KÜ BH 2020/380
KÜ BH 2020/380
2020.12.01.
A tagállamok saját állampolgárainak a harmadik országbeli családtagjait megillető származékos joga a 2004/38/EK Irányelv 3. cikk (1) bekezdéséből és az EUB gyakorlatából még analógia útján sem vezethető le, ha az uniós polgár a szabad mozgás és tartózkodás jogát nem gyakorolta [2007. évi I. tv. (Szmtv.) 1. § (1) bek., 2. § (1) bek., 94. § (1) bek.; 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 89. § (3) bek.; 2007. évi II. tv. (Harmtv.) 86/M. §].
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
[1] A felperes egyiptomi állampolgár, 2017. március 28-án utazott be Magyarország területére a 2017. április 17-ig érvényes C típusú, egyszeri beutazásra és 6 napos tartózkodásra jogosító, turizmus céljából kiállított vízum birtokában. A felperes 2017. április 3-án gyógykezelés célú tartózkodási engedély kiadása iránti kérelmet terjesztett elő, melyhez hibás dátummal felvett orvosi iratokat csatolt. Az iratok lumbago diagnózist rögzítettek, felvetve az esetleges további vizsgálatok szükségességét. A felperes az idegenrendészeti eljárásban foganatosított személyes meghallgatása során ezen kérelmét visszavonta és vállalta az ország önkéntes elhagyását, ezért az elsőfokú idegenrendészeti hatóság az eljárását megszüntette. Még ugyanezen a napon a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény (a továbbiakban: Harmtv.) 30. §-a alapján felperes részére ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolást állított ki és kihirdette a 106-1-31968/5/2017-Ke. számú határozatát, melyben kiutasította felperest Magyarország és az Európai Unió területéről. A határozat ellen benyújtott felperesi keresetet a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 2017. május 25-én kelt 15.K 31.231/2017/5. számú ítéletével elutasította.
[2] A felperes 2017. május 26-án az ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolás meghosszabbítása céljából megjelent a hatóság előtt és a bírói ítéletben foglaltakra figyelemmel vállalta az ország önkéntes elhagyását és kérelmezte, hogy annak teljesítésére 2017. június 2-át követően legyen lehetősége a még szükséges orvosi vizsgálat elvégzése okán. A hatóság az önkéntes országelhagyásra nyitva álló határidőt felperes kérelmére 2017. június 7-ig meghosszabbította. Ezt követően felperes egészségi állapotára hivatkozva kérte a határidő további tizenöt nappal történő meghosszabbítását, mely kérelmét az eljáró hatóság elutasította az ügyben beszerzett orvosi tájékoztatásra figyelemmel. Időközben a felperes a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 15.K 31.231/2017/5. számú ítélete ellen felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. A Kúria végzése alapján hatóság a kiutasító határozata végrehajtását a felülvizsgálati eljárás befejezéséig felfüggesztette. A Kúria a Kfv.III.37.622/2017/10. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
[3] A felperes 2017. december 19-én tartózkodási kártya kiállítása irányuló kérelmet nyújtott be az elsőfokú hatósághoz azzal az indokkal, hogy magyar állampolgárral kötött házasságot. A felperes kérelmét az elsőfokú hatóság a 2018. március 2-án kelt 106-1-4169/8/2018-Tk. számú határozattal elutasította arra alapítottan, hogy a kérelmező a magyar állampolgárral kötött házasságát a tartózkodási jog megszerzése érdekében létesítette.
[4] Az alperes a 2018. június 25-én meghozott 106-Tk-12315/11/2018. számú határozattal a felperes fellebbezését elutasította és az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Az alperes határozatával szemben benyújtott kereset alapján indult közigazgatási perben a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a 2018. október 19-én kelt 37.K.32.627/2018/12. számú ítéletében a másodfokú határozatot az elsőfokú döntésre is kiterjedően megsemmisítette és az elsőfokú hatóságot új eljárás lefolytatására kötelezte. Megállapította, hogy az elsőfokú hatóságnak a rendelkezésre álló bizonyítékok okszerű mérlegelését kell elvégeznie, melyek közül nem ragadhatja ki önkényesen a saját álláspontját alátámasztó tényeket, ezért az új eljárásban a feltárt körülmények teljes körű és együttes mérlegelése alapján kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy a felperes és házastársa között tényleges, érzelmeken alapuló házassági kapcsolat áll-e fenn. A bíróság a közigazgatási iratokat 2019. január 25-én küldte vissza, mely 2019. január érkezett meg az elsőfokú hatósághoz.
[5] A 2019. január 31-én indult megismételt elsőfokú eljárást az elsőfokú hatóság az 106-1-9866/6/2019-Tk. számú végzésével megszüntette a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi I. törvény (a továbbiakban: Szmtv.) 94. § (1) bekezdésére figyelemmel alkalmazandó Harmtv. 86/E. § (1) bekezdése, valamint a 86/M. § (1) bekezdés d) és j) pontjai alapján. Megállapította, hogy a megismételt eljárás megindulásakor hatályos jogszabályok alapján az Szmtv. szerint családtagi minőséggel nem rendelkező külföldi esetén nincs helye a tartózkodási kártya kiadása iránti kérelem elbírálásának, így az eljárás lefolytatásának feltételei a megismételt eljárásban már nem állnak fenn. A felperes az Szmtv. 2019. január 1. óta hatályos 2. § b) pontjában foglalt családtagnak nem minősül, így nem tartozik az Szmtv. hatálya alá.
[6] A felperes fellebbezése alapján eljáró alperes a 106-Tk-10187/7/2019. számú végzésével az elsőfokú végzést helybenhagyta azzal az indokolással, hogy az eljárás az elsőfokú végzésben kifejtettekre figyelemmel okafogyottá vált.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
[7] Az alperes végzése ellen a felperes kereseti kérelmet terjesztett elő, melyben jogszabálysértésre hivatkozva kérte annak megsemmisítését és az alperes, illetve az elsőfokú hatóság új eljárás lefolytatására kötelezését. Álláspontja szerint az alperes hibás jogértelmezésből kiindulva szüntette meg az eljárást. Kifejtette, hogy a magyar állampolgár házastársaként akár a Harmtv., akár az Szmtv. személyi hatálya alá tartozik, mindenképpen idegenrendészeti eljárásnak minősül az alperes eljárása, ezért az idegenrendészeti hatóság rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel ügyének elbírálására. Az alperes által sem vitatott tény, hogy magyar állampolgárságú házastársa van, ezért az Szmtv. 2. § b) pontjának ba) alpontja alapján uniós polgár családtagjaként a törvény személyi hatálya alá tartozik. A házasságkötése révén megszerezte a szabad mozgás és tartózkodás jogát, mely jogot semmilyen jogszabályi változás nem vonta vissza. Arra is hivatkozott, hogy nem bizonyított a megismételt eljárás megindításának időpontja, ezért kétségbe vonható a módosult jogszabályok alkalmazhatósága is.
[8] Az alperes a kereset elutasítását kérte a végzésében kifejtett indokai fenntartásával.
Az elsőfokú ítélet
[9] Az elsőfokú bíróság a 2019. szeptember 12-én kelt ítéletében az alperes végzését az elsőfokú végzésre is kiterjedően megsemmisítette és az elsőfokú hatóságot új eljárás lefolytatására kötelezte. Megállapította, hogy az Európai Parlament és a Tanács 2004. április 29-i 2004/38/EK irányelve (a továbbiakban: Irányelv) 2. cikk 2. a) pontja értelmében az irányelv alkalmazásában családtag a házastárs, ezért a felperes magyar állampolgár házastársaként uniós polgár családtagjának minősül. Az alperes a korábbi ítélet alapján nem hivatkozhat arra, hogy a felperes a házasságot a tartózkodási jogosultság megszerzése érdekében kötötte, ezért azt fennállónak kell tekinteni, mely körülmény önmagában megalapozza a felperes jogszerű magyarországi tartózkodását.
[10] Rögzítette továbbá, hogy az alperes által hivatkozott megszüntetési okok egyike sem áll fenn, mivel a fennálló házastársi jogviszony miatt a felperes kérelme nem tekinthető okafogyottnak, valamint a Harmtv. 86/M. § (1) bekezdés j) pontja szerinti tényállások sem állapíthatóak meg. A bíróság a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 89. § (3) bekezdésében foglaltakra figyelemmel elrendelte a jogsértő tevékenység következményeinek elhárítását annak érdekében, hogy ne sérüljön a felperes szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való joga. A bíróság kiküszöbölte azt a következményt, hogy a megismételt eljárás – amelyre már az egyes migrációs tárgyú és kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2018. évi CXXXIII. törvény (a továbbiakban: Módtv.2.) által módosított Szmtv. 94. § (1) bekezdése vonatkozott volna – megfossza a felperest a korábbi jogsértő alperesi döntés elleni jogorvoslat lehetőségétől, ami jogszabályváltozás révén sem korlátozható a tagállamokban. E körben utalt az Európai Unió Bíróságának C-89/17. számú (Banger-ügy) eljárásában kifejtett álláspontjára.
[11] A bíróság álláspontja szerint jelen ügyben nem releváns tény az eljárás megindításának napja, mert az alperes határozata téves jogszabályértelmezésen alapul. Kifejtette, hogy az Szmtv. 1. § (1) bekezdés a) pontja nem feleltethető meg az Irányelv 2. cikk 1. pontjában foglaltaknak, vagyis a feltétel nélküli, megfelelően, világosan és pontosan meghatározott fogalommeghatározásnak. Úgy ítélte meg, hogy az Irányelv vertikális közvetlen hatálya az Irányelv 40. cikk (1) bekezdése alapján – az átültetési idő elteltével – beállt, ezért az közvetlenül alkalmazható a perben. Mindezek alapján a bíróság előírta, hogy a megismételt eljárásban e jogértelmezésnek megfelelően kell eljárni a hatóságnak és részletesen megindokolt döntést kell hoznia.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
[12] A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az ügyben új – keresetet elutasító – határozat meghozatalát kérte. Arra hivatkozott, hogy az ítélet a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 78. § (2) bekezdésére és 85. §-ára, valamint a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 265. § (1) bekezdésére figyelemmel jogszabálysértő. A bíróság tévesen értelmezte a vonatkozó jogszabályokat és az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) gyakorlatát akként, hogy felperes fennálló házassága önmagában megalapozza a felperes jogszerű magyarországi tartózkodását az Irányelv 2. cikk 2. a) pontjára tekintettel az Irányelv közvetlen hatályosulása következtében. Az EUB az irányelvek közvetlen hatályára vonatkozó Van Duyn-ügyben kidolgozott szempontrendszerét azonban nem az átültető jogszabállyal, hanem az irányelvvel szemben állapítja meg. Megítélése szerint a bíróság tévesen járt el, amikor az Irányelv szövege helyett az Szmtv. 1. § (1) pontjában foglaltakat vizsgálta, ezért téves következtetésre jutott.
[15] A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Kúria döntése és jogi indokai
[16] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
[17] A Kúria a jogerős ítélet jogszerűségét a Kp. 115. § (2) bekezdésére figyelemmel alkalmazandó Kp. 108. § (1) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem és felülvizsgálati ellenkérelem keretei között vizsgálta. A Kúriának a felülvizsgálati kérelem alapján elsőként a 2019. január 1-jén bekövetkezett jogszabályváltozás uniós joggal és az EUB gyakorlatával való összhangját és annak a megismételt eljárásokra gyakorolt joghatásait illetően abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a 2004/38/EK irányelv 3. cikke alapján a tagállamokat a saját állampolgárságuk szerinti tagállamban tartózkodó uniós polgárok vonatkozásában köti-e az Irányelvben rögzített szabályozás, az Irányelv hatálya kiterjed-e a tagállamok saját állampolgárainak családtagjaira.
[18] Az Szmtv. 1. § (1) bekezdés c) pontjának (mely szerint Magyarország biztosítja a szabad mozgás és tartózkodás jogának gyakorlását a magyar állampolgár magyar állampolgársággal nem rendelkező, a magyar állampolgárt kísérő vagy hozzá csatlakozó családtagjának) hatályon kívül helyezése a Módtv.2 által jelentős változást idézett elő a hatályos szabályozásban. A magyar állampolgárok harmadik országbeli családtagjai a továbbiakban nem bírnak a szabad mozgás és tartózkodás jogával, ehelyett rájuk 2019. január 1-től a harmadik országbeli állampolgárokra vonatkozó általános szabályokat kell alkalmazni.
[19] A magyar állampolgár harmadik országbeli állampolgár családtagjának a Harmtv. hatálya alá kerülésével a jogalkotó az Szmtv. 94. §-ában az átmeneti rendelkezések között szabályozta, hogy a már korábban szabad mozgás jogával rendelkező azon kérelmezőkre, akiknek kérelme a jogszabály hatálybalépésekor folyamatban van, mely jogszabályok irányadóak. Az (1) bekezdés kimondja, hogy a Harmtv. szabályait a módosító jogszabály hatálybalépését követően indult és megismételt eljárásokra kell alkalmazni. Azon személyek, akik a módosító jogszabály hatálybalépésekor már rendelkeznek tartózkodási kártyával vagy állandó tartózkodási kártyával, az okmány érvényességi ideje alatt kérelmezhetik a nemzeti letelepedési engedélyt. A nemzeti letelepedési engedély kiadására bizonyos feltételek teljesülése esetén további feltételek vizsgálata nélkül kerülhet sor. A hatóság vizsgálata így – egyéb feltételek mellett – arra terjed ki, hogy a tartózkodási jog megszerzése érdekében történt-e valótlan adat vagy tényközlés, illetve a családi kapcsolat a tartózkodási jog megszerzése érdekében jött-e létre [Szmtv. 94. § (2) bekezdés a)-b) pontjai].
[20] A Kúria az azonos ténybeli alapokon nyugvó Kfv.IV.37.954/2019/11. számú ítéletében kimondta, hogy a megismételt eljárásban 2019. január 1-jét követően tartózkodási kártya kiállítására akkor sem kerülhet sor, ha a harmadik országbeli állampolgárságú személy ezt megelőző időpontban kötött házasságot magyar állampolgárral és tartózkodási jogának megszűnését a hatóság nem állapította meg. Rámutatott arra, hogy 2019. január 1-jét követően a jogalkotó a magyar állampolgárral kötött házasságot tartózkodási jogot keletkeztető jogi tényként nem ismeri el, ezért a megismételt eljárásban nincs törvényes lehetőség nem létező jogosultságot igazoló okmány kiállítására. A módosult szabályozás alapján már csak a Harmtv. 35. § (1) bekezdése szerinti nemzeti letelepedési engedély kiadása kérhető, ha a kérelmező az előírt feltételeknek megfelel. A feltételek vizsgálata nélküli okmánycserére kizárólag azok a magyar állampolgár harmadik országbeli állampolgárságával rendelkező családtagjai tarthatnak igényt, akik 2019. január 1-jén már rendelkeztek érvényes tartózkodási kártyával.
[21] Mindezek ellenére az eljárás megszüntetésével összefüggésben az alperes téves jogi álláspontra helyezkedett. A Kúria egyetért az elsőfokú bíróság azon megállapításával, hogy a felperes magyar állampolgárral kötött házasságát az ellentétes tények bizonyításáig fennállónak kell tekinteni, mely jogi tényre alapított tartózkodási jogának igazolása iránti kérelmét a felperes a bíróság által elrendelt új eljárásban sem vonta vissza. A jogosultsági feltételek és eljárási szabályok változása – különösen akkor, ha a hatóságot jogerős bírói ítélet kötelezte a hatósági eljárás megismétlésére – az eljárás megszüntetésére nem adhat alapot okafogyottság címén. A módosult rendelkezések alapján a kérelem benyújtása időpontjában hatályos szabályozáshoz képest a felperest a szabad mozgás és tartózkodás joga engedély kiállítása nélkül ugyan nem illeti meg, de kérelme emiatt mégsem tekinthető okafogyottnak arra hivatkozással, hogy a felperes másik törvény hatálya alá került. A kérelemre induló eljárásokban ugyanis az ügy ura a kérelmet előterjesztő ügyfél, az ő akaratából indul meg az eljárás, aki kérelmével a tárgyában hozott döntés véglegessé válásáig rendelkezhet az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban Ákr.) 35. § (3) bekezdése alapján. A kérelmét módosíthatja, kiegészítheti, kiterjesztheti és visszavonhatja.
[22] A Kúria rámutat, hogy az idegenrendészeti eljárásra, mint speciális eljárásra az Ákr. hatálya nem terjed ki [8. § (1) bekezdés d) pont], ezért az eljárás megszüntetésének eseteit is a Harmtv. a 86/M. §-ában tételesen szabályozza. A megszüntetési okok a Harmtv. alapján folytatott eljárásokban némi eltérés mutatnak az Ákr. szabályozásához képest. Az Ákr. szerint folyó eljárásokat akkor is kötelező megszüntetni, ha „a kérelem visszautasításának lett volna helye, annak oka azonban az eljárás megindítását követően jutott a hatóság tudomására” [47. § (1) bekezdés a) pont]. Kötelező visszautasítási ok az Ákr. 46. § (1) bekezdés a) pontja alapján „ha az eljárás megindításának jogszabályban meghatározott feltétele hiányzik, és e törvény ahhoz más jogkövetkezményt nem fűz”. Az idegenrendészeti eljárások szabályrendszerében is mind az anyagi jog, mind pedig az eljárásjog alkalmazza a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításának (Ákr. fogalomrendszerében visszautasítás) jogintézményét, ugyanakkor az eljárás megszüntetését szabályozó Harmtv. 86/M. §-a a későbbiekben nem biztosít eljárásmegszüntetési lehetőséget arra az esetre, ha a kérelmet a 86/L. § az a)-e) pontjai alapján már érdemi vizsgálat nélkül kellett volna elutasítani.
[23] Az alperes végzésében abban látta megvalósulni az eljárás okafogyottá válását, hogy a módosított szabályozás alapján a tartózkodási kártya kiállítása iránti eljárás lefolytatásának feltételei a felperes vonatkozásában már nem állnak fenn, a megismételt eljárás az Szmtv. 22. § (1) bekezdése szerinti jogalapja hiányzik. A Harmtv. 86/L. § b) pontja alapján 8 napon belül vissza kell utasítani az olyan kérelmet, mely nyilvánvalóan lehetetlen célra irányul, illetve a kérelem teljesítésének nincs jogalapja. Ilyen megszüntetési okot azonban a Harmtv. 86/M. §-a nem ismer, nem utal vissza a 86/L. §-a szerinti elutasítási okokra úgy, mint az Ákr. 47. § (1) bekezdés a) pontja. Azt az esetet, hogy egy eljárás mikor válik okafogyottá, ugyan nem lehet tételesen szabályozni, mivel annak sok oka lehet, például az ügyfél jogutód nélküli elhalálozása, az eljárást szabályozó jogszabály hatályon kívül helyezése stb. Ez a kérdés a hatóság mérlegelési körébe tartozik, amely a megszüntető végzés elleni jogorvoslat keretében kifogásolható.
[24] A jogerős ítélet azt helytállóan rögzítette, hogy – figyelemmel a fennálló házastársi jogviszonyra – a felperes kérelme nem tekinthető okafogyottnak, ezért az eljárás megszüntetésnek nincs helye. Ezzel összefüggésben kiemelendő, hogy amint a felperesi kérelem jogalapjának hiánya a benyújtás időpontjában hatályos jogszabályok alapján érdemi vizsgálat nélkül nem volt megállapítható, éppúgy az érdemi elbírálás körébe tartozó kérdés az is, hogy a módosult szabályozást a hatóság a bíróság által elrendelt megismételt eljárásban miként alkalmazza, illetve ennek ismeretében a felperes él-e a módosítás vagy visszavonás lehetőségével.
[25] Ellenben az elsőfokú bíróságnak az Irányelv közvetlen alkalmazhatóságával összefüggésben kifejtett ítéleti álláspontját a Kúria az alábbiakra figyelemmel nem tartotta megalapozottnak.
[26] Az Irányelv alkalmazásában „uniós polgár": egy tagállam állampolgárságával rendelkező bármely személy (2. cikk 1. pont). E rendelkezésből kiindulva a magyar állampolgárt is az Irányelv hatálya alá tartozónak kell tekinteni. Az irányelv hatályát szűkítő rendelkezést tartalmaz a 3. cikk (1) bekezdése, amikor kimondja, hogy „[e]zt az irányelvet kell alkalmazni mindazokra az uniós polgárokra, akik olyan tagállamba költöznek, vagy olyan tagállamban tartózkodnak, amelynek nem állampolgárai, valamint az őket kísérő vagy hozzájuk csatlakozó, a 2. cikk 2. pontjában meghatározott családtagjaikra”.
[27] Annak megítélésében, hogy az Szmtv. 1. § (1) bekezdés a) pontja – mely a szabad mozgás és tartózkodást jogát a saját állampolgárai kivételével valamennyi EGT-állampolgárnak biztosítja – sértheti-e az Irányelv szabályozását, lényeges a C-89/17 Banger-ügy (ECLI:EU:C:2018:570), amire a bírói ítélet is hivatkozott. A felülvizsgálati kérelem ezzel kapcsolatban csak annyit állít, hogy az elsőfokú bíróság tévesen hivatkozott az EUB C-89/17. számú ügyben kifejtett álláspontjára, mivel felperes jogorvoslati jogának sérelme jelen ügyben nem állapítható meg.
[28] Az ítéletben hivatkozott Banger-ügyben nem annyira a jogorvoslati jog volt a hangsúlyos kérdés, hanem az, hogy köteles-e valamely tagállam tartózkodási engedélyt adni vagy annak megadását megkönnyíteni valamely olyan uniós polgár harmadik országbeli élettársa számára, aki – miután valamely másik tagállamban való munkavállalás érdekében gyakorolta a szabad mozgáshoz való, [az EUM-] Szerződésben rögzített jogát – az említett élettársával együtt visszatér az állampolgársága szerinti tagállamba. A Banger-ügy tényállása olyan szempontból azonos volt jelen ügy tényállásával, hogy szintén az Irányelv 3. cikkének hatályát kellett értelmezni a saját tagállamban élő uniós polgár családtagjának (ebben az esetben nem házastársa, hanem élettársa) származékos joga tekintetében. A hangsúly azonban a saját tagállamban élő uniós polgár státuszból levezethető származtatott jogon van, mert ha az megáll a házastársra, akkor megáll az élettársra is.
[29] A Banger-ítéletben tetten érhető, hogy az Irányelv 3. cikk (1) bekezdése értelmezése kapcsán az EUB gyakorlata hogyan változott. Az EUB ebben a döntésében egyrészt hivatkozott a korábbi ítélkezési gyakorlatára, amely az Irányelv 3. cikkének (1) bekezdését illetően kimondta, hogy az irányelv rendelkezéseinek szó szerinti, rendszertani és teleologikus értelmezésből az következik, hogy az irányelv kizárólag valamely uniós polgár olyan tagállamba való belépésének és tartózkodásának feltételeit szabályozza, amelynek e személy nem állampolgára, valamint hogy az irányelv nem keletkeztet származékos tartózkodási jogot az uniós polgár harmadik állam állampolgárságával rendelkező családtagja számára olyan tagállamban, amelynek ez az uniós polgár az állampolgára (Banger-ítélet, 23. pont, Coman és társai ítélet, C-673/16, EU:C:2018:385, 20.pont, O. és B. ítélet, C-456/12, EU:C:2014:135, 37. pont; Chavez-Vilchez és társai ítélet, C-133/16, EU:C:2017:354, 53. pont; Lounes-ítélet, C-165/16, EU:C:2017:862, 33. pont). Ez az Irányelv 3. cikk (1) bekezdése értelmezésének egy megszorítóbb iránya.
[30] Ezt az értelmezést ugyanakkor – az előbbi bekezdésben hivatkozott ítéletek eredményét tekintve is – felülírta több esetben egy megengedőbb értelmezési irány. A Bíróság bizonyos esetekben – így a Banger-ügyben is – elismerte, hogy a harmadik államok azon állampolgárai, akik uniós polgárok családtagjai, és akiket a 2004/38 irányelv rendelkezései alapján nem illet meg a származékos tartózkodási jog az ezen uniós polgár állampolgársága szerinti tagállamban, az EUMSz 21. cikk (1) bekezdése alapján mégis rendelkezhetnek e joggal (Banger ítélet, 27. pont, Coman és társai ítélet, 23. pont). A Bíróság tehát közvetlenül az EUMSz 21. cikkéből vezette le ezt a kiterjesztőbb értelmezést. E rendelkezés (1) bekezdése szerint „A Szerződésekben és a végrehajtásukra hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel minden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz.” Az EUMSz 21. cikke és az Irányelv 3. cikk (1) bekezdésével összefüggésben a Bíróság kiemelte, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően a 2004/38 irányelv célja, hogy megkönnyítse a tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás alapvető és egyéni jogának a gyakorlását, amelyet közvetlenül az EUMSz 21. cikk (1) bekezdése ruház az uniós polgárokra, és az irányelv célja különösen az említett jog megerősítése (Banger-ítélet, 28. pont, O. és B. ítélet, C-456/12, EU:C:2014:135, 35. pont; Coman és társai ítélet, 18. pont).
[31] Ezen ítélkezési gyakorlat értelmében – noha ezen irányelv nem terjed ki az uniós polgárnak az állampolgársága szerinti tagállamba ott-tartózkodás céljából történő visszatérésének esetére –, azt analógia útján alkalmazni kell (Banger-ítélet, 29. pont, O. és B. ítélet, 50. és 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2018. június 5-i Coman és társai ítélet, C-673/16, EU:C:2018:385, 25. pont).
[32] A többi EUB-ítélet tényállása – amelyben e megengedőbb értelmezési irányt az EUB megerősítette – szintén olyan helyzetekre vonatkozik, amikor a más tagállamból saját országába visszatérő uniós polgár családtagjának tartózkodási jogáról van szó. A Coman és társai ítéletben a nem uniós polgár házastársa volt az uniós polgárnak, akárcsak jelen ügyben. A Lounes-ügyben az állampolgársága szerintitől eltérő tagállamba utazott, és ott tartózkodott, majd – eredeti állampolgárságának megőrzése mellett – megszerezte e tagállam állampolgárságát, több évvel ezután pedig házasságot kötött egy harmadik állam olyan állampolgárával, akivel továbbra is e második tagállam területén tartózkodik.
[33] A jelen ügy tényállása azonban eltér azon lényeges körülmény tekintetében, hogy a felperes olyan magyar állampolgár családtagja (házastársa), aki uniós polgárként az EUMSz 21. cikke és az Irányelv alapján őt megillető szabad mozgás és másik tagállamban való tartózkodás jogát nem gyakorolta, nincs szó a saját tagállamába való visszatérésről, ahogyan az a többi ügyben minden esetben tényállási elem volt. Tehát az EUB fentiekben bemutatott gyakorlata alapján és az Irányelv 3. cikk (1) bekezdéséből – attól függetlenül, hogy az EUMSz 21. cikk (1) bekezdése tekintetében a közvetlen hatály meglétét az EUB elismerte (C-413/99 Baumbast ítélet) – a saját tagállamában tartózkodó uniós polgár nem uniós állampolgárságú házastársának származékos joga még analógia útján sem vezethető le, azaz hogy az Irányelv rendelkezéseit Magyarországnak a saját tagállamában tartózkodó állampolgárai harmadik országbeli családtagjai vonatkozásában is alkalmazni kellene.
[34] A kifejtettek alapján megalapozottan hivatkozott az alperes felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte a vonatkozó jogszabályokat és az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) gyakorlatát akként, hogy felperes fennálló házassága a perbeli tényállás mellett önmagában megalapozza a felperes jogszerű magyarországi tartózkodását az Irányelv közvetlen hatályosulása következtében. A Módtv.2. rendelkezései, mely alapján Magyarország 2019. január 1-jétől a Harmtv. alapján biztosítja a magyar állampolgár harmadik országbeli állampolgárságú családtagjának magyarországi tartózkodását, nem ellentétes az Irányelv szabályozásával.
[35] Egy uniós norma közvetlen alkalmazhatósága azt jelenti, hogy a norma kellően konkrét rendelkezéseket tartalmaz, és nem kíván további kihirdető, átültető, végrehajtó vagy bármilyen egyéb jogszabályt ahhoz, hogy belépjen a belső jogalkalmazásba, és ott a jogalkalmazó konkrét ügyekben alkalmazza. A közvetlen hatály feltétele az, hogy a kérdéses rendelkezés tartalma „világos és feltétel nélküli” legyen. E két feltétel általános szempont valamely uniós norma közvetlen hatályának eldöntésénél. Az Irányelv 2. cikk 1. pontja közvetlen hatályának megállapítása körében a feltétel nélküli, megfelelően, világosan és pontosan meghatározott fogalommeghatározás követelményét ezért tévesen vizsgálta az elsőfokú bíróság az átültető jogszabály, az Szmtv. 1. § (1) bekezdés a) pontja vonatkozásában.
[36] A Kp. 89. § (3) bekezdésének jelen tényállás melletti alkalmazhatóságát az alperes jogszabálysértő döntései miatt ért felperesi jogsérelem orvoslása érdekében a Kúria is indokoltnak találta, jogszabálysértést emiatt nem állapított meg. A jogsértő közigazgatási cselekmények következményeit a megismételt eljárásban a felperes kérelmének érdemi, az egyéni körülmények vizsgálata útján kell elhárítani a 2019. január 1-jétől hatályba lépett jogszabályok megfelelő alkalmazásával. Amennyiben érdekházasság kötése nem bizonyítható az új eljárásban, a felperes részére nemzeti letelepedési engedély olyan feltételek mellett adható, mintha rendelkezett volna érvényes tartózkodási kártyával. A jogsértő közigazgatási cselekmény következménye csak ily módon hárítható el, ekkor kerülhet a felperes olyan helyzetbe, mintha kérelmét a benyújtás időpontjában jogszerűen bírálták volna el.
[37] Figyelemmel arra, hogy az alperesi hatóságok jogszabálysértő módon eljárva szüntették meg a bíróság által elrendelt új eljárást, az elsőfokú ítélet érdemét tekintve megalapozott, ezért azt a Kúria – az indokolás megváltoztatásával és kiegészítésével – a Kp. 121. § (2) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Kfv.IV.38.286/2019.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás