BÜ BH 2021/37
BÜ BH 2021/37
2021.02.01.
A semmisség – bár (mint minden jogintézmény) formalizált – tartalmát tekintve nem csupán hatálytalanítás, érvénytelenítés, hanem többletjelentéssel bír, különben egyszerűen besorolható lenne a jogalkalmazás hibajavító (perjogi) intézményei közé.
Különbség van aközött, hogy egy ítélet mégoly súlyos fogyatékosságai ellenére jogi értelemben ítéletnek tartható, s ehhez képest adekvát perjogi válasz a hatályon kívül helyezése, és aközött amikor az ítélet olyan súlyos fogyatékosságban szenved, hogy jogi értelemben nem volt ítélet (iudicium non existens). A semmisségi törvény rendelkezése (rendeltetése), illetve a semmisséget megállapító (igazoló) bírósági határozat azt jelenti, hogy az adott elítélést (bírósági ténykedést) olyannak kell tekinteni, mintha nem is lett volna.
A semmisség szükségszerű eszköz a korábbi jog, nem csupán az utókor számára elfogadhatatlan, hanem valójában minden időben tarthatatlan érvényesülésével, alkalmazásával szemben.
A hatályon kívül helyezett ítélet rossz ítélet, a semmis ítélet viszont nem ítélet. A semmisség folytán az ilyen ítélet megfosztódik az intézményes hivatali minőségétől. Meghozatala mint magatartás a nyers erő és nem a jog kategóriájába tartozik.
Ha az elítélés semmis, akkor az nem csupán azt jelenti, hogy az ügyet rosszul (hibásan) fejezték be, hanem azt, hogy el se kellett volna kezdeni. E tekintetben (illetve épp ezért) közömbös, ha egy ilyen ítéletnek az érintett személy esetében van felmentő rendelkezése is. A 2000. évi CXXX. törvény – amint elődei – az elítélést, vagyis a jogerős (ekként első- és másodfokú) ítélet egészét, beleértve a tényállás-megállapítást is, semmisnek mondta ki [2000. évi CXXX. tv. 1. §, 2. § (1)–(2) bek.].
[1] A legfőbb ügyész semmisség igazolását indítványozta Havrilla Béláné (szül. Sticker Katalin), Neumann Tivadar és Máté Ferenc esetében a Budapesti Fővárosi Bíróság népbírósági tanácsa T.Nb.XI.8046/1958-2. számú, valamint a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának népbírósági tanácsa T.Nbf.I.5/1959/2. számú elítélése vonatkozásában.
[2] Indokai szerint a semmisség alapja az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló – és a 2016. évi LVI. törvénnyel módosított – 2000. évi CXXX. törvény 1. §-a. E törvény 1. §-a a rögtönbíráskodásban, a gyorsított eljárásban és a népbírósági tanács előtti eljárásokban történt elítélések semmisségét mondta ki, ha az elbírált cselekménynek a forradalom és szabadságharc céljával, eszmeiségével való azonosulása állapítható meg. A semmisségi törvény ezen feltételei jelen esetben, valamennyi érintett tekintetében maradéktalanul megállapíthatók. A 2000. évi CXXX. törvény rendelkezései szerint, amennyiben az ítélet a terhelt bűnösségét olyan bűncselekményekben állapította meg, amelyek a forradalom és szabadságharc céljaival azonosságot mutatnak, úgy a Kúria az elítélés semmisségéről igazolást ad ki.
[3] A legfőbb ügyész által hivatkozott elítélések a következők.
A Budapesti Fővárosi Bíróság népbírósági tanácsa az 1958. július 23. napján meghozott T.Nb.XI.8046/1958-2. számú és – a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának népbírósági tanácsa T.Nbf.I.5/1959/2. számú határozata folytán – 1959. február 24. napján jogerős ítéletével bűnösnek mondta ki
– Havrilla Bélánét ln. Sticker Katalint (született Esztergomban, 1932. december 26-án, anyja neve Vodicska Katalin),
– Neumann Tivadart (született Budapesten, 1929. február 4-én, anyja neve Elinczfeld Ilona),
– Máté Ferencet (született Budapesten, 1935. március 10-én, anyja neve Hermann Ilona).
[4] Havrilla Bélánét (szül. Sticker Katalint) a népköztársaság megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel bűntette, részben tettesként, részben bűnsegédként elkövetett, számszerűleg meg nem határozható, többrendbeli gyilkosság bűntette, részben tettesként, részben bűnsegédként elkövetett, számszerűleg meg nem határozható, többrendbeli gyilkosság bűntettének kísérlete, társadalmi tulajdon sérelmére ismételten és bűnszövetkezetben elkövetett lopás bűntette, 3 rendbeli tolvajszövetségben, közveszély színhelyén és fegyveresen elkövetett lopás bűntette és 1 rendbeli csoportosan és fegyveresen elkövetett magánlaksértés bűntette miatt.
[5] Neumann Tivadart a népköztársaság megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel bűntette, bűnsegédként elkövetett, számszerűleg meg nem határozható rendbeli gyilkosság bűntettének kísérlete, társadalmi tulajdon sérelmére bűnszövetkezetben elkövetett sikkasztás bűntette és 2 rendbeli orgazdaság bűntette miatt.
[6] Máté Ferencet a népköztársaság megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel bűntette, 3 rendbeli lopás bűntette, 7 rendbeli éjjel, több személy által, fegyveresen végrehajtott magánlaksértés bűntette és 1 rendbeli fegyveresen végrehajtott személyes szabadság megsértésének bűntette miatt.
[7] Ezért Havrilla Bélánét (szül. Sticker Katalint) halálbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra;
Neumann Tivadart életfogytig tartó börtönbüntetésre, egyes jogaitól 10 év eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra;
Máté Ferencet 8 év börtönbüntetésre, egyes jogaitól 8 év eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra
ítélte.
[8] Havrilla Béláné szül. Sticker Katalin halálbüntetését 1959. február 26. napján végrehajtották.
[9] A Kúria a legfőbb ügyész indítványa alapján, a 2000. évi CXXX. törvény 2. § (2) bekezdés c) pontja szerint nyilvános ülést tartott.
[10] A nyilvános ülésen a legfőbb ügyész képviselője az indítványt fenntartotta és az abban foglaltakkal egyező tartalommal szólalt fel. Az ügyben a – Havrilla Béláné (szül. Sticker Katalin), Neumann Tivadar és Máté Ferenc érdekében eljáró – védő a legfőbb ügyész indítványához csatlakozott.
[11] A legfőbb ügyész semmisség megállapításának igazolása iránti indítványa – valamennyi érintett személy tekintetében – alapos.
[12] A legfőbb ügyész az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000. évi CXXX. törvényre hivatkozott.
[13] A 2000. évi CXXX. törvény 2001. január 4-én lépett hatályba, hatálybalépésétől kezdve változatlan szövegű 1. §-a szerint:
„Semmisnek tekintendő az 1956. évi 28. törvényerejű rendelettel és az 1956. évi 32. törvényerejű rendelettel bevezetett rögtönbíráskodásban, továbbá az 1957. évi 4. törvényerejű rendelettel bevezetett gyorsított eljárásban, valamint az 1957. évi 25. és az 1957. évi 34. törvényerejű rendelettel felállított népbírósági tanács előtti eljárásban – a forradalom és szabadságharc céljával, eszmeiségével való azonosulásra tekintettel – a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésbe hozott cselekmény miatt történt elítélés.”
[14] A 2000. évi CXXX. törvény 2. § (1) bekezdését a 2016. évi LVI. törvény 1. § (1) bekezdése módosította; a 2016. június 16-ától kezdődő hatállyal megállapított szövege a következő:
„Az elítélés a törvény alapján semmis, amelynek igazolása a Kúria hatáskörébe tartozik”.
[15] A semmisség megállapításának, illetve igazolásának minden törvényi feltétele adott.
[16] A 2000. évi CXXX. törvény 1. §-a alapján a semmisség (törvény erejénél fogva beálltának) együttes feltétele, hogy
– az elítélés valamely, a törvényben felsorolt jogszabály alapján folyt eljárásban történt, és
– az elítélés a felrótt cselekményt összefüggésbe hozta a forradalom és szabadságharc céljával, eszmeiségével való azonosulással.
[17] Az iratokból megállapítható, hogy valamennyi érintett személy büntetőügyében a Budapest Főváros Ügyészsége vádirata alapján, és indítványára első fokon, az 1957. évi 34. tvr. 4. § (1) bekezdése szerinti hatáskörben a Budapesti Fővárosi Bíróság népbírósági tanácsa, illetve másodfokon a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának népbírósági tanácsa járt el és hozott ítéletet.
[18] A semmisség másik törvényi feltételét – értelemszerűen – az ítélet indokolása tartalmazza.
[19] Ez jelen ügyben – amint arra a legfőbb ügyész indítványa is utal – különösebb magyarázatot nem igényel.
[20] A népköztársaság megdöntésére irányuló mozgalomban tevékeny részvétel által elkövetett bűntett vádja, illetve felrovása, továbbá a perbe fogott személyek cselekményei teljes mértékű azonosulást jelentenek az 1956. évi forradalom és szabadságharc céljaival, eszmeiségével. Perbefogásuk oka épp ez volt.
[21] Rámutat a Kúria, hogy a felrótt cselekménynek a forradalommal és szabadságharccal összefüggésbe hozása „nem más mint a politikai koncepció ítéletben való megfogalmazása”. Ez „az ítéletből kiolvasható értékelés a kiindulópont”. „Az elkövetésnek a forradalommal való összefüggése pedig nyilvánvalóan a forradalom érdekében, a forradalom célját szolgáló magatartást jelent” (2000. évi CXXX. törvény általános, és 1. §-ához fűzött indokolása).
[22] Mindemellett (illetve ezzel összhangban) a 2000. évi CXXX. törvény értelmében a semmisség indoka, hogy a törvényben felsorolt jogszabályok „olyan környezetet alkottak, amelyben nem voltak adottak a pártatlan, illetve elfogulatlan jogalkalmazás felté-telei. A „különleges” eljárási szabályok alkalmazása esetén eleve reménytelen volt annak helyzete, akinek cselekményét a forradalommal összefüggésbe hozva bírálták el.
[23] Ebben a jogi környezetben az elítélés szükségképpen elfogult volt. Ezért nincs annak jelentősége, hogy konkrétan mely törvényi tényállás miatt történt az elítélés. Annak van jelentősége, hogy az elítélés a felrótt cselekményt a forradalommal összefüggésben elkövetettnek tekintette-e” (2000. évi CXXX. törvény általános indokolása).
[24] Ehhez képest nyilvánvaló, hogy az összefüggésbe hozás törvényi feltételének nem csupán az felel meg, ha az összefüggés egyenesen következik a vádlott magatartásából. Elegendő, ha csupán az ítélet vont erre következtetést.
[25] Jelen ügyben a perbe fogott személyek forradalommal kapcsolatos magatartása kapcsán az ítélet tartalma nem hagy kétséget, hogy az eljárt népbírósági tanács a perbe fogott személyeknek felrótt bűncselekmények elkövetését
– a forradalommal összefüggésbe hozta,
– a forradalom érdekében állónak tartotta, s mindezt
– mint politikai veszélyt jelentő körülményt vette figyelembe.
[26] A 2000. évi CXXX. törvény – egyezően a korábbi semmisségi törvényekkel – az elítélést, vagyis a jogerős (ekként első- és másodfokú) ítélet egészét, beleértve a tényállás-megállapítást is, semmisnek mondta ki. A törvényi feltételek teljesülése esetén az elítélés, vagyis a bűnösség megállapítása és a büntetés kiszabása a törvény erejénél fogva semmis. A Kúria deklaratív határozatában pedig igazolja a törvény alapján bekövetkezett semmisséget. A semmisség visszamenőleges (ex tunc) hatállyal, a semmis elítélés megtörténtével, mint semmisséget kiváltó tény bekövetkeztével egyidejűleg állt be. Így válik egyértelművé, hogy a semmis ítélet olyan, mintha nem is hozták volna meg.
[27] A semmisség – bár (mint minden jogintézmény) formalizált – tartalmát tekintve nem csupán hatálytalanítás, érvénytelenítés. Többletjelentéssel bír. Különben egyszerűen besorolható lenne a jogalkalmazás hibajavító (perjogi) intézményei közé.
[28] Az eljárási törvény nem – a korabeli és a hatályos sem – használja a „semmisség” kifejezést, helyette hatályon kívül helyezésről rendelkezik, ha súlyos eljárási vagy anyagi törvénysértés történt.
[29] Különbség van azonban aközött, hogy egy ítélet mégoly súlyos fogyatékosságai ellenére jogi értelemben ítéletnek tartható, s ehhez képest adekvát perjogi válasz a hatályon kívül helyezése, és aközött amikor az ítélet olyan súlyos fogyatékosságban szenved, hogy jogi értelemben nem volt ítélet (iudicium non existens).
[30] A kettő közötti különbözőség abban fogható meg, hogy nyilvánvalóan nem lehet jogi értelemben ítéletnek tartani azt a döntést, aminek meghozatala, amihez vezető eljárás kimenetele eleve esélytelenné teszi a perbe fogottat.
[31] A semmisségi törvény rendelkezése (rendeltetése), illetve a semmisséget megállapító (igazoló) bírósági határozat azt jelenti, hogy az adott elítélést (bírósági ténykedést) olyannak kell tekinteni, mintha nem is lett volna.
[32] A semmisség szükségszerű eszköz a korábbi jog, nem csupán az utókor számára elfogadhatatlan, hanem valójában minden időben tarthatatlan érvényesülésével, alkalmazásával szemben.
[33] A hatályon kívül helyezett ítélet rossz ítélet, a semmis ítélet viszont nem ítélet. Épp ez a semmisség gyakorlati lényege: a semmis döntés ítélet néven, illetve címén nem maradhat meg az ítéletek sorában. A semmisség folytán az ilyen ítélet megfosztódik az intézményes hivatali minőségétől. Meghozatala mint magatartás a nyers erő és nem a jog kategóriájába tartozik.
[34] „A semmisségi törvény természetéből adódik, hogy elszakad az elkövetés és elbírálás idején hatályban volt pozitív jogtól. Utóbbi fölé egy más, új jogi értékrendet helyez. A semmisségi törvénnyel az ítélet a jogalkotó értékrendje szerint mérettetik meg és ezen alapulóan tekintendő nem létezőnek. Nem szorosan vett tételes jogon nyugvó, jogértelmezési, jogdogmatikai megalapozású kritika vezet tehát semmisségi törvény megalkotásához, hanem csakis külső szempont: a jogalkotó értékrendje” (2000. évi CXXX. törvényhez fűzött általános indokolás; Király Tibor: A három semmisségi törvény jogi természete – és a negyediké; Szemelvények ötven év büntetőjogi és más tárgyú tanulmányaiból; ELTE-ÁJK Bp. 2005. 223-230. o.).
[35] A hatályos semmisségi törvények a következők:
– az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 1989. évi XXXVI. törvény (kihirdetésének és hatálybalépésének napja 1989. november 1.)
– az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról szóló 1990. évi XXVI. törvény (kihirdetésének és hatálybalépésének napja 1990. március 31.)
– az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt el-ítélések semmissé nyilvánításáról szóló 1992. évi XI. törvény (kihirdetésének és hatálybalépésének napja 1992. március 9.)
– az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000. évi CXXX. törvény (kihirdetésének napja 2000. december 20., hatálybalépésének napja 2001. január 4.); és az ezt módosító
– az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000. évi CXXX. törvénynek a semmisség igazolása iránti eljárás hatékonyabb működése érdekében szükséges módosításáról szóló 2016. évi LVI. törvény (kihirdetésének napja 2016. június 8., hatálybalépésének napja 2016. június 16.).
[36] A semmisségi törvények nem egymás konkurensei, nem állnak versengő viszonyban. Amint azt a 2000. évi CXXX. törvény 3. §-ához fűzött indokolás is tartalmazza, az újabb semmisségi törvény „nem az eddigi semmisségi jogalkotás mögött meghúzódó szándék megváltozását, hanem kiegészítését célozza. Másról van szó, mint a korábbiakban, ám az előfordulhat, hogy egy elítélés több semmisségi törvény alapján is minősülhet. Ez esetben nyilván azt kell figyelembe venni, ami a semmisség szempontjából a legtágabb körben érvényesíthető”.
[37] Nyilvánvalóan a semmisségi igény legtágabb terjedelmű érvényre jutását jelenti, ha annak feltétele – a felrótt cselekmény mibenlététől függetlenül – önmagában a cselekmény perbevitelének eljárási módja és a cselekménynek a forradalommal összefüggésbe vonása.
Ebben jelent mást, többet a 2000. évi CXXX. törvény szerinti semmisség az 1989. évi XXXVI. törvénynél.
[38] A 2000. évi CXXX. törvény szabályozási szándéka annak a felismerésnek eredménye, miszerint „a pusztán anyagi jogi rendelkezések minősítéséből kiinduló semmisségi szabályozás révén ugyanis soha nem lehet eljutni oda, hogy az eljárásjogi környezet által determinált jogtalanságot is orvosolni lehessen”.
„Az 1956. évi forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás politikai szándéka megtervezett szempontok alapján használta fel az ítélkezést. Ezt világosan kifejezi a forradalom leverését követően alkotott »különleges« eljárási szabályok sora. Ezek közé tartozik:
A rögtönbíráskodásról szóló 1956. évi 28. törvényerejű rendelet, illetve az ezt kiegészítő 1956. évi 32. számú törvényerejű rendelet, amelyek 1956. december 11., illetve 1956. december 13. napjától 1957. no-vember 3. napjáig voltak hatályban.
A gyorsított büntetőeljárás szabályozásáról szóló 1957. évi 4. törvényerejű rendelet, amely 1957. január 15. napjától 1957. július 3. napjáig volt hatályban.
A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának felállításáról és eljárásának szabályozásáról szóló 1957. évi 25. törvényerejű rendelet, amely 1957. április 6. napjától 1957. július 3. napjáig volt hatályban.
A népbírósági tanácsokról és a bírósági szervezet, valamint a büntetőeljárás egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló 1957. évi 34. törvényerejű rendelet, amely 1957. június 15. napjától, illetve egy részében 1957. július 3. napjától 1961. április 16. napjáig volt hatályban.
[39] A hivatkozott jogszabályok preambulumaiban az akkori jogalkotó folyamatosan számot adott a politikai leszámolási igény meglétéről és alakulásáról, ami világosan mutatja e jogi normák keletkezésének célját.
[40] A »különleges« eljárási szabályok olyan környezetet alkottak, amelyben nem voltak adottak a pártatlan, illetve elfogulatlan jogalkalmazás feltételei. A »különleges« eljárási szabályok alkalmazása esetén eleve reménytelen volt annak helyzete, akinek cselekményét a forradalommal összefüggésbe hozva bírálták el. Ebben a jogi környezetben az elítélés szükségképpen elfogult volt.
Ezért nincs annak jelentősége, hogy konkrétan mely törvényi tényállás miatt történt az elítélés. Annak van jelentősége, hogy az elítélés a felrótt cselekményt a forradalommal összefüggésben elkövetettnek tekintette-e. A törvény nem tesz mást, mint ez utóbbi – egyébként az egyes ítéletekből kiolvasható – értékelést kiindulópontnak veszi. A törvény tehát nem utólagos körülményt állít a középpontba, hanem olyan tartalmat, amely az elítéléskor az akkori értékrend szerint meghatározó volt. Ehhez, az ítélkezésbe kívülről bevitt tartalomhoz szolgált eszközül a »különleges« szabályokkal megadott eljárási forma” (2000. évi CXXX. törvényhez fűzött általános indokolás).
[41] Ha az elítélés semmis, akkor az nem csupán azt jelenti, hogy az ügyet rosszul (hibásan) fejezték be, hanem azt, hogy el se kellett volna kezdeni. E tekintetben (illetve épp ezért) közömbös, ha egy ilyen ítéletnek az érintett személy esetében van felmentő rendelkezése is. A 2000. évi CXXX. törvény – amint elődei – az elítélést, vagyis a jogerős (ekként első- és másodfokú) ítélet egészét, beleértve a tényállás-megállapítást is, semmisnek mondta ki.
[42] A semmis elítélés esetében mindig felmerül, hogy az nem más mint hatalommal visszaélés. Ehhez képest pedig a Kúria indokoltnak látta mindazt a konkrét körülményt rögzíteni, ami alapján egyértelmű, hogy a semmisség indoka nem csupán elvont, általános elvárások, követelmények megsértésével megvalósult perjogi fogyatékosság, hanem konkrét leszámolási igény perjogi keretbe foglalása.
[43] Így válik felróhatóvá az olyan magatartás, ami Budapest belterületén
– 1956. október 23-án a „szovjet egységek elleni támadás”, „szovjet csapatok elleni támadás”,
– 1956. október 25-én a „szovjet egységek elleni támadás,
– 1956. október 26-án a „szovjet karhatalmi egységeket támadása”, „szovjet páncélosokat támadás”,
– 1956. október 27-én a „szovjet lőszert szállító kocsi kilövése”,
– 1956. október 28-án a „szovjet egységeket támadás”, „szovjet alakulatot támadás”.
[44] Szintén ehhez képest lesz uraló szempontja az elítélésnek, miszerint
„a vádlottak által elkövetett cselekmények társadalomveszélyessége a legmagasabb rendű. Valamennyien részesei voltak annak a galád támadásnak, amelyet az ellenforradalom oly hosszú időn keresztül szervezett, majd 1956. október 23-án az egész szocialista társadalom és a népköztársaság ellen kirobbantott. [...] Az ellenforradalom támadásai egyformán érték a magyar haza polgárait és a szocializmust védő és immár másodszor súlyosan vérző szovjet haderőt. Az ellenforradalom támadásai az egész szocialista rendszert, a népköztársaságot és annak minden hívét megsemmisíteni akarta. Ehhez nyújtottak segédkezet a vádlottak s ezeknek cselekményei voltak azok, amelyeket a legkiemelkedőbb társadalom-veszé-lyességűnek kell megállapítani.”
[45] Az elítélés szerint a szovjet egység (azaz idegen haderő) ellenében Budapest belterületén fegyverrel harcoló nem hazafi, hanem a saját hazája ellen fogott fegyvert. Elárulta osztályát, a szocializmust építő társadalmat, hazáját.
[46] Ennélfogva – az ítélet szerint – az idegen haderő elleni, országhatáron belüli, az ország saját polgárai általi harc a haza elleni harc volt.
[47] Ez az értelmezés pedig – nyilvánvalóan – közömbös aziránt, amit a Kúria korábban (még mint Legfelsőbb Bíróság) két határozatában leszögezett. Eszerint Magyarországon
– 1956. október 23. napjával kezdődően nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés zajlott mindaddig, amíg a diktatúra fegyveres ereje a lakossággal szemben tevékenykedett, továbbá addig, amíg a Szovjetunió hadserege az országot november 4-én megszállta, miáltal az összeütközés nemzetközi jellegűvé vált (EBH 1999.82.);
– 1956. november 4-én a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió között – a szovjet támadás folytán hadüzenet nélkül – a IV. Genfi Egyezmény 2. Cikkében írt nemzetközi fegyveres összeütközés alakult ki (EBH 1999.83.).
[48] Mindkettő olyan – ténybeli – körülmény, ami eleve megkérdőjelezi a népbírósági tanács szerinti értelmezés törvényességét.
[49] Az állam nevében fellépett vádló hatalom a saját állami mivoltát legitimálta utólag a vádolással és az elítéléssel.
[50] Ez azonban nem volt más mint jogtalan hatalomgyakorlás, tehát hatalommal visszaélés, az ítélet pedig nem igazságszolgáltatás, hanem csupán ítélkezés útján megvalósított leszámolás a politikai ellenféllel.
[51] A politikai szándék érvényesítését szolgáló anyagi jogi értelmezéshez társult az ennek betartását, betartatását kiszolgáló eljárási jog egészen a végrehajtással bezárólag.
[52] A 2000. évi CXXX. törvény felsorolta azokat az eljárásokat, melyek szerinti szabályozás zárt körbe vonta a forradalomban kifejtett magatartás megítélését.
[53] Ezek sorába tartozik a népbírósági tanácsok felállítása.
A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának felállításáról és eljárásának szabályozásáról szóló 1957. évi 25. tvr., aminek preambuluma szerint a jogszabály célja
„Az ellenforradalmi bűntettek, valamint az állam rendje és a közbiztonság ellen elkövetett bűntettek miatt indított bűnügyekben a dolgozó nép érdekeinek megfelelő, egységes ítélkezés biztosítása”.
[54] A népbírósági tanácsokról és a bírósági szervezet, valamint a büntetőeljárás egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló (a 25. tvr.-t felváltó) 1957. évi 34. tvr., aminek preambuluma szerint:
„A gyorsított eljárás, valamint a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsának ítélkezése hatékonynak bizonyult a politikai indító okokból elkövetett, illetőleg politikai célzatú bűncselekmények elbírálása során. Ezért az ellenforradalmárok elleni további következetes küzdelem, az ellenforradalmi elemek végleges felszámolása, valamint általában a közrend és a közbiztonság fenntartása, a szocialista törvényesség további megszilárdítása érdekében – a dolgozók kívánságára – a fővárosi bíróságon és a megyei bíróságokon is indokolt a gyorsított eljárás szabályai szerint ítélkező népbírósági tanács felállítása.”
[55] A szabályozás politikai szándéka nyilvánvaló, amit a következő perjogi rendelkezések biztosítottak:
– a súlyosítási tilalom feladása [1957. évi 34. tvr. 16. § (2) bekezdés]
– a kegyelmi felterjesztés kizárása és rögtöni végrehajtás iránti intézkedés, ha a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa a halálbüntetésre ítéltet – egyhangúlag, vagy szótöbbséggel – nem ajánlja kegyelemre [1957. évi 34. tvr. 21. § (3) bekezdés].
[56] A hivatkozott rendelkezések különösebb magyarázatot nem igényelnek. A súlyosítási tilalom feladása és a kegyelmezés jog elvonása (leadása) külön-külön is eleve megalapozta az ilyen szabályozás kereteiben elítélés semmisségét.
[57] A korabeli alkotmány szerint a Népköztársaság Elnöki Tanácsának hatáskörébe tartozott a kegyelmezési jog gyakorlása [1949. évi XX. törvény 20. § (1) bekezdés k) pont]. A Magyar Államjog című 1956 végén megjelent egyetemi jegyzetnek e rendelkezéshez fűzött szövege szerint
„Halálbüntetés kiszabása esetén az ügy iratait a Legfelsőbb Bíróságon és az igazságügyminiszteren keresztül a legfőbb ügyész meghallgatása után – az elnöki tanácshoz minden esetben fel kell terjeszteni. Az elnöki tanácsnak a kegyelem tárgyában hozott döntéséig a halálos ítéletet nem lehet végrehajtani.” (Beér János – Kovács – István – Szamel Lajos Magyar Államjog ELTE ÁJK, Budapest 1956.).
[58] Mindemellett rámutat a Kúria a következőkre.
A háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezményekhez a magyar állam csatlakozott, azokat ratifikálta, s a hivatkozott Egyezmények kihirdetése is megtörtént 1954. november 26-án az 1954. évi 32. számú tvr.-el olyként, hogy az egyezmények 1955. február 3-án léptek hatályba.
[59] A polgári lakosság háború idején való védelméről szóló IV. Egyezmény 2. Cikke értelmében az Egyezmény alkalmazást nyer a két vagy több szerződő fél között bekövetkező megüzent háború, vagy minden más fegyveres összeütközés esetén, még ha hadiállapot fennforgását közülük valamelyik nem is ismeri el.
[60] Az Egyezmény alkalmazandó valamely szerződő fél területe egészének, vagy egy részének bármely megszállása esetén is még akkor is, ha ez a megszállás nem ütközik semmiféle katonai ellenállásba.
[61] A 4. Cikk rögzíti: „az egyezmény védelmében részesülnek azok a személyek, akik összeütközés vagy megszállás esetén bármely időpontban és bármely módon valamelyik szerződő fél vagy megszálló hatalom hatalmában vannak, amelynek nem állampolgárai”.
[62] A 6. Cikk szerint: „a jelen egyezményt a 2. Cikkben említett minden összeütközés vagy megszállás esetében annak kezdetétől fogva alkalmazni kell. Az összeütköző felek területén az egyezmény alkalmazása a katonai műveletek általános befejezésével ér véget. A megszállott területen a jelen egyezmény alkalmazása a katonai műveletek általános befejezésétől számított 1 év eltelte után ér véget”.
[63] A Hágában 1907. október 18-án létrejött – az 1913. évi XLIII. törvénycikk 1. § 4. pontjával kihirdetett – a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól szóló egyezmény mellékletét képező szabályzat III. részének 42. cikke akként rendelkezik, hogy: „megszállottnak kell tekinteni azt a területet, amely tényleg az ellenség hadseregének hatalmába került. A megszállás csupán azokra a területekre terjed ki, ahol ez a hatalom fennáll és gyakorolható.”
„Megállapítható, hogy 1956. november 4-én hajnalban a Szovjetunió hadseregének páncélos hadosztályai általános támadást indítottak mind Budapesten, mind vidéken, hogy érvényt szerezzenek a szovjet kormány és pártvezetés ama politikai döntésének, amely a – Nagy Imre miniszterelnök által vezetett – törvényes magyar kormány hatalomból történő elmozdítására és a magyar forradalom leverésére irányult.
E támadás egyes magyar katonai egységek és – főként – a nemzetőrséggé szervezett felkelők részéről fegyveres ellenállásba ütközött.
A szovjet csapatok katonai győzelmének eredményeként a harci cselekmények 1956. november 15-ig országszerte megszűntek, ezen időpontot követően tehát a katonai hadműveletek befejeződtek” (EBH 1999.83.).
Az ellenállás letörése után azonban a szovjet csapatok a városokból nem távoztak el – így 1956. november 14-től Budapestről sem –, hanem megszálló erőként ott állomásoztak, rendészeti és közigazgatási funkciókat is ellátva.
[64] Következésképpen 1956. november 4-én a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió között – a szovjet támadás folytán, hadüzenet nélkül – a IV. Genfi Egyezmény 2. Cikkében írt nemzetközi fegyveres összeütközés alakult ki.
[65] Erre pedig a 6. Cikk értelmében az Egyezményt az összeütközés kezdetétől fogva alkalmazni kell. Minthogy a katonai műveletek általános befejezését (1956. november hó 15. napját) követően Budapest megszállt terület maradt, az egyezmény alkalmazásának hatálya – a 6. Cikkben említett 1 évi időtartamra figyelemmel – változatlanul fennállt.
[66] Ez a helyzet azt is jelenti, hogy Budapest polgári lakossága a szovjet hadsereg, mint megszálló hatalom hatalmában volt, következésképpen az egyezmény védelme alá került.
[67] E védettség természetesen – mindaddig, amíg a megszállás ténylegesen fennállt – a szovjet erőkkel együttműködő, azokkal közös akciókat végrehajtó karhatalmistákkal szemben is érvényesült.
[68] Ehhez képest pedig jelentősége van annak, hogy a IV. Genfi Egyezmény 75. Cikke szerint
„A halálra ítélt személyektől sohasem lehet elvonni a kegyelemért folyamodás jogát. A halálbüntetés sohasem hajtható végre attól az időponttól számított hat hónap eltelte előtt, amely időpontban a halálos ítéletet helybenhagyó jogerős ítéletet vagy a kegyelem megtagadását tartalmazó határozatot a Védőhatalommal közölték.
Ez a hat hónapos határidő tüzetesen meghatározott esetekben, amikor is súlyos és válságos körülmények arra mutatnak, hogy a megszálló Hatalomnak vagy fegyveres erőinek biztonságát szervezett veszély fenyegeti, megrövidíthető; a Védőhatalmat azonban a határidő megrövidítéséről mindenkor tájékoztatni kell s mindenkor joga van arra, hogy a halálos ítéletekkel kapcsolatban a megfelelő időben az illetékes megszálló hatóságokhoz forduljon.”
[69] Kétségtelen, hogy Havrilla Béláné ln. Sticker Katalin (1959. február 24. napján jogerős ítélettel kiszabott) halálbüntetését 1959. február 26. napján végrehajtották.
[70] Kétségtelen, hogy
– a halálbüntetés esetében a kegyelmezési jog lehetősége nem volt biztosítva,
– halálbüntetések kiszabásakor nem állt fenn az országban olyan helyzet, ami a 75. Cikk 6 hónapos moratóriumának lerövidítését eredményezhette volna, amellett, hogy a 6 hónapos moratórium kezdete a kegyelmezési jog gyakorlásához is igazodó;
– az ENSZ Közgyűlés Tizenharmadik ülésszakán, a 787. teljes ülésen elfogadott 1312 (XI) számú, A magyarországi helyzetről szóló határozatának 5. pontja szerint a Közgyűlés
„elítéli Nagy Imre úr, Maléter Pál tábornok és más magyar hazafiak kivégzését”.
[71] Ekként a Kúria a 2000. évi CXXX. törvény 2. § (1)–(2) bekezdése szerint eljárva igazolta, hogy a 2000. évi CXXX. törvény 1. §-a alapján Havrilla Béláné szül. Sticker Katalin, Neumann Tivadar és Máté Ferenc tekintetében a Budapesti Fővárosi Bíróság népbírósági tanácsa T.Nb.XI.8046/1958-2. számú, illetve a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának népbírósági tanácsa T.Nbf.I.5/1959/2. számú ítélete semmis.
[72] A semmisség – értelemszerűen – ex tunc (visszamenőleges) hatállyal az elítélés megtörténtével, mint a semmisséget kiváltó tény bekövetkeztével egyidejűleg állt be. Az ítélet tehát olyan, mintha meg sem hozták volna. Az ilyen ítélet szemben áll a büntetőjog időtlen követelményével, aminek lényege, hogy a jog, így a büntetőjog is az igazság végett gyakorolható. Az igazság a joggal szemben kiperelhető.
(Kúria Bs. III. 1.476/2019.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás