékében megnyilvánuló fenyegetettség akkor állapítható meg egyidejűleg, ha a vádlott terhére fellebbezést jelentettek be, mert ekkor, a büntetési tételkeretben lehetőség nyílik a büntetés mértékének a súlyosítására is.
A bűnismétlés veszélye önálló letartóztatási ok, megalapozott veszélye akkor is az előzetes letartóztatás fenntartása mellett szól, ha más körülmény nem alapozza meg a kényszerintézkedés fenntartását (EBH 2010.2217.).
Az elsőfokú bíróság helyes következtetéssel, törvényesen állapította meg az I. r. vádlott esetében a szökés, elrejtőzés veszélyének a fennállását, mind az eljárási cselekményeken való jelenléte (tartózkodási helyének ismerten maradása), mind a büntetés végrehajthatóságának a biztosítása céljából [Be. 276. § (2) bekezdés a) pont ab) alpont, illetve 552. § (2) bekezdés].
A törvényszék által felsorolt okokat részletezve az ítélőtábla is kiemeli a szökés és elrejtőzés veszélyét megalapozó körülményeket.
Az I. rendű vádlottal szemben az elsőfokú bíróság 10 év szabadságvesztést szabott ki, amelybe a beszámítható idő kismértékben haladja meg a négy évet, a fennmaradó rész jelentős tartamú. Az elsőfokú ítélet ellen az ügyész az I. rendű vádlott terhére fellebbezést jelentett be. A nem jogerős ítéletben az I. rendű vádlott terhére megállapított bűncselekményekre, halmazati büntetésként, huszonöt év szabadságvesztés kiszabására is törvényi lehetőség van (Btk. 36. §). Az I. rendű vádlott helyesen megjelölt személyi körülményei e fenyegetettségeket nem ellensúlyozzák.
A törvényszék indokoltan következtetett arra is, hogy a III. rendű vádlottnál a szökés, illetve elrejtőzés, valamint bűnismétlés veszélye egyaránt fennáll [Be. 276. § (2) bekezdés c) pont cb) alpont].
Az elsőfokú ítélet ellen az ügyész a III. rendű vádlott terhére is fellebbezést jelentett be. A nem jogerős ítéletben a III. rendű vádlott terhére megállapított bűncselekmények miatt halmazati büntetésként tizenkét év szabadságvesztés kiszabására is törvényi lehetőség van. Ez jelentős fenyegetettség, amit az esetében a közel két év beszámítandó idő és személyi körülményei nem ellensúlyoznak kellő mértékben.
A törvényszék helyesen vette figyelembe, hogy a III. rendű vádlottal szemben több büntetőeljárás is folyamatban van. Ezekben vádemelés és nem jogerős elbírálás is történt, tárgyuk túlnyomó részben azonos jellegű a jelen eljárásban elbírálandó cselekményekével, elkövetési idejük a jelen eljárásban történő megalapozott gyanú közlését követő időszakra esik. Ebből alappal következik, hogy a III. rendű vádlott konzekvensen szembehelyezkedik a büntetőjogi normákkal, vagyis realitás a bűnismétlés veszélye.
Az elsőfokú bíróság végzése két ponton – a helybenhagyást nem érintő körben – korrekciót igényelt.
A III. r. vádlott védője az elsőfokú nem jogerős ítélet meghozatala után óvadék megállapítását és enyhébb bírói engedélyes kényszerintézkedés alkalmazását indítványozta.
Tény, hogy „az óvadék nem a letartóztatás alternatívája, hanem az annál enyhébb kényszerintézkedések, a távoltartás, illetve a bűnügyi felügyelet biztosítékául szolgálhat”, az óvadékkal vagy annak mértékével nem pótolhatók, ellensúlyozhatók azok a hiányok, amelyek kizárják a bűnügyi felügyelet alkalmazhatóságát (EBH 2019.B.21). Az óvadék célja kötött, az előbbi kényszerintézkedések magatartási szabályai megtartásának, és a terhelt eljárási cselekményeken való jelenlétének elősegítése (Be. 284. §). Ebből következően amennyiben a bíróság megállapítja a bűnismétlés veszélyét és a letartóztatás szükségességét, az indítvány tárgyában csak egyféle döntést hozhat: elutasítja az óvadék megállapítására irányuló indítványt.
Mindemellett az eljárási törvény alapján az óvadék megállapítását kizáró feltételek mellett is meg kell hozni az elutasító rendelkezést. Ez következik az eljárási rendelkezésekből, amely szerint: „A bíróság az óvadék megállapításáról a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés elrendelésével, meghosszabbításával vagy fenntartásával, illetve a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés megszüntetésére irányuló indítvány elbírálásával együtt is rendelkezhet” [Be. 285. § (4) bekezdés]. Mivel a letartóztatás a bírói engedélyes kényszerintézkedések körébe tartozik az elutasító rendelkezés kimondása nem mellőzhető, azon az alapon, hogy a bíróság letartóztatást alkalmaz, amely mellett óvadék nem engedélyezhető. A konkrét rendelkezés, az indítvány esetleges változatlan tartalmú, ismételt előterjesztésének a lehetősége miatt is szükséges [Be. 285. § (5) bekezdés].
Az óvadék elfogadását jelen esetben a letartóztatás fenntartása kizárta, ezért a másodfokú bíróság az óvadék megállapítására irányuló indítványt elutasítottnak tekintette.
Mindezekre tekintettel az ítélőtábla tanácsülésen a törvényszék végzését mindkét vádlott tekintetében helybenhagyta [Be. 598. § (1) bekezdés g) pont, 605. § (1) bekezdés] azzal, hogy a III. r. vádlott esetében az óvadék megállapítására és enyhébb kényszerintézkedés alkalmazására irányuló védői indítványt elutasítottnak tekintette.
(Fővárosi Ítélőtábla 16.Beüf.10.680/2020/3.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás