PK ÍH 2020/48.
PK ÍH 2020/48.
2020.06.01.
A bíróság elutasíthatja a sérelemdíj iránti keresetet, ha az ellenérdekű fél bizonyítja, hogy a személyiségijog-sértéssel okozati összefüggésben a sértettet nem érte olyan súlyú nemvagyoni sérelem, amely sérelemdíj megítélését indokolná, vagy ha köztudomású tények értékelésével arra a következtetésre jut, hogy ilyen jellegű sérelem nem állt elő a személyiségi jogában megsértett félnél [Ptk. 2:52. §, Pp. 81. §].
A felperes 1994. november 1-től határozatlan idejű közalkalmazotti jogviszonyban dolgozott gátőrként az A. Vízügyi Igazgatóság Sz. Szakaszmérnökségénél. Az A. Vízügyi Igazgatóság vagyonkezelésében van az Sz. K. t. ártér 2. szám alatti ingatlan, amely gátőri lakásból és nem lakás céljára szolgáló helyiségekből áll. A felperes az 1997. május 6-án kelt lakásbérleti szerződéssel bérbe vette a fenti ingatlanrészt. Ugyanezen az ingatlanon található egy 1 ha 5486 m2 területű szántó művelési ágú földterület, amelyre a felperes és a munkáltatója között 2011. november 20-án haszonbérleti szerződés jött létre 5 év határozott időre. Ennek értelmében a haszonbérlő a bérelt területet köteles szakszerűen művelni, növényápolási, gyomtalanítási és növényvédelmi munkákat elvégezni, a termést betakarítani, talaja termőképességének fenntartásáról gondoskodni és egyébként a jó gazda gondosságával eljárni, valamint a szerződés megszűnésekor a területet művelésre alkalmas állapotban visszaadni.
A felperes gátőri feladatai ellátása mellett őstermelő házastársával a fenti ingatlanon állatokat is tartott, szarvasmarha-állománya borjakkal együtt átlagban 30-35 db-ból állt, ezen túlmenően 4-5 anyadisznó mellett 8-10 sertés, alkalmanként baromfi, továbbá néhány bika és bizonyos időszakokban ló volt a tartásukban. Az állatokat a felperes és házastársa gondozta. A szarvasmarhák, illetve a bikák a gátőrháznál, az ahhoz tartozó haszonbérleti szerződés alapján a felperes kezelésében lévő szántón, valamint a töltésoldalon, illetve a felperes által később megvásárolt területeken legeltek. A felperes a gátőrház területén rendszeresen végzett élőállatvágást, a húst pedig magánszemélyeknek értékesítette.
A felperes házastársa és az A. Vízügyi Igazgatóság között a 2013. június 3. és október 15. között, valamint 2014 ugyanezen időszakára vonatkozóan szerződés jött létre, amely alapján a házastárs jogosult volt a Tisza folyó bal partjának meghatározott részén a növényzetet évente kétszer letermelni, valamint az árvízvédelmi töltésen állatokat, főként juhokat legeltetni azzal a megkötéssel, hogy a töltésen 1 ha területenként maximum 1 szarvasmarhát legeltethetett.
A felperes munkáltatója az országos közfoglalkoztatási program keretében 2010-től rendszeresen alkalmazott közfoglalkoztatottakat, akik napi tevékenységüket a felperes irányítása és felügyelete alatt végezték. Ennek keretei között rendben tartották a gátőrházat, festettek, a műtárgyakat karbantartották, kaszáltak, a lekaszált növényzetet összegyűjtötték, bálába rendezték. Ezt a feladatot a közmunkások a felperes által haszonbérbe vett területen is végezték.
A felperes a munkáltatójától házi vágásra kapott engedélyt, majd 2014. március 18-tól a Cs. Megyei Kormányhivatal Sz.-i Járási Hivatal Állategészségügyi és Élelmiszer-ellenőrző Hivatal sertés, szarvasmarha, baromfihús és húskészítmények, termékek előállítására és forgalmazására jogosultként nyilvántartásba vette.
Az alperesek 2014. április 18-án bejelentést tettek a felperes munkáltatójához, a NAV-hoz, a vízügyért felelős helyettes államtitkárhoz az alábbi tartalommal:
„Bejelentéssel szeretnénk élni Zs. I. gátőr tevékenységével kapcsolatban:
Tűrhetetlen viselkedése összeférhetetlen közalkalmazotti viszonyával. Nyíltan saját céljaira használja a hozzá kirendelt közmunkásokat saját tanyájában is. A számla nélküli húseladás köztudott a gátőrház környékén. Ezt jeleztük a NAV-nak is, de időhiányra hivatkozva semmit nem tettek. Állandóan bennfentes kapcsolataira hivatkozik (mindenkit lefizetek) ez a mentálisan sérült, agresszív, szomszédjait állandóan fenyegető ember és ez beláthatatlan következményekkel járhat. A gátőrház környéke egy állattenyésztési telephez hasonlít. A szentesi szakaszmérnökség vezetője nem tudott felvilágosítást adni, hogy a szántóföldi művelésből kivont területen végzi a tevékenységét, holott saját tanyája van.
Szerintünk munkaidejének 80%-át saját gazdasága ellátására fordítja, ezt jeleztük már többször az illetékes szerveknek, de alacsony keresetére való tekintettel elnéztek felette.
A gátőrház köztulajdon, érthetetlen, hogy még húskimérésre használatos helyiséget is biztosítanak számára.
Hogyan lehet alkalmazni egy képzetlen, minden szomszédjával haragban lévő, állandóan ordítozó gátőrt?
Bármilyen veszély esetén éppen ránk lenne szüksége alkalmazottjuknak.
A fentiek figyelembevételével kérjük törvénytisztelő magatartásra kötelezni.
Várjuk határozott és hatékony intézkedésüket!”
A bejelentés kivizsgálására a munkáltató vizsgálóbizottságot állított fel, majd a vizsgálat eredménye alapján 2014. május 30-án rendkívüli felmentés útján megszüntette a felperes közalkalmazotti jogviszonyát. A felperes a közalkalmazotti jogviszonya jogellenes megszüntetésére hivatkozással a felmentési időre járó távolléti díj és végkielégítés megfizetése iránt keresetet nyújtott be az Sz.-i Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság előtt. A bíróság a 2015. szeptember 4-én jogerőre emelkedett ítéletével a munkáltatót a kereseti kérelem szerint marasztalta.
Ezt követően a felperes jelen per alperesei közül az I., a III., IV., V., VI., VII. és VIII. rendű alperesekkel szemben 20 300 000 Ft kártérítés és 4 000 000 Ft nemvagyoni kártérítés (sérelemdíj) megfizetése iránt indított pert az Sz.-i Járásbíróság előtt. Nemvagyoni kárigénye kapcsán arra hivatkozott, hogy az alperesek bejelentése eredményeként jóhírneve sérült. Az Sz.-i Járásbíróság elsőfokú ítéletével a felperes keresetét elutasította. A másodfokon eljáró Sz.-i Törvényszék részítéletével – egyebek mellett – az elsőfokú bíróság ítéletének a jelen per I. és III-VIII. rendű alperesekre vonatkozó keresetet elutasító rendelkezéseit helybenhagyta azzal, hogy a nemvagyoni kártérítés címén érvényesített kereseti követelés helyesen sérelemdíj iránti igénynek minősült.
A felperes a jelen perben előterjesztett keresetében kérte, a bíróság állapítsa meg, az alperesek a munkáltatójához és az egyéb szervekhez eljuttatott bejelentésükkel megsértették a becsülethez és jóhírnévhez való személyiségi jogát. A jogsértés megállapításán túlmenően megfelelő elégtételadásra, valamint személyenként 200 000 Ft sérelemdíj megfizetésére kérte kötelezni az alpereseket. Álláspontja szerint az alperesek beadványa rá nézve valótlan és sértő kijelentéseket tartalmazott, amelynek eredményeként erkölcsi megítélése negatív irányban megváltozott a környezetében annak ellenére is, hogy az Sz.-i Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság jogerős ítéletében megállapította, jogellenesen került sor a közalkalmazotti jogviszonya megszüntetésére. Állította, a sérelmezett nyilatkozat következtében tönkrement a magánélete, anyagilag, erkölcsileg és egészségileg is hátrányos helyzetbe került.
Az alperesek ellenkérelmükben a kereset elutasítását kérték. Pergátló kifogásként elsődlegesen arra hivatkoztak, hogy a felperes jelen per alperesei közül 7 ellen az Sz.-i Járásbíróság előtt ugyanezen tárgyban pert indított, amely jogvita már jogerősen lezárásra került. Hivatkozásuk szerint a beadványukban szereplő tényállítások, miszerint a felperes a munkavégzéséhez kirendelt közmunkásokat nyíltan saját céljaira használta, illetve, hogy a tanyáján tenyésztett állatok levágásával számla nélküli húseladást valósított meg, valós kijelentések, a beadványban szereplő egyéb közlések pedig véleménynyilvánítások, amelyek nem indokolatlanul sértőek, megalázóak.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, az alperesek azzal, hogy a felperest a 2014. április 18-án kelt bejelentésükben „mentálisan sérült"-nek nevezték, megsértették a felperes becsülethez fűződő személyiségi jogát. Kötelezte az alpereseket, hogy a felperesnek adjanak elégtételt oly módon, kérjenek tőle írásban bocsánatot amiatt, mert mentálisan sérültnek nevezték, és a bíróság jogerős ítéletét küldjék meg a vízügyekért felelős államtitkárnak, a NAV-nak, a Belügyminisztériumnak és az ATIVIZIG igazgatójának. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Határozatának indokolásában megállapította, az I., III-VIII. rendű alperesek tekintetében a felperes – jóhírneve megsértése miatt előterjesztett – 4 000 000 Ft összegű sérelemdíj iránti igényét az Sz.-i Járásbíróság jogerősen elbírálta, így az ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanazon alperesekkel szemben ugyanazon jogalapon a felperes új keresetet indíthasson, ezért az érintett alperesekkel szemben előterjesztett sérelemdíj iránti igényt érdemben nem vizsgálta. Rámutatott ugyanakkor, hogy a korábban meghozott ítélet jogereje nem zárja ki, hogy a felperes az objektív jogkövetkezmények iránt valamennyi alperessel szemben igényt érvényesítsen. Erre figyelemmel érdemben vizsgálta, hogy a felperes által hivatkozott személyiségijog-sértés megvalósult-e vagy sem. Az érdemi vizsgálat körében elsődlegesen leszögezte, a kialakult bírói gyakorlat szerint általánosságban a hatóság előtti eljárás kezdeményezése, a perindítás vagy büntető feljelentés megtétele önmagában nem valósítja meg a személyiségi jog sérelmét. Részletesen kifejtette a becsülethez és jóhírnévhez való jog megsértésének elhatárolására irányadó szempontokat, amelyek alapján a bejelentésben megfogalmazottak közül tényállításnak minősítette, hogy a felperes „a közmunkásokat saját céljaira használja”, „a számla nélküli húseladás köztudomású”, míg véleménynyilvánításnak tekintette „a felperes mentálisan sérült”, „a felperes viselkedése tűrhetetlen”, „a gátőrház környéke állattenyésztési telephez hasonlít”, illetve „a felperes munkaideje 80%-át saját gazdálkodása ellátására fordítja” közléseket. Megállapította, az a kijelentés, hogy a felperes mentálisan sérült, a becsület csorbítására alkalmas, így a személyiségijog-sértés megállapítását megalapozza, míg a további véleménynyilvánításnak minősülő kijelentéseket nem ítélte jogsértőnek. Kifejtette, azok való tényeken alapuló okszerű következtetések alapján kerültek megfogalmazásra, a felperes ugyanis nem vitásan jelentős, a háztáji gazdálkodást jóval meghaladó mértékű állatállománnyal rendelkezett, amelynek ellátása, a hús feldolgozása és értékesítése nyilvánvalóan jelentős időráfordítást igényel. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy az alperesek véleménynyilvánítása nem tekinthető önkényesnek és a logika szabályaival ellentétesnek. A lefolytatott bizonyítási eljárás során meghallgatott tanúk vallomását értékelve rámutatott, megfelelt a valóságnak, hogy a felperes által bérelt gátszakaszon a közmunkások kaszálást végeztek, a felperes saját földterületén munkaidőben mezőgazdasági munkát folytattak, a felperes által tartott állatok levágására a gátőrháznál került sor, és a felperes a húst számla nélkül értékesítette. Utalt arra, a számla nélküli húseladást, illetve a feketevágás valótlanságát a felperes okiratokkal kívánta bizonyítani, azokból azonban az volt megállapítható, hogy állattenyésztéssel foglalkozott és 2014. március 18-án vették nyilvántartásba, amely alapján hústermékek előállítására és forgalmazására jogosult. Az alperesek bejelentésében érintett időszak azonban a 2014. március 18. előtti időszakra vonatkozott, erre vonatkozóan viszont a felperes nem csatolt semmilyen okiratot, a becsatolt számlák is az ezt követő időszakban kerültek kiállításra.
Kiemelte, az ún. bagatell sérelmek esetén nem indokolt sérelemdíj megállapítása, a perbeli esetben pedig a bíróság kizárólag egy véleménynyilvánítással kapcsolatban találta a jogsértést megállapíthatónak, ezért a jogsértés súlyát, a felróhatóság mértékét, valamint a jogsértésnek a sértettre és környezetre gyakorolt hatását mérlegelve akként foglalt állást, hogy a nemvagyoni sérelem nem olyan fokú, amely pénzbeli kompenzációt igényel.
Az ítélettel szemben a felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben annak részbeni megváltoztatását és az alperesek keresete szerinti marasztalását kérte. Fellebbezése kiegészítésében a gyakorolni kért felülbírálati jogkörként a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 369. § (1)–(3) bekezdés a), c), d) pontjait, valamint a Pp. 369. § (4) bekezdés b) pontját jelölte meg. Jogorvoslati kérelmének indokolása szerint az Sz.-i Járásbíróság előtt folyamatban volt perben nem sérelemdíjat követelt, hanem nemvagyoni kártérítés iránti igényt nyújtott be, amelyre figyelemmel a sérelemdíj megfizetése iránti követelése nem tekinthető ítélt dolognak. Véleménye szerint, mivel az elsőfokú bíróság befogadta és a per anyagává tette a munkaügyi per iratait, az ott megállapított tényektől nem térhetett volna el, azoktól teljesen ellentétes következtetést nem vonhatott volna le, a munkaügyi bíróság pedig ítéletében részletesen taglalta, hogy a bejelentésben foglaltak nem valósak, nem igazolhatók. Kifejtette, az elsőfokú bíróság a tanúk vallomását nem okszerűen mérlegelte, a releváns nyilatkozatot tevő, és pártatlan közfoglalkoztatottak ugyanis úgy nyilatkoztak, hogy munkaidőben soha, egyetlenegyszer sem végeztek olyan munkát, ami nem a munkaköri kötelezettségük lett volna. Véleménye szerint nemcsak az elsőfokú bíróság által megállapított „mentálisan sérült” kijelentés sérti személyiségi jogait, hanem a szövegkörnyezetében lévő véleménynyilvánítások is, amelyek számára rendkívül sértő, bántó kifejezéseket tartalmaznak. A sérelemdíjat illetően kiemelte, az elsőfokú bíróság által megfogalmazott bagatell sérelem kifejezést a törvény nem ismeri, a „mentálisan sérült” minősítésért mint becsülethez fűződő jogsértésért a jogszabály kógens rendelkezése folytán jogosult sérelemdíjra.
A fellebbezés alaptalan.
Az I. és a III-VIII. rendű alperesek pergátló kifogását illetően az elsőfokú bíróság helytállóan következtetett arra, hogy a felperes az Sz.-i Járásbíróság előtt folyamatban volt perben ezekkel az alperesekkel szemben a sérelemdíj iránti igényét már érvényesítette, így az ítélt dolognak minősül, azonban ebből a tényből eljárásjogi szempontból téves konzekvenciát vont le. A Pp. 240. § (1) bekezdés a) pontja értelmében a bíróság az eljárást annak bármely szakaszában hivatalból megszünteti, ha a keresetlevelet már a 176. § (1) bekezdés a)-i) pontja és a 176. § (2) bekezdés a)-c) pontja alapján vissza kellett volna utasítani. A Pp. 176. § (1) bekezdés d) pontja értelmében a bíróság a keresetlevelet visszautasítja, ha a felek között ugyanabból a ténybeli alapból származó ugyanazon jog iránt indított más perben a perindítás joghatása már beállt vagy annak tárgyát már jogerősen elbírálták.
A perbeli esetben alaptalanul állítja a felperes fellebbezésének kiegészítésében, hogy az Sz.-i Járásbíróság előtt folyamatban volt perben eltérő jogi alapon érvényesített igényt, figyelemmel arra, hogy ott nemvagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alpereseket. E per irataiból megállapíthatóan a felperes az I. és a III-VIII. rendű alperesekkel szemben a jelen perbelivel azonos ténybeli alapon (az alpereseknek a felperes munkáltatójához és egyéb szervekhez megküldött levelében írtakat kifogásolva) és azonos jogalapra hivatkozva (személyiségijog-sértés miatti szankciók alkalmazása) kívánt igényt érvényesíteni részben azonos alperesekkel szemben. Önmagában az a tény, hogy igényét tévesen sérelemdíj helyett nemvagyoni kártérítésként jelölte meg, nem változtat annak ítélt dolog jellegén. Utal ezzel összefüggésben az ítélőtábla arra, az Sz.-i Törvényszék mint másodfokú bíróság az Sz.-i Járásbíróság ítéletét felülbíráló határozatában kitért arra, a felperes keresete a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) rendelkezései alapján bírálandó el, ennek megfelelően a személyiségi joga megsértésével okozott nemvagyoni hátrány címén előterjesztett igényét sérelemdíj megfizetésére irányuló követelésként bírálta el. Mivel ezen igények tekintetében az anyagi jogi kötőerő a jogerős bírósági döntés következtében beállt, az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét e körben a Pp. 379. §-a alapján hatályon kívül helyezte és az eljárást megszüntette.
Egyebekben az ítélőtábla az ügy érdemét tekintve egyetért az elsőfokú bíróság jogi érveivel, azokat megismételni nem kívánja, a fellebbezés kapcsán az alábbiakat emeli ki:
A felperes fellebbezésének kiegészítésében arra hivatkozott, hogy a személyiségijog-sértés megállapíthatósága tekintetében a polgári per bírósága nem juthatott volna eltérő jogi következtetésre a Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság álláspontjához képest. Hangsúlyozza az ítélőtábla, a munkaügyi bíróság valamint a polgári per bírósága eltérő jogi szempontok alapján vizsgálta a felperes keresetét. A munkaügyi bíróság vizsgálatának tárgya kizárólag az volt, hogy a felperes közalkalmazotti jogviszonyának megszüntetése jogellenes volt-e vagy sem, ezzel szemben a polgári perben eljárt bíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy a felperes által sérelmezett nyilatkozatrészek megvalósítanak-e személyiségijog-sértést. Az eltérő szempontú vizsgálatokat alátámasztja, hogy a két eljárásban a bíróságok nem ugyanazokat a jogszabályokat alkalmazták, továbbá az a körülmény, hogy a közalkalmazotti jogviszony jogellenes megszüntetéséhez a felperes munkáltatójának bizonyítani kellett az igényérvényesítésre nyitvaálló egyéves objektív határidőn belüli folyamatos kötelezettségszegést. Ha a munkaügyi perben a felperes munkáltatója ezt nem tudta bizonyítani, az a jogviszony jogellenes megszüntetésének megállapításához vezethetett, azonban ez a körülmény nyilvánvalóan irreleváns a személyiségijog-sértést vizsgáló polgári perben.
A fentiekből következően megalapozatlan a felperes azon fellebbezési hivatkozása, hogy önmagában a munkaügyi bíróság ítéletéből következően az elsőfokú bíróságnak valamennyi sérelmezett magatartás tekintetében meg kellett volna állapítania a személyiségijog-sértést. Arra pedig maga a fellebbezés utal, hogy a polgári perben eljárt bíróságot nem kötötte a munkaügyi bíróság ítélete.
Túlnyomórészt egyetért az ítélőtábla az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával abban is, hogy a „mentálisan sérült” kifejezéstől eltekintve a felperes által kifogásolt egyéb nyilatkozatok nem valósítanak meg személyiségijog-sértést. E körben az elsőfokú bíróság megállapításait csupán annyiban pontosítja, hogy az a kifogásolt szövegrész, miszerint a felperes a munkaidejének 80%-át saját gazdasága ellátására fordítja, nem véleménynyilvánításnak, hanem tényállításnak minősül, tekintve hogy e kijelentés valóságtartalma objektíve igazolható vagy cáfolható.
A felperes fellebbezésével szemben az elsőfokú bíróság a Pp. 279. § (1) bekezdésében foglalt mérlegelési jogkörében eljárva okszerűen értékelte a rendelkezésére álló bizonyítékokat, amelyek közül K. Gy. és K. Z. tanúk egyértelműen alátámasztották a beadványban foglaltak valóságtartalmát. Megjegyzi az ítélőtábla, arra is helyesen utalt az elsőfokú bíróság, hogy az állandó bírói gyakorlat szerint a való tényekből az érintett által levont tartalmi következtetés amennyiben az nem okszerűtlen, jóhírnévsértés megállapítására nem ad alapot (EBH 2011.2396.). Ebből következően ha a tanúk a felperes által tényszerűen nagyobb számban tartott állatok számából arra a – egyébként okszerű – következtetésre jutottak, hogy a felperes munkaidejének nagy részében állattartási tevékenységet is végez, az nem tekinthető a személyiségijog-sértés megállapítására alapot adó magatartásnak.
Helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az alperesek nyilatkozatának egyéb – véleménynyilvánításnak minősülő – részei, amelyben a felperest agresszív, összeférhetetlen személynek írják le, nem lépik túl a szabad véleménynyilvánítási jog határát, mivel azok szóhasználatukat, kifejezésmódjukat tekintve nem minősülnek indokolatlanul sértő, bántó jellegűnek.
Arra is helyesen utalt az elsőfokú bíróság, hogy az eljáró hatóságnak benyújtott, nyilvánosságra nem kerülő beadvány tartalma főszabály szerint a jóhírnév sérelmét nem alapozhatja meg (hasonlóan: BDT 2013.3009.; BH 2009.214.).
Alaptalanul kifogásolta a felperes fellebbezésében, hogy az elsőfokú bíróság a személyiségijog-sértés megállapítása ellenére sem kötelezte az alpereseket sérelemdíj megfizetésére arra is figyelemmel, hogy a bagatell sérelem kifejezést a jogszabály nem ismeri. A felperes álláspontjától eltérően a személyiségi jogi jogsértés megállapításának nem automatikus következménye a sérelemdíj megítélése. A körülmények bírói mérlegelése adott esetben azt is eredményezheti, hogy a jogsértő nem kötelezhető sérelemdíj megfizetésére (BH 2016.241.). A Ptk. 2:52. § (1) bekezdés második fordulatának helyes értelmezése szerint ugyanis a sérelmet szenvedett fél „az őt ért nemvagyoni sérelemért” követelhet sérelemdíjat, azaz a nemvagyoni sérelem bekövetkezése a sérelemdíj megítélésének feltétele. Nem szól ez ellen a Ptk. 2:52. § (2) bekezdésének „a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges” fordulata, mivel ez valójában a hátrány bizonyításának eljárásjogi kötelezettsége alól mentesíti a felperest, de nemvagyoni sérelem hiányában nem teszi lehetővé sérelemdíj követelését. Így a bíróság elutasíthatja a sérelemdíj iránti keresetet, ha az alperes bizonyítja, hogy a jogsértéssel okozati összefüggésben a felperest nem érte olyan súlyú nemvagyoni sérelem, amely sérelemdíj megítélését indokolná, vagy ha az adott személyiségijog-sértést ítéli a bíróság alkalmatlannak arra, hogy nemvagyoni hátrányt okozzon, mert köztudomású tények értékelésével arra a következtetésre jut, hogy ilyen jellegű sérelem nem állt elő a személyiségi jogában megsértett félnél. Arra helytállóan hivatkozott a felperes fellebbezésében, hogy maga a törvény az ún. bagatell sérelemre nem tartalmaz külön rendelkezést, mindazonáltal a sérelemdíjra okot adó nemvagyoni hátránynak olyan fokúnak kell lennie, amely kompenzációt és egyúttal magánjogi preventív jellegű büntetést igényel, figyelemmel a sérelemdíj kettős funkciójára. Ha az elszenvedett sérelem nem olyan mértékű, ami a sértett fél oldaláról másnemű – adott esetben pénzbeli – ellensúlyozást, a jogsértő oldaláról pedig magánjogi szankciót igényelne, sérelemdíj alkalmazásának nincs helye (BDT 2017.3657., BDT 2018.3821.).
Mivel a felperes keresete nagyobbrészt alaptalannak bizonyult, és kizárólag egy becsületsértő kifejezés használata tekintetében volt megállapítható a személyiségijog-sértés, amely csak zárt körben vált ismertté, ezért helytállóan foglalt állást az elsőfokú bíróság abban, hogy a bekövetkezett immateriális hátrány nem olyan fokú, amely pénzbeli kompenzációt igényelne.
(Szegedi Ítélőtábla: Pf.I.20.036/2019.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás