BK ÍH 2020/9.
BK ÍH 2020/9.
2020.03.01.
I. Joghatályos másodfellebbezés bejelentése esetén a másodfokú bíróság nyilvános ülésről rövidített jegyzőkönyv nem készíthető. Mindez azonban csupán relatív eljárási szabálysértés [Be. 445. § (8) bekezdés].
II. Egyes bizonyítást nem igénylő személyi körülményeknek, vagy a büntetés-nyilvántartás adatainak hiányossága nem jelent megalapozatlansági okot, azaz ténybeli hibát, de a valóságnak megfelelő aktuális állapot rögzítése a bírói ítéletben nem mellőzhető [Be. 561. § (3) bekezdés b) pont, Be. 599. § (2) bekezdés b) pont].
III. A zaklatás akkor is megállapítható, hogyha a sértettben nem vált ki komoly félelmet a fenyegetés, de annak célja a félelemkeltés volt [Btk. 222. § (2) bekezdés a) pont].
Az első fokon eljárt járásbíróság a 2018. december 11. napján kihirdetett ítéletével a vádlottat az ellene a Btk. 222. § (2) bekezdés a) pontjába ütköző zaklatás vétsége miatt emelt vád alól felmentette és megállapította, hogy a terhelt elkövette a garázdaság szabálysértését [A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény (a továbbiakban: Szabs. tv.) 170. §]. A szabálysértés elkövetése miatt 50 000 forint pénzbírsággal sújtotta. Rendelkezett meg nem fizetés esetére a pénzbírság átváltoztatási feltételeiről és a bűnjelként kezelt CD lemez iratok mellett történő kezeléséről.
Az elsőfokú ítélet ellen az ügyész jelentett be fellebbezést a vádlott terhére a felmentés miatt, a vádlott bűnösségének megállapítása és büntetés kiszabása érdekében.
A másodfokon eljáró törvényszék a 2019. szeptember 19. napján meghozott ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a vádlottat bűnösnek mondta ki zaklatás vétségében [Btk. 222. § (2) bekezdés a) pont]. Ezért 200 napi tétel, 1000 forint napi összegű, 200 000 forint végösszegű pénzbüntetésre ítélte.
A másodfokú ítélet ellen a védő jelentett be fellebbezést a bűnösség megállapítása miatt, a vádlott felmentése érdekében, indítványt téve egyben a harmadfokú eljárásban nyilvános ülés kitűzésére.
Az ügyész nem élt jogorvoslattal.
A fellebbviteli főügyészség átiratában a védelmi fellebbezést alaptalannak tartva a másodfokú bíróság ítéletének helybenhagyására tett indítványt.
Az ítélőtábla a védő fellebbezését a Be. 599. § rendelkezései alapján, a Be. 617. §-ára figyelemmel nyilvános ülésen bírálta el.
A nyilvános ülésen az ügyész az átiratában foglaltakat fenntartotta.
A védő a felmentést célzó jogorvoslat irányának megfelelően indítványozta a másodfokú ítélet megváltoztatását. Álláspontja szerint az irányadó tényállás alapján nem állapítható meg a vádlott terhére a zaklatás vétségének elkövetése, mert a cselekvőség motiválatlan és indulattól vezérelt volt, a trágár kifejezések nem a félelemkeltést szolgálták.
A védői jogorvoslat nem alapos.
Az ítélőtábla elsődlegesen megállapította, hogy a védelmi másodfellebbezés joghatályos.
A Be. 615. § (1) bekezdése szerint ugyanis a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén.
A törvényi előfeltételek teljesültek, mert a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által felmentett vádlott bűnösségét állapította meg és a fellebbezés az ellentétes döntést, azaz a vádlott bűnösségének megállapítását sérelmezte.
A harmadfokú bíróság a Be. 618. § (1), (2) bekezdése szerinti terjedelemben bírálta felül a megtámadott másodfokú ítéletet, valamint az azt megelőző első-és másodfokú eljárást.
A felülbírálat első perjogi lépcsője az eljárási szabályok megtartásának vizsgálata. A felülbírálat során az ítélőtábla megállapította, hogy az elsőfokú és a másodfokú bíróság az eljárást alapvetően a perrendi szabályok betartásával folytatta le. Nem került sor olyan abszolút, a Be. 607. § (1) bekezdésében, illetve a 608. § (1) bekezdés a)-f) pontjaiban írt eljárási szabálysértésre, mely a másodfokú ítélet érdemi felülbírálatát kizárná és a súlyosítási tilalom szabályai sem sérültek. Ilyenre egyébként az ügyész és a fellebbezők sem hivatkoztak.
A másodfokú bíróság a nyilvános ülést 2019. szeptember 19. napján törvényesen tartotta meg. Eltért azonban az eljárási szabályoktól, amikor a nyilvános ülésről a Be. 445. § (8) bekezdés alkalmazásával rövidített jegyzőkönyvet készített. Az idézett törvényhely értelmében, ha a bíróság ügydöntő határozata első fokon vagy másodfokon jogerőre emelkedik, rövidített jegyzőkönyvet lehet készíteni. Jelen esetben azonban az ügydöntő határozat másodfokon nem emelkedett jogerőre a joghatályos másodfellebbezés folytán. Ezért nem volt törvényi alapja a rövidített jegyzőkönyv elkészítésének. Mindez azonban csak relatív eljárási szabálysértés, mely a harmadfokú eljárásban a Be. 625. § (2) bekezdésében írtakra tekintettel hatályon kívül helyezéshez nem vezethetett. A jegyzőkönyvből pedig az ellenőrizhető, hogy semmisségi hiba nem történt, így az érdemi felülbírálatnak fennálltak a feltételei. A nyilvános ülésen az ügyész, a vádlott és a védő nem voltak jelen, ezért csak a határozat szóbeli indokolása jegyzőkönyvezésének az elmaradása [Be. 445. § (2) bekezdés g) pont] minősül hiányosságnak, de értelemszerűen az írásbeli részletes indokolás miatt ez nem volt harmadfokú érdemi felülbírálati akadály.
A felülbírálat ezt követő szempontja, hogy a másodfokú ítélet tényállása megalapozott-e. A Be. 619. § (1) bekezdése alapján a harmadfokú bíróság a határozatát akkor alapíthatja a másodfokú bíróság ítéletét képező tényállásra, ha az további bizonyítás felvétele nélkül is megalapozott, vagy az iratok tartalma alapján azzá tehető, s ekként a helyes tényállás megállapítható, avagy a helytelen ténybeli következtetés kiküszöbölhető. A harmadfokú bíróság azt vizsgálja, hogy a másodfokú bíróság által – akár javítás nélkül is, vagy módosítással – irányadónak tartott tényállás megalapozott-e (Kúria Bhar.1.201/2018/8. [32]-[34]).
Az ítélőtábla megállapította, hogy a másodfokú bíróság döntésén alapuló tényállás [Be. 561. § (3) bekezdés c) pont] megalapozott. Az első fokon és másodfokon eljárt bíróságok az ügy helyes eldöntése szempontjából lényeges bizonyítékokat megvizsgálták és azokat okszerűen, a logika szabályai szerint törvényesen értékelték és e mérlegelő folyamat eredményeképpen a tényállást helyesen, valósághűen állapították meg, mely megalapozatlansági hibában nem szenved.
A másodfokú ítélet indokolása kizárólag a Be. 561. § (3) bekezdés b) pontjában foglalt tények vonatkozásában egészítendő ki a vádlott személyi körülményeivel és korábbi büntetéseivel kapcsolatban. Az ügyben nem korlátozott fellebbezés bejelentésére került sor, így a harmadfokú bíróság felülbírálta a tényállás megalapozottságát is. Szükséges azonban megjegyezni, hogy a vádlott személyi körülményeivel és korábbi büntetéseivel kapcsolatban megállapított tények, melyek elsődlegesen megállapítást igényelnek és nem bizonyítást, különösen a közhiteles bűnügyi nyilvántartásban szereplő adatok, nem részei a Be. 561. § (3) bekezdés c) pontjában szabályozott ún. történeti tényállásnak. A történeti tényállás a vádló által vád tárgyává tett cselekményekre nézve a bíróság által bizonyítottnak talált és megállapított múltbeli eseményeket, azaz a kétséget kizáróan bizonyított, büntetőjogilag releváns, rendszerezett tényeket jelenti, melyek vagy megfeleltethetők vagy nem a büntetőtörvény különös részi törvényi tényállásának (Kúria Bfv.I.611/2019/10.).
Jelen ügyben mindezek kifejtése azért szükséges, mert egyes – bizonyítást nem igénylő – személyi körülményeknek, vagy a büntetésnyilvántartás adatainak hiányossága nem jelent megalapozatlansági okot, azaz ténybeli hibát, de a valóságnak megfelelő aktuális állapot rögzítése a bírói ítéletben nem mellőzhető. Ennek perjogi eszköze pedig az ítéleti indokolás olyan korrekciója, mely által a Be. 561. § (3) bekezdés b) pontjában írt indokolásrész is a valóságnak megfelelő tényeket tükrözi. E személyi körülményekre, korábbi büntetésekre vonatkozó tények teljes körű feltárása és megállapítása az egyik célja a Be. 599. § (2) bekezdés b) pontjában írtak szerint a nyilvános ülésen a vádlott meghallgatásának, mely értelemszerűen irányadó a Be. 617. § alapján a harmadfokú eljárásban is. Összegezve: a Be. 561. § (3) bekezdés b) pontjában írt tények – ide nem értve a kizárólag bizonyítással felderíthető elmeállapotra vonatkozó tényeket – a másodfokú és harmadfokú eljárásban is kötöttség nélkül módosíthatók a törvényi előfeltételek fennállása esetén. Ez irányadó a teljes revíziónál és a Be. 590. § (3) és (4) bekezdésében szabályozott korlátozott felülbírálatnál is. Ennek pedig a döntő oka, különösen a korlátozott felülbírálatnál, hogy a jelzett tények nem minősülnek a klasszikus értelemben vett történeti tényállás [Be. 561. § (3) bekezdés c) pont] részének.
Az ítélőtábla ennek megfelelően a másodfokú ítélet indokolását a vádlott személyi körülményeivel és korábbi büntetéseivel, előéleti adataival kapcsolatban kiegészítette.
A kiegészítéssel a Be. 561. § (3) bekezdés b) pontjában megállapított tények is teljesek.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatva törvényesen mondta ki bűnösnek a vádlottat – helyesen – a Btk. 222. § (2) bekezdés a) pontja szerint minősülő zaklatás vétségében.
A törvényszék az ellentétes döntés tekintetében részletes és alapos indokolást adott, melyben foglaltakkal a harmadfokú bíróság egyetértett.
A Btk. 222. § (2) bekezdés a) pontja szerint: aki félelemkeltés céljából mást vagy rá tekintettel hozzátartozóját személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó bűncselekmény elkövetésével fenyeget, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A bűncselekmény célzatos: kizárólag egyenes szándékkal követhető el.
Az irányadó tényállás alapján – egyetértve a másodfokú bíróság álláspontjával – megállapítható, hogy a törvényi tényállás elemei maradéktalanul megvalósultak. Teljes az alanyi és a tárgyi oldal is. A vádlott a sértettet személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetésével fenyegette meg. A Btk. 459. § (1) bekezdés 7. pontjában megfogalmazott fenyegetés egyértelmű, hiszen olyan súlyos hátrányt helyezett az elkövető kilátásba, mely alkalmas volt arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen. A zaklatás fenyegetése speciális az általános szabályokhoz képest, mert szűkebb körű, a törvényi tényállás megvalósításának feltétele, hogy személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó bűncselekménnyel történjen a fenyegetés.
Jelen esetben a személy elleni erőszakos bűncselekménnyel fenyegetésről van szó. A történeti tényállásba foglalt eseménysor, nevezetesen a „meg leszel szopatva, szét lesz baszva a fejed, anyáddal együtt meg lesztek baszva, faszszopó szét lesz baszva a fejed, mondtam neked” verbális fenyegetés egyrészt (súlyos) testi sértés [Btk. 164. § (1), (3) bekezdés], másfelől legalább alapeseti szexuális kényszerítés [Btk. 196. § (1) bekezdés], illetőleg szexuális erőszak [Btk. 197. § (1) bekezdés a) pont] kilátásba helyezését jelenti, mely bűncselekmények a Btk. 459. § (1) bekezdés 26. pont c) és e) pontjai alapján személy elleni erőszakos bűncselekménynek minősülnek. A zaklatásnál a törvény – szemben a terrorcselekménnyel [Btk. 314. § (4) bekezdés] – nem nevesíti külön a személy elleni erőszakos bűncselekményeket, de az értelmező rendelkezésekben taxatív módon felsorolja azokat, melyek köre nem tágítható.
A vádlotti fenyegetés célja a megfélemlítés volt. Téves ezért az elsőfokú bíróság jogi álláspontja, miszerint az elkövető félelemkeltési célzat nélkül, csak pillanatnyi dühe levezetéseként, megszokott trágárság részeként tette meg kijelentését. Az kétségtelen, hogyha a személy elleni erőszakos cselekmény elkövetésével való fenyegetés célja nem félelemkeltés, hanem a bántalmazás (vagy durva vita) közbeni indulat levezetése, a zaklatás vétségének felrovására nincs törvényi alap (BH 2011.303.).
A felülbírált ügyben azonban a megalapozott tényállásból egyértelműen megállapítható a vádlott fenyegetési célzata, amint azt a másodfokú bíróság kifogástalanul rögzítette. A fenyegetés nem eredménybűncselekmény. A fenyegetésnek arra kell alkalmasnak lennie, hogy a fenyegetettben komoly félelmet keltsen és nem feltétele a törvényi tényállásnak a sértett érzete, a félelem valós kialakulása (EBH 2019. B.14.). A zaklatás lényege, hogy a kilátásba helyezett súlyos következménnyel való fenyegetettség nyugtalanságot kiváltó lelki teherként nehezedik a passzív alanyra. A zaklatás tehát akkor is megállapítható, hogyha a sértettben nem vált ki komoly félelmet a fenyegetés. Jelen esetben azonban a helyesen értékelt bizonyítékok alapján feltárt tényállásból egyértelműen következik, hogy a fenyegetés a sértettben félelmet, nyugtalanságot keltett, mely lelki terhet is jelentett számára.
A másodfokú bíróság ezért helyesen jutott arra a következtetésre, hogy az elsőfokú bíróság jogi álláspontja téves, ekként a törvénynek megfelelően állapította meg a vádlott bűnösségét a zaklatás vétségében. A másodfokú rendelkezés csak annyiban volt pontosítandó a helybenhagyás keretei között, hogy a bűncselekmény helyesen a Btk. 222. § (2) bekezdés a) pontja szerint minősül, szemben a másodfokú ítéletben írt Btk. 229. §-al.
A büntetés kiszabása során irányadó körülményeket a másodfokú bíróság feltárta és a vádlottal szemben a büntetési célok elérésére alkalmas, a büntetéskiszabási elvekkel összhangban álló, tettarányos, az egyéniesítés céljait is kifejező büntetést szabott ki.
Az eljárás során a nyomozó hatóság által CD lemezen másolatban biztosított kamerafelvétel iratok melletti kezeléséről szóló elsőfokú rendelkezést helybenhagyó másodfokú döntés szintén törvényes. Az eredeti felvételről készült másolat olyan tárgyi bizonyíték, melynek valóban az iratok melletti kezelése szükséges.
A kifejtettek alapján a harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság ítéletét a védelmi fellebbezés alaptalansága miatt a Be. 623. § alkalmazásával a bűncselekmény törvényhelyének helyesbítésével helybenhagyta.
(Debreceni Ítélőtábla Bhar.IV.623/2019/6.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás