PÜ BH 2020/238
PÜ BH 2020/238
2020.08.01.
Nem vagyoni károk megtérítésénél a kártérítés megítélésének egyetlen módja a pénzbeli kártérítés, míg az eredeti állapot helyreállítása fogalmilag lehetetlen és természetbeni kártérítés alkalmazására sincs jogszabályi lehetőség. Pótlólagos képzés felajánlása azonban ezen kizárt kártérítési módok egyikének sem tekinthető, hanem a pénzbeli kártérítés helyett más dologgal (szolgáltatással) való teljesítés felajánlásának minősül, amelyre azonban csak akkor van lehetőség, ha azt a másik fél elfogadja. [Alaptörvény 26. cikk, 28. cikk; 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 84. § (1) bekezdés e) pont; 355. § (1), (2) és (4) bekezdés].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás és az előzményi per
[1] Az I. rendű alperes önkormányzat volt a II. rendű alperes általános iskola fenntartója a perbeli időszakban 2012. december 31-ig. Ezt követően a II. rendű alperes 2013. január 1. napjától előbb a III. rendű alperes jogelődje, majd pedig 2017. január 1-től a III. rendű alperes tankerületi központ fenntartásába került.
A felperesek a II. rendű alperes tanulói voltak a perbeli időszakban.
[2] A 2003/2004-es tanévre spontán módon alakult ki a II. rendű alperesi iskolában, hogy a „b.” osztályokban elkülönítették a cigány etnikai kisebbséghez tartozó tanulókat az ezen kisebbséghez nem tartozó tanulóktól. A II. rendű alperes, illetőleg fenntartójaként az I. rendű alperes, továbbá a III. rendű alperes és jogelődje a „b.” osztályokban – a 2012/2013-as tanévben indult első osztály kivételével – továbbra is fenntartotta a jogellenes elkülönítést, emellett ezen osztályokban a 2011/2012-es tanévvel bezárólag az itt tanulók részére alacsonyabb színvonalú oktatást is nyújtottak.
[3] A felpereseket a jelen perben képviselő alapítvány mint felperes közérdekű keresetet terjesztett elő 2011. október hó 17. napján az I. és II. rendű alperesekkel szemben (előzményi per). Az elsőfokú bíróság a 2012. december 6-án kelt ítéletével megállapította, hogy az I. rendű alperes fenntartásában működő II. rendű alperesi iskolában a 2012/2013-as tanévben indult első osztály kivételével a 2004. január 27. napját követő időszakban azzal, hogy a cigány etnikai kisebbséghez tartozó tanulóknak a cigány etnikai kisebbséghez nem tartozó tanulóktól történő elkülönítését az osztályba sorolással összefüggésben fenntartották, jogellenesen elkülönítették egymástól a cigány etnikai kisebbséghez tartozó és ezen etnikai kisebbséghez nem tartozó gyermekeket, egyúttal 2004. január 27. napjától az így jogellenesen elkülönített gyermekeknek alacsonyabb színvonalú oktatást nyújtva, őket hátrányosan is megkülönböztették. Az I. és II. rendű alpereseket a jogsértések abbahagyására és megszüntetésére kötelezte akként, hogy az ítélet jogerőre emelkedését követő tanévtől kezdődően a jogellenes elkülönítést kizáró módszert alkalmazzanak a cigány etnikumhoz tartozó és ezen etnikumhoz nem tartozó gyermekek osztályba sorolásakor. Ezt meghaladóan (a sajátos nevelési igényű tanulók jogellenes többszörös osztályba vonása, jogellenes elkülönítés az iskolai ünnepségeken és az iskola ebédlőjében, hátrányos megkülönböztetés az úszásoktatáson és a napközibe történő felvételnél) elutasította a keresetet.
[4] Az I. és II. rendű alperesek fellebbezése, továbbá a felperes csatlakozó fellebbezése folytán indult másodfokú eljárásban az I. rendű alperes jogutódjaként perbevonták a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot mint III. rendű alperest, a jelen per III. rendű alperesének jogelődjét, majd a másodfokú bíróság a 2014. október 7. napján kelt ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett rendelkezését azzal a pontosítással hagyta helyben, hogy a jogsértés abbahagyására és megszüntetésére vonatkozó kötelezettség a III. rendű alperest terheli. Az előzményi perben hozott jogerős ítélet indokolása szerint 2004. január 27-től kezdve, a 2011/2012-es tanévvel bezárólag az iskola „b.” osztályaiban fenntartották a cigány etnikai kisebbséghez tartozó tanulók spontán módon kialakult jogellenes elkülönítését, egyben számukra alacsonyabb színvonalú oktatást is nyújtottak.
[5] A felperes felülvizsgálati kérelme folytán eljárt Kúria a 2015. március 25. napján kelt ítéletével hatályában fenntartotta a jogerős ítéletet.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[6] A jelen perben a felperesek – a 2015. december 4. napján előterjesztett, majd utóbb módosított – keresetükben kérték annak megállapítását, hogy az I., II. és III. rendű alperesek a 2003-2004. tanévtől megsértették az egyenlő bánásmódhoz való személyiségi jogukat azzal, hogy nemzetiségi hovatartozásuk miatt őket elkülönítették és számukra alacsonyabb minőségű oktatást nyújtottak. Emellett nem vagyoni kártérítés egyetemleges megfizetésére is kérték kötelezni az alpereseket, amely keresetüket végül 143 500 000 forint összegben tartottak fenn. Kereseti kérelmük indokaként előadták, hogy mind a „b.”, mind a „d.” osztályokban az előzményi perben hozott jogerős ítélet hatálya alá tartozó időszakban, majd azt követően is megvalósult a jogellenes elkülönítés, valamint az oktatás is alacsonyabb színvonalú volt, ezért a tanévenként kért 500 000 forint nem vagyoni kártérítés az őket köztudomásúlag ért hátrányok minimális kompenzációját jelenti, amelyért az iskolát és mindenkori fenntartóját egyetemleges kötelezettség terheli.
[7] Az alperesek ellenkérelmükben kérték a felperesek keresetének elutasítását. Hivatkoztak a követelés részbeni elévülésére, továbbá arra, hogy a felpereseket igazolt hátrány nem érte, emellett az előzményi perben hozott jogerős ítélet hatályát követő időszakban nem sértették meg a felperesek személyhez fűződő jogát. Utaltak arra is, hogy az esetlegesen felpereseket ért hátrány kialakulásában egyes felperesek maguk is közrehatottak mulasztásaikkal, de a hátrányok ténylegesen nem is kerültek bizonyításra. Az állított hátrányok kapcsán kifejtették, hogy azok kialakulása sem kizárólag az iskola szerepére vezethető vissza, minden egyes felperes esetében szükséges az életút teljes körű feltárása. Indítványozták, hogy a bíróság vezessen be szakértőt annak megítélésére, hogy az egyes felpereseknél az életesély elvesztése vagy csökkenése az állított szegregáció frusztrációs hatását bizonyítani lehessen. Az alperesek utaltak arra is, hogy a hátrányok kompenzálására természetben nyújtott kártérítés formájában (tanfolyamok, oktatások szervezése) is sor kerülhet.
Az első- és másodfokú ítélet
[8] Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetének részben adott helyt. Az V. és XL. rendű felperesek keresetét teljes egészében elutasította. A XVIII. rendű felperes esetében a keresettől való elállás folytán az eljárás jogerősen megszüntetésre került. A további felperesek esetében a 2004. január 27-től és 2011/2012. tanévig terjedő időszak vonatkozásában az ezen időszakban érintett felperesek esetében kettős jogsértés került megállapításra, egyrészt a jogellenes elkülönítés, másrészt pedig az alacsonyabb színvonalú oktatásban való részesítés kapcsán állapította meg az elsőfokú bíróság az egyenlő bánásmódhoz fűződő személyiségi jog megsértését. A 2012/2013-as tanévtől kezdődően a 2016/2017-es tanévig az alacsonyabb színvonalú oktatás kapcsán előterjesztett megállapítási igényeket az elsőfokú bíróság elutasította. Ugyanezen időszak vonatkozásában ugyanakkor megállapította a jogellenes elkülönítés fenntartásában megvalósuló személyiségijog-sértést. Jogkövetkezményként a felpereseknek – az V. és XL. rendű felperesek kivételével – változó összegű nem vagyoni kártérítést ítélt meg 200 000 forinttól 3 500 000 forintig terjedően. Az összegszerűséget az egyes felperesek tekintetében alapvetően az határozta meg, hogy egyénenként hány tanévben voltak érintettek a személyiségijog-sértésben, illetve hogy mely felperesek esetében történt két jogcímen a jogsértés megállapítása és mely felperesek esetében egy jogcímen. Ezt meghaladóan az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította.
[9] Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az előzményi per jogerejére figyelemmel nem volt vitatható az, hogy 2004. január 27-től a 2011/2012-es tanév végéig a kettős jogsértés megtörtént azzal, hogy a cigány etnikumú tanulókat a „b.” jelű osztályokban elkülönítetten oktatták, illetve hogy a részükre nyújtott oktatás színvonala alacsonyabb volt, mint az „a.” jelű osztályokban. Az elsőfokú bíróság az általa lefolytatott széles körű bizonyítás eredményét úgy értékelte, hogy a speciális bizonyítási szabályokra figyelemmel a II., III. rendű alperesek nem tudták kimenteni magukat az osztályba sorolással kapcsolatos hátrányos megkülönböz-tetés fennmaradása vonatkozásában, ugyanakkor a felperesek nem tudták bizonyítani azt, hogy a 2012/2013-as tanév kezdetétől fogva fennmaradt volna a felperesek sérelmére az alacsonyabb színvonalú oktatás. Az elsőfokú bíróság a jogsértéssel okozati összefüggésben lévőnek találta és köztudomású tényként értékelte az érintett felpereseket ért hátrányokat, az életminőség csökkenését, a kompetenciák megszerzésében való különbséget az elkülönítettség által kiváltott frusztrációt és kisebbségérzést. Nem találta alaposnak az alperesek hivatkozását a felperesek közrehatására, kármegosztásra sem látott lehetőséget. A hátrányok köztudomású jellegére tekintettel elutasította az alperesek indítványát arra, hogy az egyes felpereseket egyenként igazságügyi pszichiáter vagy pszichológus szakértő vizsgálja meg és külön nyilatkozzon az őket ért pszichés hátrányokról. Az elsőfokú bíróság szerint az esetleges mulasztások aránya, illetve az évismétlések ténye a nem vagyoni kártérítés összegét nem befolyásolják. Az elsőfokú bíróság nem foglalkozott az alperesek azon perbeli előadásával, hogy pénzbeli nem vagyoni kártérítés helyett adott esetben természetbeni teljesítést, vagyis oktatás, tanfolyamok megszervezését fogadja el nem vagyoni kártérítésként.
[10] Az elsőfokú bíróság ítélete ellen valamennyi peres fél fellebbezett. A felperesek fellebbezése alapvetően a nem vagyoni kártérítési összegek felemelésére irányult. Az I. rendű alperes fellebbezésében – a másodfokú bíróság ítéletének 31-37. oldalán részletezettek szerint – az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését, illetve az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a kereset teljes elutasítását kérte. Amennyiben ezekre nem lenne mód, kérte a nem vagyoni kártérítés összegének tanévenként 100 000 forintra történő leszállítását, illetve a pénzbeli helyett természetbeni kártérítés elrendelését. A II-III. rendű alperesek – a másodfokú bíróság által ítélete 37-41. oldalán ismertetett – fellebbezésükben lényegében ugyanezeket a kérelmeket terjesztették elő.
[11] A másodfokú bíróság annyiban változtatta meg az elsőfokú bíróság ítéletét, hogy az I. és II. rendű alpereseket terhelő nem vagyoni kártérítés összegét 60 felperes közül 35 esetében felemelte. A 2003-2004-es tanévben érintett 5 felperes esetében azért, mert az egész tanévet figyelembe vehetőnek találta, 31 felperes esetében pedig azért, mert a „b.” osztályokban eltöltött tanévekért az elsőfokú bíróság által figyelembe vett 400 000 forint helyett 500 000 forintot fogadott el. Ugyanakkor a másodfokú bíróság néhány felperes esetében bizonyos tanévekre nézve mellőzte a jogsértés megállapítását és ezért esetükben a nem vagyoni kártérítés összegét leszállította. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
[12] A másodfokú bíróság ítélete jogi indokolásának (44-62. oldala) főbb megállapításai a következők:
- Az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésére nem volt ok, mert az elsőfokú bíróság részéről nem történt ezt megalapozó eljárási szabálysértés (44-49. o.).
- Az elsőfokú bíróság helytállóan nem adott helyt az alperesek elévülési kifogásának (49-50. o.).
- Megalapozott következtetésre jutott az elsőfokú bíróság a III. rendű alperes marasztalhatóságával kapcsolatban (50-51. o.).
- Helytálló következtetésre jutott az elsőfokú bíróság az alperesek egyetemleges felelősségét illetően (51-52. oldalak).
- Helytállóan jutott az elsőfokú bíróság arra a következtetésre, hogy az érintett felperesek jogellenes elkülönítése a 2011-2012 tanévet követően sem szűnt meg a „b.” osztályokban (52. o.).
- A személyiségijog-sértés a teljes 2003-2004 tanévre megállapítható és nemcsak 2004. január 27-étől kezdve (53. o.).
- Az előzményi perben hozott jogerős ítélet hatályát követő időszakra (2012-2017 közötti 5 tanév) az alacsonyabb színvonalú oktatás már nem volt megállapítható (54. o.).
- Az elsőfokú bíróság megalapozottan rekesztette ki a jogsértéssel érintett tanévek közül a „d” osztályokban töltött tanéveket (55. o.).
- Helytállóan foglalt állást az elsőfokú bíróság a megismételt osztályok és az összevont osztályok kérdésében (56. o.).
- Nem értett egyet a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság magántanulói jogviszonnyal kapcsolatban kifejtett érvelésével (56. o.).
- A másodfokú bíróság – az elsőfokú bíróságtól eltérően – nem vonta értékelése körébe a mulasztásokat (hiányzásokat), hanem az érintett tanévek esetén is megítélhetőnek találta a köztudomású hátrányok mértéke alapján indokolt nem vagyoni kártérítést (57. o.).
- A természetbeni kártérítéssel kapcsolatban a másodfokú bíróság pótolta az elsőfokú bíróság hiányzó indokolását, nem találva alaposnak az alperesek természetbeni kártérítésre irányuló kérelmét (58. o.).
- A nem vagyoni kártérítés összegének meghatározásával kapcsolatban a másodfokú bíróság utalt arra, hogy e jogintézménynek a kompenzációs funkció mellett prevenciós funkciója is van, az egyúttal represszív szankció is (58. o.).
- Nem volt akadálya annak, hogy a felperesek a jogellenes elkülönítéssel és az alacsonyabb szintű oktatással kapcsolatban az őket ért hátrányokra a „köztudomású doktrína” alapján hivatkozzanak. A másodfokú bíróság ezért mellőzte az alperesek által a másodfokú eljárásban indítványozott bizonyítás teljesítését, mert a köztudomásúlag ismert hátrányok folytán szükségtelen volt az érintett felperesek további élettörténetének a feltárása (58-59. oldalak).
- A mindkét jogsértéssel érintett tanévek esetében a másodfokú bíróság – az elsőfokú bíróság által elfogadott tanévenkénti 400 000 forinttal szemben – tanévenként 500 000 forint nem vagyoni kártérítést találta megállapíthatónak, míg a csak a jogellenes elkülönítéssel érintett tanévek esetében egyetértett a másodfokú bíróság által alkalmazott 300 000 forint tanévenkénti kártérítési összeggel (59. o.).
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[13] A jogerős ítélet ellen az I. rendű alperes, valamint a II-III. rendű alperesek éltek felülvizsgálati kérelemmel. Az I. rendű alperes felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen mindkét fokú ítéletnek az alpereseket pénzbeli teljesítésre kötelező rendelkezéseinek a hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte. Másodlagosan, valamint harmadlagosan – a pénzbeli teljesítésre kötelező rendelkezések hatályon kívül helyezése mellett – olyan tartalmú ítélet meghozatalát kérte, amely másodlagosan mindhárom alperest, harmadlagosan csak az I-II. rendű alpereseket, a jogerősen megítélt összeg erejéig a nem vagyoni kár – felperesek választása szerinti – természetbeni kompenzációjára alkalmas ellátások nyújtására, azok megszervezésére és költségeik viselésére kötelezze a marasztalás teljesítéséhez szükséges részletszabályok – felülvizsgálati kérelemben megjelöltek szerinti – megállapítása mellett. Negyedlegesen az alpereseket pénzbeli nem vagyoni kártérítés teljesítésére kötelező ítéleti rendelkezések megváltoztatásával az egyes felperesek javára megítélt összegek – felülvizsgálati kérelemben részletezett összegekre való – leszállítását kérte. Az I. rendű alperes felülvizsgálati kérelmében részletesen kifejtette, hogy a perben eljárt bíróságok elmulasztották a nem vagyoni kártérítés teljesítési módjával kapcsolatos bizonyítékok és nyilatkozatok vizsgálatát. Nem vizsgálták érdemben az alperesek azon indítványát, hogy a nem vagyoni kártérítés iránti marasztalásnak pénzösszeg fizetése helyett képzések nyújtásával tehessenek eleget az alperesek. Nem értékelték az ezzel kapcsolatos felperesi nyilatkozatokat és az alperesek által csatolt bizonyítékokat, a tényállást egészében nem tisztázták. A másodfokú bíróság a döntését nem okszerű mérlegelés alapján hozta meg, így ítélete sérti a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 206. § (1) és (3) bekezdését, a Pp. 213. § (1) bekezdését, valamint a Pp. 253. § (3) bekezdését. A természetbeni kártérítéssel kapcsolatos felperesi nyilatkozatok beszerzésének hiánya miatt az ítéletek a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 84. § (1) bekezdés e) pontját, valamint 355. § (2) bekezdését is sérti. A személyesen meghallgatott felperesek egy része nem zárkózott el a tanulmányok folytatásától, így ezt a Pp. 163. § (2) bekezdése alapján a felek egyező nyilatkozataként valónak kellett volna elfogadni. A bíróságok nem tisztázták a felperesi képviselő és az egyes személyesen nyilatkozó felperesek előadása közötti eltéréseket. A Ptk. 355. § (1) és (2) bekezdések értelmezése kapcsán a felülvizsgálati kérelem érvelése az, hogy a törvény nem tesz különbséget a vagyoni és a nem vagyoni kártérítés módja között, nem zárja ki a nem vagyoni károk esetén sem az eredeti állapot helyreállítását, sem a természetbeni kártérítést. Az alperesek természetbeni teljesítésre irányuló kérelme mindkettőnek megfelel. Az I. rendű alperes nem értett egyet a jogerős ítélet azon álláspontjával, hogy a személyhez fűződő jogok sérelmével kapcsolatos „természetbeni” jóvátétel a sérelmek objektív szankciói körében jelentkezne [Ptk. 84. § (1) bekezdés d) pontja szerinti jogsértést megelőző állapot helyreállítása]. Az I. rendű alperes szerint a felpereseket ért hátrányok kiküszöbölésére minden olyan reparáció megfelelő, amely hatását tekintve alkalmas arra, hogy a felperesek „munkaerőpiaci integritását és/vagy a felperesek munkavállalói attitűdjét” erősítse. A felülvizsgálati kérelem a nem vagyoni kártérítés mértéke csökkentésével kapcsolatban azt állítja, hogy a másodfokú bíróság által megállapított tanévenkénti 500 000, illetve 300 000 forintos összegek „a bírói gyakorlat és a jogszabályi előírások megsértésével kerültek megállapításra” a felülvizsgálati kérelem azonban megsértett jogszabályhelyeket nem jelölt meg. Indoklásként csak arra hivatkozik a felülvizsgálati kérelemben az I. rendű alperes, hogy tanévenként 250 000 forint, illetve 150 000 forint figyelembevételével kéri a nem vagyoni kártérítés összegének megállapítását azzal, hogy egyes felperesek esetén a hiányzások mértékére figyelemmel további 20%-os csökkentést tart indokoltnak.
[14] A II-III. rendű alperesek külön iratban előterjesztett felülvizsgálati kérelme tartalmilag teljes mértékben megegyezik az I. rendű alperes felülvizsgálati kérelmében foglaltakkal, de annak érveit kiegészítette statisztikai adatokkal (felülvizsgálati kérelem 21-22. oldalai), amelyek azt igazolják, hogy az alperesek által biztosítandó képzéssel a felperesek számára a megítélt pénzbeli kártérítésnél jelentősen nagyobb értékkel bíró reparációt biztosítanának az alperesek. A II-III. rendű alperesek felülvizsgálati kérelme nem irányult a jogerősen megítélt pénzbeli nem vagyoni kártérítés leszállítására.
[15] A felperesek felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult. Ellenkérelmükben a felperesek részletesen cáfolták a felülvizsgálati kérelmekben hivatkozott eljárásjogi és anyagi jogi jogszabálysértéseket. Álláspontjuk szerint nem vagyoni kártérítés természetben nem ítélhető meg. Természetbeni teljesítés csak helyettesíthető dologban okozott vagyoni kár esetén jöhet szóba. A bekövetkezett személyiségijog-sértéseket pótlólagos képzéssel, oktatással nem lehet meg nem történtté tenni. Az alperesek által felajánlott természetbeni kártérítés végrehajthatatlan is lenne, mert a felpereseket nem lehet kötelezni, hogy oktatásban vegyenek részt. A pénzbeli nem vagyoni kártérítés leszállítására irányuló felülvizsgálati kérelem pedig azért alaptalan, mert a kártérítés összegét a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül, a bizonyítékok okszerű mérlegelése alapján állapította meg, így e körben felülmérlegelésnek nincs helye.
A Kúria döntése és jogi indokai
[16] A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése szerint kizárólag a felülvizsgálati kérelmek keretei között vizsgálta felül. Ezért nem volt tárgya a felülvizsgálati eljárásnak az, hogy az alperesek – a jogerős ítéletben megállapítottak szerint – megsértették a felperesek személyiségi jogait, aminek következtében őket az alperesek nem vagyoni kártérítési felelősségét megalapozó hátrányok érték. A felülvizsgálati kérelemhez kötöttség folytán a Kúria csak azt vizsgálhatta, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelmekben megsértettként hivatkozott jogszabályhelyek és jogi indokok alapján jogszabálysértő-e. Így a Kúria nem foglalkozott az elévülés kérdésével, az alperesek felelősségének egyetemlegességével, valamint a nem vagyoni kártérítés összegét befolyásoló más olyan kérdésekkel (pl. megismételt tanévek, az összevont osztályok, a magántanulóként teljesített tanévek értékelése), amelyekkel kapcsolatban a felülvizsgálati kérelmek nem sérelmezték a jogerős ítéletben kifejtett jogi álláspontot. A felülvizsgálati eljárás tárgyát tehát csak az alpereseket terhelő nem vagyoni kártérítés teljesítésének módja, valamint annak összegszerűsége képezte.
[17] A Kúria az alperesek felülvizsgálati kérelmét nem találta alaposnak, mert – az alábbiakban kifejtett indokok alapján – azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelmekben hivatkozottakkal ellentétben sem anyagi jogi, sem eljárásjogi jogszabályt nem sért.
[18] Magyarország Alaptörvényének (a továbbiakban: Alaptörvény) 26. cikk (1) bekezdés első mondata értelmében a bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak. A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 2. §-ának (2) bekezdése szerint a bíróságok a jogalkalmazási tevékenységük során biztosítják a jogszabályok érvényesülését. Az Alaptörvény 28. cikke szerint: „A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jog-szabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.”
[19] Mivel a felülvizsgálati eljárásnak nem volt tárgya a kártérítési igény jogalapja, a Kúriának elsődlegesen abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy van-e jogszabályi lehetőség arra, hogy a bíróság a nem vagyoni kártérítés [Ptk. 355. § (1) bekezdés és (4) bekezdés] természetben való nyújtásáról határozzon. A nem vagyoni kár megtérítésének módjára vonatkozóan a Ptk. nem tartalmaz speciális rendelkezést, ezért a jogvita elbírálása szempontjából irányadó és értelmezendő jogszabályhelyek a Ptk. 355. §-ának (1) és (2) bekezdései.
[20] A Ptk. 355. § (1) bekezdése értelmében a kárért felelős személy köteles az eredeti állapotot helyreállítani, ha pedig az nem lehetséges, vagy a károsult azt alapos okból nem kívánja, köteles a károsult vagyoni és nem vagyoni kárát megtéríteni. A perbeli esetben az eredeti állapot helyreállítása – ami természetben történő, konkrét fizikai értelemben felfogott – nyilvánvalóan fogalmilag nem lehetséges, de erre az alperesek a perben nem is hivatkoztak, csak a felülvizsgálati kérelemben utaltak arra, hogy az általuk felajánlott pótlólagos képzés nemcsak természetbeni kártérítésként, hanem az eredeti állapot helyreállításaként is értelmezhető. A felülvizsgálati kérelmeknek ez a hivatkozása alaptalan, hiszen a perbeli esetben nyilvánvalóan irreverzibilis személyiségi jogi sérelmekről van szó, megélt jogellenes elkülönítés, megalázottságérzés, frusztráció tekintetében az eredeti állapot helyreállítása fogalmilag kizárt.
[21] A Ptk. 355. § (2) bekezdés első mondata szerint a kárt pénzben kell megtéríteni kivéve, ha a körülmények a kár természetben való megtérítését indokolják. A főszabály tehát a pénzbeli kártérítés, amint arra a Ptk. eredeti miniszteri indokolása is utalt: „Fennálló jogunk szerint a kárt általában pénzben kell megtéríteni.” A kár természetben való megtérítése kivételes, csak akkor kerülhet rá sor, ha azt a körülmények indokolják. A Ptk. 355. § (2) bekezdés második mondata szerint: „A kár természetben való megtérítése különösen akkor lehet indokolt, ha a kártérítés tárgyát a károkozó maga is termeli, vagy az egyébként a rendelkezésére áll.” A „kártérítés tárgya” törvényi szóhasználat egyértelműen arra utal, hogy a jogszabály – az Alaptörvény 28. cikke értelmében feltételezetten a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos – célja az volt, hogy a természetbeni kártérítést a dologban (azon belül is a helyettesíthető dolgokban) okozott kár esetére korlá-tozza. Az eredeti miniszteri indokolás szerint: „Ha azonban ezek a feltételek nem állanak fenn, vagy általában a természetbeni kártérítés lehetetlen, vagy rendkívüli nehézséget okozna, akkor pénzbeli kártérítésre kerül sor. Megjegyzendő, hogy a javaslat a károsultnak nem biztosít választási jogot [...] „Mindez a felek ellenkező megállapodását nem zárja ki.”
[22] A jogirodalom is ennek megfelelően foglalt állást a természetbeni kártérítés kérdésében. Eörsi Gyula szerint: „A természetbeni kártérítés helyettesíthető dolgokra vonatkozik. Ide tartozik a kicserélés ugyanolyan fajta más egyedekre, a természetben nyújtott élelmezés, ruházat, stb. Ha a károsult másfajta dolgot fogad el kártérítés fejében, mint amiben a kár beállott, nem természetbeni kártérítésről van szó, hanem szerződésen alapuló datio in solutum-ról...” (A Polgári Törvénykönyv Magyarázata (KJK. 1981 1644. o.)
[23] Abból, hogy a Ptk. a természetbeni kártérítést dologszolgáltatásban okozott kárra vonatkozóan szabályozta, a contrario következik, hogy ez a lehetőség nem vagyoni károk esetében nem áll fenn.
[24] Ugyanerre a következtetésre kell jutni a nem vagyoni kártérítés lényegének, rendeltetésének vizsgálata útján is. E jogintézmény általánosan elfogadott lényege, elsődleges funkciója – a másodlagos preventív, visszatartó funkció mellett – a vagyoni mércével nem mérhető, nem vagyoni – személyiségi jogi – sérelmek kompenzálása vagyoni eszközökkel. A nem vagyoni kártérítés nem jelenti a nem vagyoni hátrányok teljes körű, egyenértékű pótlását – hiszen ez nem lehetséges – hanem csak azok csökkentésére, enyhítésére szolgál más nemű előny nyújtásával. Ez a másnemű előny pedig mindig pénzösszeg nyújtása, amelynek mértékét a bíróság mérlegeléssel állapítja meg. A nem vagyoni kártérítés egész intézménytörténete, jogirodalma és bírói gyakorlata is azt mutatja, hogy a nem vagyoni károk csak pénzbeli kártérítéssel kompenzálhatók, reparálhatók.
[25] A nem vagyoni (erkölcsi, immateriális) kártérítés jogintézménye több mint egy évszázados múltra tekinthet vissza. Már a Polgári Törvénykönyv 1900. évi első szövegtervezetének 1140. §-a szerint a nem vagyoni károkért járó elégtételt a bíró által megállapított (becsült) mértékben pénzben köteles a károkozó megfizetni. Az 1914. évi sajtótörvény 39. §-a szerint a sajtóközleményekkel okozott nem vagyoni kárért a sértett pénzbeli elégtételt követelhet. Az 1928. évi Magánjogi törvényjavaslat 1114. §-a és 1726. §-a szerint a károsult nem vagyoni káráért a károkozó pénzbeli kártérítéssel – elégtétellel – tartozik. A magánjogi törvényjavaslaton alapuló bírói gyakorlat ennek megfelelően a nem vagyoni kár megtérítésének csak egyetlen formáját ismerte: a pénzbeli elégtétel adását {pl. Kúria 1939-ben hozott P.VI.839.sz. döntése, amely szerint: „Az állandóan követett bírói gyakorlat szerint nem vagyoni (erkölcsi) kárért pénzbeli elégtételadásnak csak annyiban lehet helye, amennyiben az eset körülményeire tekintettel a méltányosság megkívánja”. (Szladits Károly: Magyar Magánjog Grill 1941 [a továbbiakban: „Nagy Szladits"] I. kötet 646. oldal 22-ik lábjegyzet}. A korabeli jogtudomány képviselői szerint is a nem vagyoni sérelmek „hozzávetőleges kiegyensúlyozása” csak vagyoni (pénzbeli) szolgáltatás nyújtásával lehetséges (Marton Géza in. Nagy Szladits III. kötet 395. o.), míg a természetbeni kártérítés csak dologi károknál alkalmazható, helyettesíthető dolgok esetén pl. „az elpusztult helyett más ugyanolyan ingónak a szolgáltatásával” (Fehérváry Jenő: Magánjog kistükre 1942, 392. oldal).
[26] A nem vagyoni kártérítést a Legfelsőbb Bíróság 1953-ban azon az elvi alapon zárta ki jogunkból, hogy: „szocialista életviszonyok között az erkölcsi értékek pénzre nem válthatóak” (Legfelsőbb Bíróság III.sz. PED). Ezt követően a nem vagyoni kártérítés egészen a Ptk. 1977. évi IV. törvénnyel történt novelláris módosításáig (1978. március 1-ig) nem volt élő jogintézménye a magyar jognak, hanem csak látensen, az általános kártérítés jogintézményén keresztül érvényesült, ahogy arra az 1977. évi IV. törvény indokolása is utalt.
[27] Az 1977. évi IV. törvény előkészítésének szakaszában a nem vagyoni károk természetben való megtérítése még felvetés formájában sem merült fel, hanem ahol az előkészítő anyagokban a megtérítés módjáról volt szó, ott mindig pénzbeli megtérítésről értekeztek a résztvevők. (Lásd az 1959-es Ptk. 1977. évi novellájának előkészítő anyagait Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft. 2018, 264-265. oldalak.) Azt, hogy a jogalkotó a Ptk. – 1993. XI. 1-től már nem hatályos – 354. §-aként szabályozott nem vagyoni kár megtérítésének módjaként mindvégig pénzbeli elégtételadásban gondolkodott, az 1977. évi IV. törvény indokolása egyértelműen kifejezésre is juttatta: „[a] javaslat abból indul ki, hogy a károkozó cselekmény a károsult érdekeit úgy is sértheti, hogy vagyoni káron kívül nem vagyoni hátrányt von maga után, amely kihatásában súlyosabb is lehet az előbbinél. Méltánytalan lenne az ilyen súlyos hátrányt szenvedőt kárpótlástól, elégtételtől elzárni, csupán azért, mert kára vagyoni mértékkel nem mérhető. A pénzbeli kárpótlás alkalmas lehet arra, hogy a nem vagyoni kár enyhítésére szolgáljon. A javaslat ezért lehetővé teszi nem vagyoni kár megtérítését is.” Az idézett indokolásból – az Alaptörvény 28. cikke szerinti értelmezéssel – egyértelműen következik, hogy a jogalkotó a nem vagyoni kártérítés megtérítési módját – a jogintézmény céljára tekintettel – kizárólag a pénzbeli kártérítésre korlátozta, a bevezetett szabályozást arra modellezte.
[28] Ennek megfelelően a jogirodalomban sem merült fel olyan gondolat, hogy a nem vagyoni kár címén ne pénzbeli kárpótlás járna. Zoltán Ödön pl. a következő összegző következtetést vonta le: „A nem vagyoni kár címén »kárpótlásra« tehát meghatározott pénzösszeg fizetésére kötelezésnek az a rendeltetése, hogy a jogsértés által okozott immateriális sérelmet pénzösszeg nyújtásával, vagyis anyagi javakkal, tehát másfajta előny nyújtásával ellensúlyozza, s ezáltal a jogsértő magatartás folytán keletkező immateriális sérelmet, hátrányt elviselhetőbbé tegye” (Magyar Jog 1980. évi 5. szám 416. o.). A Polgári Törvénykönyv Magyarázata (KJK 1981.) című kommentár Eörsi Gyula által írt XXXI. fejezetében a nem vagyoni kárról szóló Ptk. 354. §-a kapcsán több helyen is „a megítélt összeg” a „nem vagyoni kárpótlás összege” fordulatokat használja a szerző, ami egyértelműen pénzbeli kárpótlásra utal. A nem vagyoni kártérítés jogintézményével behatóan foglalkozó Lábady Tamás álláspontja az, hogy: „Az immateriális sérelem hozzávetőleges ellensúlyozása pénzben történik...” (Állam és Jogtudomány 2016. évi 1. szám 40-45. oldalak). Az idézettektől eltérő, olyan jogirodalmi álláspontot, amely lehetségesnek tartaná nem vagyoni kártérítés természetben történő bíróság általi megítélését, az alperesek sem tudtak megjelölni, felülvizsgálati kérelmeikben csupán arra hivatkoz--tak – az előzőekben kifejtettek szerint tévesen –, hogy azt a jogszabály nem zárja ki.
[29] Ami a bírói gyakorlatot illeti, azt a Legfelsőbb Bíróság a nem vagyoni kárért való felelősségről szóló 16. számú irányelvével irányította. Az irányelv szövegezése is azt mutatja, hogy annak 1981. évi meghozatalakor fel sem merült, hogy a nem vagyoni kárért járó kártérítés ne pénzbeli kártérítés lenne. Az irányelv preambuluma szerint: „Az ilyen hátrány vagyoni mértékkel nem mérhető ugyan, de a pénzbeli kárpótlás, vagyoni juttatás mégis alkalmas lehet a nem vagyoni sérelem enyhítésére, mintegy ily módon is elégtétel adására.” Az irányelv 4. pontja a nem vagyoni kárpótlás „fizetésére” való kötelezés, a nem vagyoni kárpótlás „összege” kifejezéseket használja, a 6. pont pedig azt fejti ki, hogy a nem vagyoni kártérítés nemcsak egy összegben, hanem járadék formájában is megítélhető. Az irányelven alapuló több évtizedes bírói gyakorlat egységesen azt mutatja, hogy a bíróságok kizárólag pénzben (tipikusan egy összegben, ritkábban járadék formájában) ítéltek meg nem vagyoni kártérítést. Felülvizsgálati kérelmeikben az alperesek sem tudtak a bírói gyakorlatból olyan jogesetet meghivatkozni, amikor a bíróságok a nem vagyoni kártérítést természetben ítélték volna meg és ilyen jogerős döntésről a Kúriának sincs tudomása.
[30] Az Alkotmánybíróságnak a Ptk. 354. §-át részben megsemmisítő 34/1992. (VI. 1.) AB határozata is evidenciaként kezelte, hogy a nem vagyoni károkért pénzbeli kártérítés jár: „A pénzbeli kártérítésnek a nem vagyoni károknál az a funkciója, hogy az elszenvedett sérelem hozzávetőleges kiegyensúlyozásáról olyan vagyoni szolgáltatás nyújtásával gondoskodjon, amely az elszenvedett sérelemért körülbelül egyenértékű másnemű előnyt nyújt.”
[31] A jelen jogvita elbírálásánál az 1959-es Ptk. alkalmazandó, ezért csak megjegyzi a Kúria, hogy a nem vagyoni kártérítés jogintézményét a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben (a továbbiakban: új Ptk.) felváltó sérelemdíj is pénzben kifejezett összeg, tehát pénzbeli kárpótlás, amit egyértelműen mutat a „sérelemdíj fizetésére kötelezés” törvényi megfogalmazás [2:52. § (2) bekezdés].
[32] Csak a felülvizsgálati kérelmek érvelése miatt jegyzi meg a Kúria, hogy mivel a felperesek a perben a Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pontja szerinti kártérítési igényt terjesztettek elő, a jogerős ítéletnek a Ptk. 84. § (1) bekezdés d) pontjával kapcsolatos értelmezése (58. oldal 1. bekezdés) egyrészt nem ellentétes a Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pontjával, másrészt az ügy érdemi elbírálása szempontjából nem bír jelentőséggel, mert a nem vagyoni kár természetbeni megtérítésének kizártsága nem a Ptk. 84. § (1) bekezdés d) pontjából, hanem a Ptk. 355. § (2) bekezdés megfogalmazásából, valamint a nem vagyoni kártérítés jogintézményének céljából, funkciójából következik.
[33] Az előzőekben a Kúria az alperesek felülvizsgálati kérelmeiben foglalt érveléssel szemben fejtette ki, hogy a nem vagyoni károk megtérítésénél a kártérítés megítélésének egyetlen módja a pénzbeli kártérítés, míg az eredeti állapot helyreállítása fogalmilag lehetetlen és természetbeni kártérítés alkalmazására sincs jogszabályi lehetőség. A Kúria álláspontja szerint azonban a jelen perben az alperesek által a felperesek részére felajánlott pótlólagos képzés ezen kizárt kártérítési módok egyikének sem tekinthető, hanem a pénzbeli kártérítés helyett más dologgal (szolgáltatással) való teljesítés felajánlásának minősül. A teljesítésnek ezt a különös esetét, a teljesítés helyetti adás (datio in solutum) jogintézményét már a római jog is ismerte. Ennek lényege, hogy ha a kötelezett tartozik egy szolgáltatással, azonban az esedékességet követően egy más típusú szolgáltatást ajánl fel a jogosultnak és a jogosult azt elfogadja (amire nem köteles), akkor a kötelezett ezzel a más szolgáltatással történő teljesítéssel is szabadul a kötelem alól. Erre – a kötelmi jogban főszabályként érvényesülő diszpozitivitásból következően – a hatályos magyar jogban is lehetőség van, azonban csak a felek megállapodása alapján, tehát szerződéses alapon. Nincs tehát akadálya annak, hogy az alperesek – akár a pénzbeli marasztalásukat meghaladó mértékben – pótlólagos képzést nyújtsanak, az ezt a pénzbeli teljesítés helyett elfogadó egyes felperesek részére, a bíróság azonban ilyen tartalmú ítéletet nem hozhat. A bíróság tehát nem kötelezheti ítéletben a felpereseket arra, hogy az alperesek által felajánlott képzési lehetőségekkel éljenek. Ilyen tartalmú ítélet jogszabálysértő és egyben végrehajthatatlan lenne.
[34] Mivel a pénzbeli kártérítés pótlólagos képzéssel való kiváltására csak a felek peren kívüli megállapodása esetén kerülhet sor, az eljárt bíróságok nem követtek el eljárási szabálysértést, amikor az alperesek által felajánlott – egyébként részleteiben egyáltalán nem kidolgozott – képzési lehetőséggel kapcsolatban nem nyilatkoztatták meg egyenként a felpereseket, illetve törvényes képviselőiket. Az a néhány példa, amikor egyes felperesek személyesen úgy nyilatkoztak, hogy adott esetben a pénzbeli kártérítést tanulmányok folytatására fordítanák, az alperesek álláspontjával szemben semmiképpen sem értékelhető akként, hogy hozzájárultak volna a pénzbeli kártérítés helyett más típusú szolgáltatással való teljesítéshez, így a felperesek tekintetében a Pp. 163. § (2) bekezdés alkalmazásának nincs helye. A Kúria álláspontja szerint nem állt fenn ellentmondás a személyesen nyilatkozó felperesek és jogi képviselőjük nyilatkozatai között, hiszen egyetlen felperes sem nyilatkozott úgy, hogy ne fogadná el a pénzbeli kártérítést. Nincs tehát olyan, a nem vagyoni kártérítés módjával kapcsolatos szükséges bizonyítás, amelynek lefolytatását a bíróságok elmulasztották volna. Ebből következően alaptalanul sérelmezik az alperesek a Pp. 213. § (1) bekezdés megsértését is azon az alapon, hogy az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta volna a kártérítés módjával kapcsolatban előterjesztett alperesi nyilatkozatokat. Az eljárt bíróságok ítéletei valamennyi kereseti kérelemre kiterjedtek, a másodfokú bíróság pedig a nem vagyoni kártérítés módjával kapcsolatban pótolta az elsőfokú bíróság hiányzó indokolását is.
[35] Az alperesek felülvizsgálati kérelmeiben megjelölt eljárási szabálysértések hiányában a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésének és új eljárás lefolytatása elrendelésének a szükségessége fel sem merült. Az alperesek elsődleges, másodlagos, harmadlagos felülvizsgálati kérelmeit tehát a Kúria alaptalannak találta, mert a másodfokú bíróság eljárási szabálysértés nélkül, a vonatkozó anyagi jogi szabályokkal [Ptk. 84. (1) bekezdés e) pont, 355. § (1), (2) és (4) bekezdések], valamint az azokon alapuló bírói gyakorlattal teljes összhangban rendelkezett a nem vagyoni kártérítés módjaként a pénzbeli kártérítés megfizetésére való kötelezésről.
[36] A továbbiakban a Kúriának az I. rendű alperes negyedleges felülvizsgálati kérelmére tekintettel azt kellett megvizsgálnia, hogy lenne-e indok a kártérítés mértékének a leszállítására. Az I. rendű alperes e körben egyrészt eltúlzottnak találta a megállapított kártérítési összegeket, másrészt egyes felperesek esetében sérelmezte, hogy a bíróság a tanévenkénti több mint 150 órás hiányzások ellenére nem alkalmazott kármegosztást. Ez utóbbi érvet a Kúria egyrészt azért nem találta alaposnak, mert – ahogy arra a másodfokú bíróság is helyesen utalt (jogerős ítélet 57. oldal) – az egységes bírói gyakorlat szerint nem vagyoni kártérítésnél nincs helye kármegosztás alkalmazásának, hanem ehelyett az összegszerűség mérlegeléssel történő megállapítása során értékelhető csak a közrehatás, másrészt pedig azért, mert kármegosztásra alapot adó önhiba eleve csak felróható magatartás lehet, ilyet pedig az érintett – többségében kiskorú – felperesek részéről a hiányzások kizárólagos okaként az I. rendű alperes nem bizonyított a perben.
[37] Mivel a nem vagyoni kártérítés összegszerűségének megállapítása bírói mérlegelés alapján történik, a felülvizsgálati kérelem e tekintetben a bizonyítékok Pp. 206. § (1) bekezdése szerinti értékelését, valamint a per összes körülményének Pp. 206. § (3) bekezdése szerinti mérlegelését támadja, vagyis felülmérlegelésre irányul. A bírói mérlegelés felülvizsgálati eljárásban való támadhatóságával kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróságnak, illetve a Kúriának már hosszú ideje töretlenül követett és számos határozatban (pl. BH 1993.768; 1994.196; 1999.44.) kifejtett gyakorlata az, hogy a bíróság mérlegelésébe tartozó kérdés általában nem vizsgálható, felülmérlegelésre csak kivételesen kerülhet sor, akkor, ha a tényállás feltáratlan, hiányos vagy iratellenes, továbbá ha logikai ellentmondást tartalmazó következtetésen vagy a bizonyítékok okszerűtlen értékelésén alapul. A Kúria megítélése szerint a jogerős ítélet nem szenved ezekben a hibákban.
[38] A Kúria szerint a másodfokú bíróság által tanévenként megállapított kártérítési összegek (jogellenes elkülönítés és alacsonyabb szintű oktatás esetén 500 000 forint, míg csak jogellenes elkülönítéssel érintett tanévek esetében 300 000 forint) nem tekinthetők eltúlzottnak. A másodfokú bíróság mérlegelése kellően megindokolt, a per összes körülményének okszerű értékelésén alapult, és figyelemmel volt a nem vagyoni kártérítés összegszerűsége meghatározásánál a bírói gyakorlat szerint általában figyelembe veendő azon szempontokra – amelyeket az új Ptk. a 2:52. § (3) bekezdésében a sérelemdíj tekintetében kodifikált is –, mint a jogsértés súlya, ismétlődő jellege, a felróhatóság mértéke és a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatása. Kihangsúlyozza azonban a Kúria, hogy a másodfokú bíróság által tanévenként megállapított kártérítési összegek nem tekinthetők valamiféle „tarifáknak”, kizárólag a jelen perbeli körülmények mérlegelésén alapulnak és semmiképpen sem lehetnek automatikusan irányadóak más hasonló iskolai szegregációs ügyekben.
[39] A 18-38. pontokban kifejtett indokok alapján a Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet – a felülvizsgálati kérelmekben megjelölt okokból – nem jogszabálysértő, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdés értelmében hatályában fenntartotta.
(Kúria Pfv. IV. 21.556/2019.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás