PK ÍH 2020/20.
PK ÍH 2020/20.
2020.03.01.
Amennyiben a szerződő felek megállapodása szerint a határon túlra irányuló, vámkezeltetést is magában foglaló szállítmányozási szerződés teljesítéséhez hozzátartozik az áruk szabad forgalomba helyezése is, akkor a vámeljárás során kiszabott és a szállítmányozó által megfizetett vámkülönbözet olyan szükséges és indokolt költség, amelyet a megbízó köteles a szállítmányozó részére megtéríteni.
Alkalmazott jogszabályok: 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:276. § (4) bekezdés; 6:287. §, 6:309. §; az Európai Közösségek Tanácsa a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló 2913/92/EGK rendelete 201. cikk (3) bekezdés.
A peres felek 2013. év óta álltak üzleti kapcsolatban. A felperes 2015. és 2016. években négy alkalommal nyújtott az alperesnek szállítmányozási szolgáltatást. Az alperes – a közöttük kialakult gyakorlat szerint – elektronikusan, e-mail váltások útján adott megbízást a felperesnek a Kínában vásárolt vasáru termékeinek a behozatalára. A szállítmányok vámkezelésével járó feladatokat K. város kikötőjében a felperessel egyező tulajdonosi körhöz tartozó, a felperes által ezzel megbízott szlovéniai székhelyű cég végezte.
A szlovéniai vámkezelések ún. „közvetett” vámeljárások voltak. Ilyenkor, ha a magyar importőr a harmadik országból (a perbeli esetben Kínából) érkező import áru vámkezelését már az első közösségi tagállam vámhatósága által (a perbeli esetben: Szlovénia) kéri, akkor az importőr ebben a tagállamban csak a vám összegét köteles megfizetni. Az áfa összegét utóbb, a saját országa szerinti áfa bevallásban kell bevallania és megfizetnie, vagy ha annak a feltételei fennállnak, akkor levonásba helyezni. A közvetett vámkezelés során az eljárást kérő, az első tagállamban eljáró vámképviselő lesz a közvetlenül kötelezett személy, az, aki a vámhatósággal szemben közvetlenül felel a megbízottja vámbevallása valóságtartalmáért és a vámteher megfizetéséért. Az importőr a vámképviselő részére köteles megtéríteni a vámképviselő által közvetlenül teljesített, az importjával összefüggő vámterhet.
A megbízott szlovéniai székhelyű cég a 2015. május 18-án kelt vámáru nyilatkozattal érintett áruk (továbbiakban: „A” jelű áruk) vonatkozásában 2015. május 14-én, a 2015. november 25-én kelt vámáru-nyilatkozat vonatkozásában (továbbiakban: „B” jelű áruk) 2015. november 20-án, a 2016. április 5-én kelt vámáru-nyilatkozat vonatkozásában (továbbiakban: „C” megjelölésű) 2016. április 1-jén, míg a 2016. május 25-én kelt vámáru-nyilatkozat alá tartozó árukra (továbbiakban: „D” jelű) nézve 2016. május 27-én kapott behozatali vámkezelési megbízást a felperestől. Azokhoz mellékelték a számlát, az importőr nyilatkozatát, a fuvarlevelet, a minőségi tanúsítványt, értékesítési szerződést és költségkimutatást.
A vámhatóság elvégezte az áruk fizikai vizsgálatát és a mintavételt, amelyről a felperes tájékoztatást kapott.
Az alperes a szlovén vámeljárásokban korábban nem fizetett vámot, mert az import vasárunak az általa a felperesnek átadott, az importált árukra vonatkozó dokumentáció szerinti fizikai tulajdonságai alapján a megbízott szlovéniai székhelyű cég az alperes összes vámáru nyilatkozatában az azonos áruk tekintetében ugyanazt a 0%-os vámterhet jelentő, azaz vámmentességet biztosító vámtarifa számot használta.
A szlovén vámhatóság az import áruk szemléjét és a mintavételeket követően 2013-tól évekig elfogadta a fenti vámtarifaszámot, a perrel érintett vasáruk esetében azonban a mintavételt követően fizikai, laboratóriumi vizsgálatot rendelt el. Ez a vizsgálat megállapította, hogy az áru csak felülkezelt, mindkét oldalán tűzhorgonyzott és festékkel van bevonva, ezért más a megfelelő vámtarifaszám. Mintavétel esetén a vámhatóság a jegyzőkönyv kiadását megelőzően tájékoztatja a nyilatkozat tevőt az ellenőrzések megállapításairól és felkéri észrevétel megtételére, esetleges bizonyítékai előterjesztésére.
A megbízott szlovéniai székhelyű cég az „A” jelű árukra nézve 2018. május 18-án, a „B” jelű vonatkozásában 2015. november 25-én, a „C” jelű árukra 2016. április 5-én, míg a „D” jelűre 2016. május 25-én nyújtotta be a vámáru-nyilatkozatot.
A vámhatóság a vámáru-nyilatkozat ellenőrzéséről készült jegyzőkönyvben az „A” jelű árukkal kapcsolatban 37 419,58 euró, a „B” jelű árukkal összefüggésben 9 589,7 euró, a „C” jelű áruk vonatkozásában 54 031,24 euró, míg a „D” jelű áruk esetén 8 748,69 euró összegű vámösszeget állapított meg.
A vámhatóság megállapításairól a vámképviselő értesítette a felperest az „A” esetben 2016. március 17-én, a „B” esetben 2016. március 9-én, a „C” és „D” esetben 2016. október 10-én, és jelezte, hogy néhány napos határidőn belül megjegyzéseket, észrevételeket lehet tenni és bizonyítékokat lehet benyújtani az áru tulajdonságairól. Felhívta arra is az importőr figyelmét, hogy a dömpingellenes követeléseket akkor nem kell megfizetnie, ha tud elegendő cinktartalmat igazolni a festékben, illetve, ha krómot vagy ónt tartalmazó színről van szó.
A vámképviselője az „A” és „B” esetben kifogást nyújtott be a vámhatóság megállapításai ellen, az „A” esetben 2016. március 22-én, a „B” esetben 2016. március 18-án, a megjegyzéséhez mellékelte a gyártó által elkészített színelemzést is.
A szlovén vámhatóság 2017 februárjában – márciusában hozta meg a korábbi jegyzőkönyvekben meghatározott összegű vámkötelezettséget elrendelő határozatát.
A vámképviselő nem fellebbezte meg a vámhatóság határozatait, mert álláspontja szerint neki nem adtak át olyan bizonyítékokat, amelyekkel vitathatta volna a vámhatóság döntését. Állította, hogy rendszeresen tájékoztatta a megrendelőjét a vámeljárások lényeges mozzanatairól, ezért a megrendelőnek lehetősége volt arra, hogy a vámeljárásban észrevételt tegyen, bizonyítékokat szolgáltasson, a vámhatóság döntése ellen jogorvoslattal éljen.
A szlovén vámhatóság 2017 márciusában összesen 109 789,1 euró összegű vámkülönbözet megfizetésére kötelezte a képviselőt, aki azt számla ellenében megfizette.
A perrel érintett négy megbízás kapcsán a felperes a megbízásért járó szállítmányozási díj részeként kiszámlázta az alperesnek a szlovén vámkezelések díjait is. Az alperes 2016. április 12-én vámletét címén megfizetett a felperesnek 16 863 690 Ft-ot. A 109 789,1 euró összegéből fennmaradó 17 102 000 Ft különbözetet azonban nem térítette meg.
A felperes a keresetében a megbízás teljesítésével összefüggő költség jogcímén, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:302., 6:309. §-a és 6:273. § (4) bekezdése alapján kérte kötelezni az alperest 17 102 000 Ft, valamint annak 2017. július 11. napjától (az első jogi felszólítás napjától) számított, a Ptk. 6:155. § (1) bekezdése szerinti törvényes kamatai megfizetésére.
A keresetében előadta, hogy mint szállítmányozó az alperestől a perbeli küldemények vonatkozásában az import behozatal megszervezésére házhozszállításig terjedően kapott megbízást, amelynek részét képezte a vámkezelés is. A közvetett vámkezelés lebonyolítására az alvállalkozóját bízta meg. Az alperes és a vámképviselő között nem jött létre szerződéses kapcsolat, egymással nem is kommunikáltak az utólagos vámvizsgálat elrendeléséig. A felperes megfizette a vámképviselő részére az általa kifizetett vámkezelési díjat, azt tovább számlázta az alperes felé, amit azonban az alperes nem teljesített.
Az alperes a felperes keresetének az elutasítását kérte.
Nem vitatta, hogy közte és a felperes között import tengeri fuvarmegbízás jött létre, amely szerződésre a Ptk. 6:302. §-a vonatkozik. Állította, hogy a megbízás nem terjedt ki a vámeljárás lefolytatására, a szlovén vámképviselő kizárólag a felperestől kapott megbízással rendelkezett.
Hivatkozott a perbeli vámeljárások lefolytatása idején hatályos, a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló 2913/92 EGK Tanács rendelet (Vámkódex) 5., 201. és 213. cikkeire.
Előadta, hogy a felperes őt nem tájékoztatta a szlovén vámhatóság által megindított utólagos vámeljárásról, a vámképviselő is csak jelentős késedelemmel, hiányosan tette ezt meg. Számára nem volt ismert az, hogy hogyan történt a mintavétel, az megfelelt-e a vonatkozó szabályoknak, arra a vámhatóság jelenléte nélkül került-e sor. Nem bizonyított, hogy egy adott szállítmányból 3 db mintát vettek, vagy mind a négy szállítmányból történt mintavétel, illetve, hogy esetleg az egy szállítmány minta adatait vetítették rá a többi szállítmányra.
Állította, hogy a vámhatóság eljárása jogszabálysértő volt, amely megalapozta volna a szlovén vámképviselő fellebbezését. Mivel ezt elmulasztotta, ezáltal saját maga okozta a fizetési kötelezettség keletkezését.
Álláspontja szerint a Vámkódex 201. cikk (3) bekezdése alapján sincs vámfizetési kötelezettsége, mivel utólagos vámkiszabása esetén a közvetett vámjogi képviselő megbízója csak akkor köteles vámfizetésre, ha ő szolgáltatta a vámáru-nyilatkozat elkészítéséhez szükséges adatokat, és tudta vagy tudnia kellett volna, hogy azok valótlanok.
Állította, hogy a közvetett vámjogi képviselőnek megadta a vámeljárás lefolytatásához szükséges adatokat, okmányokat, amelyek alapján a szlovén vámhatóság lefolytatta a vámeljárást 0%-os vámtétel alkalmazásával. Jóhiszeműen járt el, mert nem tudott arról, hogy bármelyik, általa szolgáltatott adat, irat, nyilatkozat valótlan tartalmú lett volna. Érvelése szerint amennyiben a szlovén vámhatóságnak más lett volna az álláspontja, akkor közvetlenül az alperessel szemben is kiszabta volna a vámot a vámképviselővel szembeni vámkiszabással egyidejűleg. Mivel az alperes vámfizetési kötelezettségét megalapozó körülmény nem állapítható meg, ezért sem a közvetett vámjogi képviselő, sem – erre irányuló megállapodás hiányában – a felperes nem terhelheti tovább a kérdéses vámterhet az importőrre.
Előadta, hogy a 16 863 690 Ft megfizetése nem jelenti azt, hogy elismerte a felperes követelését. Ezt az összeget azért fizette ki, mert a felperes nem szolgáltatta ki a küldeményt mindaddig, amíg az átutalás meg nem történik. Miután a felperes nem gyakorolhatta törvényesen a zálogjogát, ezért a felperesnek ilyen összegű tartozása keletkezett az alperes felé.
Alaptalannak tartotta a felperesnek a Ptk. 6:273. § (4) bekezdésére történt hivatkozását is, mivel a felperes az alperessel erre vonatkozóan kötött megállapodás nélkül alkalmazta teljesítési segédként a szlovén gazdasági társaságot, és az alperes nem utasította semmire a felperest a Szlovéniában lefolytatott vámeljárás tekintetében.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította.
Rögzítette az elsőfokú ítélet, hogy a jelen perrel érintett áruk tekintetében a 2016. május 1-jén hatályba lépett, az Uniós Vámkódex létrehozásáról szóló 952/2013/EU. Európai Parlament és Tanács rendelet (UVK.) az irányadó. Mivel azonban a kérdéses vámeljárások lefolytatásának pontos időpontja a perben nem került tisztázásra, a kiállított vámáru-nyilatkozatok alapján azonban megállapítható, hogy három a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló 2913/92/EGK Tanácsi rendelet (Vámkódex) hatálya alatt történt, ezért az elsőfokú bíróság valamennyi perbeli szállítmányozás tekintetében ezt, a Ptk.-hoz képest speciális jogszabályt vette figyelembe.
A Vámkódex 5. és 19. cikkét, valamint az uniós vámjog végrehajtásáról szóló 2016. évi XIII. törvény 20. § (1) bekezdését és az ezt a jogszabályt 2017. november 23-tól felváltó 2017. évi CLII. törvény 35. § (1) bekezdéseit ismertetve megállapította, hogy a felperes a bizonyítási teherről történt tájékoztatását követően sem tett eleget a bizonyítási kötelezettségének, nem bizonyította, hogy létre jött-e a felek között megbízási szerződés a vámeljárás lefolytatása tárgyában, és ha igen, annak mi a tartalma.
A perbeli tanúvallomások alátámasztották azt, hogy a felek között évek óta fennálló üzleti kapcsolat alapján a feleket megillető jogokat és terhelő kötelezettségeket írásban nem rögzítették. A szállítmányozásra létrejött megállapodások e-mail formájában, egy formanyomtatvány kitöltése útján jöttek létre.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az „import tengeri fuvarmegbízás"-ból, amelyen megbízóként az azt cégszerűen aláíró alperes, feladóként a kínai partner szerepel, nem vonható le az a következtetés, hogy az kiterjed a szabad forgalomba helyezésre is. A perben becsatolt elektronikus levelezés tartalmából is arra a következtetésre jutott, hogy a vámkezelés módjával, helyével kapcsolatban a perbeli áruk esetén nem jött létre külön megállapodás. Önmagában az, hogy a felperes a szabad forgalomba helyezésre vonatkozóan is kiállította a számlát az alperessel szemben, nem bizonyítja azt, hogy erre jogosult is lett volna.
A perben becsatolt, az alperesi cég által cégszerűen aláírt, a megbízott szlovéniai cég mint közvetett képviselő részére adott meghatalmazások és perbeli nyilatkozatok alapján azt állapította meg, hogy az alperes adott meghatalmazást a szlovén gazdálkodó szervezetnek arra, hogy közvetett képviselőként járjon el a vámeljárásokban.
Az elsőfokú bíróság nem fogadta el az alperesnek a szlovén vámhatóság eljárásának szabályszerűtlenségével kapcsolatos hivatkozásait. A Vámkódex 201. és 213. cikkei alapján ugyanis a vámáru-nyilatkozatot a közvetlen vámjogi képviselő a saját nevében, az alperes érdekében tette. Ebben a relációban nincs szerepe a felperesnek, hiszen az alperes és a felperes között nem jött létre olyan megállapodás, miszerint a vámképviselő a felperesnek leszámlázza a szlovén vámhatóság által kiszabott vámot, amit a felperes tovább számláz az alperes felé.
A perbeli okiratok alapján azt a következtetést vonta le az elsőfokú bíróság, hogy az alperes volt az, aki megbízta a szlovén társaságot azzal, hogy közvetett vámjogi képviselőként járjon el, a felperessel kizárólag a tengeri szállítmányozás tekintetében állt kapcsolatban.
Az alperes sem a felperest, sem a megbízás alapján eljáró szlovén vámképviselőt nem utasította a Szlovéniában lefolytatandó vámeljárások tekintetében. Amennyiben a szlovén gazdálkodó szervezetnek olyan fizetési kötelezettsége keletkezett, amely álláspontja szerint az alperest terheli, akkor neki kellett volna fellépni az alperessel szemben. Mivel a szlovén vámhatóság nem szabott ki vámterhet az alperessel szemben, így az alperesnek nem volt jogorvoslati lehetősége sem a már meghozott határozatokkal szemben. Helyette a közvetett vámképviselőnek kellett volna a saját nevében, az alperes érdekében eljárnia.
A felperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását, az alperesnek a kereseti kérelme szerinti marasztalását kérte.
Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az egyébként helyesen megállapított tényállásból okszerűtlen, az okirati bizonyítékokkal, a tanúvallomásokkal és a jogszabályokkal is ellentétes következtetést vont le.
Hangsúlyozta, hogy a peres felek között a kialakult gyakorlat a közvetett vámkezelésre és annak elszámolására is kiterjedő szolgáltatás volt, amely a Ptk. 6:63. § (5) bekezdése szerint a felek közötti szerződés tartalmát is képezte. Az elsőfokú bíróság ezért tévesen vonta le azt a következtetést, hogy nincs helye a felperesnek az alperes és a szlovén képviselő közötti relációban.
Az elsőfokú bíróság – noha az ítélet indokolásában maga is azt állapította meg, hogy az alperes és a szlovén cég közötti jogviszony a perben nem volt vizsgálható –, helytelenül, a szlovén vámképviselő és az alperes közötti igazgatási jogviszony alapján hozta meg a döntését. Nem értékelte a felperes és az alperes közötti jogviszony tartalmát, hiszen nemzetközi szállítmányozás esetén a fuvarszervezés nem is teljesíthető a vámkezelés, illetve a szabad forgalomba helyezés nélkül.
Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság nem értékelte megfelelően sem önmagában, sem együttesen az alperesi nyilatkozatokat, tanúvallomásokat, amelyek a felperessel, illetve a szlovén társasággal fennálló jogviszonyt és a történeti tényállást illetően mind egymásnak, mind az iratoknak és a józan észnek is ellentmondóak voltak. Utalt arra, hogy a perben megdőlt az alperesnek az az állítása, miszerint nem tudott az utólagos vámvizsgálatról, erről őt a felperes nem értesítette. Ez a tény már önmagában felveti az alperesi tanú szavahihetőségét.
Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság kizárólag az alperesi meghatalmazásoknak (amelyek kizárólag az alperes és a szlovén vámképviselő közti igazgatási jogviszony keretében bírtak jelentőséggel) tulajdonított döntő jelentőséget, holott azok a felperes és az alperes közötti – különösen a kettőjük közötti elszámolásra is kiterjedő – polgári jogi jogviszonyban nem bírtak relevanciával.
Fenntartotta azt, hogy a felperes és alperes között a szállítmányozási jogviszony a vámkezelésre és az azzal kapcsolatos költségek elszámolására is kiterjedően jött létre. A felperes a vámkezeléseket a szlovén vámképviselővel végeztette el, a vámkezelés szolgáltatási díját, mint közvetett szolgáltatást pedig kiszámlázta az alperes részére. Az alperes kizárólag a felperessel állt kommunikációs és szerződéses – különösen elszámolási – kapcsolatban, amit a peres iratok és a tanúvallomások is bizonyítanak. Az, hogy a felperes a szlovéniai vámkezeléshez a szlovén gazdálkodó szervezetet vette igénybe, nem ellentétes a felek közötti szerződéses jogviszonnyal, sőt, szükséges a felperes által vállalt szolgáltatások teljesítéséhez, és erről az alperes a kezdetektől fogva tudott.
A szlovén gazdálkodó szervezet a felperes és a szlovén cég közötti megállapodás alapján járt el a közvetett vámkezelés során vámképviselőként, és mint ilyen, az alperessel fennálló igazgatási jogviszonyában a Közösségi Vámkódex szerint készfizető kezességet vállalt az alperes részére azzal, hogy a közvetett vámkezelésből eredő valamennyi költségét és díját a megbízójának, a felperesnek leszámlázza. A vámképviselő a vállalása szerinti kötelezettségeit teljesítette, a felperes megfizette a részére a különbözeti és dömping vámok összegét, amely minden esetben végső soron az importőr, azaz az alperes költsége.
Az alperes az ellenkérelmében – lényegében megismételve az elsőfokú eljárásban kifejtett álláspontját – az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
Az ítélőtábla a fellebbezést alaposnak találta.
Az alperes nem fellebbezett, a felperes fellebbezésének az ismeretében csatlakozó fellebbezéssel sem élt, így nem vitatta az elsőfokú ítélet indokolásában megállapított azt a tényállást, miszerint a felperes az alperes javára végzendő vámkezelések lebonyolításával a szlovéniai székhelyű céget bízta meg.
Az ítélőtábla egyetértett az elsőfokú bíróság azon következtetésével, hogy a perben rendelkezésre álló bizonyítékok azt támasztották alá, hogy az alperes állt közvetlen szerződéses kapcsolatban a szlovéniai vámképviselővel.
Az ítélőtábla mindezek alapján az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást tekintette irányadónak, az általa levont jogkövetkeztetéssel azonban nem értett egyet.
A Ptk. 6:63. § (1) bekezdése szerint a szerződés a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével jön létre. Az (5) bekezdés alapján a szerződés tartalmává válik minden szokás, amelynek alkalmazásában a felek korábbi üzleti kapcsolatukban megegyeztek, és minden gyakorlat, amelyet egymás között kialakítottak.
A peres felek 2013 óta fennálló üzleti kapcsolatában kialakult szokásokat (ilyen pl. az, hogy a vámkezelés K. városban történjen) ezért a perbeli szerződések részének is kell tekinteni. Így az ítélőtábla álláspontja szerint abból a tényből, hogy az alperes a szlovéniai cégtől soha nem kapott számlát, illetve hogy bármely, az áruval kapcsolatos kérdésben a felpereshez fordult, valamennyi dokumentumot a felperesnek küldött meg, aki azokat szükség esetén továbbította a vámképviselőnek, arra lehet megalapozottan következtetni, hogy a peres felek közötti, tengeri szállítmányozási szerződés kiterjedt az áruk Szlovéniában történő vámkezeltetésére is. A szerződésnek ez utóbbi részét a felperesi cég a saját tulajdonosi köre által létrehozott szlovéniai társaságon, mint teljesítési segéden [Ptk. 6:129. § (1) bekezdése] keresztül teljesítette.
A felperes tehát megfelelően bizonyította a perben az alperessel létrejött szerződés tartalmát, ezért az elsőfokú bíróság tévedett, amikor azt állapította meg, hogy a felperes nem tett eleget a perben az őt terhelő bizonyítási kötelezettségnek.
Az elsőfokú bíróság azt helytállóan rögzítette az ítélete indokolásában, hogy a jelen perben nem volt vizsgálható a szlovén vámhatóság eljárásának, a mintavételnek a szabályszerűsége. A jelen jogvitában a bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a felperes, mint szállítmányozó a szlovén vámhatóság által a vámképviselővel szemben kiszabott, a vámképviselő által megfizetett, és a felperes által a vámképviselő részére megtérített vámkülönbözet megfizetését jogszerűen követeli-e az alperestől, a megbízójától.
A peres felek közötti tengeri szállítmányozási szerződésre a Ptk. XLII. Fejezetének a rendelkezései az alkalmazandóak.
A Ptk. 6:309. §-a szerint e fejezet eltérő rendelkezésének hiányában a szállítmányozó és a megbízó jogviszonyára a bizományi szerződés szabályait kell megfelelően alkalmazni.
A Ptk. 6:308. § (1) bekezdése a megbízó felelősségére vonatkozó szabályok között csupán a megbízónak az utasításából, a küldemény elégtelen csomagolásából, jelöléséből, vagy a megbízó által adott adatok, okmányok, információk hiányosságából, pontatlanságából, hiányából eredő károkért való felelősségét szabályozza.
A Ptk. 6:309. §-ának, valamint a bizományi szerződések szabályai között található 6:287. §-ának az utaló szabálya folytán a szállítmányozási szerződésekre is alkalmazandó megbízási szerződések szabályai között helyezkedik el a Ptk. 6:276. § (4) bekezdése, miszerint a szerződés megszűnésekor a megbízó köteles a megbízottat a megbízás alapján harmadik személyekkel szemben vállalt kötelezettségei alól mentesíteni, valamint a szükséges és indokolt költségeit megtéríteni.
Az ítélőtábla álláspontja szerint a szállítmányozási szerződés teljesítéséhez hozzátartozott az áruk szabad forgalomba helyezése is, ezért az ennek során kiszabott vámkülönbözet olyan szükséges és indokolt költség, amelyet a megbízó köteles a szállítmányozó részére megtéríteni.
Az alperes alaptalanul hivatkozott a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló, a Tanács 2913/92/EGK rendeletének 201. cikk (3) bekezdésére, miszerint „ha az (1) bekezdésben említett valamelyik eljárás vonatkozásában olyan adatok alapján készítenek vámáru-nyilatkozatot, amelyek a jogszerűen felszámítható vámok egy része, vagy teljes egésze beszedésének elmulasztásához vezetnek, az a személy, aki a vámáru-nyilatkozat elkészítéséhez szükséges adatokat szolgáltatta és tudta vagy tudnia kellett volna, hogy az adatok valótlanok, szintén adósnak tekinthető a hatályban lévő nemzeti rendelkezéseknek megfelelően.” Ez a szabály nem a megbízónak a vámkülönbözet megfizetése alóli mentesülését alapozhatja meg, hiszen ő (az alperes) a rendelet 201. cikk (1) bekezdésének első mondata szerint a nyilatkozattevő (vámképviselő) mellett szintén adósnak minősül. Az alperes által hivatkozott rendelkezés harmadik, az adatokat szolgáltató személy felelősségére vonatkozik.
Az alperes a felperes keresetének a jogalapját vitatta, az érvényesített követelés összegét nem, így az további bizonyítást nem igényelt.
Mindezek alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a perben még alkalmazandó, a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (1952. évi Pp.) 253. § (2) bekezdése alkalmazásával megváltoztatta, kötelezte az alperest, hogy az általános teljesítési határidőn [1952. évi Pp. 217. § (1) bekezdése] belül fizessen meg a felperesnek 17 102 000 Ft-ot, valamint annak 2017. július 11. napjától a Ptk. 6:155. § (1) bekezdése szerint számított, a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamat 8%-kal növelt mértékű késedelmi kamatát.
(Debreceni Ítélőtábla Gf.III.30.302/2019/4.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás