MK ÍH 2021/138.
MK ÍH 2021/138.
2021.12.01.
I. A nemzetbiztonsági ellenőrzés negatív megállapítása önmagában, automatikusan nem vezethet jogszerűen a szolgálati jogviszony megszüntetéséhez [2015. évi XLII. törvény (Hszt.) 86. § (2) bekezdés c)pont].
II. A hivatásos szolgálati jogviszony jogellenes megszüntetése jogkövetkezményeként fizetendő átalánykártérítés összegének meghatározása során az eset összes körülményének figyelembevétele nem eredményezheti a felmentés olyan indokainak értékelését, amelyek világosan nem szerepeltek a jogviszony megszüntetéséről szóló okirat indokolásában [2010. évi CXXII. törvény (NAV tv.) 34/X. § (6) bekezdés].
A felperes 1999. július 1-jétől állt hivatásos szolgálati jogviszonyban az alperesnél, illetve jogelődjénél, a Vám- és Pénzügyőrségnél. Utolsó szolgálati helye az alperes megyei adó- és vámigazgatósága, munkaköre igazgatóhelyettes, illetménye pedig 761 200 forint volt.
Az Alkotmányvédelmi Hivatal a felperes munkakörére előírt nemzetbiztonsági ellenőrzés során nemzetbiztonsági kockázatot állapított meg. Erre tekintettel az alperes vezetője az ezt előíró jogszabályi rendelkezésekre utalással a 2017. augusztus 28-án kelt 126. számú parancsával a felperest a munkaköréből azonnali hatállyal felmentette, és elrendelte a szolgálati viszonyának szüneteltetését 2017. augusztus 29-i kezdő időponttal, továbbá intézkedett a kifogástalan életvitel soron kívüli ellenőrzése iránt.
Az alperes – a felperes által 2017. augusztus 29-én átvett – 2017. augusztus 28-án kelt 2305237733. számú iratában tájékoztatta a felperest, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal AH/55672-59/2017-2. számú biztonsági szakvéleménye az esetében biztonsági kockázatot állapított meg, a nemzetbiztonsági ellenőrzés során keletkezett információk életvitelében, személyiségében, valamint kapcsolati rendszerében az általa betöltött beosztással összeférhetetlen olyan kockázati elemeket tártak fel, amelyek a felperes befolyásolhatóságára, támadhatóságára nézve nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek.
Az alperes megyei adó- és vámigazgatóságának igazgatója a 2017. augusztus 29-i intézkedésével kezdeményezte a felperes kifogástalan életvitelének soron kívüli ellenőrzését. Az alperesi beavatkozó, a Nemzeti Védelmi Szolgálat (továbbiakban: NVSZ, illetve beavatkozó) a 2017. szeptember 26-án kelt 30310-13/363-14.2017.ált. számú határozatában megállapította, megalapozottan feltehető, hogy a felperes – figyelemmel a bűncselekményt elkövető, valamint azzal gyanúsítható személyekkel fenntartott kapcsolatára – nem felel meg a szolgálat törvényes, befolyástól mentes ellátása követelményének.
Az NVSZ-vizsgálat eredményét az alperes megyei adó- és vámigazgatóságának igazgatója 2017. október 4-én ismertette a felperessel oly módon, hogy a határozat indokolásának 1., 2. bekezdéseit szó szerint, a 3. bekezdésben írtakat részben, a 17-24. bekezdésekben foglaltakat szintén szó szerint tárta a felperes elé, azonban a 4-16. bekezdések és a bizonyítékok ismertetését mellőzte.
Az alperes megyei adó- és vámigazgatóságának igazgatója a 2017. október 4-én kelt 63. számú parancsával a felperes szolgálati viszonyát – a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról szóló 2015. évi XLII. tv. (továbbiakban: Hszt.) 54. § (1)–(3) bekezdéseire és 86. § (2) bekezdés b) pontjára hivatkozással – felmentéssel megszüntette azzal az indokolással, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal a felperes nemzetbiztonsági ellenőrzése során nemzetbiztonsági kockázatot, az NVSZ pedig a kifogástalan életvitel ellenőrzése során az életvitele kifogásolhatóságát állapította meg.
A felperes keresetében a szolgálati jogviszonyát megszüntető parancs jogellenességének megállapítását kérte, és az alperes kötelezését 24 havi illetményének megfelelő összegű átalánykártérítés megfizetésére.
Lényegében arra hivatkozott, hogy a felmentésnek nincs világos indokolása, az azt közvetlenül megelőző eljárás súlyosan szabálytalan volt, a felmentési indok – amelyet a perben ismert meg – okszerűtlen, a szolgálati jogviszony szünetelése alatt alkalmazott felmentés jogellenes, a felmentést nem a munkáltatói jogkör gyakorlására jogosult személy adta ki, továbbá a kifogástalan életvitel ellenőrzésének elrendelése is jogszabálysértően történt.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.
A felmentés indokával kapcsolatban utalt arra, hogy a felperes az Alkotmányvédelmi Hivatal biztonsági szakvéleménye nyomán megkapta a tájékoztatást a kockázati tényező megállapításáról, ennek a megállapításnak a következményeként pedig az igazgatónak a jogviszony megszüntetésével kapcsolatban már nem volt mérlegelési, döntési lehetősége. Álláspontja szerint eljárása a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelt.
Állította, hogy a felmentést az arra jogosult adta ki, mert a felperes, miután visszahívásra került, 2017. augusztus 29. napjától nem volt igazgatóhelyettesnek tekinthető.
Érvelése szerint a kifogástalan életvitel soron kívüli ellenőrzésének elrendelése is kötelezettsége volt a Hszt. 54. § (2) bekezdése alapján.
Az alperesi beavatkozó szintén a felperes keresetének elutasítását kérte, az alperes által előadott érvekhez csatlakozott.
Az elsőfokú bíróság a 2018. október 16. napján kelt közbenső ítéletével megállapította, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatal megyei adó- és vámigazgatósága igazgatójának 2017. október 4-én kelt, a felperes szolgálati jogviszonyának megszüntetéséről rendelkező 63. számú szolgálati parancsa jogellenes. Döntését két abszolút jogellenességi okra alapította, ezért a felperes által hivatkozott további érvek érdemi vizsgálatát mellőzte.
Egyrészt azt állapította meg, a munkáltató intézkedése a Hszt. 86. § (4) bekezdését sértette, amely szerint a munkáltatói jogkört gyakorló elöljáró a felmentést köteles megindokolni, amelyből világosan ki kell tűnnie, hogy a felmentés indoka valós és okszerű. Ezzel szemben a kifogásolt parancs indokolásként a jogszabályi hivatkozásokon túl csupán annyit tartalmaz, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal által lefolytatott nemzetbiztonsági ellenőrzés nemzetbiztonsági kockázatot állapított meg, illetve az NVSZ határozata a felperes életvitelét kifogásolhatónak találta. Konkrét tények, körülmények közlésének hiányában azonban ezt az indokolást nem tekintette világosnak. Az előbbiekkel összefüggésben sérültnek látta az eljárással kapcsolatos garanciális szabályokat is.
Másrészt megítélése szerint a felmentés nem az arra jogosulttól származott. Rámutatott, tény ugyan, hogy a NAV vezetője a felperest igazgatóhelyettesi munkaköréből azonnali hatállyal felmentette, azonban más szolgálati beosztásba nem került, ezért a Hszt. 54. § (3) bekezdése alapján őt az utolsó munkaköre szerinti elbánásban kellett volna részesíteni. Az igazgatóhelyettes felett pedig a felmentési jogkört a NAV vezetője gyakorolja, a felperest azonban nem ez a személy mentette fel.
Az alperes közbenső ítélet elleni fellebbezése folytán eljárt törvényszék a 2019. október 31. napján kelt 8.Kf.650.208/2019/8. számú közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság döntését – annak helyes indokai alapján – helybenhagyta, míg a jogerős közbenső ítélet ellen az alperes és a beavatkozó által előterjesztett felülvizsgálati kérelmek alapján a Kúria a 2020. június 24. napján kelt Mfv.III.10.351/2019/10. számú közbenső ítéletével a törvényszék ítéletét hatályában fenntartotta.
A közbenső ítéletet követően a felperes keresetének összegszerűségét annyiban módosította, hogy a 24 havi illetményével egyező átalánykártérítés iránti igény összegét elsődlegesen 18 268 800 forintban, másodlagosan 14 889 072 forintban határozta meg. Késedelmi kamatot változatlanul 2017. október 5. napjától kezdődően érvényesített.
Hangsúlyozta, hogy a Nemzeti Adó- és Vámhivatalról szóló 2010. évi CXXII. törvény (a továbbiakban: NAV tv.) 34/X. § (6) bekezdése szerint az eset összes körülményének, így különösen a jogsértés és annak következményei súlyának mérlegelése alapján kell az összegszerűségről a bíróságnak döntenie.
Hivatkozott arra, hogy 19 év 3 hónap időtartamban állt szolgálati jogviszonyban az alperesnél, többségében vezető beosztásban. Ez egyrészt azt jelentette, hogy karrierje előrehaladt, másrészt azt is, hogy rövidesen elérte volna a 20 év szolgálati időt, aminek eredményeként esetleges felmentése során a felmentési időre járó illetménye és végkielégítése összege emelkedett volna.
Kiemelte, hogy 2012 és 2016 között teljesítményét kiemelkedőnek, kiválónak és kivételesnek minősítették.
Érvelt azzal is, hogy az életvitel kifogásolására okot adó körülmények részletes ismertetése hiányában védekezését nem tudta előterjeszteni.
Rámutatott, az állományilletékes parancsnok a szolgálati érdeket nem mérlegelte, nem is állapította meg a kifogásolható életvitelt, és a felmentésből sem szerezhetett tudomást arról, hogy konkrétan mire alapítottan kifogásolható az életvitele, továbbá felmentése során nem az arra jogosult személy gyakorolta a munkáltatói jogkört.
Kiemelte, kárenyhítési kötelezettségének eleget tett, jelenleg két munkáltatónál is alkalmazásban áll, heti 56 órában dolgozik, és csak 2019. július 1-jétől haladja meg jövedelme a korábbi illetményének mértékét.
Az alperes az összegszerűséggel kapcsolatban kéthavi illetménynek megfelelő összegű átalánykártérítés megalapozottságát ismerte el.
Annak tulajdonított kiemelt jelentőséget, hogy a bíróság a felmentést nem érdemi, hanem formai okból ítélte jogellenesnek, azt a bíróságok nem állapították meg, hogy a felmondás indoka nem volt okszerű és valós.
Érvelése szerint a formai szabálysértések hiánya esetén is a felperes jogviszonyának megszüntetése lett volna a végeredmény, ugyanis a munkáltató gyakorlata szerint a tőle független hatóság negatív eredményű döntésével szemben a felperes nem tudott volna olyan érvet felhozni, amely alapján a felmentés mellőzhető lett volna.
Az előbbiekből arra is következtetett, a felperes jogszabályi előírás alapján igazgatóhelyettesi munkakört nem tölthetett volna be, mivel annak feltétele a nemzetbiztonsági ellenőrzés. Ezért az átalánykártérítés alapjául nem az alperes igazgatóhelyettesi illetményét, hanem a nem vezető beosztás esetén alkalmazandó B, C vagy D kategóriába sorolás folytán megállapítható illetmények számtani átlagát, mint fiktív havi illetményt kell figyelembe venni, aminek összege 522 422 forint.
Hivatkozott arra is, hogy a felperes esetében elhelyezkedési nehézség, rosszabb életkörülmények nem merültek fel, a jogszerűtlen elbocsátásból származó jövedelemkiesés jelentős mértékben megtérült.
Állította, a szolgálati érdek vizsgálatára sor került, az ugyanis a jelen esetben az volt, hogy olyan személy, aki nem felel meg a nemzetbiztonsági követelményeknek, felelős pozícióban ne szolgáljon tovább.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 13 701 600 forint átalánykártérítést és ezen összeg után 2017. október 5. napjától a kifizetés napjáig járó késedelmi kamatot. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. Határozatának indokolása szerint a NAV törvény 34/X. § (6) bekezdése az átalánykártérítés mértékének meghatározásával kapcsolatban az eset összes körülményének vizsgálatát írja elő, abból kiemelve a jogsértés súlyának és annak következményeinek értékelését. Hangsúlyozta, a felperes személyes körülményei körében figyelemmel volt életkorára, az ebből adódó átképzési lehetőségre, a gyors elhelyezkedésére, de arra is, hogy ekkor még jövedelme az alperesnél elértnél jóval alacsonyabb volt. Értékelte továbbá, hogy a felperes addig töretlen szakmai előmenetele szenvedett sérelmet a munkáltató jogellenes intézkedése következtében, ígéretes főtiszti pályafutása kettétört.
A két abszolút jogellenességi okot (egyrészt, hogy az intézkedés nem az arra jogosulttól származott, másrészt, hogy az NVSZ határozatának nem teljes körű ismertetése miatt az alperes a felperest elzárta a védekezés előterjesztésének lehetőségétől) súlyosnak minősítette. Rámutatott, az alperestől, mint országos hatáskörű és illetékességű szervtől különösen elvárható a jogszabályok maradéktalan betartása.
Nem tulajdonított annak az alperesi hivatkozásnak jelentőséget, hogy a NAV gyakorlata szerint az arra jogosított szervek negatív tartalmú megállapításai miatt a felperes nem kerülhette volna el a felmentést.
Nem fogadta el az alperes javára értékelendő szempontként azt sem, hogy a felmentés alaki okból volt jogellenes, az indokok érdemét illetően annak valóságát és okszerűségét a bíróságok nem kifogásolták. Osztotta e körben azt a felperesi álláspontot, hogy az indokok érdemének vizsgálata éppen azért nem történt meg, mert az intézkedés indokolása a világosság követelményét nem teljesítette. Kiemelte, az indokolás világosságának hiányában az okok valóságát és okszerűségét az eljárt bíróságok nem vizsgálták, ekként a szolgálati érdek figyelembevételének értékelésére sem került sor, így a jogkövetkezmény szempontjából sem vette figyelembe a felek ezzel kapcsolatos érveit.
Nem értett egyet az alperes azon érvelésével, miszerint az átalánykártérítés összegét csökkentő tényezőként indokolt értékelni azt a körülményt, hogy a felperes rövid idővel a jogviszony megszüntetését követően elhelyezkedett, és az ítélethozatalig 17 900 000 forint összegű jövedelme megtérült. Rámutatott, az átalánykártérítés nem jövedelmet pótol, hanem a jogviszony jogellenes megszüntetésének szankciója. Egyetértett azzal a felperesi hivatkozással is, hogy a kárenyhítési kötelezettség nem korlátlan.
Nem osztotta az alperes fiktív jövedelemmel kapcsolatos számítását. Hangsúlyozta, az érintett szolgálati viszonya fennállása alatt elért illetményét kell figyelembe venni.
Az értékelt körülményekkel összefüggésben 18 havi illetménnyel megegyező 13 701 600 forint átalánykártérítést tartott indokoltnak megállapítani.
Az elsőfokú ítélettel szemben az alperes és az alperesi beavatkozó terjesztett elő fellebbezést, amelyben az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a felperes javára megítélt átalánykártérítés összegének – a felperes háromhavi illetményének megfelelő – 2 283 600 forintra történő leszállítását kérték. Az elsőfokú eljárásban előterjesztett védekezésüket megismételve kiemelték, az, hogy a felperes szolgálati jogviszonya megszüntetésre került, kizárólag a felperes személyére vezethető vissza, a nemzetbiztonsági ellenőrzése ugyanis kockázatos eredménnyel ért véget, emiatt pedig nem tölthet be vezetői munkakört, függetlenül attól, hogy milyen hosszú ideje pénzügyőr, illetve, hogy karrierje felfelé ívelt. Hangsúlyozták, a felperes a kifogástalan életvitel vizsgálaton is sikertelen eredményt ért el, ami azért lényeges, mert az elérendő cél az, hogy a magas rendfokozatú és beosztású hivatásos állományú tagok feddhetetlenek legyenek, és még a látszatát is igyekezzenek elkerülni a befolyásolhatóságnak.
Érvelésük szerint az üggyel nincs összefüggésben az, hogy az alperes országos hatáskörű államigazgatási szerv, így ezt a körülményt az elsőfokú bíróság tévesen vette figyelembe kártérítést növelő tényezőként. Vitatták, hogy a kártérítés szankció jellegű lenne, hiszen a törvény szövegéből kitűnően a kártérítés a felperesi kár megtérítésére és nem a másik fél büntetésére szolgál.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyására irányult.
Az alperes és a beavatkozó fellebbezése részben alapos.
Az ítélőtábla a fellebbezéseket a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: rPp.) 253. § (3) bekezdése alapján a fellebbezési kérelmek és fellebbezési ellenkérelem korlátai között bírálta felül az alábbiak szerint.
Az alperes és a beavatkozó fellebbezésükben helyesen hivatkoztak arra, hogy a NAV törvény jelen ügyre irányadó 34/X. § (6) bekezdése szerint az átalánykártérítés mértékének meghatározásakor az eset összes körülményét kell értékelni, kiemelten a jogsértés és annak következményei súlyát. Tévesen állította azonban az alperes, hogy ezt az elsőfokú bíróság nem tette meg. Az elsőfokú bíróság ugyanis helyesen ebből a jogszabályi rendelkezésből kiindulva vezette le ítéletének indokolását, rámutatva, hogy a Kúria iránymutató döntéseit is figyelembe véve különösen a személyes körülmények, illetve a jogsértés súlya és annak következményei körébe tartozó szempontokat vett figyelembe, amelyeket kellően részletezett is a továbbiakban.
Az alperes fellebbezési érvelésére tekintettel mindenekelőtt rámutat az ítélőtábla, az eset összes körülményének figyelembevétele nem eredményezheti a felmentés olyan indokainak értékelését, amelyek világosan nem szerepeltek a jogviszony megszüntetéséről szóló okirat indokolásában. Márpedig a jogerős közbenső ítélettel megállapítottan a felmentés részben azért volt jogellenes, mert – miután a Hszt. 86. § (2) bekezdés c) pontjára történő hivatkozás és az ott említett feltételek részletezésének hiányában a nemzetbiztonsági kockázat megállapítása önmagában nem eredményezhet kötelező felmentést – az indokolásként megjelölt kifogásolható életvitel tárgykörében leírtak a konkrét körülmények részletezése nélkül a világosság követelményének nem feleltek meg. Ezért az alperes alaptalanul hiányolta a kifogástalan életvitel vizsgálat sikertelen eredményének figyelembevételét. Az elsőfokú bíróság tehát a felmentés indokolásának világossága hiányában helyesen mellőzte a beavatkozó kifogástalan életvitel-ellenőrzés során tett megállapításait.
A kifogásolható életvitel azért sem volt a felperes hátrányára értékelhető, mert annak az arra jogosult részéről történő megállapítása – a közbenső ítéletek indokolásában kimerítően kifejtettek szerint – elmaradt.
Az elsőfokú bíróság – az alperes téves érvelésével szemben – a jogsértés súlyának vizsgálata körében két körülményt is értékelt, az egyik, hogy a felmentést nem a munkáltatói jogkör gyakorlója adta ki, a másik, hogy a felmentés indokolása nem világos, illetve ehhez kapcsolódóan azt, hogy az alperes a felperest – szabálytalan eljárásával – elzárta a védekezés lehetőségétől.
Az ítélőtábla egyetért az alperes fellebbezésében foglaltakkal abban a tekintetben, hogy a munkáltatói jogkör gyakorlásával kapcsolatos jogsértés formai hibaként nem olyan súlyos, mint ahogy arra az elsőfokú bíróság ítéletében utalt. Egyrészt, az alperes hivatkozásának megfelelően az irányadó jogszabályi rendelkezés valóban nem teljesen egyértelmű, a munkáltató e körben történő tévedése nyilvánvalóan nem olyan kirívó, ami a súlyos jogsértés megállapítását eredményezhetné. Másrészt e jogsértés a munkáltatói döntést érdemben nem befolyásolta, nincs ugyanis adat rá – és a felperes sem hivatkozott arra –, hogy amennyiben a tényleges munkáltatói jogkört gyakorló intézkedik, más döntés született volna. Harmadrészt a jogosulatlan személy eljárása önmagában a felperes védekezését nem akadályozta, egyéb, az eljárással kapcsolatos jogát nem csorbította.
A másik jogsértés súlyát azonban már az elsőfokú bíróság helyesen értékelte. A felmentési indokolás világosságának követelménye olyan garanciális szabály, amely az érintett személy védekezésének lehetőségét hivatott biztosítani, ennek hiánya a jogsértés súlyát jelentősen emeli. Helyesen értékelte az előbbihez kapcsolódó súlyos jogsértésnek az elsőfokú bíróság, hogy az alperes a kifogástalan életvitel ellenőrzése során is garanciális szabályokat sértett azzal, hogy a felperessel a beavatkozó kifogásolható életvitellel kapcsolatos határozatát nem ismertette – a feltárt kifogásolható kapcsolatokra és azok bizonyítékaira is kiterjedő – kellő részletességgel, illetve elmulasztotta a helyes eljárás esetén kötelező – a védekezés előterjesztésére teret biztosító – meghallgatását annak ellenére, hogy ezekre a Hszt. 43. § (1) és (3) bekezdései egyértelmű kötelezettséget írnak elő számára.
Az alperes fellebbezésében alaptalanul sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság kártérítést növelő tényezőként vette figyelembe, hogy országos hatáskörű államigazgatási szerv. A Hszt. már a preambulumában rögzíti, hogy az átlagosnál magasabb elvárásokat támaszt a rendvédelmi szervekkel és azok hivatásos állományú tagjaival szemben. Kimondja ugyanis: „Magyarország a rendvédelmi feladatokat ellátó szervektől alkotmányos kötelezettségeik teljesítését, Magyarország függetlenségének, törvényes rendje fenntartásának, a lakosság és az ország anyagi javai védelmének a jogszabályok keretei között hatékony és a köz érdekének megfelelő ellátását várja el. E kötelezettségek teljesítése a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományától magas szintű szakmai ismereteket követel meg, valamint megköveteli a törvények és más jogszabályok feltétlen tiszteletét, a kötelezettségek pártatlan és etikus teljesítését, a hivatással járó kötelezettségek vállalását, a Magyarország iránti tántoríthatatlan hűséget és bátor helytállást. A hivatásos szolgálati jogviszony különleges szolgálati jogviszony...”. Az alkotmányos kötelezettségek teljesítésének része a rendvédelmi szerv irányítása, vezetése, illetve a hivatásos állomány tagjai alatt értendők a rendvédelmi szerv vezetői, a munkáltatói jogkört gyakorló személyek is. Mindebből pedig az következik, hogy a magas szintű szakmai ismeretek, illetve a törvények és más jogszabályok feltétlen tisztelete, a kötelezettségek pártatlan és etikus teljesítése, a hivatással járó kötelezettségek vállalásának követelménye érvényesül a vezetők, a munkáltatói jogkört gyakorlók szervezetirányító tevékenysége tekintetében is. Az elsőfokú bíróság tehát megalapozottan jutott arra a következtetésre, az alperestől, mint országos hatáskörű és illetékességű szervtől különösen elvárható a jogszabályok maradéktalan betartása, és ennek sérelmét helyesen értékelte az átalánykártérítést növelő tényezőként.
Az alperes tévesen hivatkozott arra is, hogy a szolgálati jogviszony megszüntetése kizárólag a felperes személyére visszavezethetően következett be tekintettel arra, hogy a nemzetbiztonsági ellenőrzés megállapítása miatt nem tölthet be vezetői munkakört, illetve hogy szolgálati viszonya a formai jogsértések hiányában is mindenképpen megszüntetésre került volna. A Hszt. 54. § (1) bekezdése ugyanis nemzetbiztonsági kockázat megállapítása esetére csupán a szolgálati beosztásból történő azonnali hatályú felmentést írja elő kötelezettségként, a (2) bekezdés pedig azt, hogy intézkedni kell a kifogástalan életvitel soron kívüli ellenőrzése iránt, illetve rögzíti, hogy a szolgálati beosztásból történő felmentés időpontjától a hivatásos állomány tagjának szolgálati viszonya szünetel. A Hszt. 86. § (2) bekezdésének c) pontja is további feltételek fennálltához köti a felmentés kötelezettségét ilyen esetben, amely feltételek fennálltára a jelen perben nem merült fel adat, azokra egyik fél sem hivatkozott. A nemzetbiztonsági ellenőrzés negatív megalapítása tehát önmagában, automatikusan nem vezethet jogszerűen a szolgálati jogviszony megszüntetéséhez, ezért az elsőfokú bíróság helyesen nem tulajdonított jelentőséget az alperes ezen hivatkozásának.
Tény ugyanakkor, hogy az ilyen negatív megállapítás esetén a szolgálati viszonyban álló a továbbiakban már nem tölthet be vezetői munkakört, tehát az a következmény, hogy a felperes vezetői karrierje megtört, a jogsértő felmentés nélkül is bekövetkezett volna a nemzetbiztonsági ellenőrzés kockázatos eredménye miatt, ezért az elsőfokú bíróság tévesen értékelte az alperes terhére ezt a körülményt.
A jogellenesség súlya és annak következményei mellett az elsőfokú bíróság helyesen vette figyelembe a felperes személyi körülményei körében az átalánykártérítést csökkentő tényezőként azt, hogy a felperes életkorára figyelemmel az átképzés lehetősége esetében még fennállt, illetve hogy az alperes intézkedését követő két hónap elteltével el is tudott helyezkedni. Ezzel összefüggésben rámutat viszont az ítélőtábla, hogy a felperes elmaradt munkabérének megtérülését nem a vezetői illetményéhez kell viszonyítani, hiszen a fent kifejtettek szerint a felperes szolgálati jogviszonyának fenntartása esetén nemzetbiztonsági ellenőrzés alá eső szolgálati beosztást nem tölthetett volna be, mindenképpen alacsonyabb beosztásba került volna, amelyhez igazodóan illetménye is alacsonyabb mértékben kerülhetett volna megállapítása. A szolgálati viszony jogellenes megszüntetése tehát nem az igazgatóhelyettesként elért havi 761 200 forint illetmény kiesését, hanem ennél lényegesen alacsonyabb illetmény elvesztését eredményezte volna a jövőre nézve. Ebből következően kétséges, hogy a felperest egyáltalán a munkáltató intézkedésének jogellenessége miatt érte-e anyagi veszteség, amit a jogellenesség következményeként a felperes javára figyelembe lehetett volna venni. A jövedelemkiesés hiánya viszont a jogellenesség következményeinek súlyát egyértelműen mérsékeli.
Bár a szolgálati jogviszony jogellenes megszüntetésének jogkövetkezményeit leíró NAV törvény 34/X. § (6) bekezdése nem ír elő olyan kötelezettséget a kártérítés havi mértékének meghatározásakor, hogy a középmértékből kell a bíróságnak kiindulnia, tény, hogy teret kell hagyni mind az átalánykártérítést növelő, mind az azt csökkentő összes körülmény értékelésének, azokat együttesen mérlegelve kell az adott esetre irányadó havi mértéket megállapítani.
Miután az elsőfokú bíróság a fent kifejtettek szerint – az alperes és a beavatkozó hivatkozásának részben megfelelően – mind a jogsértés súlyánál, mind annak következményeinél, mind pedig a személyi körülményeknél értékelt az indokoltnál súlyosabban egyes tényezőket, az ítélőtábla szerint az átalánykártérítés havi mértékének mérséklése volt indokolt. Az ítélőtábla az általa mérlegelt körülményekkel a felperes 12 havi illetményének megfelelő átalánykártérítést talált arányosnak.
Az átalánykártérítéskor figyelembe vehető havi illetmény tekintetében azonban az alperes érvelése nem volt helyénvaló. Helyesen foglalt ezzel szemben állást az elsőfokú bíróság akként, hogy a NAV törvény 34/X. § (6) bekezdése alkalmazása során az érintett szolgálati viszonya fennállása alatt elért illetményét kell figyelembe venni, hiszen a Hszt. 54. § (1) bekezdése csak a szolgálati beosztásból való azonnali hatályú felmentést írja elő, ilyen kötelezettség hiányában tehát a felperes más beosztásba sorolására nem került sor, következésképpen illetményének módosítása sem történt meg. Ennek következtében az elsőfokú bíróság az átalánykártérítés összegének meghatározásakor helyesen számolt a felperes jogviszonyának megszüntetésekor irányadó havi 761 200 forint illetménnyel, ezt a számítási módot az alperes tévesen kifogásolta. (Ez független attól, hogy a jövőre, azaz a jogviszony megszüntetését követő időszakra nézve kieső jövedelmet már a korábban kifejtettek értelmében az ítélőtábla szerint sem kellett a felperes igazgatóhelyettesi illetményével figyelembe venni.)
Megjegyzi továbbá az ítélőtábla, hogy mind az alperes, mind a beavatkozó az általuk elismert háromhavi illetménynek megfelelő átalánykártérítés összegét is 761 200 forint havi tétellel számolták ki.
Az alperes alaptalanul sérelmezte az elsőfokú bíróság részéről a szankció kifejezés használatát az átalánykártérítés tekintetében. Az elsőfokú bíróság ugyanis helyesen mutatott rá ítéletében, hogy a NAV törvény 34/X. § (6) bekezdéséből kitűnően a 2-től 24 havi illetménynek megfelelő átalánykártérítés nem jövedelmet pótol, hanem a jogviszony jogellenes megszüntetésének – az e bekezdésben megnevezett szempontokhoz igazodó és nem is elsősorban vagyoni károkat megtérítő – következménye, ilyenként pedig az alperes oldaláról szankcióként is értékelhető.
Mindezekre figyelemmel az ítélőtábla a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és az alperes által fizetendő átalánykártérítés összegét 9 134 000 forintra leszállította.
(Szegedi Ítélőtábla Mf.I.40.032/2021/7.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás