PK ÍH 2021/19.
PK ÍH 2021/19.
2021.03.01.
I. A joghatóság hiányára alapítottan a keresetlevél visszautasításának, illetve az eljárás megszüntetésének kizárólag akkor van helye, ha a perre a magyar bíróság joghatósága törvény, az Európai Unió kötelező jogi aktusa, nemzetközi egyezmény alapján kizárt, vagy külföldi bíróság rendelkezik kizárólagos joghatósággal [2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 176. § (1) bekezdés a) pont, 240. § (1) bekezdés a) pont].
II. A felek kölcsönös alávetettségén alapuló kizárólagos joghatósági kikötés abban az esetben jogszerű, ha megfelel a jogszabályban meghatározott alaki követelményeknek és a felek kifejezett és egyértelmű megállapodásán nyugszik, amely a felek szerződéses jognyilatkozatából, vagy a felek között korábban kialakult üzleti gyakorlatból, vagy a felek által ismert nemzetközi kereskedelemben szokásos gyakorlatból kellő bizonyossággal kitűnik [1215/2012 EU Rendelet 25. cikk; Brüsszel Ia. rendelet 25. cikk (1) és (2) bekezdés].
Az európai fizetési meghagyás kibocsátásával indult, a határidőben benyújtott ellentmondás következtében a származási tagállami bíróságként az elsőfokú bíróság előtt perré alakult eljárásban a felperes a keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest lejárt vállalkozói díj címén 145 047,50 euró, vállalkozói díj késedelmes teljesítésből eredő tartozás címén 15 865,42 euró, szerződésszegéssel okozott kár jogcímén mindösszesen 75 495,89 euró, valamint ezek járulékai, továbbá behajtási költségátalány megfizetésére.
Előadta, hogy beszállítóként 2015-től áll üzleti kapcsolatban az alperessel mint megrendelővel – részben általa biztosított nyersanyag felhasználásával – autóipari fémalkatrészek megmunkálására; a hosszú távú együttműködés fenntartása és az alperesi megrendelések folyamatos teljesítése érdekében fémmegmunkáló, prés- és mosógépet szerzett be. Az alacsonynak bizonyult díjszabás magasabb összegben való megállapítása iránt tárgyalásokat kezdeményezett, melynek eredményeként 2017. március 22-én keretmegállapodást kötöttek, abban rögzítették a 2017. április 1-jét követő megrendelések új díjszabását, a gyártandó alkatrészek várható darabszámát, a megmunkálási selejtrátát, a felperes garanciavállalását 2500 darab alkatrész heti leszállítására és az alperes lejárt kintlévőségei rendezését.
Az alperes számos megrendelés ellenértékét késedelmesen egyenlítette ki, illetve a 2018. január 1-je után teljesített megrendelések árát nem fizette meg, továbbá a jogellenes magatartásával – megsértve a felek között kialakult gyártási együttműködést – jelentős anyagi károkat okozott a lekötött gyártókapacitás-kihasználások és a felhalmozott nyersanyagkészlet felhasználásának az elmaradásával.
A joghatóság körében rögzítette, hogy az alperes Németországban bejegyzett cég, a magyar bíróság joghatóságát az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról szóló, az Európai Parlament és a Tanács 1896/2006/EK Rendelete 6. cikk (2) bekezdése, továbbá a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1215/2012/EU Rendelet (továbbiakban: Brüsszel Ia. Rendelet) 7. cikk (1) bekezdésének a) pontja, valamint a 7. cikk (2) bekezdése biztosítja, a felek közötti szolgáltatás nyújtásának a helye, a szállítás helye, valamint a káresemény helye is Magyarország.
A magyar jogszabályok alkalmazását a felperes székhelye és a szolgáltatás nyújtásának helye alapján az Európai Parlament és a Tanács a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK Rendelet (továbbiakban: Róma I. Rendelet) 4. cikk (1) bekezdés b) pontja megalapozza.
Az alperes az írásbeli ellenkérelmében – alaki védekezésként – elsődlegesen joghatósági kifogást terjesztett elő és kérte, hogy a bíróság a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 240. § (1) bekezdés a) pontja alapján szüntesse meg az eljárást tekintettel arra, hogy a felek a szerződéses jogviszonyukból eredő jogvitáik elbírálására a Német Köztársaság bíróságainak kizárólagos joghatóságát kötötték ki, a magyar bíróság joghatósága pedig egyetlen joghatósági ok alapján sem állapítható meg, ezért a keresetlevelet már a Pp. 176. § (1) bekezdés a) pontja szerint vissza kellett volna utasítani.
Hangsúlyozta, hogy a joghatóság az ügyek nemzetközi megosztását jelenti az eljárás felei vagy tárgya miatt érdekelt országok igazságszolgáltatásai között, a bíróságnak tehát azt kell vizsgálnia, hogy rendelkezik-e eljárási jogosultsággal a felperes kereseti követelései alapjául szolgáló szerződéses jogviszony elbírálására a nem magyar illetőségű, hanem Németországban bejegyzett alperessel szemben.
Előadta, hogy 2015 nyarán autóipari forgócsapágyak megmunkálása céljából keretszerződést kötöttek, melyet az egyedi megrendelések töltöttek meg konkrét tartalommal, ezen dokumentumok együttesen hozták létre a vállalkozási szerződést. Az alperes az egyedi megrendeléseiben kikötötte, hogy a saját Általános Szerződési Feltételeit (ÁSZF) kívánja alkalmazni, annak hatályos szövegét minden megrendeléshez mellékelte, közzétette a honlapján is, így a felperesnek módjában állt a megismerése, azzal szemben egyetlen alkalommal sem jelentett be kifogást, a megrendeléseket megfelelő módon teljesítette, ezért az ÁSZF a felek között létrejött vállalkozási szerződés részévé vált.
Az ÁSZF 12. cikke szerint „Az üzleti kapcsolatainkból eredő valamennyi kötelezettség teljesítésének helye a társaság németországi székhelye. Ez a hely – amennyiben az megengedhető – egyúttal a joghatóságot is megalapozza.”
Álláspontja szerint az ÁSZF 12. cikke arra vonatkozó megállapodás, hogy a jövőbeli jogviták elbírálására az alperes székhelye szerinti Német Köztársaság területén illetékes bíróságok kizárólagos joghatóságát kötötték ki, mely mind tartalmilag, mind formailag megfelel a Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikk (1) bekezdés a) pontjának, tehát felülírja a különös joghatóságot megalapozó azon tényeket, amelyekre a felperes a keresetlevelében a magyar bíróságok joghatóságát alapította.
Hivatkozott továbbá az ÁSZF 13. cikkére, amely a német jog alkalmazását köti ki az alperesi jogviták rendezésére, valamint a Róma I. Rendelet 3. cikk (1) bekezdésére és a 10. cikk (1) bekezdésére, az utóbbi szerint a szerződés vagy valamely szerződési feltétel meglétét és érvényességét azon jog határozza meg, amely a szerződés vagy szerződési feltétel érvényessége esetében e rendelet alapján irányadó lenne. Ebből következően az ÁSZF-ben foglalt kizárólagos joghatósági kikötés a német jogszabályok alapján vizsgálandó: a BürgerlichesGesetzbuch (BGB) 305. § (2) bekezdése szerint és a hozzá fűzött jogi kommentár értelmében az általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha arra az azt alkalmazó fél és a másik szerződő fél a szerződéskötéskor kifejezetten hivatkozik és azt a másik szerződő félnek észszerű lehetősége van megismerni és elfogadni. A BGB 310. § (1) bekezdése alapján a vállalkozóval szemben alkalmazott általános szerződési feltételek akkor is érvényesen bekerülhetnek a szerződésbe, ha azt a szerződő felek hallgatólagos akaratnyilatkozata és ehhez illeszkedő magatartása megalapozza.
Megjegyezte, hogy az ÁSZF egyedi megrendelésekbe foglalása megfelelt a nemzetközi autóipari alkatrészek kereskedelme szerinti szokásos üzleti gyakorlatnak is, mivel az ágazat szereplői rendszeresen keretszerződés és az azt kitöltő egyedi megrendelések konstrukciójában szerződnek egymással, ezért a vállalkozási szerződés részét képező kizárólagos joghatósági klauzula a Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikk (1) bekezdés c) pontja szerint is érvényes.
Amennyiben a bíróság a magyar jog alkalmazását tekintené irányadónak, az általa alkalmazott ÁSZF a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:78. § (1) bekezdése által előírt követelményeknek is megfelel, ugyanis az a társaság honlapján közzétételre, a felperes részére pedig minden egyes egyedi megrendelés alkalmával nyomtatott formában megküldésre került, azt a felperes ráutaló magatartásával, az egyedi megrendelések teljesítésével elfogadta.
Az alperes az írásbeli ellenkérelmében érdemi védekezést is előterjesztett, egyidejűleg beszámítást tartalmazó iratot is benyújtott.
A felperes a válasziratában a joghatósági kifogást vitatta, előadta, hogy a 2015. június 26-tól 2018. március 22-ig folyamatosan fennálló üzleti kapcsolatuk alatt az alperes egyszer sem hivatkozott arra, hogy az eredetileg eladási és nem pedig vételi jogviszonyra szerkesztett ÁSZF-et a szerződéses jogviszonyukban alkalmazni kívánja. Hangsúlyozta, hogy az alperessel nem állapodott meg sem a Német Köztársaság bíróságainak kizárólagos joghatóságában, sem a német jog alkalmazásában, az ÁSZF, különösen a kizárólagos joghatósági kikötés elfogadására vonatkozó nyilatkozatot nem tett. Álláspontja szerint az általános szerződési feltételek akkor válnak a szerződés részévé, ha a feltétel alkalmazója határozottan úgy nyilatkozik, hogy azt alkalmazni kívánja és a másik fél ahhoz félreérthetetlenül hozzájárul. Jelen esetben azonban e kritériumok nem teljesültek, arra az eset összes körülményeiből sem lehet következtetést levonni. Ezt támasztja alá az Európai Unió Bíróságának esetjoga és a Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikk (1) bekezdésének helyes értelmezése is, mely szerint a joghatósági kikötés alapja a felek közötti egyetértés, amelynek pontosnak, egyértelműnek és kifejezettnek kell lennie. Kizárólag ezen garanciális kellékek megléte esetén lehet bizonyosan megállapítani azt, hogy a másik fél hozzájárult ahhoz, hogy a kikötött állam bírósága előtt érvényesítheti a jövőben felmerülő igényeit az őt jogszabály alapján egyébként megillető fórum helyett.
Hivatkozott a Kúria BH 2014.408. számon közétett határozatára, mely szerint a joghatósági kikötést nem lehet kiterjesztően értelmezni, az kizárólag csak az azt rögzítő megállapodásban meghatározott jogviták tekintetében alapozza meg az adott bíróság eljárási kötelezettségét.
Rámutatott arra, hogy az alperes által csatolt ÁSZF a perbelitől eltérő, fordított üzleti helyzetre modellezett rendelkezéseket tartalmaz, az alperest szállítóként, a vele szerződő partnert megrendelőként nevesíti, ennek megfelelően az alperes saját árazására, számlázására, szállítására, jótállására, tulajdonjoga fenntartására vonatkozó előírásokat rögzíti, melyek a felek közötti keretmegállapodást kitöltő egyedi megrendelésekre – melyekben a felperes állt eladói, az alperes pedig megrendelői pozícióban – vonatkoztatva nem értelmezhetők. Az ÁSZF-re úgy tekintett, mint a véletlenül módosítatlanul maradt mintamegrendelés részére, ezért arra nem is reagált, a teljesítés, a számlázás során a rendelkezéseivel ellentétesen járt el, melyet az alperes nem kifogásolt.
Az eljárása cáfolta, hogy az egyedi megrendelések teljesítésével – ráutaló magatartásával – elfogadta az ÁSZF rendelkezéseit, ugyanis a teljesítésre rendszerint nem az alperes székhelyén, hanem Magyarországon, a felperes telephelyén került sor, a kiállított számlákon a magyar jog szabályai szerint került feltüntetésre a késedelmi kamatfizetési kötelezettség, e körülményekből pedig egyértelműen következik az is, hogy a szolgáltatásnyújtás és a teljesítés helye Magyarország volt.
Megjegyezte továbbá azt is, hogy az alperes az érdemi ellenkérelem és a beszámítási kifogás előterjesztésével érdemben perbebocsátkozott, melynek következtében az elsőfokú bíróság joghatósága rögzült.
Az alperes viszonválaszában – fenntartva az ellenkérelmében előadottakat is – hangsúlyozta, hogy az egyedi megrendelések minden esetben tartalmazták azt a fordulatot, hogy „Saját Általános Szerződési Feltételeink alkalmazásával az alábbi [szolgáltatást] rendeljük meg Önöktől...”, a megrendelések leadása tehát az ÁSZF alapján történt, ahhoz mind a 82 alkalommal csatolásra került a hatályos szövege, így az a felek közötti szerződéses jogviszony elválaszthatatlan részévé vált, ezért súlytalan és a felületes eljárására utal a felperes azon állítása, mely szerint az alperes nem fejezte ki egyértelmű szándékát annak alkalmazása iránt, azt véletlenszerű továbbításnak tekintette.
Kifejtette, hogy az általános szerződési feltételek természetéből következik, hogy azok nem egyedi jogviszonyokban, hanem hasonló tárgyú, tömegesen előforduló szerződések esetében alkalmazandók, ezért nincs jelentősége az ÁSZF fordított szerződési pozícióra történt szövegezésének. Kiemelte továbbá, hogy az ÁSZF 12. és 13. pontjai olyan általános rendelkezésnek minősülnek, amelyek a felek szerződési pozícióitól egyébként is függetlenek, a jövőbeni jogvitájuk esetére határozzák meg a Német Köztársaság bíróságainak kizárólagos eljárási jogosultságát és a német jog alkalmazását.
Vitatta, hogy a magyar bíróság joghatósága az érdemi perbebocsátkozással rögzült, ezzel szemben rámutatott arra, hogy egyidejűleg kellett a bíróság elé tárnia a keresettel szembeni alaki és érdemi védekezését, illetőleg az ellenkövetelését, ezért a joghatósági kifogás megalapozatlansága esetére a Pp. 199. § (2) bekezdés b) pontja szerint előterjesztett érdemi védekezése, valamint a Pp. 209. § (1) bekezdése szerinti beszámítást tartalmazó irat benyújtása nem eredményezett érdemi perbebocsátkozást. Mindezekre tekintettel változatlanul a per megszüntetését kérte a Pp. 240. § (1) bekezdés a) pontja alapján, a Pp. 176. § (1) bekezdés a) pontjára figyelemmel.
Az elsőfokú bíróság végzésével az eljárást megszüntette.
A határozatának indokolása szerint a felek között 2015 nyarán vállalkozási szerződés jött létre, az alperes az egyedi megrendeléseiben minden alkalommal utalt az általa alkalmazni kívánt ÁSZF-re (Allgemeine Geschaftsbedingungen), annak hatályos szövegét a megrendelésekhez mellékletként csatolta, a honlapján közzétette.
Az ÁSZF 12. pontja szerint valamennyi, üzleti kapcsolataikon alapuló kötelezettség teljesítésének helye az alperesi vállalat székhelye és amennyiben ez megengedett, a joghatóság helye is; az ÁSZF 13. pontja értelmében a szerződés a német jog hatálya alá tartozik.
Az elsőfokú bíróság az ÁSZF 13. pontja, valamint a Róma I. rendelet 3. cikk (1) bekezdése és 10. cikk (1) bekezdése alapján alkalmazandó német jog szerint vizsgálta a joghatósági kikötést tartalmazó ÁSZF-et és megállapította, hogy a BGB 305. § (2) bekezdésében – figyelemmel a BGB 310. § (1) bekezdésére – előírt feltételek teljesültek, álláspontja szerint az ÁSZF a felek közötti vállalkozási szerződés részévé vált az alperes aktív eljárása és a felperes hallgatólagos akaratnyilatkozata, az ehhez illeszkedő ráutaló magatartása folytán.
A felperes érvelését, amely szerint a fordított üzleti kapcsolatra modellezett ÁSZF nem képezte a szerződés részét – a felek rendszerint azzal ellentétesen jártak el, az a közöttük lévő jogviszonyban nem volt értelmezhető, annak szövegét az alperes vélhetően figyelmetlenségből, a mintamegrendelés részeként véletlenül csatolta az egyedi megrendelésekhez – nem találta alaposnak, a feleknek ugyanis jogukban állt attól közös megegyezéssel eltérni, az eltérés pedig nem eredményezi a szerződés többi rendelkezésének az adott jogvitára vonatkozó alkalmazásának a kizárását; a Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikk (5) bekezdése kimondja, hogy a szerződés részét képező kizárólagos joghatósági megállapodásokat a szerződés többi feltételétől független megállapodásként kell kezelni.
Álláspontja szerint azzal, hogy az ÁSZF a vállalkozási szerződés részévé vált, annak a 12. és a 13. pontjaiban foglaltak a Német Köztársaság bíróságainak és a német jog alkalmazásának a kikötésére vonatkozó kifejezett megállapodásnak tekintendők.
A Brüsszel Ia. Rendelet preambulumának (15) bekezdése általános szabályként rögzíti, hogy a joghatóságot az alperes lakóhelye határozza meg, kivéve, ha a felek szerződéses szabadsága eltérő kapcsoló tényezőt határoz meg; a Rendelet a 25. cikk (1) bekezdése értelmében, ha a felek – lakóhelyükre való tekintet nélkül – egy bizonyos jogviszonnyal kapcsolatban felmerült vagy a jövőben felmerülő jogviták eldöntésére valamely tagállam bíróságának vagy bíróságainak joghatóságát kötik ki, a megállapodás szerinti bíróság vagy bíróságok rendelkeznek joghatósággal, feltéve, hogy a szóban forgó tagállam joga értelmében a megállapodás az anyagi érvényességet illetően nem minősül semmisnek; az ilyen joghatóság a felek eltérő megállapodásának hiányában kizárólagos.
Az eljárás során nem merült fel olyan körülmény, amely a felek közötti szerződés érvénytelenségét megalapozná, továbbá a Róma I. Rendelet 10. cikk (2) bekezdésének alkalmazásával vizsgálva az ÁSZF-et az a magyar jog szabályai, a Ptk. 6:78. § (1) bekezdése értelmében is a felek közötti szerződéses jogviszony részévé vált, mivel az alperes minden egyes megrendelés esetében hivatkozott annak alkalmazására, mellékelte is, a honlapján történő közzététel útján megismerhetővé tette, a felperes pedig a megrendeléseket teljesítette, ezáltal a szerződési feltételeket elfogadta.
Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság az alperes joghatósági kifogását megalapozottnak találta és a Pp. 240. § (1) bekezdés a) pontja alapján – figyelemmel a Pp. 176. § (1) bekezdés a) pontjára – az eljárást megszüntette.
A végzés ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, melyben – tartalmát tekintve – kérte annak megváltoztatását, az eljárás megszüntetésének mellőzését, a magyar bíróság joghatóságának a megállapítását és az elsőfokú bíróság eljárás folytatására utasítását.
A jogorvoslati kérelmében fenntartotta a joghatósági kifogásra tett nyilatkozatait, hangsúlyozta, hogy a fordított üzleti kapcsolatra modellezett alperesi ÁSZF nem vált a vállalkozási szerződésük részévé, a felek között nem került sor joghatósági megállapodás megkötésére.
Álláspontja szerint a keretmegállapodás értelmében a felek jogviszonyára a magyar jog és joghatóság az irányadó, az ezzel ellentétes alperesi ÁSZF a felperes részéről el nem fogadott szerződésmódosítási javaslatnak minősül. A keretmegállapodás – az eseti megrendelésekben megadott darabszámok és teljesítési határidő kivételével – teljeskörűen és kizárólagosan meghatározta a felek közötti szerződéses jogviszony feltételeit, amelyben a joghatóságra, az alkalmazandó jogra vonatkozó kikötés nem szerepelt, azok nem írták felül a kérdésben irányadó általános jogszabályi rendelkezéseket, ezt pedig utólag az alperes egyoldalúan – a közösen kialkudott megállapodással ellentétes tartalmú ÁSZF-re történő hivatkozással – nem módosíthatta. Ezt támasztja alá a GK 37. számú állásfoglalása, amely szerint, ha a szerződő fél a szerződéskötés után közöl újabb feltételeket, ezek csak arra vonatkozó javaslatnak tekintendők, hogy a felek a már korábban megkötött szerződésüket módosítsák vagy kiegészítsék; az ilyen utólag közölt feltételek csak a másik fél kifejezett, kétséget kizáró módon való elfogadásával válhatnak alkalmazandóvá, hallgatólagos elfogadásnak nincs helye. A bírói gyakorlat egységesnek mutatkozik abban, hogy csak olyan magatartáshoz fűződhet szerződést módosító joghatás, amely nemcsak a másik fél által felismerhetően, hanem a közfelfogás szerint is kétségtelenül kifejezi a szerződési akarat tartalmát. A keretmegállapodásnak ellentmondó ÁSZF nem válhatott a szerződés részévé, az alperes az ÁSZF alkalmazására, a felperes az ÁSZF elfogadására irányuló jognyilatkozatot nem tett. A felek a közös gyakorlatukkal eltértek az ÁSZF rendelkezéseitől (a 3., 4., 8-9. pontoktól), a termékek nem Németországban, hanem Magyarországon kerültek leszállításra, azokat az alperes vitatás nélkül átvette, a teljesítésekről kiállított számlákon is az EXW – azaz a szállító székhelye szerinti – jelzés és a magyar jogra, a Ptk. szerinti késedelmikamat-számításra hivatkozás szerepelt, mindebből nyilvánvalóan nem következhet az, hogy a felperes ráutaló magatartással elfogadta az ÁSZF alkalmazását.
Kifejtette, hogy az ÁSZF-ben szereplő joghatósági kikötés a felek közötti konszenzus hiánya mellett a formai hibája miatt sem válhatott a felek közötti vállalkozási szerződés részévé – még abban az esetben sem, ha annak egyéb rendelkezései alkalmazandók lennének – mivel nem felelt meg a Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikkében előírt alaki követelményeknek.
Felhívta az Európai Unió Bíróságának (EUB) több ítéletét, rámutatott a joggyakorlatot elemző azon szakirodalmi álláspontra, amely szerint az írásbeliség alapvető feltétele, hogy a nyilatkozó személye, a nyilatkozat tartalma és dátuma tartósan, előhívható módon rögzítésre kerüljön, abból egyértelműen, félreérthetetlenül kitűnjön a joghatósági megállapodásra irányuló szerződési akarat; nem felel meg az írásbeliséggel szemben támasztott követelményeknek az, ha az ajánlattevő az ajánlatában csupán utal azon általános szerződési feltételeire, amelyek a joghatósági kikötést tartalmazzák, majd ezek után a felek teljesítik a szerződést; vagy a kikötés a számla hátoldalára nyomtatott; vagy az általános szerződési feltételeket az egyik fél kifejezett utalás nélkül adja át a másiknak.
Az EUB esetjoga tükrében kiemelte, hogy a joghatósági kikötéseket azok hatása és következményei szerint megszorítóan kell értelmezni (C-24/76. számú ügy), a formai követelmények azt a garanciális célt szolgálják, hogy abból a felek tényleges egyetértése megállapítható legyen, az általános feltételekben szereplő kikötés tehát akkor tekintendő jogszerűnek, ha a mindkét fél által aláírt szerződés szövege kifejezetten utal az említett kikötést tartalmazó feltételre (C-222/15. számú ügy). A joghatósági kikötésre hivatkozással kizárólag akkor lehet valakit elvonni a törvényes bírói úttól, ha annak tárgyában a felek közötti egyetértés ténylegesen létrejött (C-322/14. számú, C-64/17. számú ügy).
Ismételten hivatkozott a Kúria BH 2014.408. számon közzétett határozatra is, amely szerint a joghatósági kikötést nem lehet kiterjesztően értelmezni, az kizárólag csak az azt rögzítő megállapodásban meghatározott jogviták tekintetében alapozza meg az adott bíróság eljárási kötelezettségét.
A fentiekből az következik, hogy az ÁSZF-be foglalt joghatósági kikötés nem minősülhet mindkét fél által írásban elfogadottnak vagy megerősítettnek, mivel a felperes azt nem látta el aláírásával, kifejezett hozzájáruló nyilatkozatot pedig nem tett.
Annak elfogadására a felek közötti, az ÁSZF-nek ellentmondó üzleti gyakorlatból és a piaci szokásokból sem lehet alappal következtetni, nyilvánvalóan nem létezik olyan autóipari szokás, hogy az alperesi ÁSZF értelmével ellentétes magatartást – amely az elutasításának felel meg – az elfogadásának kell tekinteni.
Változatlanul utalt arra is, hogy az alperes az írásbeli ellenkérelem és a beszámítást tartalmazó irat előterjesztésével érdemben perbebocsátkozott és elfogadta a magyar bíróság joghatóságát.
Mindezek alapján állította, hogy az elsőfokú bíróság a Brüsszel Ia. Rendelet 7. és 25. cikkeit megsértve – a Pp. 176. § (1) bekezdés a) pontjára figyelemmel – a Pp. 240. § (1) bekezdés a) pontjába ütköző módon szüntette meg az eljárást.
Az alperes a fellebbezésre tett észrevételében kérte az elsőfokú bíróság végzésének a helybenhagyását, annak helyes indokaira tekintettel.
A joghatósági kifogása körében előadottakat változatlanul fenntartotta, a felperes GK 37. számú állásfoglalásra történő hivatkozására kifejtette, hogy az ÁSZF az eseti megrendelésekben minden alkalommal feltüntetésre került, ezért arra elegendő volt csupán utalnia, a felperes teljesítése és az újabb megrendelések leadása következtében a felek közötti kapcsolat eszerint állandósult, amelynek során a felperes, mint az üzleti életben jártas vállalkozó egyszer sem fejezte ki a tiltakozását az ÁSZF alkalmazásával szemben.
Hangsúlyozta, hogy a keretmegállapodás nem tartalmazott rendelkezéseket a joghatóság és az alkalmazandó jog kikötésére vonatkozóan, ezért tudatosan kívánta az ÁSZF-et a vállalkozási szerződés részévé tenni annak érdekében, hogy a jövőben felmerülő jogviták esetére a joghatósági kikötés legyen irányadó a felek viszonyában, emiatt súlytalan, hogy az ÁSZF milyen szerződési pozícióra modellezett.
Rámutatott arra, hogy a felperes – az állításával szemben – nem járt el a felek szerződéses megállapodásával ellentétesen, mivel az alperesi megrendeléseket az abban foglaltak szerint megfelelően teljesítette, ezért az általa hivatkozott egyes rendelkezésektől eltérés nem értékelhető az ÁSZF visszautasításának.
Álláspontja szerint a felek közötti vállalkozási szerződésbe foglalt joghatósági kikötés – amelyet az alkalmazandó jog szerint kell megítélni – azzal, hogy annak szövege az ÁSZF-ben rögzítetten a felperes részére megküldésre került, továbbá az alperes honlapján elérhető volt, megfelel a Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikk (1) és (2) bekezdéseiben előírt írásbeliség követelményének, valamint összhangban áll a nemzetközi autóipari kereskedelemben szokásos szerződési gyakorlattal, az egyedi megrendelések felperes általi teljesítése következtében pedig egyértelműen megállapítható a felek közötti konszenzus is.
A felperes által hivatkozott BH 2014.408. számon közzétett kúriai határozat és az uniós esetjog kapcsán megjegyezte, hogy azok egyedi ügyben hozott, egyedi tényállásra vonatkozó határozatok, a Kúria e döntésében eltérő tényállás mellett vizsgálta a joghatósági kikötés érvényességét, az EUB pedig nem rögzítette a joghatósági kikötések jogszerűségének összes lehetséges esetét. Kiemelte, hogy az EUB a C-159/97. számú ügyben akként foglalt állást, hogy az általános szerződési feltételekbe illesztett joghatósági kikötés jogszerű abban az esetben, ha a mindkét fél által aláírt szerződés szövege kifejezetten utal az említett kikötést tartalmazó általános szerződési feltételekre; a C-24/76. számú ügy kapcsán rámutatott arra, hogy abban az esetben, ha az egyedi megrendelések világosan és félreérthetetlenül tartalmazzák az általános szerződési feltételekre történő hivatkozást, akkor az megfeleltethető a formai követelményeknek; a C-106/95. számú ügyben pedig kimondta, hogy a releváns nemzetközi kereskedelmi gyakorlat esetében érvényes a joghatósági kikötés akkor, ha az a számlákon, illetve a visszaigazoló leveleken került feltüntetésre, amelyeket a címzett fél ellenvetés nélkül átvett és teljesített.
A perbebocsátkozás körében előadta, hogy érdemi védekezését és beszámítási kifogását a Pp. előírásai szerint – perstratégiai okokból – a bíróság felhívásának megfelelően, törvényi határidőben nyújtotta be, az elsődleges alaki kifogása fenntartása mellett.
A fellebbezés az alábbiak szerint megalapozott.
Az ítélőtábla a Pp. 369. § (3) bekezdés c) pontjában biztosított felülbírálati jogkörében eljárva azt vizsgálta, hogy helye volt-e az alperes joghatósági kifogására figyelemmel az eljárás megszüntetésének.
A joghatóság a vitás ügyek nemzetközi megosztását, az egyik vagy másik állam bíróságának vagy bíróságainak az eljárás lefolytatására vonatkozó felhatalmazását jelenti, olyan jogvitában merülhet fel, amelyben a peresített jogviszony tényállási elemei több államhoz kapcsolódnak.
A jelen ügyben a jogvita külföldi eleme az alperes Német Köztársaság területén bejegyzett székhelye; kizárólagos joghatósági megállapodás megkötésére vonatkozó védekezése alapján az elsőfokú bíróságnak elsősorban arról kellett döntenie, hogy az létrejött-e, ennek eredményeként a joghatósága fennáll-e.
A peres felek európai uniós tagállami illetőségére figyelemmel a kizárólagos joghatósági megállapodás létrejöttének a megítélésére a Brüsszel Ia. Rendelet az irányadó, mivel a perbeli jogvita a polgári és kereskedelmi ügy kategóriájába tartozik és nem esik a hatálya alól kivont ügycsoportba.
Rámutat az ítélőtábla arra, hogy a Brüsszel Ia. Rendelet a joghatósági kikötés megengedhetőségét, a megállapodással szemben támasztott követelményeket a jogbiztonság érdekében egységesen, közösségi szinten szabályozza, a jogbizonytalanságot eredményező eltérő tagállami jogokat háttérbe szorítja, emiatt – az eljárás ezen szakaszában, arra is figyelemmel, hogy a megegyezés ténye volt vitás – súlytalan a felek saját nemzeti joguk alkalmazásának a szükségességére vonatkozó érvelése, az elsőfokú bíróság tévedett, amikor a megállapodás létrejöttét a BGB – másodlagosan a Ptk. – szabályai alapján vizsgálta.
A Brüsszel Ia. Rendelet Preambulumának (15) bekezdése deklarálja, hogy a joghatósági szabályoknak nagymértékben kiszámíthatóknak kell lenniük, és azt az elvet kell követniük, hogy a joghatóságot általában az alperes lakóhelye alapozza meg. A joghatóságnak ezen az alapon mindenkor megállapíthatónak kell lennie, kivéve egyes pontosan meghatározott eseteket, amelyekben a jogvita tárgya vagy a felek szerződéses szabadsága eltérő kapcsoló tényezőt kíván meg. A jogi személyek székhelyét a közös szabályok átláthatóságának fokozása és a joghatósági okok összeütközése elkerülése végett önállóan kell meghatározni.
A (16) bekezdés szerint az alperes lakóhelyén vagy székhelyén kívül a bíróság és a per közötti szoros kapcsolaton alapuló vagylagos joghatósági okokat is meg kell állapítani az igazságszolgáltatás megbízható működésének előmozdítása érdekében. A szoros kapcsolat megléte jogbiztonságot nyújt és elkerüli azt, hogy az alperes ellen egy olyan tagállam bíróságán indíthassanak eljárást, amelyre észszerűen nem számíthatott.
A (19) bekezdés rögzíti, hogy a felek szerződéses szabadságát – a biztosítási, fogyasztói és munkaszerződések kivételével, amelyeknél a joghatósággal rendelkező bíróság meghatározása tekintetében csak korlátozott szerződéses szabadság engedhető meg – az e rendeletben megállapított kizárólagos joghatósági okok figyelembevételével tiszteletben kell tartani.
A Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikke meghatározza a joghatóságra vonatkozó megállapodás létrejöttének a lehetséges formáit, a joghatását és főszabályként a joghatóság kizárólagosságát.
Az (1) bekezdése szerint, ha a felek – lakóhelyükre való tekintet nélkül – egy bizonyos jogviszonnyal kapcsolatban felmerült vagy a jövőben felmerülő jogviták eldöntésére valamely tagállam bíróságának vagy bíróságainak joghatóságát kötik ki, a megállapodás szerinti bíróság vagy bíróságok rendelkeznek joghatósággal, feltéve, hogy a szóban forgó tagállam joga értelmében a megállapodás az anyagi érvényességet illetően nem minősül semmisnek. Az ilyen joghatóság a felek eltérő megállapodásának hiányában kizárólagos. A joghatóságot kikötő megállapodást meg lehet kötni:
a) írásban vagy szóban, amelyet írásban megerősítettek;
b) a felek között korábban kialakított gyakorlatnak megfelelő formában; vagy
c) nemzetközi kereskedelemben annak a szokásos gyakorlatnak megfelelő formában, amelyet a feleknek ismerniük kell, vagy ismerniük kellett volna, és amelyet az ilyen kereskedelemben az érintett ügylet szerződésével azonos típusú szerződések szerződő felei széles körben ismernek, és rendszeresen betartanak.
A (2) bekezdés értelmében a megállapodás tartós rögzítését biztosító, elektronikus módon történő bármely közlés az „írásos” formával egyenértékű.
Az (5) bekezdés kimondja, hogy a szerződések részét képező kizárólagos joghatósági megállapodásokat a szerződés többi feltételétől független megállapodásként kell kezelni.
Tekintettel arra, hogy a joghatósági kikötéssel a felek „leronthatják” a Brüsszel Ia. Rendeletben meghatározott általános és különös joghatósági szabályokat és a fórumválasztás nem feltétlenül azonos mértékben előnyös a számukra, a 25. cikk (1) bekezdésében előírt formai követelményeket szigorúan, megszorítóan kell értelmezni, csak azok teljesülése esetén lehet kellő bizonyossággal megállapítani a felek közötti megállapodás kölcsönösségét, kifejezettségét, egyértelműségét, valamint a felek szerződéses szabadságának tiszteletben tartása mellett, a jogbiztonság alapvető, garanciális jellegéből adódóan az ilyen kikötést nem lehet kiterjesztően értelmezni, azt mindenkor önállóan, az alaki feltételek meglétére és a felek jogviszonyára, megegyezésére tekintettel kell vizsgálni.
A fent kifejtettek alapján azt kellett vizsgálni, hogy a kifogásban állított tartalmú, a felek alávetésén alapuló kizárólagos joghatósági megállapodás a Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikkében meghatározott feltételeknek megfelelően létrejött-e, annak figyelembevételével, hogy az alperes az (1) bekezdés a) és c) pontjaiban foglaltak teljesülésére hivatkozott.
A Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikk (1) bekezdésének a) pontja a megállapodásra írásbeli alakot rendel, illetve szóbeliség esetén annak írásbeli megerősítését írja elő.
Nem vitás peradat, hogy a joghatósági kikötés nem képezte részét a felek közötti keretmegállapodásnak, az az alperesi ÁSZF 12. pontjában szerepelt, ezért az előírt formalizmus a fenti jogszabályi rendelkezés első fordulata szerint akkor teljesül, ha az ÁSZF-et mindkét fél aláírja vagy a közösen aláírt keretmegállapodásban kifejezetten utalnak az ÁSZF-re; a második fordulat szerint akkor teljesül, ha a kikötés kölcsönös szóbeli elfogadása után az egyik fél azt írásban megerősítő dokumentumot küld, melyben foglaltak ellen az azt kézhez vevő másik fél – észszerű időn belül – kifogást nem emel, ebben az esetben ugyanis a jóhiszeműséggel lenne ellentétes, ha a kikötés ellen utólag tiltakozhatna.
A fenti szempontok alapulvételével jelentősége annak van, hogy az ÁSZF kölcsönös aláírása elmaradt, arra a keretmegállapodásban sem utaltak, hallgatólagos, ráutaló magatartással történő elfogadás lehetősége pedig – tekintve, hogy nem összeegyeztethető az írásbeliség jogszabályi követelményével – fel sem merülhet. Ezen túlmenően az alperes szóbeli megállapodás létrejöttére nem hivatkozott, ezért az ÁSZF keretmegállapodás megkötését követő megküldése – függetlenül attól, hogy az az eseti megrendelésekhez kapcsolódott – megerősítésként nem értékelhető, ugyanígy a felperes hallgatása elfogadásként legfeljebb joghatósági kikötésre vonatkozó ajánlatnak minősülhet – e körben osztotta az ítélőtábla a fellebbezési érvelést –, melyet azonban a felperesnek írásban kellett volna elfogadnia.
Mindezen jogszabályi feltételek teljesülése hiányában a Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikk (1) bekezdésének a) pontja alapján a joghatósági megállapodás létrejötte nem volt megállapítható.
Függetlenül attól, hogy az alperes a joghatósági kifogásában a Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikk (1) bekezdésének b) pontjára külön nem hivatkozott, a vizsgálat teljességéből adódóan rámutat az ítélőtábla arra, hogy ezen jogszabályi rendelkezés a konkrét joghatósági megállapodás vélelmezését teszi lehetővé, de csak abban az esetben, ha kétségmentesen bizonyítást nyer, hogy a felek huzamos ideje üzleti kapcsolatban álltak egymással, továbbá a létrejött jogviszonyukban az egyik szerződő fél – joghatósági kikötést is tartalmazó – általános szerződési feltételei konzekvens betartásával jártak el, az ügyleteiket annak megfelelően bonyolították, ekkor a másik fél nem hivatkozhat a joghatóságról történő konkrét megállapodás hiányára.
A felek perbeli keretmegállapodását megelőző üzleti kapcsolatára nincs adat, a keretmegállapodással létrehozott jogviszonyukban pedig az attól teljesen eltérő szerződési pozícióra modellezett alperesi ÁSZF alkalmazása, betartása nyilvánvalóan nem volt lehetséges, emellett annak több lényeges rendelkezésétől történő eltérés is megállapítható, amely körülmények jelentőségére a felperes a fellebbezésében helytállóan hivatkozott.
Minderre figyelemmel a Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikk (1) bekezdésének b) pontja alkalmazásával sem volt következtetés levonható a joghatósági megállapodás létrejöttére.
A Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikk (1) bekezdésének a) pontjában előírt szigorú formalizmus további lazítása az (1) bekezdés c) pontjában meghatározott esetkör, ugyanis megengedi, hogy a nemzetközi kereskedelemben annak a szokásos gyakorlatnak megfelelő formában is kiköthető a joghatóság, melyet a felek ismertek, vagy ismerniük kellett volna és amelyet az ilyen kereskedelemben az érintett ügylet szerződésével azonos típusú szerződések szerződő felei széles körben ismernek, és rendszeresen betartanak.
Rámutat az ítélőtábla arra, hogy a perbeli jogviszonyt meghatározó keretmegállapodás megkötése és annak egyedi megrendelésekkel kitöltése a nemzetközi kereskedelemben széles körben ismert és alkalmazott, ugyanígy az is, hogy a tömeges és gyors ügyletkötések általános szerződési feltételek kimunkálását és alkalmazását teszik szükségessé.
A fentiekből azonban automatikusan nem következik az, hogy a joghatósági megállapodás általános szerződési feltételekbe emelése általánosan követett – az alperes által hivatkozott autóiparban is széles körben elterjedt – magatartás lenne és abban az esetben is fórumválasztó joghatással bírna a kikötés, ha egyébként nem a jogviszonyra adekvát általános szabályozás részét képezné; ezen objektív elemek teljesülése hiányában pedig nyilvánvalóan nem lehetséges a szubjektív oldal, azaz annak a vizsgálata, hogy – az egyébként nem igazolt – gyakorlatról a felek tudtak, vagy tudniuk kellett-e.
Mindezekből következően a Brüsszel Ia. Rendelet 25. cikk (1) bekezdésének c) pontja alapján sem volt helye a joghatósági megállapodás létrejötte megállapításának.
Az alperes a bizonyítási terhe ellenére kétségmentesen nem igazolta a joghatósági megállapodás létrejöttét, ezért annak az érvényessége, az arról történő döntés – amely a választottbíróságra (bíróságokra) tartozna a saját nemzeti joguk alkalmazásával – szükségessége fel sem merülhet.
Fórumválasztás hiányában a felperest a választás joga megillette, hogy az alperest a Brüsszel Ia. Rendeletben meghatározott általános vagy az általános alkalmazását megelőző különös joghatósági okokra alapítva perli-e. A keresettel érvényesített joga – amely a korábbiakban már részletesen rögzítésre került – alapulvételével az általa hivatkozott 7. cikk 1.a) pontja és 7. cikk 2. pontja a magyar bíróság joghatóságát a keresetlevél benyújtásakor megalapozta, ebből következően az ítélőtábla az alperesi perbe bocsátkozás joghatóságra kiható jelentőségére vonatkozó fellebbezési érvelés vizsgálatára annak szükségtelensége miatt nem tért ki.
A fentiekre tekintettel az elsőfokú bíróság – figyelemmel a Pp. 176. § (1) bekezdés a) pontjára – a Pp. 240. § (1) bekezdésének a) pontjába ütközően állapította meg a joghatósága hiányát és rendelkezett az eljárás megszüntetéséről –, a joghatóság hiánya miatt ugyanis akkor van helye a Pp. 240. § (1) bekezdés a) pontja szerinti eljárásnak, ha a perre a magyar bíróság joghatósága törvény, az Európai Unió kötelező jogi aktusa, nemzetközi egyezmény alapján kizárt, vagy külföldi bíróság rendelkezik kizárólagos joghatósággal –, így az ítélőtábla a fellebbezéssel támadott végzést a Pp. 370. §-a szerint alkalmazandó Pp. 383. § (3) bekezdése alapján megváltoztatta, az eljárás megszüntetését mellőzte.
(Fővárosi Ítélőtábla 10.Gpkf.44.048/2020/2.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás