BK ÍH 2021/35.
BK ÍH 2021/35.
2021.06.01.
A res iudicata vizsgálatakor, tagállami elítélés esetén is, a történeti tényállásnak, azaz az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő körülmények együttesének az azonossága minősül irányadó szempontnak, függetlenül a tényállás jogi minősítésétől vagy a védett jogi tárgytól. Ha a vád tárgyává tett cselekményt más tagállam bírósága jogerősen elbírálta, az a büntetőeljárás akadályát jelenti, amely az eljárás megszüntetéséhez vezet [Be. 4. § (7) bekezdés, 567. § (1) bekezdés b) pont].
A járásbíróság ítéletével több vádlott büntetőjogi felelősségét állapította meg, közülük M. F. IV. r. vádlottat bűnösnek mondta ki 2 rb. folytatólagosan, társtettesként elkövetett embercsempészés bűntettében [Btk. 353. § (1) bekezdés, (2) bekezdés a) és b) pont, (3) bekezdés d) pont], ezért a IV. r. terheltet mint bűnszervezetben elkövetőt halmazati büntetésül 4 év 6 hónap fegyházbüntetésre, 5 év közúti járművezetéstől eltiltásra és 5 év közügyektől eltiltásra ítélte, valamint vele szemben 420 000 Ft erejéig vagyonelkobzást rendelt el.
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás jelentőséggel bíró része a IV. r. vádlott cselekményeire a következő:
R. L. I. rendű vádlott 2014. augusztus elején kapcsolatot létesített Magyarországon illegálisan tartózkodó, az eljárás során ismeretlenül maradt személlyel, aki az államhatár átlépéséhez engedéllyel nem rendelkező, harmadik országbeli (Afganisztán, Szíria, Irak) személyeket (a továbbiakban: migránsok), rendszeres haszonszerzésre törekedve, anyagi ellenszolgáltatás fejében Németországba juttatott. Az I. r. vádlott a migránsok utaztatásában szállítói feladatokat vállalt. Ezután pontosabban meg nem határozható időponttól kezdődően egy olyan bűnelkövetői csoportot hozott létre, majd működtetett 2015. január 15. napjáig, amelynek célja az volt, hogy ezen ismeretlenül maradt megbízó közreműködésével és iránymutatásának megfelelően a Magyarországon illegálisan tartózkodó migránsokat, rendszeres haszonszerzésre törekedve, anyagi ellenszolgáltatás fejében juttassanak ki Németországba.
A IV. rendű vádlott az I. rendű vádlott megbízása alapján, a bérelt és általa vezetett kisbusszal Budapest területéről Németországba jogellenesen szállított 2014. szeptember 1-jén 6-12 fő, 2014. szeptember 4. napján 6-12 fő, 2014. szeptember 14. napján 8 fő, 2014. szeptember 23. napján 6-12 fő, 2014. szeptember 25. napján 6-12 fő, 2014. szeptember 30. napján 6-12 fő, pontosabban meg nem határozható számú migránst. A IV. r. vádlott a szállításokért különböző mértékű összegeket kapott. A többi vádlott a szállításokat más járművel biztosította.
A vádlottak által nyújtott segítséggel a harmadik országbeli, csempészett személyek megszegték az államhatár átlépésének feltételeiről szóló 2007. évi LXXXIX. tv. 11. §-ában, a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. tv. V. fejezetében, valamint a személyek határátlépésére irányadó szabályok közösségi kódexének létrehozásáról szóló, az Európai Parlament és a Tanács által kiadott 562/2006/EK. rendelet V. cikkelyében foglaltakat.
Az első fokon eljárt bíróság a Be. 4. § (3) és (7) bekezdésében foglaltakra figyelemmel vizsgálta, hogy a IV. r. vádlottal szemben a német P.-i bíróság – 7 esetben elkövetett külföldiek becsempészése miatt 2 évig terjedő, de végrehajtásában 3 évi próbaidőre felfüggesztett, szabadságvesztés-büntetés kiszabásáról rendelkező 2015. április 13. napján jogerőre emelkedett – ítélete alapjául szolgáló bűncselekmények a magyar ügyészségek által vád tárgyává tett cselekmények elbírálása szempontjából ítélt dolgot képeznek-e.
A német P.-i bíróság ítéletében megállapított tényállás lényege a IV. r. vádlott tekintetében:
A vádlott 2014. 9. 10-én kilenc, 2014. 9. 16-án hat, 2014. 9. 18-án nyolc, 2014. 9. 19-én nyolc, 2014. 9. 23-án tizenegy, 2014. 10. 9-én tizenhárom, 2014. 10. 14-én tizennyolc – köztük kilenc 1-8 év közötti gyermeket – afgán személy Németország területére történő beutazását segítette elő az általa vezetett járművel. Ezeket a személyeket az általa vezetett járművel Magyarországról Ausztrián keresztül, az egykori subeni határátkelőhelyen, az A3-as szövetségi autópályán szövetségi területre hozta. A vádlott az autójában szállított személyeket röviddel az ellenőrzések előtt kiszállíttatta az autóból.
A szállított személyek állampolgárságuk okán minden esetben a Tartózkodási törvény hatálya alá tartoztak. A Német Szövetségi Köztársaságban szükséges tartózkodási jogosultsággal egyik szállított személy sem rendelkezett, ahogy ezt valamennyien tudták. Ezenkívül a szállított személyek közül egyiknek sem volt érvényes útlevele, vagy az igazolványt helyettesítő dokumentuma, amit ezek a személyek ugyancsak tudtak.
Ezek a körülmények a szállítások végrehajtásakor a vádlott számára is ismertek voltak. A vádlott által használt jármű csak kilenc ülőhellyel és megfelelő támaszrendszerrel volt kialakítva. Menet közben, amely túlnyomórészt az autópályán történt, a szállított személyek, mivel már nem volt több hely az autóban, a jármű hátsó részében voltak, ahol már semmilyen biztonsági berendezés nem volt. Baleset vagy hirtelen fékezés esetén a szállított személyek testi épsége és élete jelentős veszélynek lett volna kitéve. Ezek a körülmények a vádlott számára ugyancsak ismertek voltak.
A vádlott ennek ellenére az összes esetben azzal a szándékkal cselekedett, hogy tetteinek a megismétlése során jelentős bevételi forráshoz jusson tartósan.
Az elsőfokú bíróság összevetve a jogerős tagállami ítélet és a magyar vádirat történeti tényállását, a tettazonosság megállapíthatósága körében végzett részletes elemzést, amelynek eredményeképpen arra a megállapításra jutott, hogy a fenti relációban az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő körülmények együttesének azonossága nem áll fenn. A jogerős tagállami ítélet nem szól a migráns személyek szállításának szervezettségéről, bűnszervezetben elkövetésről, a bűnszervezet felépítéséről, a IV. r. vádlott cselekményének mások tevékenységéhez történő kapcsolódása mikéntjéről, az embercsempészés útvonalainak, illetőleg az államhatárok számának megjelöléséről. Mindemellett eltérőek az elkövetési időpontok, más-más gépjárművekkel történtek az egyes végrehajtások, erre tekintettel a tényleges tettazonosság nem állapítható meg. A IV. r. vádlott vonatkozásában tehát úgy tekintendő, hogy a magyar vádirat szerintieknek megfelelő felelősségre vonása még nem történt meg, res iudicata nem állapítható meg.
Az elsőfokú ítélet ellen a IV. r. vádlott és védője felmentés, a bűnszervezet mellőzése, illetőleg a büntetés enyhítése végett terjesztettek elő jogorvoslati kérelmet. A másodfokú eljárás során a védő arra hivatkozott, hogy védencét a P.-i bíróság 2015 áprilisában jogerőre emelkedett ítéletével már elítélte ugyanebben az ügyben, ezért esetében ítélt dologról van szó. A vele szemben folyamatban lévő büntetőeljárást a Be. 4. § (3) bekezdése alapján meg kell szüntetni. Utalt arra is, hogy a büntetőeljárási szabályok szerint nincs jelentősége annak, hogy korábban tagállami, vagy magyarországi bíróság bírálta el a cselekményt.
Az ügyben másodfokon eljárt törvényszék a IV. r. vádlott tekintetében az elsőfokú ítéletet – a Be. 4. § (7) bekezdésére, a Be. 567. § (1) bekezdés b) pontjára figyelemmel a Be. 607. § (1) bekezdése alapján – hatályon kívül helyezte és vele szemben a 2 rb. folytatólagosan, bűnszervezetben, társtettesként elkövetett embercsempészés bűntette [Btk. 353. § (1) bekezdés, (2) bekezdés a) és b) pont, (3) bekezdés d) pont] miatt indult büntetőeljárást megszüntette. Indokolásában rámutatott, az elsőfokú bíróság tévesen következtetett arra, hogy a IV. r. vádlott esetében a jogerős német tagállami ítélet nem eredményez ítélt dolgot, s ítéletében arra is tévesen utalt, hogy a tagállami ítélet nem tartalmazza, miszerint a IV. r. vádlott tevékenységét milyen útvonalon, hány államhatár átlépésével valósította meg.
Valójában a IV. r. vádlott mindkét eljárás tárgyává tett magatartása során azonos cselekményeket követett el, azaz gépkocsival a határátlépéshez szükséges okmányokkal nem rendelkező harmadik országbeli állampolgárokat szállított, amiért pénzt kapott. A törvényszék megítélése szerint az elsőfokú bíróság álláspontjával ellentétben a tettazonosságot nem zárja ki, hogy a német ítélet nem szól a migráns személyek szállításának szervezettségéről, a cselekmény bűnszervezetben történt elkövetettségéről, illetve arról, hogy a IV. r. vádlott cselekménye hogyan kapcsolódik mások tevékenységéhez. A terhelt ugyanazzal az elkövetési magatartással valósította meg a bűncselekményt mind a német ítéletben elbírált 7, mind a magyar vád szerinti 6 esetben. A IV. r. vádlott ezen részcselekményei a folytatólagosság törvényi egységébe tartoznak, az egységbe tartozó egyes részcselekményeket pedig csak egységesen lehet elbírálni, az egyes részcselekmények tárgyában külön ítélet nem hozható. Ezzel összefüggésben a másodfokú határozat ismertette a 6/2009. BJE határozatban foglaltakon alapuló állandó ítélkezési gyakorlatot.
A másodfokú bíróság nem értett egyet a perújításra vonatkozó ügyészi állásponttal, ebben a körben utalt arra, hogy a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. tv. 45. § (1) bekezdés b) pontja értelmében ilyen esetben a legfőbb ügyésznél, illetőleg a miniszternél kezdeményezhető feljelentés megtétele a külföldi államnál, ezen rendelkezésre figyelemmel sincs helye a tagállami ítélet másként kezelésének a res iudicata tekintetében.
A másodfokú ítélet ellen a IV. r. vádlott terhére bűnösség kimondása és büntetés kiszabása érdekében az ügyész jelentett be fellebbezést, amelynek indoklásában kitért arra, hogy az Európai Unió Bíróságának következetes ítélkezési gyakorlata szerint a jelen ügyben is felmerülő büntetőeljárási akadály kizárólag a tényleges tettazonosság esetében állhat fenn a magyar jogi minősítéstől is függetlenül. Az e körben elvégzett vizsgálatok eredményeképpen pedig rögzíthető, hogy a jelen eljárásban hozott elsőfokú ítélet a IV. r. vádlottat érintő tényállási pontjaiban rögzített eseményeket a tagállami bíróság jogerős ítélete nem tartalmazza, mindezekre figyelemmel tényként állapítható meg, hogy a szállítások eltérő, különböző volta miatt a két eljárásban elbírált cselekmények nem azonosak, nem áll fenn tényleges tettazonosság. Az Európai Unió Bíróságának következetes ítélkezési gyakorlatára figyelemmel res iudicatáról nem lehet szó, függetlenül a magyar jogi minősítéstől, azaz attól, hogy a magyar büntető anyagi jog szerint a két eljárásban elbírált cselekmények egyébként valóban egységet képeznének.
A fellebbviteli főügyészség a törvényszék ítélete ellen bejelentett ügyészi fellebbezést joghatályosnak ítélte, s az abban foglaltakat helyes indokainál fogva fenntartotta. Álláspontja szerint tévedett a másodfokú bíróság, amikor a külföldi tagállami bíróság ítéletére hivatkozva a IV. r. vádlott tekintetében megállapította a res iudicatát. A fellebbviteli főügyészség is rámutatott, miszerint a Be. 4. § (7) bekezdése szerinti büntetőeljárási akadály kizárólag a tényleges tettazonosság esetében állhat fenn azon tényekkel összefüggésben, amelyeket a tagállam bírósága jogilag már értékelt. A tagállami ítélet ítélt dolgot csak akkor eredményez, ha a határozatban rögzített tényállásban leírt cselekmény minden tekintetben, így az elkövetési magatartást, módot, időpontot, passzív alanyt és az elkövetési tárgyat illetően is azonos a Magyarországon lefolytatandó eljárás tárgyát képező tényekkel. Az egyes államok büntető anyagi jogi rendszereiben számtalan eltérő megoldás létezik egy-egy cselekmény büntetőjogi megítélését illetően, általánosságban megállapítható azonban, hogy a magyar Btk.-ban megjelenő törvényi egység fogalma sok országban ismeretlen. A nemzetközi alapelveknek, illetőleg a célszerűségi szempontoknak is az felel meg, ha csak azon cselekmények minősülnek jogerősen elbíráltnak, amelyek a tagállami ítélet tényállásában tényszerűen szerepelnek és jogilag értékeltek, függetlenül attól, hogy egyébként Magyarországon egy újabb cselekmény csak perújítás keretében lenne elbírálható. A jogrendszerek eltérése miatt a német bíróságok előtt ebben az ügyben perújítás nem kezdeményezhető, amely a magyar ítélettel érintett részcselekmények elbírálhatatlanságát eredményezné.
A német bíróság jogerős ítéletében nem értékelte a jelen ügyben a IV. r. vádlott terhére rótt bűncselekményeket, az egymástól elválaszthatatlanul kötődő körülmények együttesének az azonossága tehát a két érintett tényállás összevetése során nem állapítható meg, a fentiek alapján a német bíróság ítélete nem eredményez res iudicatát jelen ügyben IV. r. vádlott tekintetében. Az ügyészi álláspont szerint a másodfokú bíróság törvénysértő módon helyezte hatályon kívül az elsőfokú ítéletet és szüntette meg a IV. r. vádlott tekintetében az eljárást. Indítványozta, hogy tanácsülésen eljárva az ítélőtábla a törvényszék ítéletét a Be. 608. § (1) bekezdés e) pontja alapján a IV. r. vádlott tekintetében helyezze hatályon kívül és a másodfokú bíróságot utasítsa új eljárás lefolytatására.
A harmadfokú felülbírálat eredményeképpen az ítélőtábla az ügyészi fellebbezést nem találta megalapozottnak.
A Be. 618. § (1) bekezdése alapján a harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság ítéletének fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntését, illetőleg azon rendelkezését, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének a sérelmezett ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett, valamint az elsőfokú és a másodfokú bírósági eljárást arra tekintet nélkül bírálta felül, hogy ki milyen okból fellebbezett.
Az ítélőtábla megállapítása szerint az első- és másodfokú bírósági eljárások megfeleltek a jogszabályi előírásoknak, olyan perrendi szabálysértés sem állapítható meg, amely az ügy érdemi felülvizsgálatát megakadályozta volna. Megállapítható volt a harmadfokú bírósági eljárás lefolytatásának alapja is, a másodfokon eljárt bíróság az első fokon elítélt IV. r. vádlottal szemben a büntetőeljárást megszüntette, ebből következően a Be. 615. § (1) bekezdése és (2) bekezdés b) pontjának II. fordulata alapján az előterjesztett ügyészi fellebbezés joghatályos.
Az első- és másodfokon eljárt bíróságok határozataikban helyesen állapították meg, hogy az üggyel érintett német bírósági ítélet, mint büntetőügyben hozott tagállami határozat a 2012. évi CLXXX. tv. 109. § (1) bekezdése értelmében a magyar bíróság ítéletével azonos érvényű, azt a büntetőeljárásban a bíróság figyelembe veszi, ahhoz megfeleltetés vagy elismerés nem szükséges. Sem az Európai Unió működéséről szóló Szerződés büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködéséről szóló VI. címének, sem a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló Egyezménynek nincs olyan rendelkezése, amely a „ne bis in idem” elv alkalmazását harmonizációtól vagy akár csak a tagállamok büntetőjogi szabályainak közelítésétől tenné függővé. Ez az elv tehát szükségképpen feltételezi a nemzeti jogszabályok harmonizációjának hiányában azt, hogy minden részes állam elismeri a más részes államban hatályos büntetőjog alkalmazását, még akkor is, ha a saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne. Mindemellett az első- és másodfokon eljárt bíróság is helyesen indult ki abból a vizsgálata során, hogy a tettazonosság körében nem a bűncselekmény-fogalom használatos, hanem az adott történeti tényállásoknak, azaz az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő körülmények együttesének az azonossága minősül irányadó szempontnak, függetlenül a tényállás jogi minősítésétől vagy a védett jogi tárgytól.
Mindemellett az első- és a másodfokon eljárt bíróság is helytállóan állapította meg, hogy a 2012. évi CLXXX. tv. 110/A. § (1) bekezdése értelmében az újabb eljárása során a bíróságot köti a tagállami ítéletben megállapított tényállás.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság a res iudicatát megalapozó elítélésnek tekintette a P.-i bíróság ítéletét, amely állásfoglalással helyes indokai alapján a harmadfokon eljáró bíróság is egyetértett.
A Be. 4. § (7) bekezdése szerint büntetőeljárás nem indítható, illetve a megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, ha az elkövető cselekményét az Európai Unió tagállamában jogerősen elbírálták.
A tagállami ítélet büntetőeljárási akadályként történő felmerülésével összefüggésben az első- és másodfokon eljárt bíróság a jogerős tagállami ítélet tényállása és a magyar eljárás alapjául szolgáló vádirati tényállás esetében helytállóan vizsgálta a tettazonosság kérdését, azaz azt a körülményt, hogy a jogerős ítélet és a vád ténybelisége azonos-e.
Jelen ügyben is értelmezésre szorul, hogy mi a „res iudicata” hatása, és ez a hatásmechanizmus eltérő-e, ha a korábbi jogerős elítélés belföldi vagy külföldi bíróság határozatán alapul.
Anyagijogerő-hatás kiváltására kizárólag csak a bíróság ügydöntő határozata képes. A bíróságnak az a határozata az ügydöntő, ami a vádról, illetőleg a vád alapján folyó eljárás lezárásáról (megszüntetéséről) érdemben határoz. Az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatait a törvény taxatíve felsorolja, ezek közé tartozik a terheltet bűnösnek kimondó vagy felmentő ítélet és az eljárást megszüntető végzés. Az anyagi jogerő azt jelenti, hogy a bíróság az ügyben véglegesen döntött, az ügy eldöntése iránt újból nem indítható eljárás, a döntés végleges bizonyítottságot jelent, egyúttal végrehajthatóságot is. Az anyagi jogerő szempontjából az jelent ügyet eldöntő rendelkezést, amely a vádról, illetőleg a vád alapján folyó eljárás lezárásáról, megszüntetéséről érdemben és végérvényesen dönt. Ezáltal kifejeződik a büntetőjog alkalmazásának véglegessége, érvényesül a „ne bis in idem”, valamint a „res iudicata” elvének joghatása. Az anyagijogerő-hatás pozitív értelemben a büntetőjogi főkérdésekben hozott ítéleti döntés véglegességének és főszabály szerint a végrehajtandó rendelkezések végrehajthatóságának alapja és biztosítéka, negatív értelemben pedig kizáró hatással rendelkezik, amely a többszöri eljárás tilalmában ölt testet. Fentiek szerint a törvény főszabályként tiltja a már jogerősen elbírált bűncselekmény miatt ugyanazon személy ellen újabb büntetőeljárás megindítását, lefolytatását. A kizáró hatást – annak összességét, hogy mely személyre és milyen cselekményekre terjed ki a többszörös eljárás tilalma – alanyi és tárgyi terjedelem szempontjából szükséges vizsgálni, ennek eredménye ad választ arra a kérdésre, hogy mely esetekben zárja ki a beállt jogerő az újabb eljárás megindíthatóságát.
Mindkét szempontból a tettazonosság szabályai irányadóak, a többszöri eljárás tilalma alanyi vonatkozásban csak azt a személyt védi, aki a megelőző büntetőeljárás terheltje volt, a tárgyi terjedelmét illetően pedig a tettazonosság megállapításához a jogerős ítélettel befejezett és a később meginduló büntetőeljárás tárgyának azonosságára van szükség. Ha az előbbi jogerős ítélet tényállása ugyanazt a történeti eseménysort öleli fel, mint amely a későbbi eljárás tárgya, ez utóbbi eljárás lefolytatására nincs törvényes lehetőség. Szükséges tehát a két történeti esemény jogi értelemben vett azonossága, mert eltérő történeti esemény nem zárja ki az újabb eljárás lefolytatását. Így a tettazonosság két történeti eseménysorozat azonosságát, az ítélet és a vád viszonyában pedig azt a követelményt jelenti, hogy a vád és az ítélet ugyanarra a történeti eseményre vonatkozzék, a vád és a jogerős ítélet tényei azonosak legyenek. Amennyiben a jogerős ítélet azokon a tényeken alapul, amelyeket utóbb a vád magában foglal, a tettazonosság feltételei fennállnak, ellenben ezek hiányoznak, ha az ítélet olyan tények megállapítását nem tartalmazza, amelyek miatt vádat emeltek.
A tettazonosság kapcsán az ítélkezési gyakorlat csak azt követeli meg, hogy a vád és az ítélet ugyanazt az eseménysorozatot és eredményt rögzítse, de nem jelenti, hogy a vád és az ítélet tényállása a legapróbb részletekig egyező legyen.
A többszörös eljárás tilalmával összefüggésben lefolytatott jogalkalmazói vizsgálatok során nem a bűncselekmény-fogalom a mérvadó, hanem az adott történeti tényállásnak, azaz az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő körülmények együttesének az azonossága minősül irányadó szempontnak, függetlenül a tényállás jogi minősítésétől vagy a védett jogi tárgytól. Ebből következően a történeti tényállás azonosságának végérvényes mérlegelése a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság feladata, amelynek arról kell határoznia, hogy a történeti tényállás egymáshoz időben, térben és tárgyuk szerint elválaszthatatlanul kötődő cselekmények együttesének minősül-e. Ezen összevetést az újabb eljárás tárgyául és a további jogerős ítélet alapjául szolgáló ténybeliség között kell tehát elvégezni, ebből a szempontból a történetileg lejátszódó eseménysor azonossága a lényeges.
Az anyagi jogerő fentiek szerint részletezett kizáró hatása tehát olyan tényekre érvényesül, amelyeket a bíróság a korábbi ítéletben ténylegesen elbírált, lehetséges viszont az új eljárás olyan tények alapján, amelyek kívül álltak a korábban már elbírált történeti eseménysorozaton.
A tettazonosságnak fentiek szerinti eljárásjogi értelme nem azonos az anyagi büntetőjogi egység fogalmával, vannak olyan cselekmények, amelyek a büntetőjogi egység kereteit szétfeszítve halmazati viszonyban állnak egymással, mégis esetükben a tettazonosság is megállapítható, egy egységes történeti eseményhez tartoznak. A bírói gyakorlat az egység és többség közötti megkülönböztetés anyagi jogi kereteit használja fel a kizáró hatás terjedelmének megítélésénél.
A 6/2009. számú BJE határozat értelmében, amennyiben a bíróság a vád tárgyává tett és a bűncselekmény egységébe tartozó cselekményt jogerősen elbírálta, határozata e bűncselekmény tekintetében res iudicatát eredményez. Nincs helye újabb vádemelésnek olyan részcselekmény miatt, amely a már elbírált bűncselekmény egységébe tartozik, de nem képezte a jogerős határozatban megállapított tényállás részét. A későbbi eljárás tárgyául szolgáló egyes részcselekmények újabb elbírálását tehát a korábbi elbírálás jogereje megakadályozza. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az egységbe tartozó egyes részcselekményeket csak egységesen lehet elbírálni, az egyes részcselekmények tárgyában külön ítélet nem hozható.
Amennyiben a jogerős ítélet meghozatala előtt véghezvitt, de utóbb ismertté vált cselekmény a már az ítéletben megvizsgált és elbírált cselekménnyel együtt beletartozik egy egységes bűncselekmény fogalmába, mint amilyen a természetes és a folytatólagos egység esete, akkor a jogerős ítélet általában ezt az újonnan felderített cselekvést is magában foglalja, és ez a terhelt másodszori elítélését megakadályozza. Bűncselekményi többség esetében azonban a jogerőre emelkedett ítélet, amely a halmazatba tartozó egy vagy több bűncselekmény tekintetében döntött, már nem zárja ki ugyanannak a személynek olyan más bűncselekményben való büntetőjogi felelősségre vonását, amelyet a jogerős ítélet még nem értékelt.
Amennyiben ugyanannak az elkövetőnek egy cselekménye több bűncselekményt valósít meg, a bíróság viszont csak az egyikben állapította meg a terhelt bűnösségét, az ítélet jogereje a másik bűncselekményben való bűnösség megállapítását célzó újabb büntetőeljárást a Be. 4. § (4) bekezdése szerint kizárja.
Ha pedig a korábbi ügyben hozott ítélet jogerőre emelkedése után derülnek ki olyan tények, amelyek egy korábbi bűncselekmény megállapítását indokolják, perújításnak van helye.
Jelen ügyben a másodfokon eljárt bíróság helytállóan rögzítette, hogy a IV. r. vádlottnak a jogerős német ítéletben részletezett cselekményei 2010. szeptember 10-től 2014. október 14. napjáig terjedő időszakra tehetőek, a magyar vádirat, illetőleg az elsőfokú ítélet tényállása szerinti cselekményeket pedig a terhelt 2014. szeptember 1. és 2014. október 1. napja között valósította meg. Azok tehát azonos időszakra esnek, ezen túlmenően a német ítélet az elkövetési magatartást oly módon rögzítette, amelyből nyilvánvaló, hogy a terhelti cselekmény a magyar-osztrák és az osztrák-német határokon történő átlépéssel valósult meg. A magyar vádirat és az elsőfokú ítélet szerint migráns személyek Budapestről P.-be történő szállítása és annak útvonala, egy esetben pedig a használt gépjármű típusa is megegyező volt. A törvényszék a büntető anyagi jogszabályok és az ahhoz kapcsolódó töretlen ítélkezési gyakorlat alkalmazásával okszerűen állapította meg, hogy a IV. r. vádlott mind a jogerős német ítélettel, mind a nem jogerős magyar elítéléssel érintett körben azonos cselekményt követett el. Gépkocsival a határátlépéshez szükséges okmányokkal nem rendelkező harmadik országbeli állampolgárokat szállított pénzbeli ellenszolgáltatás fejében. Az ítélőtábla osztotta a másodfokú bíróság jogi álláspontját a tekintetben is, miszerint a tettazonosságot nem zárja ki, hogy a német ítélet nem szól a migráns személyek szállításának szervezettségéről, a cselekmény bűnszervezetben elkövetettségéről, a IV. r. vádlotti magatartás mások tevékenységéhez történő kapcsolódásának mikéntjéről. Alapvetően ugyanis a IV. r. vádlott ugyanazzal az elkövetési magatartással valósította meg a bűncselekményt mind a német ítéletben elbírált 7, mind a magyar vád szerinti 6 esetben, függetlenül attól, hogy az egyes szállítások pontos időpontjai, az azzal érintett személyek és gépjárművek nem teljesen azonosak, egymást kiegészítő jellegűek és az összességüket magában foglaló elkövetés részcselekményeinek minősülnek. A IV. r. vádlott fenti két határozattal elbírált részcselekményei a folytatólagosság törvényi egységébe tartoznak, az egységbe tartozó egyes részcselekményeket pedig csak egységesen lehet elbírálni, a fentebb részletezettek okán az egyes részcselekmények tárgyában külön ítélet nem hozható.
Az elsőfokú bíróság jogi indokolásában, illetőleg az ügyészi fellebbezésben és a fellebbviteli főügyészségi átiratban részletezett körülmények nem változtatnak azon a tényen, hogy a Magyarországon vád tárgyává tett, 2014 szeptemberében elkövetett 6 részcselekmény pontosan illeszkedik a jogerős német tagállami ítéletben elbírált 2014 szeptemberében és októberében megvalósított bűncselekményrészek elkövetési magatartásába és időszakába. Mind a külföldi ítélet, mind a magyar vádirat és elsőfokú ítélet szerinti tényállás több részcselekményből álló, de törvényi egységet képező bűncselekményt ró a IV. r. vádlott terhére. Ezek lényegileg egymást követő napokon, egymást kiegészítő jelleggel azonos elkövetési körülmények között zajlottak. A p.-i ítéletben elbírált bűncselekmény egység részét képező részcselekmények mellett a magyar vád és elsőfokú elítélés szerinti, azonosnak tekintendő cselekmények miatt vádemelésnek és a részcselekmények önálló elbírálásának a 6/2009. BJE jogegységi határozat értelmében nincs helye.
Az ítélőtábla álláspontja szerint a másodfokon eljárt bíróság a fentiekre figyelemmel helyesen állapította meg, hogy a külföldi jogerős elítélés tényállása teljes egészében lefedi, sőt túlterjed az új vád ténybeliségén, annak tárgyi terjedelme azonosnak tekintendő, a terhelt személye pedig egyértelműen ugyanaz. Következésképpen a vád tárgyává tett cselekmény ítélt dolognak minősül, ezért a Be. 4. § (7) bekezdésében megjelölt büntetőeljárási akadály áll fenn, ilyen módon a Be. 4. § (7) bekezdésében foglaltakra, a Be. 567. § (1) bekezdés b) pontjában részletezettekre figyelemmel a Be. 607. § (1) bekezdése alapján törvényesen került sor a IV. r. vádlott tekintetében az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére és vele szemben a 2 rb. embercsempészés bűntette miatt indult büntetőeljárás megszüntetésére, egyúttal vele szemben a vagyonelkobzásra vonatkozó elsőfokú rendelkezés mellőzésére.
A fentiekre figyelemmel – miután az előterjesztett fellebbezést az ítélőtábla alaptalannak ítélte és egyébként az ítéletet nem kellett hatályon kívül helyezni, sem megváltoztatni – a harmadfokú bíróság a másodfellebbezéssel támadott másodfokú ítéletet – tanácsülésen eljárva – a Be. 623. § alkalmazásával helyes indokai alapján helybenhagyta.
(Győri Ítélőtábla Bhar.II.77/2020/4.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás