BK ÍH 2021/68.
BK ÍH 2021/68.
2021.09.01.
I. A közúti közlekedés során, ha valamely ok felveti a személybiztonság sérelmének a lehetőségét, a fokozott figyelem, az akadály mibenlétének megfigyeléssel történő azonosítása elvárható. Ennek hiányában azonban ilyen magatartást tanúsítani nem kell.
II. A főváros egy belső kerületében éjszakai sötétségben az úttesten fekvő, önmentésre képtelen személy jelenlétére nem kell számítani, ezért egy erre utaló jellegzetességekkel nem rendelkező akadály látványának nem kell kiváltania a fokozott figyelés kötelezettségét [Btk. 235. § (1) bekezdés, (2) bekezdés b) pont; 8. §].
T. A. J. vádlottat a kerületi bíróság 2019. április 26. napján kihirdetett ítéletével bűnösnek mondta ki közúti baleset okozásának vétségében [Btk. 235. § (1) bekezdés, (2) bekezdés b) pont]. Ezért őt tíz hónap szabadságvesztésre ítélte, amelynek végrehajtását egy év hat hónap próbaidőre felfüggesztette. A vádlottat előzetes mentesítésben részesítette.
Az elsőfokú bíróság által megállapított és a másodfokú bíróság által kiegészített, valamint az ítélőtábla előtt folyt harmadfokú eljárásban helyesbített és kiegészített tényállás lényege a következő.
A vádlott 2015. március 22. napján 18 óra 53 perckor Budapesten az N. utcában a H. utca felől a G. út irányába vezette a személygépkocsit, derült időben, éjszakai sötétségben, működő közvilágítás mellett, száraz aszfalt felületű úttesten, gyér áramlású forgalomban. Az N. utca kétirányú, irányonként 1-1 forgalmi sávos mellékút, melynek forgalma a szintén kétirányú, irányonként 1-1 forgalmi sávos G. út forgalmának „Elsőbbségadás kötelező” közúti jelzőtáblával van alárendelve. A G. út és az N. utca kereszteződése előtt 9-13 méter távolságra a vádlott haladási iránya szerinti jobb oldalon egy ugyancsak G. útnak nevezett, egyenrangú út torkollik az N. utcába. Az N. utca a kereszteződés felé kissé emelkedik, az utat a kereszteződés előtt a vádlott haladási irányát tekintve bal oldalról átláthatóságot nem biztosító kerítés határolja. Ugyanekkor a G. út és N. utca kereszteződésében a G. út melletti, az úttesthez képest szintben kiemelt járda meghosszabbított vonalában, az N. utcai kereszteződési torkolatának 21,2 méter szélességét tekintve annak középrészétől balra az úttesten, a G. úttal párhuzamosan elhelyezkedve feküdt az oda ismeretlen körülmények között került Sz. Z. J. sértett. A vádlott a kereszteződést körülbelül 20 km/h sebességgel közelítette meg, előtte jármű nem haladt, a közvilágítással megfelelően ellátott azon útszakaszra, ahol a sértett feküdt a rálátást semmi nem akadályozta. A test az akadály megfigyelésével 15-20 méterről már felismerhető volt, illetve az, hogy az úttesten akadály van, már 25-30 méterről is látható volt. A sértettől mintegy kétméteres távolságra a járművezető előretekintése mellett a test láthatósága megszűnt, a részbeni észlelés csak határozott lefelé irányuló oldalra tekintés mellett volt biztosított.A vádlott a sértettől mintegy 25-15 méterre eső útszakaszon figyelmét jobbra, a betorkolló egyenrangú út forgalmának a felmérésére fordította, majd az úttorkolattól a sértett előtt mintegy 2 méterre történő megállás helyéig a fölérendelt út jobbról érkező forgalmára figyelt. A vádlott a 15-20 méteres távolságot – a lassulás mértékének a függvényében – 4-4,5 másodperc alatt, a 13 métert 2,5-3,5 másodperec alatt tehette meg. A vádlott a kereszteződéshez közelítve az észlelést nehezítő körülmények és a közlekedési helyzet által megkövetelt osztott figyelem miatt nem észlelte a földön fekvő akadályt, illetve ahhoz közelebb érve a testet. Ebből adódóan, amikor a kereszteződéshez érve, a sértett előtt megállt, hogy a G. út elsőbbségi forgalmát ellenőrizze, majd ezt követően balra kormányozva megkezdte a G. útra balra történő kanyarodást, járműve első kerekével áthaladt a sértett fején. Az ily módon a személygépkocsi alá bekerült sértettet a kanyarodó jármű 6 méteren keresztül vonszolta. A vádlott észlelte a testen történő áthaladás miatti rendellenes járműmozgást („huppanást”), a bal oldali járdára kormányozva a személygépkocsit megállította. A baleset következtében a sértett a nagy erejű, nyakszirt tájékon elsznvedett többszörös koponyaűri sérülések, keményburok alatti és lágyburok közti bevérzések, agyzúzódás, traumás agyvizenyő következtében a korházba szállítást követően a baleset napján 23 óra 10 perckor elhalálozott. A balesetben elszenvedett agyállományi sérülések és a halál között közvetlen ok-okozati összefüggés állapítható meg.
A vádlott és védője az ítélet ellen fellebbezést jelentett be a vádlott felmentése érdekében.
A jogorvoslatok folytán eljáró törvényszék, mint másodfokú bíróság 2021. január 8. napján kihirdetett ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta. A vádlottat az ellene közúti baleset okozásának vétsége miatt [Btk. 235. § (1) bekezdés, (2) bekezdés b) pont] emelt vád alól felmentette.
A törvényszék az ügydöntő határozatával szemben jogorvoslatot biztosított, az ügyészség a vádlott bűnösségének megállapítása és büntetés kiszabása érdekében másodfellebbezést jelentett be.
A fellebbviteli főügyészség átiratában az ügyészi fellebbezést fenntartotta, a védő a másodfokú határozat helybenhagyását indítványozta.
A sértett jogi képviselője a másodfokú bíróság ítéletére írásbeli észrevételt tett.
Ebben kiemelte a baleset helyszínével, az akadály és az emberi test észlelhetőségével kapcsolatos adatokat. Jogi meggyőződése szerint állást foglat az észlelés elmaradását befolyásoló, elvárt vezetői magatartás körébe tartozó cselekvésekről, azok időigényéről, az ez alapján megállapítható vádlotti észlelési késedelemről.
Összegző álláspontja szerint, a helyes döntés a vádlott bűnösségének a megállapítása, ezért a másodfokú ítélet ilyen irányú megváltoztatása indokolt.
A harmadfokú nyilvános ülésen az ügyész a fellebbezést fenntartotta.
Annak legfontosabb tartalmi elemeit, indokait és az elsőfokú bíróságéval egyező jogi érveit szóban is kiemelte.
A másodfokú ítélet megváltoztatását, a vádlott vád szerinti bűnösségének a kimondását, az elsőfokú ítéletben hozott jogkövetkezmények alkalmazását indítványozta.
A harmadfokú nyilvános ülésen a sértett jogi képviselője és a védő a benyújtott írásbeli észrevételében foglaltakat fenntartotta.
A harmadfokú nyilvános ülésen a vádlott az utolsó szó jogán megtartott felszólalásában sajnálatát fejezte ki a bekövetkezett balesetért. Abban azonban nem érezte magát bűnösnek, megítélése szerint az adott helyzetben elvárható kellő gondossággal járt el.
Hivatkozott a baleset idején fennálló kedvezőtlen észlelési feltételekre, a figyelmét lekötő, forgalmi helyzetből eredő kötelezettségeinek a teljesítésére.
Az ítélőtábla álláspontja szerint az ügyészség másodfellebbezése alaptalan.
A harmadfokú felülbírálat kereteit az eljárási kódex jelöli ki [Be. 618. § (1)–(4) bekezdés].
A felülbírálat első lépése az ügydöntő határozat alapjául szolgáló első-, illetve másodfokú bírósági eljárás perrendszerűségének a teljes körű vizsgálata, melynek során a fellebbviteli bíróság szabálysértést nem észlelt.
Kisebb eljárási hibát jelentett, hogy a másodfokú tárgyaláson nem történt meg az ügy előadása, és ezért nem érvénysültek az azzal kapcsolatos jogosultságok [Be. 601. § (1) bekezdés]. Elmaradt a vádlott figyelmeztetése is, amelyet a másodfokú eljárásban az első kihallgatás alkalmával meg kell ismételni. [Be. 185. § (1) és (2) bekezdés]. A figyelmeztetési kötelezettség irányadó akkor is, ha a másodfokon felvett bizonyítás keretében a bíróság nem a vádlottat hallgatja ki, hanem egyéb irányú bizonyítást végez, hiszen a terheltnek ezzel kapcsolatos észrevételezési joga tartalmazhat olyan közlést, ami bizonyítékként felhasználható [Be. 185. § (1) bekezdés c) pont, 183. § (1) bekezdés].
A perrendi szabálysértés a harmadfokú eljárásban nem volt kiküszöbölhető, mert az egyrészről elválaszthatatlanul a másodfokú eljáráshoz kötődik, másrészről bizonyításfelvételt kívánt volna, ami a harmadfokú eljárásban nem lehetséges [Be. 619. § (2) bekezdés]. Ugyanakkor az ítélőtábla a jelzett perrendi eltéréseket nem tekintette az eljárás érdemére kihatónak. A másodfokú bíróság az ügyészi átiratot, a védelmi fellebbezés írásbeli indokolását, a sértett jogi képviselőjének beadványát kézbesítette az érdekelteknek, így a másodfokú tárgyaláson jelenlévők ismerték azokat a tartalmakat, amire az ismertetés – további indítvány nélkül – kiterjed [Be. 596. § (1) bekezdés c) és d) pont]. A vádlott a szakértői véleményre észrevételt tett, abban azonban általa korábban is hivatkozott szempontokat ismételt meg.
A további felülbírálat a másodfokú bíróság ítéletének a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntésére és az ítéletnek azokra a részeire vonatkozik, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének a sérelmezett ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett [Be. 618. § (1) bekezdés a) pont]. Mivel jelen eljárásban az első- és másodfokú bíróság egyetlen vádlott egyetlen cselekményét bírálta el és az ellentétes döntés e cselekmény vonatkozásában a bűnösség kérdésére vonatkozott, ezért a másodfokú ítélet felülbírálata teljes körű volt.
A harmadfokú bíróság vizsgálta a tényállás megalapozottságát, ennek alapja az elsőfokú bíróság által megállapított és a másodfokú bíróság által megalapozottá tett tényállás volt. Vizsgálta azt is, hogy a tényállás másodfokú javításának a törvényi feltételei fennálltak-e. Amennyiben a tényállás továbbra is részben megalapozatlan, ezt a harmadfokú bíróság is orvosolhatja az első-, vagy másodfokú bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalma, vagy helyes ténybeli következtetés alapján, bizonyítás felvételének azonban a harmadfokú eljárásban már nincs helye [Be. 619. § (2) és (3) bekezdés].
Az ellentétes döntéssel érintett körben érvényesül annak a vizsgálata is, hogy a másodfokú bíróság teljesítette-e indokolási kötelezettségét az új bizonyítékok mérlegelése, vagy az újonnan levont következtetések tekintetében.
Helyesen ismerte fel a törvényszék, hogy a kerületi bíróság ítélete részben megalapozatlan, mert az elsőfokú bíróság nem tárta fel maradéktalanul a konkrét cselekményre vetítetten az észlelésre és a baleset elkerülésére vonatkozó valós időbeli adatokat. Ebből okszerűen következik, hogy azokat nem állapította meg, nem vonta a vizsgálata körébe és hiányos maradt a tényállás is [Be. 592. § (2) bekezdés a) és b) pont].
Az elsőfokú bíróság szem elől tévesztette a baleset releváns körülményeinek az időbeli rekonstruálásánál annak, az általa is megállapított ténynek a következményeit, hogy a vádlott a főút G. út forgalmával szemben őt terhelő elsőbbségadási kötelezettség teljesítése érdekében megállt. Vagyis a kereszteződés megközelítése a bizonyítás körében a korábban számítottnál hosszabb időt vett igénybe, illetve a baleset elkerülésére rendelkezésre álló időt nem kell csökkenteni sem a hárítás elhatározására, sem annak vezetéstechnikai kivitelezésére fordítandó idővel, hiszen ezek noha más okból, de korábban már teljesültek. Ezért módosult az az időtartam is, amelynek a felhasználása a büntetőjogi felelősség értékelése körében elsődleges fontosságú. Emellett szükséges volt tisztázni a tekintetváltás szokásos időigényét, valamint a szokatlan közlekedési körülmény felismerhetőségéhez szükséges többletidőt is.
A másodfokon elvégzett bizonyításfelvétel ezért szükséges volt. Az ítélőtábla nem osztotta a fellebbviteli főügyészségnek azt a véleményét, amely a másodfokon lefolytatott bizonyítást irrelevánsnak, indokolatlannak értékelte.
A másodfokú bíróság a szakértő tárgyaláson szóban előterjesztett véleményét hitelesnek találta. Ebből következően a felvett bizonyítás alapján törvényesen egészítette ki az elsőfokú ítéletben megállapított tényállást.
A megállapított tényállás a másodfokú bíróság kiegészítései és helyesbítései mellett azonban továbbra is részben megalapozatlan, mert kisebb mértékben hiányos és némileg eltér a másodfokú bíróság által lefolytatott bizonyítás eredményétől [Be. 592. § (2) bekezdés a) és c) pont].
A megalapozatlanság elsődlegesen abban jelentkezik, hogy a korábban eljárt bíróságok a vádlott magatartásaként – teljes mértékben irathűen, és e vonatkozásban a vádlotti vallomást elfogadva – pusztán a sértett észlelésének a hiányát rögzítették, noha az is pontosan megállapítható, hogy milyen tevékenységet végzett a vádlott az útkereszteződés megközelítése során. A harmadfokú bíróság ennek megállapítását alapvető jelentőségűnek tartotta.
További tényálláskorrekciót kívánt egyes rögzített adatok pontosítása, illetve a tényállás további releváns körülményekkel történő kiegészítése is.
A harmadfokú bíróság az első-, illetve a másodfokú bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok alapján a tényállást kiegészítette, illetve helyesbítette [Be. 619. § (3) bekezdés].
Ennek során nem tévesztette szem elől, hogy az elsőfokú bíróság azt rögzítette, hogy az „ítéleti tényállást a vádlott védekezésével szemben az egyéb rendelkezésre álló bizonyítékok alapján állapította meg”. Ezzel kapcsolatban azonban egyértelműen megállapítható, hogy az idézett eredményre vezető értékelés egyrészt a sértett halála és a vádlott által okozott baleset közötti okozati összefüggés vitathatóságával kapcsolatos vádlotti felvetésre reflektál, másrészt a jogi értékelés körébe tartozó, a felróhatósággal kapcsolatos vádlotti vélemény elvetését jelenti. Nem vonatkozik azonban a vádlott tényállításainak a hitelességére. Ezért a vádlott által szolgáltatott egyező tartalmú, más bizonyíték által nem cáfolt, észszerű kételyt nem támasztó, az elsőfokú bíróság által nem értékelt bizonyítékok adatainak tényállási rögzítése nem ütközik a felülmérlegelés tilalmába.
Ennek megfelelően a harmadfokú bíróság a másodfokú ítélet tényállásának helyesbítését és kiegészítését elvégezte
A harmadfokú bíróság osztotta a másodfokú bíróság jogi álláspontját a tekintetben, hogy az ismertetetteken túl a sértett baleset során keletkezett sérüléseivel, a baleset és a sértett halála közötti okozati összefüggés megállapításával kapcsolatban az elsőfokú bíróság megalapozott tényállást állapított meg. A megalapozott, törvényesen megindokolt tényállásrész irányadó a fellebbviteli eljárásban is [Be. 619. § (1) bekezdés].
A további felülbírálat alapja a harmadfokú korrekciókkal megalapozottá tett tényállás.
A megállapított tényállást megalapozó bizonyítékokra nézve a szükséges mértékben a bíróságok indokolási kötelezettsége teljesült.
Az ítélőtábla ezt követően vizsgálta a másodfokú bíróság bűnösség kérdésében hozott döntésének a helyességét.
Ennek során a következő jogszabályi rendelkezéseket, joggyakorlati iránymutatásokat, illetve a szükséges körben a bíróság által meghatározott szempontokat vette figyelembe.
Az adott eset kapcsán a büntetőtörvény „közúti baleset okozása"-ként megnevezett tényállása, illetve annak minősített esete vizsgálandó. Eszerint: Aki a közúti közlekedés szabályainak megszegésével másnak vagy másoknak gondatlanságból súlyos testi sértést okoz, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A büntetés egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény halált okoz [Btk. 235. § (1) bekezdés (2) bekezdés b) pont].
A törvényi tényállás értelmezése kapcsán szem előtt kell tartani, hogy az idézett törvényhely ún. kerettényállás, amelynek elkövetési magatartása a közúti közlekedési szabályok megszegése. A közúti közlekedés szabályain elsősorban a közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet (KRESZ), valamint az ehhez kapcsolódó egyéb jogszabályok rendelkezéseit kell érteni.
A bűncselekmény vonatkozásában a joggyakorlat kidolgozta a büntetőjogi felelősség elemzésének a lépéseit. „A törvényi szabályozásból következően a büntetőjogi felelősség megállapításának feltétele a közúti közlekedés szabályainak a vétkes megszegése; a szabályszegéssel okozati összefüggésben baleset, halál bekövetkezése és az, hogy az eredmény tekintetében az elkövető gondatlan bűnössége megállapítható legyen (BH 2006.41., BH 2018.3. [26.]).
Először tehát azt kell vizsgálni, hogy a baleset előzményeként a vádlott megsértette-e a közúti közlekedés valamely szabályát.
E körben elsődleges relevanciája a vádlott és a sértett viszonyában érvényesülő szabályoknak van, így a vádlott oldalán annak a rendelkezésnek, hogy: „Aki a közúti közlekedésben részt vesz, köteles úgy közlekedni, hogy a személy- és vagyonbiztonságot ne veszélyeztesse” [KRESZ 3. § (1) bekezdés c) pont első fordulat]. Az általános tartalmú rendelkezés a baleset-elhárítási kötelezettség, vagyis a más által előidézett közlekedési veszélyhelyzet elhárításával kapcsolatos normatív elvárás jogszabályi alapja. Megsértése esetén az elkövető büntetőjogi felelőssége megállapítható. Kiforrott a joggyakorlat ugyanis, hogy a „más által előidézett veszélyhelyzet elhárításának elmulasztása önmagában is alapul szolgálhat a járművezető büntetőjogi felelősségének megállapítására” (BH 2018.104., EBH 2011.2297.).
Ennek a szabálynak a megszegése képezi a vád tárgyát. E szabályszegés megállapíthatóságát értékelte eltérően az első-, illetve másodfokú bíróság. Vagyis jelen ügy tárgya elsődlegesen az idézett szabály betartásának vagy megszegésének a kérdése.
Az ítélőtábla emellett felhívja a figyelmet arra is, hogy a vizsgált kérdés szoros összefüggésben áll az egyéb, a vádlottat adott helyzetben terhelő kötelezettségek teljesítésével is.
A baleset-elhárítás kötelezettségét a közúti közlekedés szabálya közvetlenül nem fogalmazza meg. Azt egy általános tartalmú, elvi rendeltetéssel is bíró szabályból a joggyakorlat vezette le, és a joggyakorlat töltötte meg tartalommal. A tartalom a Kúria gyakorlatából alapvetően megismerhető, részkérdésekben azonban az eljáró bíróság egyedi normatív értékítélete is jelentőséghez juthat.
A baleset-elhárítási kötelezettséget más közlekedési résztvevő veszélyt keletkeztető közlekedési szabályszegése hozza létre, függetlenül attól, hogy a szabályszegés a másik résztvevő oldalán felróható-e. Ez a tartalom a kötelezettségszegés felróhatósága kapcsán idézett gyakorlati tételből – „más által előidézett veszélyhelyzet elhárításának elmulasztása” – is következik (BH 2018.104., EBH 2011.2297.).
Adott baleset kapcsán a vádlott baleset-elhárítási kötelezettségét a sértett objektív szabályellenes magatartása alapozza meg. A sértett a joggyakorlat szerint úttesten közlekedő gyalogosnak minősült. „A gyalogos köteles az úttesten késedelem nélkül átmenni és tartózkodni minden olyan magatartástól, amely a járművek vezetőit megzavarhatja vagy megtévesztheti” [KRESZ 21. § (6) bekezdés]. Amennyiben a gyalogos az úttesten fekszik – akkor is, ha ebben vétlen (pl. rosszullét, korábban bekövetkezett közlekedési esemény, vagy támadás folytán kialakult helyzet) – az idézett közlekedési szabály objektív sérelme megállapítható, amellyel közlekedési veszélyhelyzet jön létre és amelyet az elvártak szerint hárítani kell.
A balesetveszély elhárításával kapcsolatos kötelezettség elvárt teljesítésének a módját a veszélyhelyzet jellege is alakítja. Úttesten fekvő gyalogos által létrehozott veszélyhelyzetre a járművezetőnek reálisan nem kell készülni, az ilyen forgalmi helyzetet váratlannak és kivételesnek kell tekinteni. Az ezt kifejtő, irányadó döntéseket a másodfokú bíróság nagy számban és helyesen mutatta be, azonos tartalmú eseti döntés többek között még: BH 2016.107., BH 1985.31., BH 1981.488. A közlekedési helyzet kivételes jellege miatt, a jelenséggel a járművezetők jelentős többsége nem is találkozik.
A baleset-elhárítás kötelezettségével kapcsolatban a következő joggyakorlati iránymutatások összegezhetők. A baleseti veszélyhelyzet elhárítása érdekében történő „nem tevés vagy késedelmes cselekvés” a KRESZ idézett szabályának a megsértését eredményezi (BH 2010.205., BH 2005.276). A felismert veszélyhelyzet elhárítását azonnal meg kell kezdeni (BH 2013.205.). Nem jelenti a szabály megsértését, ha veszélyhelyzet felismeréséhez szükséges idő hosszabb, mint a szokványos közlekedési helyzetekben megjelenő reakcióidő (BH 2010.174., BH 2009.4., BH 2006.385., Legf. Bír. Bfv.III.865/2004. sz.). Ugyancsak nem jelenti a szabály megsértését, ha a járművezető nem a legmegfelelőbb hárítási módot választja (BH 2004.173.). Nem jelenti a kötelezettség sérelmét az sem, ha a hárítás a fizikailag lehetségesnél kisebb mértékű, mert nagyobb intenzitású hárítási mód már veszélyeztethetné a kötelezett vagy más közlekedési résztvevő biztonságát (például vészfékezés alkalmazása: BH 2011.241., BH 2007.74.). A baleset-elhárítás teljesíthetőségét más, konkrétabb közlekedési szabály megsértése – példaként a sebességtúllépés – is befolyásolhatja, e szabályok megtartását ugyancsak vizsgálni kell (BH 2016.107.).
A közúti baleset okozásának tényéből önmagában még nem lehet a – személy- és vagyonbiztonság védelmének kötelezettségét előíró – általános jellegű közlekedési szabály megszegésére következtetni (BH 2006.41.)
A jogalkalmazónak pontosan meg kell határozni, hogy az adott helyzetben mi az elvárt magatartás. Az igazgatási szabály megsértésére történő utalás enélkül, nem elégséges.
A jogalkalmazó az elvárt magatartást egy idealizált, de átlagos képességekkel rendelkező, az adott helyzetben elvárt gondossággal eljáró járművezető magatartására tekintettel határozza meg. A felelősségvizsgálat körében a vádlott „ténylegesen tanúsított magatartását összehasonlítják egy, a jogalkalmazó által képzeletben megalkotott idealizált [...] jogkövető és a társadalmilag hasznos közlekedésben a megengedett kockázat keretei között maradó gondos modell-járművezetőtől elvárt magatartással. Amennyiben az összehasonlított két magatartás azonos gondossági szintű, az elkövető felelőssége az eredményért nem állapítható meg; abban az esetben azonban, ha az elkövető gondossága az általában elvárhatótól elmarad, a felelősségét tovább kell vizsgálni” (BH 2003.351.).
Utalni kíván a harmadfokú bíróság arra, hogy a büntetőjogi felelősség kérdésében hozott döntés végeredményét nem befolyásolja, hogy az elvárt gondosság szintjét az elkövetési magatartás megvalósulása, vagy a bűnösség körében vizsgálja-e a jogalkalmazó. Egyaránt a baleset felróhatóságának a hiányához vezet az is, ha a bíróság azt állapítja meg, hogy a vádlott nem maradt el az általában elvárt magatartástól így cselekménye nem tényállásszerű, mint ahogy az is, ha azt állapítja meg, hogy történt ugyan szabályszegés de abban a vádlottat még gondatlanság sem terheli. A gondos modelltől elvárt magatartás elhelyezése a felelősségi rendszerben pusztán jogelméleti, melyről egy konkrét ügy elbírálása során nem kell állást foglalni. Ezért fogalmaz az idézett eseti döntés is úgy, hogy a felelősség megállapításához a közlekedési szabály megszegésének „vétkesnek” kell lennie, mellőzve ezzel a rendszertani állásfoglalást (BH 2006.41., BH 2018.3.).
A másodfokú bíróság a BH 2003.351. szám alatti iránymutatás logikai rendjén haladva az általában elvárt magatartást az elkövetési magatartás körében értékelte. Ezt elfogadva a harmadfokú bíróság is az elkövetési magatartás keretében vizsgálta azt, hogy milyen magatartást vár el az adott közlekedési helyzetben az általános gondossággal eljáró járművezetőtől.
Jelen esetben a veszélyhelyzet észlelése a vádlott oldalán elmaradt.
Azt kell tehát meghatározni, hogy az általános gondossággal eljáró járművezetőtől elvárható lett volna-e annak az észlelése és felismerése, hogy az útkereszteződésben az úttesten egy ember fekszik.
Az irányadó döntések az elvárt magatartás meghatározásánál minden esetben a konkrét közlekedési helyzetből indulnak ki, amely magában foglalja azokat a közlekedési relációkat, amelyekkel a járművezetőnek számolnia kell, az ennek során tanúsítandó kötelezettségeket (elsődlegesen annak időigényét), valamint az észlelést befolyásoló egyéb körülményeket.
Az ügyben elsődlegesen azt kell meghatározni, hogy mely távolság és annak megtételéhez szükséges idő a releváns a felelősség vizsgálata szempontjából.
Ebben a kérdésben az ügyészség következetes, fellebbezésben is kifejtett álláspontja az volt, hogy a felelősség vizsgálatánál az a 25-30 méteres távolság az irányadó, amelyen felismerhető, hogy a jármű nyomvonalában az úttesten „valami” akadály van, annak konkrét mibenléte azonban még nem körvonalazódik.
Az első és másodfokú bíróság ugyanebből a szempontból a test előtti 15-13 méteres távolságot tekintett irányadónak, amelyen belül már az is felismerhető, hogy az úttesten egy ember fekszik.
A sértett jogi képviselőjének a 41 méterről történő észlelés lehetőségére vonatkozó tényállítása ellentétes az iratok tartalmával.
Az akadály felismerhetőségét lehetővé tevő 25-30 méteres távolságot, a bizonyítás alapvető szabályából következően 25 méterként kell figyelembe venni [Be. 7. § (4) bekezdés]. Az így meghatározott távolság – a jogi megítélés szempontjából – három releváns szakaszra bontható.
Az első, a vádlott haladási irányából a testtől mért 25 és 15 méter közé eső, összesen mintegy 10 méter hosszú szakasz, amelyen felismerhető az akadály léte, de nem ismerhető fel egyértelműen az, hogy az akadály az emberi test jellemzőivel bír.
A második, a testtől mért 15 és 2 méteres távolság közé eső, 13 méteres útszakasz, amelyen felismerhető, hogy az úton egy ember fekszik.
A harmadik a test előtti 2 méteres útszakasz, ahol a gépjármű takaró hatása miatt a teljes test észlelhetősége megszűnik, és a test bizonyos hányada is csak a határozott, gépjármű mellé tekintéssel érzékelhető.
Az ítélőtábla a harmadik és az első szakaszt a büntetőjogi felelősség megállapítása szempontjából nem tekintette relevánsnak.
A harmadik, 2 méter hosszú szakaszt az általában elvárt magatartás elemzése szempontjából azért nem kell figyelembe venni, mert a test a forgalom normális menetében tanúsított figyelem kifejtésével nem láható. Másképpen: nem várható el, hogy a járművezető ennek felismerhető és speciális indoka nélkül közvetlenül a gépkocsi mellé tekintsen.
A sértettől 25-15 méterre eső első szakasz, azért nem releváns, mert az akadály mivolta nem ismerhető fel, vagyis nem tudatosulhat az sem, hogy egy másik személy által létrehozott veszélyhelyzet alakult ki. Mivel a baleset-elhárítás kötelezettségét egy másik közlekedési résztvevő szabályszegése keletkezteti, a kötelezettnek tudnia kell azt is, hogy közlekedési kontaktusban van egy másik személlyel.
Az ügyészség érveire tekintettel választ kell adni arra is, hogy minden esetben elvárt-e a fokozott figyelem, ha az ismerhető fel, hogy az úttesten valamilyen „akadály” van. A harmadfokú bíróság álláspontja szerint, ha valamely ok felveti a személybiztonság sérelmének a lehetőségét, a fokozott figyelem, az akadály mibenlétének megfigyeléssel történő azonosítása elvárható. Ennek hiányában azonban nem kell ilyen magatartást tanúsítani. Példaként, amennyiben a vezető tudja, hogy a közelben italmérés van, és tudomása van róla, hogy ott bódult emberek kerülhetnek az úttestre, vagy az akadály mérete miatt állhat fenn a személyi sérülés lehetősége, a fokozott figyelem elvárt, ilyen hiányában azonban nem. Az adott esetben a főváros egy belső kerületében, kora esti időpontban az úttesten fekvő, önmentésre képtelen személy jelenlétére nem kell számítani, ezért egy erre utaló jellegzetességekkel nem rendelkező akadály látványának nem kell kiváltani a fokozott figyelés kötelezettségét. Az adott helyzetben K. Gy. tanú mintegy 40 méter távolságról azt látta, hogy az úttesten van valami, e dolgot egy „fekete nejlonként” azonosította és bár haladási irányába esett, nem tekintete a tervezett forgalmi műveletét befolyásoló tényezőnek.
Ebből következően nem sértette az általában elvárt gondosság szintjét az sem, hogy a vádlott a jelzett útszakaszon figyelmét kevesebb mint 2 másodpercig a jobbról betorkolló szervizút forgalmának a felmérésére fordította, és nem érzékelte a sértettől mért 25-15 méter közé eső útszakaszon azt, hogy egy akadály van az úton. Az akadály észlelése ugyanis nem vezetett volna szükségszerűen a megfigyeléshez. Az általános ismeret szintjén határozható meg, hogy a tényállásban megállapított 20 km/óra (5,5 m/másodperc) sebességgel haladó jármű a vizsgált útszakaszt (számítottan) 1,8 másodperc alatt teszi meg.
A második, 13 méter hosszú útszakasz azonban a felelősség vizsgálata szempontjából lényeges.
Ekkor az emberi test már objektív felismerhető és ezáltal az is, hogy jelenléte veszélyhelyzetet képez, amit hárítani szükséges. Ezt a távolságot az azonos módon közlekedő jármű vezetője – 20 km/óra sebességről lassuló, a szakasz végén megálló járművel – mintegy 2,5-3,5 másodperc alatt teszi meg. A továbbiakban ez esetben is a vádlott számára kedvezőbb 2,5 másodperc időt kell figyelembe venni [Be. 7. § (4) bekezdés].
Az adott szakaszon a sértettől mért 13 és 9 méter közötti távolságon jobbról helyezkedik el a mellérendelt G. út (szervizút) torkolata, melyet elhagyva a jármű vezetőjének újabb elsőbbségadási kötelezettsége keletkezik. A teljesítés feltételeit az előtte álló 9 méteres távolságon kell felmérnie, mintegy két és fél másodperc alatt [KRESZ 28. § (2) bekezdés b) pont]. A jármű vezetője a fölérendelt út tőle balra eső forgalmát az N. utcát balról határoló nem átlátható kerítés miatt nem tudta ellenőrizni, ez tette szükségessé a kereszteződésben történő megállást, és az ismételt mindkét irányú körültekintést. Ebből következően a szervizutat elhagyó járművezetőnek a G. út jobbról érkező forgalmát kellett figyelnie.
Nem felel meg az iratok tartalmának a sértett jogi képviselőjének az érvelése, hogy a főút jobbról érkező forgalmának a felmérését a szervizút torkolatából az út menti növényzet még akadályozta, ezért nem értelmezhető a jobbra figyelés sem. A jogi képviselő álláspontjának az igazolására a bizonyítási kísérlet során készült fényképre hivatkozott. Elkerülte azonban a figyelmét, hogy – a fényképek tanúsága szerint – a baleset idején a növényzet nem lombosodott ki, míg a bizonyítási kísérlet idején a növényzet lombozata még megvolt.
A konkrét helyzetben a védett úton jobbról egy elsőbbséggel rendelkező jármű érkezett, melynek tényleges mozgásviszonyait – sebességét, szándékolt haladási irányát – ugyancsak fel kellett mérni, amely a megfigyelés időigényét indokoltan növeli.
E taglalt megfigyelés a gondos vezető oldalán is elérheti a 2,5 másodpercet. A vádlott magatartása tehát nem maradt el a gondos vezető magatartásáról. Az elsőbbségadási kötelezettség teljesítésével kapcsolatos megfigyelés ideje nem tekinthető eltúlzottnak.
Az ügyészség és a sértetti jogi képviselő érve, miszerint az előretekintéssel a baleset elkerülhető lett volna, nem akceptálható.
Az akadály mibenlétének a felismerése odatekintés mellett nem, csak megfigyelés útján ismerhető fel. A másodfokú bíróság szakértői bizonyítás révén tisztázta, hogy az atipikus akadály mibenlétének a tudatosulása 0,6-1,0 másodperc alatt történhet. Ez meghaladja a szokásos odatekintés időigényét. Nem közömbös az akadály tényleges helyzete sem, a figyelemnek ugyanis az úttest felületére kell irányulnia a felismerhetőséghez. Ebből az is következik, hogy a jármű vezetőjének a jelzett 13 méteres távolságon és 2,5 másodperc időn belül 1 másodpercig kellene az úttest felületére figyelni ahhoz, hogy felismerje a sértett jelenlétét.
Eldöntendő kérdés, hogy az ilyen időtartamú és irányú megfigyelés a gondos vezetőtől elvárható-e.
Rögzíteni kell azt is, hogy a főút G. út járdájának meghosszabbított vonalában áthaladó gyalogos nem főútvonalon, hanem annak mentén egyéb úton áthaladó személy. Az adott kereszteződésben a járművezetőnek nincs elsőbbségadási kötelezettsége. Emellett akkor sem lenne, ha a gyalogos főútvonalon menne át. A gyalogosnak kell a jármű vezetőjének a forgalmi előnyét biztosítani, az átkelő gyalogos szabálytalan áthaladás esetén a jármű vezetőjét balesetelhárítási kötelezettség terheli (BH 2001.55.). Mivel az adott forgalmi viszonyok mellett a gyalogosnak nem volt elsőbbsége, nem volt szükséges az sem, hogy a gyalogosok elméletileg lehetséges érkezési helyét a gépjármű vezetője megfigyelje, az egyszeri odatekintés elégséges. A gyalogos észlelése jellemzően nem az úttest felszínének a közelében, hanem felső test magasságában történik, ezért a lehetséges gyalogosforgalom egyéb esetben sem indokolja az úttest felületének megfigyelését.
Az úttesten szabálytalanul áthaladó gyalogos esetében foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság úgy, hogy: „az általános baleset-elhárítási kötelezettség körében semmiképpen sem várható el a szabályosan balra kanyarodó, s ezért szükségszerűen az egész belátható úttestet áttekintő terhelttől, hogy 2-3 másodperc alatt észlelje az úttesten meg nem engedett helyen, tehát váratlanul felbukkanó, mozgó sértettet” (BH 2009.4.)
A vádlott magatartása e tekintetben nem marad el az általában elvárható gondosságú magatartástól.
Figyelemmel a sértett jogi képviselője által kifejtettekre, a harmadfokú bíróság rámutat arra, hogy a veszélyes üzem polgári jogi, kártérítési felelősséget megalapozó fogalma nem állítható párhuzamba a büntetőjog által elvárt magatartással. A KRESZ nem írja elő – irrealitása miatt nem is írhatja elő – az egész közlekedés során a fokozott óvatosság tanúsítását. Az ilyen kötelezettséget az emelt veszélyességi szintű helyek megközelítésére írja elő, például a gyalogosátkelőhely [KRESZ 43. § (2) bekezdés, vasúti átjáró 39. § (1) bekezdés stb.]. A fokozott óvatosság a célzott, megfigyeléssel járó figyelmet, ezzel összefüggésben a 1 másodpercet el nem érő reakcióidőt és csökkentett sebességgel történő haladást jelent. Belátható, hogy ilyen folyamatos, egész vezetés során érvényesülő teljesítmény ellentétes az általános képességekkel, és nem egyeztethető össze a forgalom haladási érdekével sem.
Összegzően megállapítható, hogy a vádlott nem szegte meg a KRESZ 3. § (1) bekezdés c) pontjában írtakat.
A vádlott magatartása egyébként is szabályos volt. Haladásának helye, tempója, járművének kivilágítása mindenben megfelelt a közlekedési szabályok előírásainak [KRESZ 25. § (1) és (2) bekezdés, 26. § (4) bekezdés].
Ebből következően a vádlott cselekvősége az elkövetési magatartás hiánya miatt nem volt tényállásszerű. Cselekménye nem bűncselekmény, az ellene emelt vád alól felmentésének van helye [Be. 566. § (1) bekezdés a) pont].
Ezzel az ítélőtábla jogi álláspontja némiképp eltér a másodfokú bíróság részéről kialakítottól. A törvényszék ugyanis úgy ítélte meg, hogy „nem bizonyított a bűncselekmény elkövetése” [Be. 566. § (1) bekezdés c) pont].
Ez nem változtat a felmentő rendelkezés tartalmi helyességén, csak a felmentő rendelkezés jogcímén.
Mindezekre tekintettel az ítélőtábla a másodfokú bíróság ítéletét a Be. 623. §-a alapján helybenhagyta.
(Fővárosi Ítélőtábla 16.Bhar.66/2021/13.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás