PK ÍH 2021/79.
PK ÍH 2021/79.
2021.09.01.
I. A kegyeleti jog megsértését eredményezi, és ezáltal megalapozza a sérelem objektív jogkövetkezményét, ha a temetkezési szolgáltatást megrendelő urnafalat létesíttet a jogosult hozzátartozójának sírhelyén, függetlenül attól, hogy tudta-e vagy – kellő gondosság mellett – tudnia kellett-e, hogy a jogosult hozzátartozója azon a helyen nyugszik [Ptk. 2:50. § (1), (2) bekezdés, 2:51. § (1) bekezdés].
II. A kegyeleti jog jogosultjának abban az esetben kell eltűrnie a hozzátartozója sírhelyének rátemetés útján történő megszüntetését, ha lejárt a sírhelyhasználati jog, vagy ha feltétel nélkül és egyértelműen hozzájárult az új síremlék létesítéséhez [Ptk. 2:42. § (3), 2:50. § (1), (2) bekezdés].
III. Az elhunyt személy emlékének ápolásához fűződő kegyeleti jog nem enyészik el akkor sem, ha azt huzamosabb időn keresztül nem gyakorolják [Ptk. 2:50. § (1), (2) bekezdés, 2:51. § (1) bekezdés].
V. község köztemetőjének része az ún. „régi temető”, amely a helyi református egyházközség tulajdona, de 2013. március 1. napja óta a községi önkormányzat fenntartásában és kezelésében áll. A „régi temetőben” a sírhelyek használati ideje szabályozatlan, a sírhelyekre, valamint a sírhelyek használatára jogosult személyekre vonatkozóan pedig nincs nyilvántartás. E temetőben 1968 óta nem létesítettek új sírhelyet.
A „régi temető” közút mellett húzódó első sírsorának a kerítéstől számított negyedik sírhelyében nyugszik a felperes 1952. június 7-én eltemetett dédanyja, az ő első, az 1930-as években végső nyugalomra helyezett férje, és az ő második, 1954-ben eltemetett férje. A sírhelyen három fából készült fejfa állt, amelyek 2012-ben eltűntek, ezt követően a sírt semmi sem jelezte. 2016-ra a sírhely a környező terepszinttel egy magasságba került, és fű nőtte be, amelyet a fenntartó – a környező területtel együtt – rendszeresen kaszáltatott. Ettől függetlenül a sír helye pontosan beazonosítható maradt, hiszen annak környezetében a sírsorok mind vízszintes, mind függőleges irányban pontosan kivehetőek.
E sírhelyet – kegyeleti jogaik gyakorlása érdekében – már 2016 szeptembere előtt is többen látogatták: köztük nagyobb gyakorisággal a felperes is.
Az alperes házastársa 2016 szeptemberében elhunyt. Az alperes urnafalba elhelyezett urnában kívánta végső nyugalomra helyezni őt, ezért egy urnafülkét magában foglaló síremléket akart létesíteni. Ennek helyét az alperes megbízása alapján a fia egyeztette le a temető gondnokával, aki erre a célra – a község polgármesterének hozzájárulásával – épp a felperes dédanyja és házastársai nyughelyéül szolgáló sírhelyet jelölte ki, valamennyien azt hitték ugyanis, hogy ezen a területen nincs sírhely, vagy ha esetleg volt is, a kegyeleti jogok gyakorlásával már mindenki felhagyott.
A sírhely kijelölése után az alperes megbízásából eljáró fia megrendelte az urnafal kivitelezését a vállalkozótól, aki 2016. szeptember 28. napján kezdte meg a munkát. A felperes hozzátartozói – mind a saját nevükben, mind pedig a felperes képviselőiként – már másnap: 2016. szeptember 29-én kifogásolták az építkezés helyét, jelezték ugyanis, hogy a síremlék a felperes dédanyja és házastársainak sírhelyén helyezkedik el. Miután azonban egyeztettek az alperes fiával, hozzájárultak ahhoz, hogy az alperes az elhunyt házastársát az előre meghirdetett időpontban: 2016. október 7. napján e síremlékbe temethesse, kikötötték ugyanakkor, hogy e síremléket a temetést követően helyeztesse át máshová.
Erre tekintettel az alperes megépíttette a házastársa nyughelyéül szolgáló, térburkolattal körbevett urnafalat, amely épp ráesik és hozzávetőlegesen lefedi a felperes dédanyja és házastársai nyughelyéül szolgáló sírhelyet. Noha a felperes hozzátartozói 2016 októberében – közvetlenül e síremlék mellett – emléktáblát állíttattak a sírhelyek megjelölése céljából, az alperes által épp ezen a sírhelyen létesített urnafal továbbra is zavarja a felperest és a sírhelyet már korábban is látogató személyeket a felperes dédanyjával kapcsolatos kegyeleti jogaik gyakorlásában.
A község jegyzője birtokvédelmi eljárásban a 2016. december 15. napján kelt határozatával kötelezte az alperest arra, hogy az általa építtetett síremléket a saját költségére bontassa el a korábban ott lévő sírhant eredeti állapotba történő visszaállítása mellett. Az alperes keresete folytán azonban jogerős ítélet a jegyzői határozatot megváltoztatta és a birtokvédelmi kérelmet elutasította.
A felperes a módosított keresetében a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 2:51. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján annak megállapítását kérte, hogy az alperes megsértette a néhai dédanyja emlékéhez fűződő kegyeleti jogát. A keresete kiterjedt arra is, hogy a bíróság a Ptk. 2:51. § (1) bekezdésének d) pontja alapján kötelezze az alperest az általa létesített síremlék saját költségén történő áthelyezésére, és a sírhant eredeti állapotba történő visszaállítására. A Ptk. 2:52. §-a alapján kérte továbbá az alperes kötelezését 500 000 Ft sérelemdíj megfizetésére.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Vitatta, hogy az általa létesített síremlék a felperes dédanyja sírhelyére esik. Állította, hogy az erre jogosultak felhagytak a kegyeleti jog gyakorlásával, továbbá a felperes hozzátartozói – mind a saját nevükben, mind pedig a felperes képviseletében – feltétel nélkül hozzájárultak a síremlék felépítéséhez.
Az elsőfokú bíróság a fellebbezéssel támadott ítéletével megállapította, hogy az alperes megsértette a felperesnek a néhai dédanyja emlékéhez fűződő kegyeleti jogát azzal, hogy annak sírhelyére az elhunyt házastársának temetése céljából urnafülkét magában foglaló síremléket létesíttetett. Kötelezte az alperest, hogy 60 napon belül a saját költségére a házastársa nyughelyéül szolgáló urnafülkét magában foglaló síremléket a jelenlegi helyéről bontassa el és helyeztesse át, egyben az érintett síremlék helyét állíttassa vissza a síremlék létesítését megelőző állapotába oly módon, hogy az a környező terepszinttel azonos magasságban és építési törmelékektől mentes, a környező talajjal azonos állapotba kerüljön. Az ezt meghaladó keresetet elutasította.
A határozatának fellebbezéssel érintett részét azzal indokolta, hogy az általa lefolytatott helyszíni szemle igazolta a felperes azon tényállítását, amely szerint a „régi temetőben” az egyes sírsorok és az egyes sírsorokon belüli sírhelyek helye pontosan rekonstruálható és beazonosítható. A tanúvallomások alapján megállapítható volt, hogy a felperes dédanyja és házastársai nyughelyéül szolgáló sírhely a „régi temetőn” belül a közút mellett fekvő első sírsorban a kerítéstől számított negyedik sírhely. Azt pedig szintén a helyszíni szemle alapján rögzítette, hogy az alperes által létesíttetett síremlék épp ráesik és hozzávetőlegesen lefedi a felperes dédanyja és házastársai nyughelyéül szolgáló sírhelyet.
Kifejtette, hogy a kegyeleti jog magában foglalja a sírhely megközelíthetőségének, az elhunyt földi maradványai tiszteletben tartásának követelményét. Ezért az elhunyt személy sírhelyére történő – hozzájárulás nélküli – rátemetés objektíve, azaz felróhatóságtól függetlenül sérti a sírhelyben nyugvó személyek hozzátartozóinak kegyeleti jogát. Márpedig a perbeli tanúvallomások igazolták, hogy hozzávetőlegesen tíz távolabbi leszármazó (köztük a felperes) rendszeresen látogatták a felperes dédanyja sírhelyét, és a kegyeleti jogaikat a jövőben is gyakorolni kívánják, amelyben az alperes által létesített síremlék zavarja őket, hiszen emiatt birtokvédelmi kérelmet terjesztettek elő, a felperes pedig ezért indította meg ezt a pert.
A kegyeleti jog megsértésének objektív szankciói alól az alperes csak akkor mentesülhetett volna, ha igazolja, hogy a felperes vagy az ő képviseletében eljárt további kegyeleti jogosultak az építkezéshez egyértelműen és feltétel nélkül hozzájárultak [Ptk. 2:42. §-ának (3) bekezdése]. E kötelezettségének azonban nem tett eleget, hiszen e körben ellentétes tanúvallomások álltak rendelkezésre: a feltétel nélküli hozzájárulás bizonyítatlansága miatt az elsőfokú bíróság – objektív szankcióként – megállapította a kegyeleti jogsértés tényét, továbbá kötelezte az alperest a sérelmes helyzet megszüntetésére és az eredeti állapot helyreállítására.
Az alperes a fellebbezésében azt kérte, hogy az ítélőtábla részben változtassa meg az elsőfokú bíróság ítéletét, és a keresetet teljesen utasítsa el.
Arra hivatkozott, hogy a jegyző – a jelen perben tett tanúvallomása szerint – a birtokvédelmi eljárás során nem vizsgálta, ténylegesen hol helyezkedik el a felperes dédanyja sírhelye. Azt, hogy az általa létesített síremlék érinti ezt a sírhelyet, sem az alperes, sem pedig a jogi képviselője nem ismerték el sem a birtokvédelmi eljárásban, sem pedig az azt követő perben. Noha e birtokperben hozott jogerős ítélet elsősorban a birtokláshoz fűződő jogcím hiánya miatt utasította el a birtokvédelmi igényt, az eljárt bíróságok megállapították, hogy az urnafal helyén korábban nem volt sírhely, vagy ha volt is, az erre jogosultak a kegyeleti jogok gyakorlásával felhagytak. Ezeket a megállapításokat jelen perben is irányadónak kellett volna tekinteni.
Nagyobb súllyal kellett volna értékelni a temetőgondnok tanúvallomását, aki 2000 óta temetőgondnok, ismeri a temetőt és tudja, hogy melyik sírhoz ki és milyen rendszerességgel jár ki. Márpedig ő azt vallotta, hogy a perrel érintett jelöletlen területet senki sem látogatta. Érdektelen tanú vallotta továbbá, hogy az urnafal helyén nem látszódott sírhely. Tanúvallomások alátámasztották, hogy a felperes hozzátartozói – a saját nevükben és a felperes képviselőiként is – feltétel nélküli hozzájárulást adtak az urnafal megépítéséhez és végleges elhelyezéséhez. Ennek hiányában nem lett volna észszerű oka az építkezés folytatásának, különös figyelemmel arra, hogy az a tiltakozás időpontjában még kezdeti stádiumban volt, az eredeti állapot helyreállítása tehát ekkor még nem járt volna komoly érdeksérelemmel. A befejezett urnafal lebontása és ismételt felépítése azonban jelenleg már olyan jelentős kiadással járna, amelyet ő nem tud előteremteni.
Arra hivatkozott, hogy érdektelen tanúk cáfolták az elsőfokú ítéletben hivatkozott, érdektelennek nem minősíthető tanúvallomásokat abban a tekintetben is, hogy az urnafal lefedi a felperes dédanyja sírhelyét. Rámutatott, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett része ellentétes a birtokvédelmi perben született jogerős ítélettel a felperes dédanyja sírjának elhelyezkedése, gondozása és a kegyeleti jogok gyakorlása körében, amelyet a fellebbezési kérelmének megfelelő módon fel kell oldani.
A felperes nem terjesztett elő fellebbezési ellenkérelmet.
A fellebbezést az ítélőtábla alaptalannak találta.
Az ítélőtábla fellebbezés hiányában nem érintette az elsőfokú bíróság ítéletének azon rendelkezését, amelyik a sérelemdíj megfizetése iránti keresetet elutasította. A fellebbezési kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között kizárólag abban foglalt állást, hogy az alperes megsértette-e a felperes kegyeleti jogát, és ha igen, kötelezhető-e az általa létesített urnafal lebontására, valamint az eredeti állapot helyreálltására [a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (1952. évi Pp.) 253. §-ának (3) bekezdése].
Az elsőfokú bíróság ebben a körben a tényállást a bizonyítékok logikus és okszerű mérlegelése alapján helyesen állapította meg, a fellebbezéssel érintett körben helyes döntést hozott, az ítélőtábla egyért annak indokaival is, a fellebbezés tükrében ugyanakkor az alábbiakat emeli ki.
Az elsőfokú bíróság az ítéletének fellebbezett részében a személyiségi jogsértés objektív szankcióit alkalmazta az alperessel szemben. Mindez azt jelenti, hogy nem azért állapította meg a jogsértés tényét, és nem azért kötelezte az alperest a sérelmes helyzet megszüntetésére, mert az alperes tudott vagy – kellő gondosság mellett – tudnia kellett volna arról, hogy az urnafalat a felperes dédanyja sírhelyén létesítette. Ezen – felróhatóságtól független – jogkövetkezmények alkalmazására ugyanis már önmagában az a tény okot adott, hogy az alperes az urnafalat a felperes dédanyja sírhelyén építtette fel, hiszen ezzel megsértette az erre jogosult személyek kegyeleti jogát akkor is, ha tudta vagy – kellő gondosság mellett – tudnia kellett volna, hogy a felperes dédanyja itt nyugszik, és akkor is, ha nem.
Azt a tényt, hogy az urnafal „épp ráesik és hozzávetőlegesen lefedi” a felperes dédanyja sírhelyét, az elsőfokú bíróság az általa lefolytatott és példás részletességgel dokumentált helyszíni tárgyalás alapján állapította meg, amely igazolta, hogy a „régi temető” közút mellett húzódó első sírsorának a kerítéstől számított negyedik sírhelye – fejfa vagy más erre utaló jelzés nélkül is – pontosan beazonosítható, az urnafal pedig épp ezen a sírhelyen van. Azt a tényt ugyanakkor, hogy itt a felperes dédanyja nyugszik, a perben meghallgatott tanúk vallomásai is alátámasztották, továbbá – közvetett módon – az a tény is igazolta, hogy az építkezés ellen kezdettől fogva azok a személyek tiltakoztak, akik a felperes dédanyja emlékét kívánták ápolni.
Ezen bizonyítékok cáfolatára nem voltak alkalmasak a fellebbezésben hivatkozott tanúvallomások. Egyrészt e tanúk – a fellebbezési érveléssel szemben – nem tekinthetőek érdektelennek, hiszen az építkezés helyszínének kijelölésében, jóváhagyásában és megépítésében működtek közre, amely felvethette a sírhelyre történő ráépítésért való felelősségüket. Másrészt e tanúk azon vallomását, amely szerint nem volt sírhely az építkezés helyszínén, egyértelműen cáfolták a helyszíni tárgyaláson szerzett tapasztalatok, amelyek igazolták, hogy az urnafal épp a „régi temető” közút mellett húzódó első sírsorának a kerítéstől számított negyedik – külön jelzés nélkül is jól beazonosítható – sírhelyére került, ahol bizonyítottan a felperes dédanyja nyugszik.
Annak a körülménynek, hogy korábban pontosan hányan és milyen gyakorisággal látogatták meg a felperes dédanyja sírhelyét, a per során nem volt ügydöntő jelentősége. Az elhunyt személy emlékének ápolásához fűződő kegyeleti jog ugyanis egy személyiségi jog, amely nem enyészik el akkor, ha azt huzamosabb időn keresztül nem gyakorolják. Mindazonáltal a perbeli tanúvallomások alátámasztották, hogy a felperes dédanyja egyenes ági leszármazói (köztük a felperes), és a távolabbi rokonai – változó rendszerességgel – korábban is tiszteletüket tették a sírhelynél, és a kegyeleti jogaikkal a jövőben is élni kívánnak. Ezen bizonyítékok megkérdőjelezésére nem volt alkalmas a temetőgondnok tanúvallomása, hiszen az, hogy a munkaidejében, azaz a munkanapokon 8 órától 12 óráig nem észlelt látogatót a felperes dédanyja sírhelyénél, nem zárta ki azt, hogy e sírhelyet más időpontban (pl.: munkanapokon délután, munkaszüneti vagy szabadnapokon) meglátogatták a rokonok.
A felperesnek mint a kegyeleti jog jogosultjának két esetben kellett volna eltűrnie a dédanyja sírhelyének rátemetés útján történő megszüntetését: akkor, ha lejárt volna a sírhelyhasználati jog, vagy akkor, ha feltétel nélkül és egyértelműen hozzájárult volna az urnafal létesítéséhez.
Arra azonban, hogy a sírhely használatához fűződő speciális jogosultság lejárt, az alperes sem az elsőfokú eljárás során, sem pedig a fellebbezésében nem hivatkozott, így a fellebbezési kérelemhez kötött ítélőtábla a sírhelyhasználati jog időtartamát nem vizsgálhatta és erre alapítva nem utasíthatta el a keresetet [1952. évi Pp. 253. §-ának (3) bekezdése].
Azt pedig az alperes – az elsőfokú bíróság által kifejtett helyes indokok miatt – nem bizonyította, hogy a felperes vagy az ő képviseletében eljáró személyek feltétel nélkül hozzájárultak volna az urnafal felépítéséhez és végleges elhelyezéséhez. E feltétel nélküli hozzájárulás tényét nem igazolták a fellebbezésben hivatkozott, ellentmondásos és bizonytalan tanúvallomások. Hangsúlyozza az ítélőtábla, hogy nem igazolta a feltétel nélküli hozzájárulást a temetőgondnok tanúvallomása sem, aki egyrészt szintén nem minősíthető érdektelennek, másrészt pedig e körben teljesen életszerűtlen nyilatkozatot tett. A vallomása szerint ugyanis a felperes hozzátartozói kifejezetten azért keresték fel őt az otthonában, hogy kinyilvánítsák: nincs kifogásuk az urnafal ellen. Arra azonban nem volt észszerű indokuk, hogy azért forduljanak hozzá, hogy elmondják: az urnafalat elfogadják, ez ugyanis még akkor sem állt volna az érdekükben, ha valóban így állapodtak volna meg az alperes fiával. Sokkal észszerűbb az, hogy e két személy – a jelen perben tett tanúvallomásaikkal egyezően – azért vette a fáradságot, és azért kereste fel a temetőgondnokot, hogy kifejezetten tiltakozzanak az urnafal ellen, és kiderítsék, hogy ki és milyen körülmények között jelölte ki annak helyét. Az elsőfokú bíróság a bizonyítékok mérlegelését helyesen végezte el, a felülmérlegelésre az ítélőtábla nem talált okot.
A jegyző birtokvédelmi határozatának megváltoztatása iránti perben született jogerős ítélet ebben az eljárásban nem kötötte sem a feleket, sem pedig a bíróságot, hiszen jelen per más felek között és eltérő jogcímen indult. Ahogy arra a birtokperben meghozott jogerős ítélete is többször utalt: annak az eljárásnak nem volt tárgya eldönteni azt, hogy az urnafal létesítése megsértette-e bárkinek a kegyeleti jogát, csupán abban foglalt állást, hogy a birtokvédelmi kérelem megalapozott volt-e vagy nem. Ezért az elsőfokú bíróság helyesen járt el akkor, amikor a per anyagává tett birtokperben beszerzett bizonyítékokat a jelen perben lefolytatott bizonyítás, így különösen a korábban el nem végzett helyszíni szemle eredményének tükrében önállóan értékelte, és ez alapján logikusan és okszerűen jutott arra a következtetésre, hogy az alperes az urnafal felépítésével megsértette a felperes dédanyja emlékéhez fűződő kegyeleti jogát. Erre tekintettel jogszerűen állapította meg a jogsértés tényét, és helytállóan kötelezte az alperest a sérelmes helyzet megszüntetésére, azaz az urnafal lebontására és az eredeti állapot helyreállítására [Ptk. 2:51. § (1) bekezdésének a) és d) pontjai].
A kifejtett okok miatt az ítélőtábla az 1952. évi Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét – az indokolás fellebbezés folytán szükséges kiegészítése mellett – helybenhagyta.
(Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.356/2019/3.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás