BK ÍH 2020/64.
BK ÍH 2020/64.
2020.09.01.
I. Annak eldöntése, hogy a tényállás szerinti egyetlen cselekmény több törvényi tényállást is megvalósít-e, és így a terhelt terhére megállapítható-e alaki halmazat, nem a bűnösségben, hanem a jogi minősítés kérdésében történő állásfoglalást jelenti [Btk. 6. § (1) bekezdés].
II. Nincs helye harmadfokú felülbírálatnak a másodfokú ítéletben megállapított olyan bűncselekmény miatt, ami a vádlott terhére már az elsőfokú bíróság által megállapított bűncselekménnyel alaki halmazatban áll [Be. 615. § (2) bekezdés c) pont, EBH 2018. B.27. számú elvi döntés IV. pontja].
III. A tévesen biztosított fellebbezési jog nem nyitja meg a lehetőséget a fellebbviteli eljárásra, és nem teremt felülbírálati kötelezettséget. Ilyen esetben a fellebbezés elutasításának van helye [Be. 588. § (1) bekezdés, 597. § (1) bekezdés, 598. § (1) bekezdés, 617. §, BH 2011.276. számú eseti döntés].
A járásbíróság K. I. vádlott bűnösségét zaklatás vétségében, garázdaság vétségében, testi sértés vétségében, valamint rongálás vétségében állapította meg, ezért 2 év időtartamra próbára bocsátotta. A vádlottat az ellene hatósági eljárásban kényszerítés bűntette miatt emelt vád alól felmentette.
A járásbíróság ítélete ellen az ügyészség kényszerítés hatósági eljárásban bűntette kísérletében a vádlott bűnösségének megállapítása, továbbá végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés kiszabása végett; a védő a zaklatás vétsége és a rongálás vétsége tekintetében bűncselekmény hiányában, míg a testi sértés vétsége vonatkozásában bizonyítottság hiányában a vádlott felmentése érdekében fellebbezett.
A másodfokon eljáró törvényszék a járásbíróság ítéletét megváltoztatta, a vádlottat bűnösnek mondta ki kényszerítés hatósági eljárásban bűntette kísérletében, és mellőzte a vádlott garázdaság vétségében történő bűnösségének megállapítását. A vádlottal szemben halmazati büntetésül 1 év 6 hónap szabadságvesztést szabott ki, melynek végrehajtását 2 évi próbaidőre felfüggesztette. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság által helyesbített, irányadó tényállás lényege a következő.
A tényállás I. pontjában írtak szerint a vádlott és S. K. sértett 2003. évtől 2018. szeptember 14. napjáig élettársi kapcsolatban éltek, ekkor a sértett a vádlottal az élettársi kapcsolatot megszüntette.
A vádlott a sértettel való kapcsolatának megszakadását feldolgozni nem tudta, ezért 2018. szeptember 14. napja és 2018. október 11. napja közötti időben telefonjáról a sértett telefonjára 165 alkalommal kezdeményezett hívást, illetve részére 14 sms-t küldött. A híváskezdeményezések közül a sértett 2018. szeptember 26. napjáig is csupán 22 hívást fogadott, majd ezen időpontot követően a vádlott hívásait nem fogadta, üzeneteire nem válaszolt, letiltotta a közösségi oldalakon lévő fiókjairól, ily módon a tudomására hozta, hogy nem kíván vele kommunikálni. Ennek ellenére történt, hogy a vádlott 2018. október 10. napjáig zömmel a késő esti és az éjszakai órákban próbálta a sértettet telefonon elérni.
Az ítéleti tényállás II. pontja szerint a vádlott 2018. október 11. napján az esti órákban a L. Áruház parkolójában meglátta az akkori barátjától – a rendőrség állományába tartozó – D. J. sértettől elbúcsúzó S. K. sértettet. Mivel a szakításuk a vádlottat megviselte és ekkor szembesült azzal, hogy S. K. sértettnek új barátja van, a vádlott indulatba jött, S. K. sértetthez lépve őt kérdőre vonta, miközben a sértett haját bal kézzel megragadta és a jobb kezében egy kb. 20 cm hosszúságú ollót tartva, a sértett marokba fogott haját elkezdte levágni. Amikor az ellenkező sértett a hajához nyúlt, akkor őt a vádlott a jobb kezén, a hüvelykujja és a mutatóujja között megvágta, mely miatt a sértett kb. 1-1,5 cm-es vágott sérülést szenvedett el.
Ezt követően a vádlott az S. K. sértett segítségére siető D. J. sértett barátját, Sz. J.-t felszólította, hogy maradjon ki ebből, nem az ő dolga, majd ismételten belevágott az ellenkező S. K. sértett hajába, illetve őt legalább 6-7 alkalommal bal kézzel az arcán és a fején tenyérrel megütötte, valamint legalább 4-5 alkalommal térdeivel felváltva a combjain megrúgta.
S. K. sértett bántalmazásával a vádlott azt követően hagyott fel, miután észlelte, hogy D. J. sértett mobiltelefonon rendőri segítséget kért a helyszínre.
S. K. sértett az arcát ért ütések következtében az alsó ajkának duzzanattal járó, 8 napon belül gyógyuló sérülését szenvedte el, mely miatt könnyű testi sértés vétsége miatt joghatályos magánindítványt terjesztett elő.
A vádlott az erőszakos cselekményét, mely alkalmas volt arra, hogy az azt észlelőkben megbotránkozást vagy riadalmat keltsen, üzletközpont forgalmas parkolójában, az üzletház zárását közvetlenül megelőző időpontban valósította meg.
A tényállás III. pontjában az eljárt bíróságok megállapították, hogy S. K. sértett bántalmazása során D. J. sértett több alkalommal felszólította a vádlottat, hogy cselekményét fejezze be, illetve közölte vele azt is, hogy amennyiben azzal nem hagy fel, akkor rendőrt fog hívni. Megpróbált telefonálni, mely miatt a vádlott felszólította, hogy fejezze be a telefonálást, majd azon célból, hogy megpróbálja megakadályozni, hogy a történtekről a rendőrséget értesítse, a sértetthez lépett és a bal lábával őt a jobb combján megrúgta, majd kiütötte a kezéből mobiltelefonját. A telefon a földre esett, kijelzője berepedt, illetve a hátlapja is megsérült.
A telefonkészüléket ezt követően Sz. J. a földről felvette, majd D. J. sértett bejelentést tett a rendőrség ügyeletére.
D. J. sértett a bántalmazás következtében sérülést nem szenvedett.
A rongálással okozott kár 120 769 Ft, melyből 92 771 forintot a biztosító a sértettnek kifizetett.
A másodfokú bíróság ítélete ellen a vádlott a kényszerítés hatósági eljárásban bűntette kísérletében történő bűnössége megállapítása miatt, a felmentése érdekében jelentett be fellebbezést. Másodlagosan szabadságvesztés helyett pénzbüntetés kiszabását, míg harmadlagosan előzetes mentesítésben részesítését kérte.
A fellebbviteli főügyészség átiratában a másodfokú bíróság ítéletének helybenhagyására tett indítványt.
A vádlott által bejelentett fellebbezés kapcsán a harmadfokú bíróság az alábbiakra mutat rá.
A Be. 615. § (1) bekezdésében írtak szerint a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén. Ez a másodfokú bíróság ügydöntő határozata elleni fellebbezés jogi alapja.
Az ellentétes döntés fogalmát jelen ügyre vonatkoztatva a Be. 615. § (2) bekezdés a) pontja határozza meg: ellentétes a döntés, ha a másodfokú bíróság olyan vádlott bűnöségét állapította meg, akit az elsőfokú bíróság felmentett. A fellebbezéssel azonban csak az ellentétes döntés, illetve a másodfokú bíróság ítéletének azon rendelkezése vagy része támadható, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének az ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett. A másodfokú ítéletnek egyéb rendelkezése, illetve része ellen nincs helye fellebbezésnek [Be. 615. § (3) és (5) bekezdés]. A harmadfokú eljárás lefolytatását tehát csak a bűnösség kérdésében hozott eltérő döntés alapozza meg.
Az ítélőtábla ezért mindenekelőtt a vádlotti fellebbezés joghatályosságának kérdését vizsgálta és ennek körében az alábbiakat állapította meg.
Az elbírált ügyben kétségtelen, hogy formálisan a másodfokú bíróság ellentétes döntést hozott, amikor a járásbíróság által a kényszerítés hatósági eljárásban bűntette miatt emelt vád alól felmentett vádlott bűnösségét e bűncselekményben megállapította.
Mindkét eljárt bíróság figyelmen kívül hagyta ugyanakkor, hogy a tényállás értelmében a vádlott azonos helyen és azonos időpontban tanúsított – térben és időben azonos alkalommal – kihívóan közösségellenes, megbotránkozás és riadalom keltésére alkalmas erőszakos magatartást azáltal, hogy előbb S. K. sértettet, majd a cselekményt észlelő és a rendőrséget értesíteni szándékozó D. J. sértettet bántalmazta. A vádlott a garázda magatartás tanúsításával egyidejűleg, ugyanazon magatartásának egyik mozzanataként – előbb combjának megrúgásával, majd telefonjának a kezéből történő kiütésével – akadályozta meg D. J. sértettet a rendőrség értesítésében.
Ahogyan a másodfokú bíróság ítéletében helyesen állapította meg, az elsőfokú ítélet II. és III. pontjában rögzített cselekménysor természetes egységet képez, függetlenül a vádlott által tanúsított erőszakos magatartás hatókörébe kerülő passzív alanyok számától. Amennyiben az egységes cselekménysoron belüli erőszakos magatartás más bűncselekmény törvényi tényállását is kimeríti, annak minősítése, illetve elbírálása az alaki halmazatra vonatkozó szabályok szerint történhet. Ha a megvalósított más bűncselekmény a garázdaságnál súlyosabban büntetendő, úgy a szubszidiaritás elve a halmazat megállapítását kizárja.
Ekként tehát az irányadónak tekintett tényállás II. és III. pontja – a vádiratban és az elsőfokú bíróság ítéletében tükröződő téves határozatszerkesztési mód ellenére – a vádlott egyetlen cselekményét tartalmazza. Töretlenül érvényesül a bírói gyakorlatban, hogy amennyiben a bíróság megállapítja, hogy a vád tárgyává tett cselekményt a terhelt elkövette, annak eldöntése, hogy a tényállás szerinti egyetlen cselekmény több törvényi tényállást is megvalósít-e, és így a terhelt terhére megállapítható-e alaki halmazat, valójában nem a bűnösségben, hanem a jogi minősítés kérdésében történő állásfoglalást jelenti.
A kifejtettekre figyelemmel téves döntést hozott a járásbíróság, amikor az alaki halmazat körébe tartozó, az ügyész által kényszerítés hatósági eljárásban bűntetteként értékelt cselekmény körében bűncselekmény hiányában felmentő rendelkezést hozott. Az elsőfokú bíróság a váddal lényegében egyező tényállást állapított meg és a vád szerinti eseménysort értékelte másként, mint az ügyészség. Nincs szó ugyanis másról, mint a vádlottnak először S. K., majd D. J. irányába tanúsított erőszakos, bántalmazó magatartásának jogi értékeléséről, melynek során a vádlott először megrúgta D. J. sértettet, majd kiütötte kezéből rádiótelefonját, amely megrongálódott. A vádlottnak ez utóbbi magatartását az ügyész kényszerítés hatósági eljárásban bűntette kísérleteként és rongálás vétségeként minősítette, míg a járásbíróság csupán rongálás vétségeként. Különbség tehát nem a bűnösség megítélésében, hanem csupán e cselekmény jogi minősítésében van.
A jelen ügyben a vádlott bűnösségének kérdésében tartalmilag a másodfokú bíróság nem hozott eltérő döntést. Nem történt ugyanis más, mint az, hogy a másodfokú bíróság a vádlottnak a D. J. sérelmére elkövetett bántalmazó cselekményét a járásbíróságtól eltérően értékelte. Álláspontját azzal indokolta, hogy a vádlott erőszakkal ütötte ki a mobiltelefont a sértett kezéből, akit ilyen módon igyekezett arra kényszeríteni, hogy a büntetőeljárás kezdeményezésére irányuló jogát ne gyakorolja, és ezzel a magatartásával megvalósította a Btk. 278. § (1) bekezdésébe ütköző, a (2) bekezdés 1. tétele szerint minősülő kényszerítés hatósági eljárásban bűntettének a Btk. 10. § (1) bekezdése szerinti kísérletét. Egyben mellőzte a vádlott garázdaság vétségében történő bűnösségének a megállapítását.
A kifejtettek szerint tévedett a másodfokú bíróság, amikor a vádlott bűnösségét a D. J. sérelmére elkövetett cselekmény vonatkozásában megállapította – miután alaki halmazatról van szó –, ahelyett, hogy a vádlott magatartásának az általa helyesnek vélt jogi értékelését adta volna. Ebből adódóan tévesen mellőzte a vádlott bűnösségének garázdaság vétségében történő megállapítását is. Ez utóbbi rendelkezése azért is tévesnek értékelhető, mert az elsőfokú bíróság a tényállás III. pontban írt cselekményét nem, csupán a II. pontban írt cselekményét minősítette garázdaság vétségének.
Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint nincs helye harmadfokú felülbírálatnak a másodfokú ítéletben megállapított olyan bűncselekmény kapcsán, ami a vádlott terhére már az elsőfokú bíróság által megállapított bűncselekménnyel alaki halmazatban áll, mivel a másodfokú ítéleti változtatás nem eredményezett a bűnösség kérdésében eltérő döntést, csupán annak a cselekménynek a minősítését érintette, amelyben az elsőfokú bíróság a vádlott bűnösségét már megállapította [Be. 615. § (2) bekezdés c) pont, EBH 2018. B.27. számú elvi döntés IV. pontja]. Nincs helye ezért harmadfokú felülbírálatnak a másodfokú ítéletben megállapított olyan bűncselekmény kapcsán, ami a vádlott terhére már az elsőfokú bíróság által megállapított bűncselekménnyel alaki halmazatban áll.
Téves álláspontra helyezkedett ezért a törvényszék, amikor fellebbezési lehetőséget biztosított a másodfokú határozat ellen. A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a tévesen biztosított fellebbezési jog nem nyitja meg a lehetőséget a fellebbviteli eljárásra, és nem teremt felülbírálati kötelezettséget. Ilyen esetben a fellebbezés elutasításának van helye (BH 2011.276. számú eseti döntés).
Ekként a vádlott által előterjesztett másodfellebbezés a törvényben kizárt, ezért azt az ítélőtábla a Be. 617. §-ára figyelemmel, a Be. 598. § (1) bekezdés a) pontja szerinti tanácsülésen, a Be. 597. § (1) bekezdés és a Be. 588. § (1) bekezdés alapján elutasította (BH 2019.73. számú eseti döntés).
A végzés ellen a Be. 614. § (3) bekezdésének b) pontja alapján – figyelemmel a Be. 582. § (3) bekezdésére is – a kézbesítést követő nyolc napon belül fellebbezésnek van helye a Kúriához.
A végzés 2020. évi július hó 1. napján véglegessé vált.
(Pécsi Ítélőtábla Bhar.I.21/2020/5.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás