PK ÍH 2020/122.
PK ÍH 2020/122.
2020.12.01.
El nem bírált tényre, bizonyítékra hivatkozás és a perújító félre kedvezőbb határozat meghozatalának az elvi lehetősége hiányában a perújítás megengedésének nincs helye [1952. évi III. törvény (Pp.) 260. § (1) bekezdés a) pont].
Az alapügyben az elsőfokú bíróság a felperes elsődlegesen szerződésszegéssel okozott, másodlagosan biztatási kár jogcímén előterjesztett marasztalási keresetét közbenső ítéletével – a biztatási kárigény jogalapjának a fennálltát megállapítva – a jogalap tekintetében megalapozottnak találta. Az alperes elévülésre, a perbeli legitimáció hiányára és a biztatási kár törvényi feltételeinek a hiányára alapított fellebbezése folytán eljárt ítélőtábla ítéletével a közbenső ítéletet megváltoztatta és a keresetet elutasította. A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
A másodfokú bíróság jogerős határozatának indokolásában kifejtette, hogy az alperes alappal terjesztett elő elévülési kifogást, mert az 1959. évi IV. törvény (rPtk.) 327. § (1) bekezdése szempontjából releváns, 1995. június 16.-i előzetes írásbeli felszólítást követően benyújtott fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem sem ténybeli, sem jogi alapjában nem egyezett meg a 2015. augusztus 26-án módosított keresetben fenntartott követelésekkel, ezért az utóbbiak elévülésének a megszakítására a nemperes eljárás megindítása nem volt alkalmas, az egymással összhangban álló írásbeli felszólítás és a módosított kereset előterjesztése között pedig több mint öt év eltelt.
Az ítélőtábla kitért arra is, hogy az elévüléstől függetlenül a perújító felperes biztatási kár jogcímén érdemben sem tarthatna igényt a kereset tárgyává tett követelésekre az rPtk. 6. §-a szerinti jogszabályi feltételek teljesülésének a hiányában, ugyanis a bérleti szerződés tárgyát képező használatból eredő költségeket kívánt kárként érvényesíteni, továbbá alappal nem számíthatott a perbeli repülőtér tulajdonjoga, végleges hasznosítása megszerzésére, mivel az állami tulajdon hasznosításának módja az állami döntéshozó szabad mérlegelési jogkörébe tartozott, ezzel maguk a szerződő felek is számoltak a bérleti szerződés 6. pontja szerint.
A perújító felperes az ítélőtábla és a Kúria ítéletének hatályon kívül helyezését és az alapperben előterjesztett keresete szerint az alperes marasztalását kérte. Az elsőfokú bíróság végzésével a perújító felperes 1952. évi III. törvény (rPp.) 260. § (1) bekezdés a) pontjára alapított perújítási kérelmét – mint érdemi tárgyalásra alkalmatlan – miatt elutasította.
Az rPp. 266. § (1) bekezdése alkalmazásával hivatalból vizsgálta, hogy a perújításnak az rPp. 260-262. §-ában meghatározott feltételei fennállnak-e. Rögzítette, hogy a Pf/2., Pf/3., 1/1., 8/1., 2.72., 2.73. sorszámú iratok nem minősülnek új ténynek, illetve új bizonyítéknak: a Pf/2., Pf/3. sorszám alatti okiratokat a Kúria a másodfokú bíróság ítéletére is visszahivatkozással határozatának 5., 14-17., 29-30. pontjaiban elbírálta; az 1.1. számú melléklet vonatkozásában az 5. pontban tett megállapításokat, a 8/1., 2.72., 2.73. sorszámú mellékleteket pedig annak körében vette figyelembe, hogy a követelés elévült-e vagy sem. A perújítási kérelemben hivatkozott tények és bizonyítékok amellett, hogy elbíráltnak minősülnek, az elbírálásuk esetén sem eredményeznének a perújító felperesre kedvezőbb határozatot. Kiemelte, hogy a Kúria ítéletében annak rögzítése, hogy az 1995. június 16-i írásbeli felszólítás és a 2015. augusztus 26-i keresetmódosítás között több mint öt év telt el, amely a követelés bírósági úton történő érvényesíthetőségét kizárja, az anyagi jogi elévülési határidőre vonatkozó megállapítás. A per tárgyalásának a perújítási kérelemben hivatkozott többszöri felfüggesztése viszont csak az eljárási határidő vonatkozásában bír relevanciával.
A perújító felperes 2002. július 15-én és 2002. július 18-án keletkezett nyilatkozatokat csatolt. Nem adott magyarázatot arra, hogy ezeket korábban miért nem állt módjában a per anyagává tenni, továbbá az iratok tartalmát vizsgálva megállapítható, hogy nem tartalmaznak olyan tényt, illetve bizonyítékot, amelynek elbírálása számára kedvezőbb határozatot eredményezhetne.
A bíróság álláspontja szerint alaptalan a perújító felperes azon érvelése is, hogy amennyiben a követelés nem évült el, abban az esetben a biztatási kárra vonatkozó igényét érdemben vizsgálni kell, meg kell állapítani a feltételeinek fennálltát. A Kúria ugyanis – visszautalva a másodfokú ítélet e körben releváns megállapításaira – kimondta, hogy az elévüléstől függetlenül a perújító felperes biztatási kár címén sem tarthat igényt a kereset tárgyává tett követelésekre, döntésének részletes indokolását a határozatának 16., 17., 31., 32. pontjai tartalmazzák. A perújító felperes egyébként a mérlegelési jogkör gyakorlása során elfoglalt felsőbb bírósági álláspontokat támadta, mely perújítás alapjául nem szolgálhat.
Utalt arra is a bíróság, hogy a perújítási kérelemben hivatkozott iratok elbíráltsága vagy annak hiánya tekintetében az alapperbeli ítéletek indokolása irányadó, a bizonyítékok figyelembevételének nem feltétlenül kell kifejezetten az indokolás megállapításaiból kitűnnie, jelentősége annak van, ha az indokolás tartalmából lehet következtetni az adott bizonyíték elbírált jellegére, mindez pedig az alapperben kétséget kizáróan fennállt.
A végzés ellen a perújító felperes terjesztett elő fellebbezést, melyben kérte annak a megváltoztatását, perújítási kérelme érdemi elbírálását.
Véleménye szerint az elsőfokú bíróság az elévülés körében iratellenesen jutott arra, hogy a Pf/2. és Pf/3. sorszám alatti iratokat a Kúria elbírálta, a határozat fellebbezéssel támadott végzésben hivatkozott pontjaiban ugyanis utalás sincs ezekre a dokumentumokra. Az elévülés körében a perújítással érintett jogkérdés az, hogy az általa hivatkozott iratok, amennyiben elbírálásra kerülnek, elévülést megszakító hatállyal bírnak-e, továbbá megállapítható-e, hogy a perújító felperes önhibáján kívül nem tett eleget a kereseti kérelme pontosítására felhívó végzésben foglaltaknak. A perújítási kérelemmel támadott ítéletekből nem tűnik ki, hogy a felperes e végzésben foglaltak teljesítésére határidőhosszabbítás iránti kérelmet nyújtott be és a meghosszabbítani kért határidő nem járt le akkor, amikor a tárgyalás fel lett függesztve, tehát nem terhelheti önhiba amiatt, hogy a felhívásnak határidőben nem tett eleget. Az elsőfokú végzésben foglaltaktól eltérően a perújítási kérelemben nem az ítéletek jogi indokolását támadja, hanem azt állítja, hogy a felsőbb bíróságok olyan okiratot hagytak figyelmen kívül, amelynek elbírálása esetén nem lehetett volna helye az elévülés megállapításának. A fizetési meghagyás benyújtását követően a kereseti követelés beazonosítására a részére adott hiánypótlási határidő lejártát megelőzően benyújtott határidő≡hosszabbítás iránti kérelmére az alapeljárásban eljárt bíróság érdemben nem reagált. Emiatt viszont joghátrány nem érheti, mert az általa kért póthatáridő lejárta előtt került sor az eljárás felfüggesztésére. A felfüggesztés ideje alatt pedig minden perbeli cselekmény hatálytalan, ezért nem volt lehetősége a felhívásnak eleget tenni, a felfüggesztés tehát az elévülésre is kihatott, azt megszakította, mely a követelés elévülését kizárta. Hivatkozott arra is, hogy az e végzésben foglaltak nem teljesítése esetére kilátásba helyezett jogkövetkezmény tekintetében a bíróság nem határozott. Ebből az vélelmezhető, hogy a határidő-hosszabbítás iránti kérelemnek helyt adott, bár e körben alakszerű határozat hozatalát elmulasztotta. Elutasító végzés meghozatalára sem került sor, tehát a perújító felperes nem volt abban a helyzetben, hogy ellene fellebbezéssel éljen. Az esetleges bírói mulasztás, azaz a végzés meghozatalának az elmaradása a terhére nem értékelhető. Véleménye szerint úgy kell tekinteni, hogy a határidő hosszabbítás iránti kérelmét elfogadták, a felhívásnak azonban önhibáján kívül – a tárgyalás felfüggesztése miatt – már nem tudott eleget tenni.
Sérelmezte a felperes, hogy az elsőfokú bíróság a tényleges vizsgálatot mellőzve lényegében megismételte a Kúria döntésében foglaltakat. Minden jogalapot nélkülözve állapította meg, hogy a becsatolt bizonyítékok egyrészt elbíráltnak tekintendők, de amennyiben nem, akkor sem eredményezhette volna a számára kedvezőbb határozat meghozatalát.
A biztatási kár vonatkozásában a perújítási kérelmében foglaltakat részletesen megismételve hivatkozott a 2.6., 2.7., 2.10., 2.32-2.35., 2.43., 2.50., 2.55., 2.75. és a 14. sorszámú okiratokban foglaltak jelentőségére, sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az rPp. 221. § (1) bekezdésében foglaltakat megsértve az egyes iratok értékelésére nem tért ki, tehát nem tett eleget az indokolási kötelezettségének sem. Önmagában ugyanis az az általános érvelése, hogy az alapiratokból kitűnik az elbíráltságuk, illetve, hogy a jogi indokolást támadta a perújítási kérelem, az ügy lényegét tekintve nem minősül indokolásnak és nem eredményezhet megalapozott döntést.
A perújított alperes a fellebbezésre tett észrevételében kérte az elsőfokú bíróság végzésének a helybenhagyását.
Az alperes álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a vonatkozó rPp.-rendelkezésekkel, az irányadó bírói gyakorlattal és a periratokkal összhangban állapította meg azt, hogy a perújítási kérelem érdemi tárgyalásra alkalmatlan.
Az elévülés körében iratellenes az a fellebbezésben foglalt előadás, hogy a Pf/2., Pf/3. sorszámú bizonyítékok elbírálása elmaradt. Ezzel szemben megállapítható, hogy azok a peranyag részét képezték. A bíróság a határozatában a pertörténet tekintetében a legfontosabb mozzanatok ismertetésére köteles, ennek a követelménynek a Kúria ítélete megfelelt, a felperes által hivatkozott Pf/2. és Pf/3. sorszámú iratok nem tartoztak a per fontosabb mozzanatai közé, ezért azokra külön nem kellett kitérni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lettek elbírálva. A Kúria a hiánypótló végzéshez kapcsolódó valamennyi iratot megvizsgált és értékelt, a felperes határidő-hosszabbítás iránti kérelmét és a hiányos hiánypótlását is. A periratokból egyértelműen az állapítható meg, hogy a perújító felperes a hiánypótló felhívásnak még az eredeti határidő lejártát megelőzően eleget tett, igaz hiányosan. A 2000. március 24-én kézhez vett végzésre 2000. április 7-én hiánypótlás megnevezésű beadványt nyújtott be, így az azt megelőző – 2000. április 4-én kelt – határidő-hosszabbítás iránti kérelme okafogyottá vált. Tény, hogy a perújító felperes a felhívásnak nem teljeskörűen tett eleget, melynek szükségképpeni jogkövetkezménye lett az, hogy a keresete a hiányos tartalma szerint került elbírálásra és a követelése a 2015. évi keresetpontosításig nem volt beazonosítható. Ennek az elévülésre kiható jelentőségét a Kúria helytállóan értékelte és vont le következtetést arra, hogy a nemperes eljárás megindítása nem volt alkalmas az elévülés anyagi jogi határidejének a megszakítására. A perújító felperes tévesen összemossa az eljárási és az anyagi jogi határidőket, a tárgyalás felfüggesztése ugyanis nem hat ki az anyagi jogi elévülési időre, csak az eljárási határidő számítását befolyásolja, tehát az igényérvényesítés elévülési határidejét semmiképpen sem szakíthatta meg.
A biztatási kár körében a perújító felperes a fellebbviteli bíróságok bizonyítékok szabad mérlegelési jogkörében hozott döntését támadta, mely az egységes bírói gyakorlat szerint nem alapozhat meg perújítást, a rendkívüli jogorvoslatnak ugyanis nem ez a célja. A fellebbezésben hivatkozott egyes dokumentumok jelentőségét cáfolva részletezte azon álláspontját, hogy helytállóan került sor az rPtk. 6. §-a szerinti jogszabályi feltételek teljesülése hiányának a megállapítására. Az igény érvényesíthetőségét kizárta a peres felek közötti kötelmi jogviszony, valamint az, hogy a repülőtér hasznosítása tárgyában a felperes jogelődje nem volt jogosult döntést hozni, ahhoz az illetékes felettes szervek hozzájárulására lett volna szükség.
A perújító felperes fellebbezése nem alapos. Helyesen vonta le az elsőfokú bíróság azt a jogi következtetését, hogy a perújítás nem megengedhető. Döntése azonban részben eltérő indokolással helytálló.
Az rPp. 260. § (1) bekezdés a) pontja szerint a jogerős ítélet ellen perújításnak van helye, ha a fél olyan tényre vagy bizonyítékra, illetőleg olyan jogerős bírói vagy más hatósági határozatra hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált el, feltéve, hogy az – elbírálás esetén – reá kedvezőbb határozatot eredményezhetett volna.
Az rPp. 260. § (2) bekezdése szerint az (1) bekezdés a) pontja alapján a felek bármelyike csak akkor élhet perújítással, ha az ott említett tényt, bizonyítékot vagy határozatot a korábbi eljárás során hibáján kívül nem érvényesíthette.
Az rPp. 266. § (2) bekezdése szerint, ha a bíróság a perújítást megengedhetőnek találja, az érdemi tárgyalást kitűzi, illetőleg a tárgyalást érdemben folytatja, ellenkező esetben pedig a perújítási kérelme, mint érdemi tárgyalásra alkalmatlant elutasítja. E jogszabályi rendelkezésből következően a perújítási kérelem elbírálása formailag lehet kétszakaszos, állhat a perújítás megengedhetőségének a vizsgálatából, a megengedhetőség kérdésében hozott igenlő döntés esetén a perújítás érdemi tárgyalásából, a megengedhetőség kérdése azonban nem csak külön, hanem a perújítási kérelem érdemével együtt is tárgyalható.
Az eljárás irataiból kitűnően az elsőfokú bíróság a megengedhetőségről külön tárgyalt és határozott.
Az rPp. 260. § (1) bekezdés a) pontjának és az rPp. 260. § (2) bekezdésének egybevetésével a perújítás megengedhetősége körében azt kell eldönteni, hogy a perújítási kérelemben felhozott új tény(ek) valóságának bizonyítása, illetőleg – akár az új tényre, akár a már az alapperben is állított tényre vonatkozó – el nem bírált új bizonyíték(ok) elbírálása elvileg a perújító félre kedvezőbb határozat meghozatalára vezetne-e azzal a korlátozással, hogy a perújítási eljárás során nem lehet perújítási okként olyan tényt, illetőleg olyan bizonyítékot figyelembe venni, amely az alapeljárásban a perújító fél számára ismert lehetett és az előterjesztésében akadályoztatva nem volt.
A perújítás nem az alapperbeli jogalkalmazási hiba kiküszöbölésére szolgál. Rendkívüli perorvoslatként az alapperbelitől részben vagy egészben eltérő tényállás megállapítását, az azt alátámasztó bizonyítás lefolytatását célozhatja, kizárólag önhiba hiánya esetén. A jogvita elbírálása körében releváns új – az alapperbeli döntés meghozatalakor már meglévő, de a perújító fél számára nem ismert – el nem bírált tény, bizonyíték vagy jogerős határozat figyelembevételét és az alapperbeli bizonyítékokkal együttes mérlegelését teszi lehetővé, melynek alapján abban kell állást foglalni, hogy az így kiegészült bizonyítás eredményeként az érdemi döntésre kihatóan módosult-e a tényállás és ezen változás alapot ad-e a perújító félre kedvezőbb határozat meghozatalára.
Az ítélőtábla álláspontja szerint a perújító felperes kérelme az rPp. 260. § (1) bekezdés a) pontja szerinti konjunktív jogszabályi feltételeket nem teljesítette. Az rPp. 260. § (1) bekezdés a) pontjára alapított kérelem szükségképpeni eleme a tényre, bizonyítékra hivatkozás. A tény az, amit a bíróság az érvényesített jog szempontjából a vitás anyagi joghoz kapcsolódóan relevánsnak ítél és – a jellegétől függően – bizonyítás eredményeként vagy anélkül valós eseménytörténeti adatként fogad el; a bizonyíték a tény valóságát igazolandó, a tényállás felderítését célzó bizonyítási eszköz.
A fentiek alapulvételével vizsgálva a kérelmet a perújító felperes az elévülés körében nem tényt állított, ekként ugyanis sem a saját perbeli eljárására – határidő-hosszabbítási kérelem benyújtása (Pf/2.), hiánypótlás teljesítése (Pf/3.) –, sem a bírói intézkedésre – tárgyalás felfüggesztése – hivatkozás nem minősülhet, ebből következően a pertörténet és nem az eseménytörténet részét képező eljárási cselekmények megtörténtét tanúsító okiratok sem tekinthetők perújítás alapjául szolgáló bizonyítéknak.
A perújító felperes az elévülés körében az általa félként, illetve a bíróság részéről megtett eljárási cselekmények figyelembevételének, az elévülés megítélésére – állítása szerint – kiható jelentősége felismerésének az elmaradását sérelmezte az alapperbeli döntés felülbírálatát végző felsőbb bíróságok részéről, ez azonban a jogerős ítélet jogi álláspontjának perújítás keretében meg nem engedett támadása. Mindez az rPp. 260. § (1) bekezdés a) pontjának első fordulata szerinti jogszabályi feltétel teljesülésének a hiányára engedett következtetni és önmagában az elévüléssel kapcsolatos kérelem érdemi tárgyalásra alkalmatlanságát eredményezte.
Nem alapos a biztatási kárra vonatkozó kérelem tárgyalásra alkalmasságára vonatkozó fellebbezési érvelés sem. Az alapperben másodfokú és felülvizsgálati eljárásban hozott ítéletek egyértelmű indokolása szerint a perújító felperesnek elévülés következtében nem áll módjában a kárigényét bírói úton érvényesíteni. Az a körülmény, hogy a perindítással támadott határozatok indokolásában a bíróságok az elévülés bekövetkezte mellett az rPtk. 6. §-a szerinti törvényi tényállási elemek teljesülésének a – nemleges eredményre vezető – vizsgálatára is kitértek, a kereseti kérelem alaptalanságát több szempontból indokolták meg, nem változtatott annak az elsődlegességén, hogy az igényérvényesítés az rPtk. 325. § (1) bekezdése szerinti akadályba ütközött.
Az elévüléssel kapcsolatos perújítási kérelem alaptalanságából következően fogalmilag kizárt annak a lehetősége, hogy a biztatási kárigény tekintetében a perújítási kérelem alapján a perújító felperesre kedvezőbb határozat meghozatalára kerüljön sor, az rPp. 260. § (1) bekezdés a) pontjának utolsó fordulata szerinti feltétel teljesülésének a hiánya pedig önmagában mellőzendővé tette a további konjunktív feltételek, azaz annak a vizsgálatát, hogy a felhozott bizonyítékok újak-e, illetőleg elbírálatlanok-e. Az e körbeni vizsgálat szükségtelensége miatt pedig nyilvánvalóan súlytalan az indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozó fellebbezési okfejtés is.
Mindezekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság végzését az rPp. 259. §-a szerint alkalmazandó rPp. 253. § (2) bekezdése alapján – túlnyomórészt eltérő indokolással – helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 10.Gpkf.43.527/2020/3.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás