PK ÍH 2020/78.
PK ÍH 2020/78.
2020.09.01.
I. Az ajándék visszakövetelésére csak olyan feltevés esetében van mód, amelyet az ajándékozó kifejezetten vagy legalábbis a megajándékozott által kétséget kizáróan felismerően kinyilvánított; az ajándékozó reményei, elképzelései a feltevéssel nem azonosíthatók [1959. évi IV. tv. (Ptk.) 582. § (3) bekezdés].
II. Az ajándék visszakövetelés konjunktív törvényi feltételeinek fennálltát az ajándékozónak kell bizonyítania [1952. évi III. tv. (Pp.) 164. § (1) bekezdés].
III. A haszonélvezeti jogról való ingyenes lemondás – még ha az az alperes javát is szolgálja – nem ajándékozás [Ptk. 5:148. § (1) bekezdés, 6:235. § (1) és (3) bekezdés].
A perbeli ingatlan 89613/100000 részben a felperes, 10387/100000 részben a felperes házastársának a tulajdonában állt. A felperes és házastársa a 2013. december 19-én kelt szerződéssel az ingatlanukat gyermeküknek, az alperesnek ajándékozták azzal, hogy azt a felperest 89613/100000 részben, házastársát 10387/100000 részben holtig tartó haszonélvezeti jog illeti. A szerződés 2. pontja szerint az ingatlanon egy 56 szobás szállodaépület épül, amelyet a felperes és házastársa érdekeltségében álló (a továbbiakban: családi kft.) kft. fog üzemeltetni. A szálloda nem üzemel, mert csak az építmény van kész, a működéshez szükséges gépészet, berendezések, felszerelések, bútorzat, világítótestek stb. még nem készültek el. Ezek készítése a családi kft. által folyamatban van. Ezek a berendezések, felszerelések, valamint a bútorzat a családi kft. tulajdonát fogják képezni a jövőben is. A 8. pontban rögzítettek szerint a megajándékozott a haszonélvezeti jog fennállása alatt a birtoklás, a használat és a hasznok szedésének jogát csak annyiban gyakorolhatja, amennyiben a haszonélvezők e jogukkal nem élnek. Az ajándékozók – mint haszonélvezeti jogra jogosultak – kijelentették, hogy az ingatlant a jövőben bérleti szerződés útján kívánják hasznosítani.
A szerződéssel egyidejűleg a felperes előző házasságából született két gyermekével is szerződést kötött. E szerződésekkel a felperes az egyik gyermekének ajándékozott egy 36 szobás szállodát holtig tartó haszonélvezeti jogával terhelten, míg a másik gyermekének ajándékozott egy panzió ingatlant, valamint egy lakásingatlant ugyancsak holtig tartó haszonélvezeti jogával terhelten.
A felperes a 2015. október 22-én kelt „haszonélvezeti jogról ingyenes lemondó ajándékozási szerződés” elnevezésű szerződéssel a perbeli ingatlan 89613/100000 illetőségére fennálló holtig tartó haszonélvezeti jogáról ingyenesen lemondott a megajándékozott javára. A szerződés 2. pontjában rögzítették, hogy az ingatlanon egy 45 szobás szállodaépület épült, az épületre az ahhoz tartozó műszaki berendezésekkel együtt a jogerős használatbavételi engedélyt is kiadták. A szálloda üzemeltetése a haszonélvezetre jogosult rendelkezése szerint egy cég feladata lesz. A 7. pontban foglaltak szerint az alperes mint állagtulajdonos a szerződés aláírásától kezdve jogosult a szerződés tárgyát képező ingatlanilletőség tekintetében a birtoklás, a használat és a hasznok szedésére, valamint viselni köteles a kárveszélyt.
2016. június 30. napján a családi kft. képviseletében a felperes felesége és az alperes által képviselt másik kft. együttműködési megállapodást kötöttek. Ennek 1. pontjában rögzítették, hogy a családi kft. és az alperes által képviselt kft. szállodai szolgáltatást nyújt, a családi kft. működteti az egyik hotelt, az alperes által képviselt kft. pedig az alperesnek ajándékozott ingatlanon lévő hotelt. A felek a szerződésben megállapodtak abban, hogy mivel kölcsönös előnyökkel jár egyes tevékenységeik összehangolása, ennek érdekében rögzítik együttműködésüket. Ennek körét a 3. pontban határozták meg, ami külön tartalmazza, hogy a két hotel részére a két kft. milyen szolgáltatásokat nyújt. A szerződő felek egyezően nyilatkoztatták ki, hogy az egymásnak nyújtott szolgáltatásaikat egyenértékűnek tekintik, saját szolgáltatásukat minden hónapban egymás felé leszámlázzák azzal, hogy azok kompenzálással kerülnek kiegyenlítésre. Emellett külön felsorolták a családi kft. által a perbeli ingatlanon lévő hotel vendégei részére nyújtott egyes szolgáltatásokat és azok díját, amit a felek havonta utólag számolnak el és azt az alperes által képviselt kft. köteles ténylegesen megfizetni a családi kft. részére. A 6. pontban foglaltak szerint a felek az együttműködési megállapodást 2016. október 31-ig kötik, tekintettel a tervezett belsőépítészeti, gépészeti, továbbfejlesztési munkákra. Megállapodásukat szeretnék hosszú időre tervezni, a szerződés hosszabbítását az ütemezett munkák befejezése fogja meghatározni.
A felperes a 2016. november 15-én kelt levelével felszólította az alperest, hogy a részére ajándékozott ingatlanon lévő szálloda üzemeltetésére az alperes által képviselt kft.-vel kötött üzemeltetési szerződést szüntesse meg és kössön üzemeltetési szerződést a családi kft.-vel. Ilyen szerződés megkötésére nem került sor, az alperes tulajdonában álló ingatlanon lévő hotelt lezárták.
A felperes keresetében elsődlegesen azt kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest a perbeli ingatlan visszaadására és rendelkezzen az ingatlanra tulajdonjoga visszajegyzéséről az 1959. évi Ptk. 210. § (1) bekezdése, a 235. § (1) bekezdése és a 237. § (1) bekezdése alapján. Másodlagos kérelmében a perbeli ingatlanon korábban fennállt haszonélvezeti joga visszaadását, annak ingatlan-nyilvántartási bejegyzését kérte a haszonélvezeti jogáról lemondó szerződés érvénytelenségére hivatkozással, a 2013. évi Ptk. 6:90. § (1) bekezdése, valamint a 6:112. §-a alapján. Harmadlagos kérelmében a felperes a perbeli ingatlan tulajdonába való visszaadását, valamint tulajdonjoga ingatlan-nyilvántartási bejegyzését ajándék visszakövetelésére hivatkozással kérte az 1959. évi Ptk. 582. § (2) és (3) bekezdései alapján. Negyedleges kérelme a perbeli ingatlanon fennálló haszonélvezeti joga visszaadására és annak ingatlan-nyilvántartási bejegyzésére irányult ugyancsak ajándék visszakövetelése címén a 2013. évi Ptk. 6:237. § (2) és (3) bekezdései alapján.
Keresete ténybeli alapjaként a felperes előadta, miszerint a gyermekei javára az ajándékozási szerződések, valamint a haszonélvezeti jogáról való lemondást tartalmazó szerződések megkötésére az a feltevés vezette, hogy a későbbiekben gyermekei között ne legyen vita az ingatlanok tulajdonjogát illetően, továbbá az ingatlanokon lévő szállodákat gyermekei bevonásával életében maga fogja működtetni a tulajdonában álló gazdasági társaságon keresztül. Ez a feltevése azonban a perbeli ingatlanra kötött szerződések tekintetében tévesnek bizonyult, mert az az alperes magatartása miatt meghiúsult. Külön helyrajzi számon való nyilvántartásuk ellenére a perbeli ingatlanon lévő hotel szinte egy jószágtest a másik hotellel. A gazdasági kijárat mindkét hotel tekintetében a perbeli ingatlanon lévő hotel épületében van, továbbá a két hotel konyhája és az egyéb kiszolgálóhelyiségeik közösek. Rövid működést követően derült fény arra, hogy a felperes felesége és az alperes az ajándékba adott ingatlanon álló hotelre külön céget alapítottak, az alperes által képviselt kft. bevételét saját részükre számolták el. Amikor ezt a felperes szóvá tette és hivatkozott arra, hogy magatartásuk ellentétes az előzetes megbeszéléssel és a felperesi szándékkal, a perbeli ingatlanon lévő hotelt lezárták és a közös üzemelést nem engedélyezték. A felperes több felszólítást írt, melyben kérte feleségét és az alperest, hogy tartsák be a szerződéses feltételeket, egyezzenek meg a közös üzemelésben. E tekintetben voltak próbálkozások, de a feltételek, az elvárt bevétel és a felperes által ajánlott ellenszolgáltatás tekintetében jelentős mértékben eltértek, ezért közöttük megállapodás nem született. Amikor a felperes látta, hogy az általa elvárt közös üzemeltetésre esély nincs, több ízben kérte, hogy adják ki az ingatlanból azokat a berendezési és felszerelési tárgyakat, amelyek nem képezik a tulajdonukat, ami azonban nem történt meg. A kialakult helyzet miatt keletkezett nagy feszültség folytán a felperes jobbnak látta, ha néhány napot hagy feleségének és az alperesnek, hogy döntésre jussanak, ezért otthonról eljött és az általa üzemeltetett szállodában egy szabad szobát vett igénybe. Később, amikor vissza akart menni abba a házba, amelyben feleségével és gyermekével – az alperessel – közösen laktak és ami szintén az alperes tulajdonában áll, meglepve tapasztalta, hogy nem jut be a házba, mert a zárat lecserélték és az új zárhoz kérésére sem adtak kulcsot. Ezt követően néhány emberrel a házból egy nehéz szekrényt hoztak el, amit hozzátartozói kifejezetten támadásként fogtak fel, és amikor már a lakáson kívül volt, közölték, hogy ha nem kér bocsánatot tőlük, akkor a házba nem engedik vissza, amit az ügyvédeik jelenlétében folytatott tárgyaláson is megerősítettek. Az adott eljárás fia, az alperes részéről minden tekintetben méltatlan, sőt jogsértő birtokháborítás. A felperes álláspontja szerint, az alperes magatartásával elsősorban megszegte a közöttük létrejött szerződést, mellyel olyan helyzet állott elő, ami önmagában is ellentétes a felperes azon szándékával, hogy amíg él, a működő cége működteti az ajándékba adott ingatlanon lévő hotelt. Az, hogy felesége és az alperes, az általa is lakott ingatlanból a felperest kizárták, ruháit, egyéb személyes tárgyait csak külön kérésre adták ki, megrendítette a felperes gyermekébe, az alperesbe vetett azon hitét, hogy öreg korára támasza lesz, ha bajba jut támogatni fogja, amire egyébként ajándékozás nélkül is köteles lenne. Az üzleti életben kötött megállapodásokat sem tartja be, cselekedetei a társadalmi közfelfogással is ellentétesek, ezért az ajándék visszakövetelésének helye van. Gyermekeinek – köztük az alperesnek – az ajándékokat azért adta, hogy közöttük később ne legyen vita a tekintetben, hogy melyik ingatlan kié legyen. Ezzel egyidejűleg azonban minden ajándékozásnál kikötötte, hogy ő kívánja életében üzemeltetni az ingatlanokon lévő hoteleket saját cégével addig, amíg azt jónak látja. Ezt az alperesen kívül a másik két gyermeke tudomásul veszi, az alperes azonban nem, melyre tekintettel a felperes alperessel szembeni elvárása véglegesen meghiúsult.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a felperes az 1959. évi Ptk. 236. § (1) bekezdése szerinti megtámadási határidőt elmulasztotta. Emellett – az ajándékozási szerződésben rögzítettekkel szemben – a családi kft. nem volt hajlandó vele szerződést kötni a perbeli ingatlan hasznosítására, továbbá üzletileg hasznosabbnak tűnt az üzemeltetésre egy új gazdasági társaságot létrehozni, melyről a felperes is tudomással bírt. Az ajándékozási szerződésnek nem volt kifejezett feltevése, aminek meghiúsulása bontó feltétel lehetne. A szerződéskötéskor a felperes részéről ki nem nyilvánított, az alperessel nem közölt titkos feltétel – még ha volt is ilyen és meghiúsult – nem róható az alperes terhére és nem szolgálhat az ajándék visszakövetelése alapjául. Hivatkozott továbbá az alperes arra is, hogy a felperessel szemben jogsértést nem követett el.
Az elsőfokú bíróság ítéletével annak tűrésére kötelezte az alperest, hogy a perbeli ingatlan tulajdoni lapjára az ingatlan-nyilvántartásba az alperes tulajdonaként nyilvántartott 1/1 hányadból 89613/100000 hányadra az alperes tulajdonjoga törlésével egyidejűleg – ajándék visszakövetelése jogcímén – a felperes tulajdonjogát bejegyezzék. Felhívta az ingatlanügyi hatóságot, hogy a perbeli ingatlan 1/1 hányadából 89613/100000 részre a felperes tulajdonjogát törölje és arra jegyezze be a felperes tulajdonjogát ajándék visszakövetelése jogcímén.
Az ítélet indokolása szerint a kereset alapos. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény VI. fejezet 50. § (1) bekezdése alapján a per alapjául szolgáló kötelmeket egyaránt az 1959. évi Ptk. alapján kell elbírálni, mert e kötelmeket a 2013. december 12-én kelt ajándékozási és haszonélvezeti jogot alapító szerződés keletkeztette, vagyis azok a 2013. évi Ptk. hatálybalépésekor már fennálltak.
A felperesi kereset látszólagos keresethalmazat, amellyel alanyi joga védelmét kívánta elérni, ezért a bíróságnak egyetlen kereseti kérelem tárgyában kellett ítélete rendelkező részében döntést hoznia. Ezért a 2/2010. (VI. 28.) PK véleményben foglaltakra figyelemmel az előterjesztés sorrendjében, de a részben azonos jogalap és azonos jogcím alapján, részben együttesen vizsgálta az előterjesztett kérelmeket. Ennek megfelelően elsődlegesen az ajándékozási szerződés és a haszonélvezeti jogról lemondó szerződés érvénytelenségét vizsgálta. E körben a részletesen kifejtett indokok alapján az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperes a szerződések megtámadási jogát határidőben érvényesítette. A megtámadási okot vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a felperesnek a perbeli szerződések megtámadására alapított érvénytelenségre való hivatkozása alaptalan.
Az ajándék visszakövetelésére irányuló követelés tekintetében, az elsőfokú bíróság felhívta és idézte a Ptk. 582. § (3) bekezdésében foglaltakat. Ezzel kapcsolatban, a már az érvénytelenség körében értékelt tények, körülmények és tanúvallomások alapján bizonyítottnak találta, miszerint a felperes a perbeli szerződéseket azon feltevés alapján kötötte meg, miszerint a tulajdonában lévő ingatlanokat még életében gyermekeinek juttatja, hogy közöttük később vita ne legyen, azonban a perbeli ingatlanban működő szállodát maga kívánta működtetni. A második ajándékozás, a haszonélvezeti jogról való lemondást követően azonban rövid időn belül kiderült, hogy a felperes várakozásai (feltevése) alapjaiban dőltek össze. A peres felek egybehangzó nyilatkozatai szerint, gyakorlatilag az egész szállodakomplexum működése ellehetetlenült, továbbá maga a jelen per ténye is bizonyítja, miszerint a felperesnek az a feltevése, hogy gyermekei között később vita ne legyen, alapvetően téves volt.
A felperes ügyvédjének tanúvallomása alapján megállapította az elsőfokú bíróság, hogy hivatalos egyeztetés ugyan nem volt, de előtte az ügyfelekkel folytatott beszélgetés alapján az alperes előtt világos volt az, hogy az elajándékozott szállodarészt továbbra is a családi kft. kívánja üzemeltetni. A felperesi feltevés valóságát és annak alperesi tudomását támasztja alá az a tény, hogy az ajándékozási szerződés 8. pontjában a felperes kifejezetten akként rendelkezett, hogy az ingatlant továbbra is maga kívánja hasznosítani. Emellett a haszonélvezeti jogról lemondó szerződés 2. pontjában a felperes akként rendelkezett – még, ha ezen rendelkezésnek egyébként önmagában kötelemkeletkeztető hatása nem lehetne –, hogy a szálloda üzemeltetése a haszonélvezetre jogosult rendelkezése szerint egy cég feladata lesz.
A felperesnek a szállodakomplexum egységes üzemeltetésére vonatkozó szándékát valószínűsíti az a körülmény is, miszerint az alperes is tisztában volt azzal, hogy a szállodák a komplexum egységes részei, amelyek önállóan nem üzemeltethetők. Ezért az az alperesi törekvés, hogy a neki juttatott szállodát önállóan kívánta üzemeltetni, a józan ésszel és a gazdasági megfontolásokkal is ellentétes volt, mellyel egyéb megállapodás hiányában az egész komplexum működtetését lehetetlenítette el.
Az ajándék értéke az alperesi hivatkozással szemben egyáltalán nem tekinthető szokásos mértékűnek, ami külön bizonyítás nélkül is megállapítható, mert a közfelfogás szerint egy 350 000 000 forint értékű ajándék nem mindennapi, továbbá a felperes vagyoni helyzetét relatív szempontból figyelembe véve szokásosnak sem minősül. A peradatok szerint az alperesnek nyújtott ajándék a felperes ingatlanvagyonának harmada, míg a fennmaradó 2/3 részt másik két gyermekének ajándékozta. Az alperes nyilatkozatainak tartalma alapján a szálloda tulajdonjogának megszerzésével komolyabb bevételre nem tett szert, sőt ezzel csak kiadásai keletkeztek, ezért a bíróság nem talált olyan tényt, körülményt a megajándékozott anyagi helyzetében és általában az életvitelében, amit az ajándék visszakövetelésével szemben javára értékelhetett volna.
A perbeli ingatlanban működő szálloda, illetve az azzal kapcsolatban álló szállodakomplexum működtetése az elsőfokú bíróság megítélése szerint olyan jelentőségű kérdés, ami a felperes ügyletkötési akaratára nyilvánvalóan hatással volt. Az alperesnek ajándékozott szálloda későbbi működtetése körében feltevése véglegesen meghiúsult, mert a kialakult helyzet nyilvánvalóan akadályozza őt abban, hogy a szállodakomplexumot üzemeltesse. Ezért az elsőfokú bíróság kételymentesen állapította meg, hogy a felperest az általa hivatkozott lényeges körülményre vonatkozó feltevés indította az ajándékozásra, mely nélkül az ajándékozásra nem került volna sor. A feltevés véglegesen meghiúsult, ezért a harmadlagos kérelem tekintetében az 1959. évi Ptk. 582. § (3) bekezdése alapján az ajándék visszakövetelésének feltételei fennállnak. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság a harmadlagos kérelemnek helyt adva, a rendelkező részben foglaltak alapján határozott és a negyedlegesen előterjesztett kérelmet, annak szükségtelensége okán érdemben nem vizsgálta.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, melyben elsődlegesen az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra kötelezését, míg másodlagosan az ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte.
Az alperes álláspontja szerint az elsőfokú bíróság nem tett eleget a Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettségének. A keresetlevél kézbesítésével egyidejűleg a felperest a 2-II. sorszámú végzésben általánosságban kioktatásban részesítette, azonban ezt a per kimenetelében újabb kioktatás nem követte és az eljárás során az alperes ilyen kioktatásban nem részesült. Figyelembe véve azt a tényt, hogy a felperes keresetét, illetve kérelmei jogcímét többször változtatta, a bíróság részéről a kioktatásnak folyamatosnak kellett volna lennie. A Pp. 3. § (3) bekezdéséhez fűzött kommentár szerint a tájékoztatást a bíróságnak a fél részére az eljárás olyan szakaszában kell megadnia, amikor a bizonyítandó tények már ismertek és megállapítható, hogy a fél nincs kellőképpen tisztában bizonyítási kötelezettségének tartalmával. A tájékoztatásnak folyamatosan igazodnia kell a felek per során változó nyilatkozataihoz, követnie kell az esetleges keresetváltoztatásokat. Emellett egyediesítettnek és teljes körűnek is kell lennie. A 2/2010. (VI. 28.) PK vélemény 3/a pontja alapján, a vagylagosan vagy eshetőlegesen előterjesztett kereseti kérelem esetében a bíróság Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettsége mindig a konkrétan vizsgált kérelem vonatkozásában áll fenn és tájékoztatását a jegyzőkönyvben külön végzésben kell rögzíteni, ami jelen esetben elmaradt. Az elsőfokú bíróság tárgyalt, azonban nem volt megállapítható, hogy éppen melyik kereseti kérelem tárgyában és az sem derült ki, hogy meglátása szerint miként fordult a bizonyítási teher. Ez nem feltétlen prejudikálást jelentett volna, hanem folyamatos, pontos információt a per menetével kapcsolatban, ami a pervezetés elengedhetetlen része az érdemi döntésre kihatóan. A perbeli esetben praktikusan szétfolyt az eljárás, az ügy elbírálása szempontjából lényeges eredményre is kiható kérdéskörében nem volt kioktatás, melyre a Pp. 252. § (2) bekezdése az irányadó.
Tévesen alkalmazta az elsőfokú bíróság a Pp. 206. §-a szerinti szabad mérlegelési jogát. A feleket személyesen, minden részletre kiterjedően nem hallgatta meg, döntését szinte kizárólag a nem feltétlenül érdektelen tanúk, a felperes másik két gyermekének tanúvallomására, valamint a felperes ügyvédjének feltételezéseire és következtetésére alapította, továbbá tényállításának alapjául nem a felperes személyes nyilatkozatát, hanem képviselőjének előadását fogadta el. Mindezekből olyan következtetéseket vont le, amelyek nem merültek fel sem a felperes, sem pedig az alperes előadásaként. Ebből következően, az elsőfokú bíróság okszerűtlenül értékelte a bizonyítékokat, feltételezett nyilatkozatokat bizonyítékként értékelt, a feltételezéseken alapuló vallomásokból téves következtetés mellett téves tényállást állapított meg. Ezzel szemben az alperes álláspontja szerint a felperes ítéleti bizonyossággal nem tudta bizonyítani egyetlen állítását sem, így feltevésének végleges meghiúsulását sem.
Az alperes meglátása szerint az elsőfokú bíróság nem teljes mértékben tett eleget indokolási kötelezettségének sem. Az ismertetett kérelmek körében a felperes harmadlagos kérelme ajándék visszakövetelésére irányult, melynek jogalapjaként az 1959. évi Ptk. 582. § (2) és (3) bekezdéseire hivatkozott. A Ptk. 582. § (2) bekezdése szerinti visszakövetelési ok vonatkozásában tárgyalás és bizonyítás sem volt és e tekintetben tényállás és ítéleti rendelkezés sincs. Ezért az elsőfokú bíróság megsértette a Pp. 221. § (1) bekezdésében foglaltakat, amennyiben nem minden kereseti kérelem tárgyában tárgyalt, bizonyított és hozott megfelelő indokokkal ellátott, minden kereseti kérelmet kimerítő ítéletet, ami az ügy érdemére kihatóan sérelmes. Az elsőfokú bíróság a 2/2010. (VI. 28.) PK véleményben foglaltakra pontos alkalmazási feltétel és hely megjelölése nélkül hivatkozott. Az állásfoglalás 6.b. pontja szerinti sorrendet a meghatározottak szerint követte és minősítette, azonban nem tulajdonított jelentőséget az állásfoglalás 7. pontja azon rendelkezésének, hogy az eredeti állapot helyreállítására irányuló kereseti kérelem esetében a bíróság – kifejezett joglemondás hiányában – az alperes viszontkeresetének, illetve ellenkérelmének előterjesztése nélkül is köteles dönteni az alperesnek visszajáró szolgáltatásról. Mivel az elsőfokú bíróság látszólagos keresethalmazatot állít, a hivatkozott PK vélemény szerint keresethalmaz esetén is az adott kérdésben le kell folytatni az eljárást a bizonyítással együtt, mellyel összefüggésben az eljárás során még kérdés sem merült fel. Mindezek mellett ítéletében az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy a per elbírálására az 1959. évi Ptk.-t alkalmazta a 2013. évi Ptk. hatálybalépésével kapcsolatos rendelkezések alapján. Erről azonban nem oktatta ki a feleket, nem hívta fel rá a figyelmüket. Az alperes álláspontja szerint az ingatlan ajándékozási szerződésre az 1959. évi Ptk., míg a haszonélvezeti jog megszüntetésével kapcsolatos szerződésre a 2013. évi Ptk. rendelkezései az irányadók az ajándék visszakövetelésének feltételeire és meghiúsulásának vizsgálatára.
Nem osztotta az alperes az elsőfokú bíróság álláspontját a látszólagos keresethalmazat kérdésében, a módosított kereseti kérelmek ugyanis egymástól gyökeresen eltérőek. A különböző jogalapokon nyugvó igények önálló kérelmek és önálló keresetek abban az esetben is, ha úgy tűnik, hogy egymást kioltó jellegűek. Ez azt jelenti, hogy nem egy kereseten belül versengő jogalapról dönt a bíróság, hanem különböző jogalapon nyugvó igényekről. Ezzel kapcsolatos okfejtését az alperes azzal támasztotta alá, hogy amennyiben érvénytelen a szerződés, az eredeti állapot helyreállítása hivatalból – az alperes erre irányuló igényét megalapozó nyilatkozata nélkül – történik, praktikusan el kell számolni a felek között. Amennyiben az ajándék visszajár, az elszámolás kifejezetten viszontkereset alapján kell, hogy történjen, tehát nem csupán a jogcím más, a jogkövetkezmény is eltérő, melyből következően több kereseti kérelem van, azaz valódi keresethalmazat áll fenn.
A felperes a tárgyaláson kijelentette, hogy 2013. december 19-én azért kötötte meg három gyermekével a három közel azonos értékű ingatlanra az ajándékozási szerződéseket, hogy a tulajdonában lévő ingatlanokat még életében gyermekeinek juttassa, azért, hogy a későbbiekben ne legyen vita közöttük. Ezt a bíróság ítélkezése alapjául elfogadta, mely elhatározás a szerződések megkötésével megvalósult. A szerződésekben feltétel volt, hogy a családi kft. üzemeltesse az ingatlanokat, mely feltétel is megvalósult, mert mindhárom ingatlanra a felperes javára holtig tartó haszonélvezeti jog lett alapítva. Az adott rendszer 2015. október 22-én billent meg, amikor a felperes megszüntette az ingatlanra fennálló haszonélvezeti jogát és a 2013. december 19-én kötött szerződésbe foglalt feltételt felülírva, a tudomásával megvásárolt másik céggel kívánta a hotelüzemeltetést folytatni, ahogy azt az egyik tanú is vallotta. A felperes ajándékozási szándékát erősítette az utóbbi szerződés tekintetében az is, hogy szabaduljon az alperes tulajdonában álló ingatlanon lévő hotel építményadójától, továbbá az alperes maga lásson hozzá a szálloda üzemeltetéséhez és tanuljon bele a szakmába. Az alperes ez irányú tanulmányait megkezdte, azt azonban az eltelt másfél év eseményei, a családi tragédia okán még nem tudta befejezni.
A pernek nem volt tárgya, ezért az elsőfokú bíróság nem folytatott le bizonyítást arra nézve, hogy az egyes szállodaegységek önállóan üzemeltethetők-e. Jelenleg van egy kialakult rend, miszerint a főépület uralja a másik kettőt. Ebből azonban nem következik, hogy a külön helyrajzi szám alatt nyilvántartott – az alperes tulajdonában lévő – ingatlanon időben később felépült hotel épülete önállóan ne üzemelhetne, amennyiben a jövőben kiépülnének ennek feltételei. A reggelizőhelyiség már rendelkezésre áll, csupán egy recepciós pultot kell felállítani és az önálló bejáratot kiépíteni, ami a terveken szerepel. Közösség a másik két épülettel nincs, amit az alperes a csatolt műszaki dokumentációval kívánt bizonyítani. A tervek szerint és az építési engedély alapján nincs kapcsolat a két épület között, csupán a felperes alakított ki átjárást közöttük. Az alperes nem kapott tájékoztatást arról, hogy az adott kérdésnek jelentősége van és ezt a bíróság nem is vizsgálta, ennek ellenére e körben ítéletében állást foglalt. Ha az alperes tudomást szerez arról, hogy a bíróság ezt a kérdést is tárgyalja, a körülményekkel kapcsolatban kellő időben megfelelő bizonyítékot szolgáltatott volna.
A felperesi feltevés tekintetében az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása nem egzakt, hanem zavaros, feltételezéseken alapuló megállapítást tartalmaz. Eszerint a 2013. évi ajándékozási szerződések azt célozták, hogy mindhárom gyermek szerezzen tulajdont egy-egy épületre és közöttük később vita ne legyen, valamint mindhárom egységet a családi kft. üzemeltesse. Ezt az elképzelést biztosította a tulajdonokra terhelt haszonélvezeti jog, ami a felperesnek korlátlan használati rendelkezést biztosított; amit felborított a második szerződés, mellyel a felperes haszonélvezeti jogát megszüntette. Az utóbbira az alperes a felperest nem kérte, nem biztatta, mert egyetemi hallgatóként nem a szálloda ügyeivel volt elfoglalva. 2015-ben a felperes cserben hagyta a már halálos beteg feleségét. Idővel a volt közös lakásul szolgáló ingatlanban tárolt céges iratokat távollétében tájékoztatása nélkül, minden egyéb iratával és vagyontárgyával együtt elvitte, később a páncélszekrényt erőszakkal elszállíttatta, majd elköltözött. Miután a felperes felesége az életközösségüket ezáltal megszűntnek tekintette és mivel a felperes ügyvédjén keresztül a családi kft.-ben lévő üzletrészének átadására felszólította, a felperes felesége „tabula rasa-t akart”. Ennek része volt a perbeli ingatlanon lévő hotel sorsának rendezése, ami a házassági vagyonközösség része volt. Az elsőfokú bíróság mindezeket értékelhetetlennek minősítette, és ennek kérdésében két tanú vallomását bizonyítékként nem vette figyelembe, indokát azonban nem adta. Ugyancsak nem vizsgálta és valamilyen okból számára lényegtelennek tűnt, hogy a felperes a családi kft.-ből folyamatosan bérleti díjat vett ki, melynek forrása kezdetben a másik hotel első szárnyából származó bevétel volt. 2015-től azonban már a három egység bevétele volt ennek alapja. Az így kivett összeg 2015-től sem nőtt, ezért a perbeli ingatlanon lévő hotel elkülönítése nem volt hatással a felperes által felvett bérleti díj nagyságára.
Az 1959. évi Ptk. 582. § (3) bekezdése alapján nem követelhető vissza az ajándék, ha az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés meghiúsulását az ajándékozó maga okozta. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint ugyan a felperes házastársi kapcsolatának mindehhez nincs köze és a per szempontjából lényegtelen, ezzel szemben lényeges, hogy a családon belül kialakult békétlenség alapjául a felperes magatartása szolgált. A perben a felperesnek kellett volna bizonyítania, hogy az első, majd a második ajándékozásra is kifejezetten az indította, hogy a családi kft. fogja üzemeltetni a perbeli ingatlanon lévő hotelt. A felperes a második szerződés megkötésekor tudott az alperes által képviselt üzletrészének azonos napon történő kivásárlásáról és 2016. júniustól tudtával és beleegyezésével ez a kft. üzemeltette a perbeli ingatlanon lévő hotelt, ami utóbb a felperes kérésére szűnt meg. Nincs akadálya annak, hogy a továbbiakban a családi kft. végezze a perbeli ingatlanon lévő hotel üzemeltetését, ezért a felperes az általa hivatkozott feltevés végleges meghiúsulását nem bizonyította. Mindezek mellett, az ajándék visszakövetelésénél nem csupán az ajándékozó, hanem a megajándékozott méltányos érdekeit is szem előtt kell tartani, melyre az elsőfokú bíróság az alperest nem nyilatkoztatta meg.
Az elsőfokú bíróság a felperes ingatlanvagyona harmadaként azért állapította meg a felperesnek ajándékozott ingatlant, mert nem ismerte átfogóan a család vagyoni viszonyait, ezért a perbeli esetben nem is ide tartozó kérdés, hogy a másik két gyermek hány budai lakást, balatoni nyaralót stb. kapott. Mindezek mellett, az elsőfokú bíróságnak az a megállapítása, miszerint a részére ajándékozott hotelből az alperes bevételre nem tett szert, sőt ezzel csak kiadásai keletkeztek, továbbá a bíróság nem talált olyan tényt, körülményt a megajándékozott anyagi helyzetében és általában életvitelében, amit az ajándék visszakövetelésénél javára értékelhetett volna, a jelen perhez nem tartozók, ezért ezek alapja ismeretlen és értelmezhetetlen.
A felperes fellebbezési ellenkérelmében a fellebbezés elutasítását, az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint az ítélet megalapozott. A tények tekintetében az eljárás teljes mértékben kimerítette a peres felek számára megjelölt bizonyítható tényeket. Az elsőfokú eljárásban az alperesnek lehetősége volt nyilatkozni a keresethalmazatra, minden kérelem tekintetében álláspontja külön-külön való kifejtésére, valamint az ajándék visszakövetelése tekintetében minden rendelkezésre álló eszközzel bizonyítani, hogy a visszakövetelésnek nincs jogalapja. A kioktatás körében hivatkozása azért nem foghat helyt, mert maga is elismeri fellebbezésében, hogy az elsőfokú bíróság részéről a 2-II. sorszámú végzésében a szükséges kioktatás megvolt, továbbá a 2018. március 26. napján tartott tárgyaláson a bíróság külön is felhívta a felek figyelmét arra, hogy mellőzés terhével 15 napon belül terjesszék elő további releváns tényállításaikat, bizonyítékaikat és bizonyítási indítványaikat. A hivatkozott két felhívás a jogi képviselővel eljáró alperes esetén elegendő volt ahhoz, hogy a szükséges mértékű tájékoztatást a felek megkapják, ezért ha lenne is az elsőfokú bíróság részéről mulasztás, az semmiképpen sem olyan súlyú, ami az ítélet hatályon kívül helyezését indokolná. Az alperes most adta elő kimerítő és részletes indokolását annak, hogy milyen okfejtés alapján szeretett volna részletesebb tájékoztatást kapni, amit jóhiszemű pervitel esetén az elsőfokú eljárásban előterjesztett beadványaiban megfogalmazhatott volna. Az alperes egyébként minden felperesi kérelemre nyilatkozott, azonban semmit sem igazolt, illetve bizonyított.
Nem fedi a valóságot az alperesnek az a hivatkozása, hogy a felperes kérelmei más jogalapból származnak, mert ténylegesen a jogalap a megtévesztés, a tévedésbe ejtés, téves feltevés, vagy meghiúsult feltevés. Valójában a méltatlanná válás is szerepelt a kérelemben, ezt azonban már az azt megelőző kérelem teljesítésére tekintettel vizsgálni nem volt szükséges. Az alperes semmilyen módon nem igazolta azt, miszerint a felperesnek szándéka lett volna részére olyan ajándékot adni, amivel állítása szerint szabadon rendelkezhet még életében. A tanúk a tárgyaláson előadták, miszerint a felperes szándéka a szerződések megkötésével a gyermekek közötti vita elkerülése, valamint a felesége által is igazságosnak ítélt vagyonelosztás volt. Az, hogy az épületek önálló helyrajzi számon vannak nyilvántartva, még nem jelenti azt, hogy bármelyik ingatlant ki kívánta volna vonni a felperes a családi fennhatóság alól és azt a gyermekének oly módon átengedni, hogy a későbbiekben arra semmi befolyása ne legyen. Folyamatosan beruházott mindegyik ingatlanba, hogy jobb körülményeket teremtsen. Az ajándékozási szerződés 4. pontjában a felperes és felesége javára holtig tartó haszonélvezeti jog került alapításra, továbbá a 8. pont szerint az állagtulajdonos a használat, birtoklás, hasznok szedésének jogát csak annyiban gyakorolhatja, amennyiben azzal a haszonélvezeti jog jogosultja élni nem kíván. A felperesnek kifejezetten használati szándéka volt az ajándékozással érintett ingatlanra a családi tulajdonban álló jogi személy társaság működtetésével. Ezt követően jött létre 2015. október 22-én az a szerződés, amelyben a felperes haszonélvezeti jogáról az alperes javára lemondott. Ezen szerződés 2. pontja szerint a szálloda üzemeltetése a haszonélvezetre jogosult rendelkezése szerint egy jogi személyiségű társaság feladata lesz, valamint itt lett rögzítve az is, hogy a megjelölt berendezési és felszerelési tárgyak nem kerülnek ajándékozásra, az állagtulajdonos tulajdonába. Az ajándék visszakövetelésének két együttes feltétele van: az ajándékozó feltevése, amelyre figyelemmel az ajándékozás történt és amely nélkül az ajándékozásra nem került volna sor, valamint ennek a feltevésnek a végleges meghiúsulása. Vitatta a felperes, hogy a szállodakomplexum, de különösen az ajándékkal érintett hotel külön tudna üzemelni, mert éppen a hivatalos üzemelési engedélyhez volt szükséges az együttműködési megállapodás megkötése, hiszen a szálloda bizonyos részei szerkezetileg is egy egységet képeznek. Az alperes hivatkozásának elfogadása esetén maga ismeri el, miszerint annak elhallgatásával, hogy az alperes által képviselt kft. kizárólag az ő tulajdonában áll, az volt a hátsó szándéka neki és édesanyjának, hogy valamilyen módon leválnak a többi épületről és a családi kft.-ről, ezért a tévedésbe ejtést maga igazolja. A teljes eljárást az elsőfokú bíróság arra folytatta le, hogy a szerződéskötés körülményeit és okait részletesen feltárja. Az okiratok, azok létrejöttének időpontjai, valamint a tanúk vallomása igazolták, hogy egy kitervelt és szándékolt cél elérése érdekében születtek meg a döntő lépések az alperes oldalán. Mivel az alperes részt vett személyesen az alperes által képviselt kft. körüli cégmódosításokban, nem hivatkozhat arra, miszerint nem ő tévesztette meg a felperest, kifejezetten az a szándék vezette, hogy a felperes tudta nélkül tudjon teljeskörűen az ingatlannal rendelkezni. Az alperesi fellebbezésének további részei nem képezik és nem képezhetik a per tárgyát, ezért arra a felperes reflektálni nem kíván, pusztán azt rögzíti, miszerint az alperes nem vitatta, hogy a felperest lakásába olyannyira nem engedték be, hogy családi és személyes aranytárgyait is az alperest képviselő ügyvéd irodájában vehette át, ruháit a garázsban dobozba helyezve kapta meg és bocsánatot kellett volna kérnie. Ha az alperesnek és anyjának csalárd eljárása nem lett volna, pusztán az otthonából történő kizárás alapján is kérheti súlyos jogsértésre alapítva a felperes az ajándék visszakövetelését.
A fellebbezés a másodlagos kérelem tekintetében alapos.
Az elsőfokú bíróság a következőkben kifejtettek alapján ugyan eljárási szabályokat sértett, azonban a felek bizonyítási indítványait teljesítette, a megalapozott döntéshez szükséges bizonyítékok rendelkezésre állnak, melyre tekintettel az ítélőtábla megítélése szerint az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése, a per újabb tárgyalása szükségtelen. Ezért az elsőfokú ítéletet a per elbírálására alkalmazandó 1952. évi III. törvény (továbbiakban: Pp.) 253. § (3) bekezdésében foglaltak alapján, a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között érdemben bírálta felül. Ítéletének indokolásából kitűnően, az elsőfokú bíróság a látszólagos keresethalmazatra tekintettel, a felperes által meghatározott sorrendben vizsgálta az egyes kérelmeket, melynek során az elsődleges és másodlagos kérelmeket alaptalannak ítélte meg és a keresetnek az alaposnak ítélt harmadlagos kérelmet teljesítve adott helyt. A felperes az ítélet ellen fellebbezést nem terjesztett elő, elsődleges és másodlagos kérelmei megítélését nem sérelmezte, melyre tekintettel az ítélőtábla e kérelmek tekintetében az elsőfokú ítélet felülbírálatát mellőzte, ezért a fellebbezés, valamint az ellenkérelem ezeket érintő hivatkozásait figyelmen kívül hagyta.
A felperesnek a bíróság döntésére irányuló kérelmei tartalma alapján az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a perben a keresethalmazat látszólagos, amit az alperes fellebbezésében alaptalanul kifogásolt. Elsődleges kérelmében a felperes az alperessel 2013. december 12-én kötött ajándékozási szerződés érvénytelenségére alapítva kérte a per tárgyát képező ingatlanra tulajdonjoga visszajegyzését. Egyértelmű megfogalmazása szerint, a másodlagos, harmadlagos és negyedleges kérelmei teljesítését abban az esetben kérte, ha az azokat megelőző kérelme teljesítésére „nincs lehetőség”, vagyis azt a bíróság alaptalannak ítéli meg. Mindezekre tekintettel, ténybeli és jogi alapjuk különbözősége ellenére, a másodlagos és az azt követő kérelmek kétséget kizáróan eshetőlegesek, az azt megelőző kérelem elbírálásától függőek és teljesíthetőek, ezért a kérelmek egyidejű létezése csupán látszólagos, mert kizárólag csak egyikük nyerhet kielégítést.
A látszólagos keresethalmazatra figyelemmel, az alperes helyesen hivatkozott a 2/2010. (V. 28.) PK vélemény 3.a) pontjára, mely szerint vagylagosan vagy eshetőlegesen előterjesztett kereseti (viszontkereseti) kérelem esetében a bíróságnak a Pp. 3. §-ának (3) bekezdésében foglalt tájékoztatási kötelezettsége mindig a konkrétan vizsgált kérelem vonatkozásában áll fenn. A perbeli adatok alapján megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság ettől eltérően a 2-II. sorszámú végzésében a feleket a Pp. 3. § (3) bekezdése alapján arról tájékoztatta, hogy valamennyi kérelme alapjául szolgáló tények bizonyítása a felperest terheli. E kötelezettsége ismeretében a felperes bizonyítékait csatolta és előterjesztett bizonyítási indítványait az elsőfokú bíróság teljesítette. Ítélete indokolásából kitűnően az elsőfokú bíróság részéről az eljárás során a hivatkozott tájékoztatásától eltérő bizonyítás szükségessége nem merült fel. Ezért önmagában az, hogy a feleket a bizonyítandó tényekről és a felperest terhelő bizonyítási teherről nem az egyes kérelmek konkrét vizsgálata során tájékoztatta, továbbá az, miszerint a feleket eljárása során nem tájékoztatta arról, hogy konkrétan mely kérelmet vizsgálja, nem minősül az érdemi döntésre kiható eljárási szabálysértésnek. Mindezek mellett, a bíróságnak a Pp. 3. § (3) bekezdése alapján a feleket a bizonyítandó tényekről, a bizonyítási teherről, valamint a bizonyítatlanság következményeiről kell tájékoztatnia. Az, hogy a bíróság a keresetet mely anyagi jogi szabályok alapján bírálja el, az érdemi döntés körébe tartozó kérdés, ezért az alperes azt alaptalanul kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság nem tájékoztatta a feleket előzetesen arról, hogy az egyes felperesi kérelmeket melyik Ptk. rendelkezései alapján bírálja el.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a keresetnek a harmadlagos kérelem tekintetében az 1959. évi Ptk. 582. § (3) bekezdésére alapított igény tekintetében adott helyt. E körben a rendelkezésre álló bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül értékelte, egyes ténymegállapításai iratellenesek, továbbá azt megalapozó bizonyítékok hiányában feltételezések, ezért az adott kérelem tekintetében érdemi döntése és annak indokolása is megalapozatlan.
Az 1959. évi Ptk. 582. § (3) bekezdése alapján, az ajándékozó akkor követelheti vissza az ajándékot, vagy követelheti az ajándék helyébe lépett értéket, ha az a feltevés, amelyre figyelemmel az ajándékot adta, utóbb véglegesen meghiúsult és enélkül az ajándékozásra nem került volna sor. E törvényi rendelkezés alkalmazására irányadó PK 76. számú állásfoglalás I. és III. pontjai szerint, az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés végleges meghiúsulása miatt csak akkor követelhető vissza az ajándék, ha az ajándékozás összes körülményére kiterjedő vizsgálódás alapján az állapítható meg, hogy valamilyen lényeges körülményre vonatkozó feltevés indította az ajándékozót az ajándékozásra és e feltevés nélkül az ajándékozásra kétséget kizáróan nem került volna sor, továbbá ha a visszakövetelési jog gyakorlása a feltevés jellegére, az ajándékozás körülményeire és az ajándékozó életviszonyainak alakulására tekintettel a társadalmi felfogás szerint indokolt. A kifejtettek alapján az ajándék visszakövetelésének feltételei: hogy az a feltevés, amelyre figyelemmel az ajándékozó az ajándékot adta, utóbb véglegesen meghiúsult és e feltevés nélkül az ajándékozásra nem került volna sor, mely feltételeknek együttesen kell fennállniuk. Emellett, az egységes ítélkezési gyakorlat szerint, az ajándék visszakövetelésére csak olyan feltevés esetében van mód, amelyet az ajándékozó kifejezetten vagy legalábbis a megajándékozott által kétséget kizáróan felismerően kinyilvánított, az ajándékozó reményei, elképzelések a feltevéssel nem azonosíthatók (BH 1985.104., 1998.126.). Ítéletéből kitűnően, az elsőfokú bíróság a felperes adott kérelmét mindezeket figyelmen kívül hagyva bírálta el, és olyan tényeknek is jelentőséget tulajdonított, melyekről elmulasztotta a felek Pp. 3 § (3) bekezdése szerinti előzetes tájékoztatását, ezekre a feleket nem nyilatkoztatta meg és bizonyítás sem volt, ezért az ezekkel kapcsolatos megállapításai, azt megalapozó bizonyítékok hiányában csak feltételezések. Ilyenek a hotelek szerkezeti egységével, komplexumként való üzemeltethetőségével kapcsolatos megállapítások, valamint az a hivatkozás, hogy az alperesi ingatlanon lévő hotel önálló üzemeltetése a józan ésszel és gazdasági megfontolásokkal ellentétes. Mindezek az ajándék visszakövetelése iránti kérelem tekintetében irrelevánsak.
Kiemelendő, hogy a feltevés az adott személynek valamely tényre vagy körülményre vonatkozó feltételezése. Az előzőekben kifejtettek szerint, az 1959. évi Ptk. 582. § (3) bekezdése alapján az ajándék akkor követelhető vissza, ha az ajándékozás összes körülményére kiterjedő vizsgálódás alapján az állapítható meg, hogy az ajándékozót valamilyen lényeges körülményre vonatkozó feltevés indította az ajándékozásra és e feltevés nélkül az ajándékozásra kétséget kizáróan nem került volna sor. A perbeli adatok szerint a felperes ugyanazon a napon három szerződést kötött. Két szerződéssel a kizárólagos tulajdonában álló két ingatlanát – melyeken hotelek üzemeltek – előző házasságából származó két gyermekének ajándékozta haszonélvezeti jogával terhelten. A működő hoteleket a felperes és házastársa érdekeltségébe tartozó családi kft. üzemeltette. A harmadik szerződéssel érintett ingatlan a felperes és házastársa közös tulajdonában állt, amelyen egy hotel volt épülőfélben, ami az ajándékozáskor csak szerkezetileg volt készen, ezért célzott rendeltetésére még nem volt használható. Ezen ingatlant a felperes és házastársa közös gyermeküknek, az alperesnek ajándékozták, a tulajdoni hányaduknak megfelelő részben holtig tartó haszonélvezeti jogukkal terhelten. A felperes személyes előadása szerint az ingatlanokat azért ajándékozta gyermekeinek, hogy a későbbiekben közöttük ne lehessen vita a tekintetben, hogy melyik ingatlan kié legyen. Ebből következően a felperes akarata mindhárom ingatlan tekintetében, kizárólag azok tulajdonjoga átruházására irányult annak céljából, hogy az ingatlanok tekintetében a későbbiekben – nyilvánvalóan halála esetén – gyermekei között a tulajdoni viszonyok már ne lehessenek vitásak, ezért gyermekeivel – köztük az alperessel – kötött szerződésekkel vagyona adott körét gyermekei között még életében felosztotta. Mindezek alapján a felperest az egyes ingatlanok gyermekeinek való ajándékozásával a közöttük halála esetén felmerülő tulajdonjogi viták elkerülése indította, ami az elsőfokú bíróság álláspontjától eltérően nem szerződéskötésre indító feltevés, hanem szerződéskötésre indító cél volt. Kiemelten utal az ítélőtábla arra, hogy a felperes előadása szerint, valamennyi gyermeke részére ugyanazon a napon kötött szerződésekkel – az ajándékozott ingatlanok terhére – a felperes javára holtig tartó haszonélvezeti jog lett alapítva. Ebből következően, az ajándékozási szerződés megkötése a felperes üzemeltetési joga tekintetében változást nem eredményezett, mert tulajdonjogának átruházása ellenére, haszonélvezeti joga folytán változatlanul megillette az ingatlan birtoklásának, használatának és hasznosításának joga. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság tévesen minősítette a felperesnek azt a szándékát is szerződéskötésre indító feltevésnek, hogy az alperesnek ajándékozott ingatlanon lévő hotelt az ajándékozást követően ő, illetve a családi kft. fogja üzemeltetni. Lényeges körülmény, hogy az alperesnek ajándékozott ingatlan a felperes és házastársa közös tulajdonában állt, és arra az ajándékozást követően mindkettőjük javára haszonélvezeti jogot alapítottak, mely joguk alapján a használattal, hasznosítással kapcsolatos rendelkezési jog közösen illette meg őket. Erre tekintettel nyilvánvaló, hogy az ajándékozási szerződés 2. pontjában annak rögzítése, hogy a hotelt a családi kft. fogja működtetni, a haszonélvezőknek a jövőbeni üzemeltetésre vonatkozó rendelkezése. A perbeli adatok szerint, a családi kft. a felperes és házastársa közös érdekeltsége volt, melynek ügyvezetője a felperes házastársa volt.
Mindezek mellett az ajándékozásra indító feltevés meghiúsulására alapított kérelem alaptalansága további megerősítéseként utal az ítélőtábla arra, hogy az alperes előadásából, valamint testvérei, továbbá a szerződéseket készítő ügyvéd vallomásából kitűnően a szerződéseket a felperes és házastársa kezdeményezték, azok tartalmát is ők határozták meg, a szerződések tartalmáról a megajándékozottakat előzetesen nem tájékoztatták, a szerződések létrejötténél a megajándékozottak tevékenysége kizárólag az volt, hogy a megadott időpontban és helyszínen együttesen megjelentek és a szerződéseket aláírták. Kiemelten utal az ítélőtábla a felperes egyik gyermekének vallomására, mely szerint „amikor az ajándékozás történt”, a felperes konkrétan nem mondta el, hogy mi az ajándékozás célja, csak aláírták a szerződést. Mindezek alapján megállapítható, hogy ha a felperesnek esetlegesen volt a szerződéskötésre indító bármilyen feltevése, azt a szerződéskötéskor a megajándékozottak, így az alperes felé kifejezetten és kétséget kizáróan felismerhető módon nem nyilvánította ki, ezért az az ajándék visszakövetelése alapjául sem szolgálhat.
Lényeges körülmény az ügyvéd tanúvallomásából kitűnően, hogy 2015. október 22-én egyidejűleg két szerződés készült. Az egyik szerződésben a felperes lemondott a haszonélvezeti jogáról. A tanú vallomása szerint a szerződés megkötését megelőzően megkérdezte a felperestől, hogy jól meggondolta-e, hogy jogáról lemond, melyre határozottan igennel válaszolt. A másik szerződéssel az ingatlan felperesi lemondással érintett 89613/100000 részére a felperes házastársa javára holtig tartó haszonélvezeti jogot alapítottak, ezáltal e joga az ingatlan egészére kiterjedt, melyre tekintettel ezt követően egyedül volt jogosult az alperesi ingatlan használatával, hasznosításával, ezáltal az üzemeltető személyével kapcsolatban rendelkezni. Kiemelendő még, hogy a tanú vallomása szerint benyomása alapján mindezekben a kérdésekben a döntéseket a felperes házastársa hozta. A perben csatolva lett – a felperes által kifogásolt – az alperes által képviselt kft.-vel kötött együttműködési megállapodás, melyből kitűnően annak megkötésénél a családi kft. képviseletében a felperes felesége mint ügyvezető járt el.
A kifejtettek alapján a felperes részéről az ajándékozási szerződés megkötésére indító és meghiúsult feltevés nem bizonyított. Erre tekintettel csupán utal az ítélőtábla arra, hogy a felperes a haszonélvezeti jogáról való lemondásával önként mondott le annak lehetőségéről, hogy az alperesnek ajándékozott ingatlan hasznosítására, üzemeltetésére befolyással lehessen.
Mivel a harmadlagos kérelem körében az elsőfokú bíróság a megjelölt egyik visszakövetelési okot alaposnak találta, nyilvánvaló, hogy ezért nem vizsgálta érdemben a Ptk. 582. § (2) bekezdésében megjelölt visszakövetelési okot. Tekintettel arra, hogy a Ptk. 582. § (3) bekezdésére alapított ok tekintetében az elsőfokú bíróság döntése nem helytálló, a felperes által megjelölt másik visszakövetelési okot is érdemben kell vizsgálni. Az ítélőtábla álláspontja szerint a felperes súlyos jogsértésre való hivatkozása alaptalan. A Ptk. 582. § (2) bekezdése szerinti súlyos jogsértés általában bűncselekménynek minősülő, vagy erkölcsileg súlyosan elítélendő jogellenes magatartás. A felperes e körben értékelhetőként a lakásból való kizárására, ruháinak, értékeinek garázsban való elhelyezésére, azok ügyvédi irodában való átvehetőségére hivatkozott. A perbeli adatok, főként a felperes egyik gyermekének vallomása szerint, az ezzel kapcsolatos konfliktus a felperes és házastársa között keletkezett, a lakásból való elmenetelét követően az ingatlanba felesége nem engedte vissza, a korábban közösen használt lakásukban lévő felperesi ingóságok az ő birtokában voltak. A tanú vallomásából kitűnően, ő eredménytelenül próbált a felperes házastársára hatni, hogy engedje be apját a házba, hogy holmijait elhozza, ezzel kapcsolatos beszélgetésükbe az alperes nem szólt bele. Az alperes és apja viszonyáról csak közvetett információi voltak, azt tudja, hogy nem kommunikáltak, de közöttük veszekedésről nincs tudomása, ő csak a felperes és a házastársa közötti dolgokat hallotta. Mindezekre tekintettel a felperes az ajándék visszakövetelésére alapot adó, Ptk. 582. § (2) bekezdése szerinti súlyos jogsértést nem bizonyította.
A negyedleges kereset elbírálása kapcsán az ítélőtábla elsődlegesen kiemeli, hogy a haszonélvezeti jogról lemondó szerződés 2015. október 22-én kelt, melynek idején a 2013. évi Ptk. volt hatályban, ezért a negyedleges kérelmet ennek a szabályai alapján kell elbírálni. Téves az elsőfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy „a kötelmeket” a 2013. december 12-én kelt ajándékozási és haszonélvezeti jogot alapító szerződés keletkeztette, melyek a 2013. évi Ptk. hatálybalépésekor már fennálltak, ezért a polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény VI. fejezet 50. § (1) bekezdése alapján e kérelmet is az 1959. évi Ptk. alapján kell megítélni. Az ajándék visszakövetelésére a kötelmet a visszakövetelés alapjául szolgáló okok keletkeztetik, az alperes azokat a magatartásokat, amelyekre a felperes adott kérelmében az ajándék visszakövetelése alapjául hivatkozik, kétséget kizáróan 2015. október 22-e után tanúsította.
A negyedleges kérelem alaptalan, ugyanis a haszonélvezeti jogról való ingyenes lemondás, még ha az, az alperes javát is szolgálja, nem ajándékozás. A 2013. évi Ptk. 6:235. § (1) bekezdése szerint, ajándékozási szerződés az ajándékozó részéről a dolog tulajdonjogának ingyenes átruházására irányul. A (3) bekezdés értelmében a dolog ajándékozására vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni jog vagy követelés ingyenes átruházására történő kötelezettségvállalás esetén. A haszonélvezeti jog a 2013. évi Ptk. 5:148. § (1) bekezdése szerint nem átruházható jog, melyből következően annak ajándékozása kizárt.
(Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.863/2018/8.)
(A Kúria az ítéletet a Pfv.II.20.373/2019/5. számú ítéletével hatályában fenntartotta.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás