PK ÍH 2021/85.
PK ÍH 2021/85.
2021.09.01.
Nemzetközi közúti árufuvarozási jogviszonyban három év a követelés elévülésének ideje akkor, ha a fuvarozó terhére szándékosság vagy azzal egyenértékű súlyos gondatlanság megállapítható, amelyhez a fuvarozási szerződésben foglalt megrendelői utasítás figyelmen kívül hagyását kell bizonyítani. Ennek hiányában a kártérítési igény a fuvarozóval szemben egy év alatt évül el. [A Nemzetközi Közúti Árufuvarozási Szerződésről szóló Genfi Egyezmény (CMR) 32. cikk].
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetének – melyben egy svájci és egy szlovák település viszonylatában 33 paletta nyers kávé fuvarozására 2013. június 5-én megkötött fuvarszerződésben előírt határátlépésre vonatkozó megbízói utasítás szándékos alperesi megszegésére hivatkozással, azzal okozott kárként 26 017 euró és járulékai megfizetésére támasztott igényt – helyt adott és kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 26 017 eurót és annak 2014. szeptember 1. napjától kezdődően a kifizetés napjáig járó évi 5%-os mértékű késedelmi kamatát.
Határozata indokolásában rögzítette, hogy a peres felek szerződése az 1971. évi 3. számú törvényerejű rendelettel kihirdetett, a „Nemzetközi Közúti Árufuvarozási Szerződésről” szóló, Genfben 1956. május 19-én kelt Egyezmény (CMR) hatálya alá tartozik annak az 1. cikk 1. pontja szerint, egyébként a felek maguk is a CMR alkalmazását rendelték a jogviszonyukra.
Az alperes elévülési kifogásának alaptalanságára vont le következtetést. Kifejtette, hogy a kár 2013. június 6-án következett be, a jogellenes magatartás a határátlépésre vonatkozó utasítás megszegése, melynek következményeként került sor Németországban kávéadó kirovására. Az adott határátkelőhelyen Ausztria felé történő kilépésre vonatkozó utasítás megszegésére csak szándékosan vagy súlyos gondatlansággal kerülhetett sor, ezért az elévülési idő a CMR 32. cikk 1. pontja szerint három év. A CMR 32. cikk 1.c. pontja szerint az elévülési idő kezdete a fuvarozási szerződés megkötését követő három havi időtartam eltelte, az ettől számított három év az európai fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem előterjesztéséig, 2016. január 19-ig nem telt el, ezért a felperes követelése nem évült el.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperes a kártérítés jogszabályi feltételei teljesülését bizonyította. Alaptalannak találta alperesnek azt az érvelését, hogy a felperes csak a vámkezelés helyét határozta meg, a határ átlépését nem, ezzel szemben a szerződésükben a „FONTOS!!!” figyelmeztetéssel jelölt rész a svájci-osztrák határ átlépésére vonatkozó utasítást tartalmaz. Annak nincs jelentősége, hogy a figyelemfelhívás után csak az EUR-1 okmányra vonatkozó utasítás indokolása szerepel, a svájci-osztrák határátlépéshez magyarázat nem kapcsolódott, ugyanis a felperes annak szükségességét nem tartozott sem részletezni, sem megindokolni.
Súlytalan az alperesnek az a védekezése is, hogy a szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartást a gépjárművezető tanúkénti kihallgatásával bizonyíthatta volna a felperes, ugyanis az adott határátkelőhelyen történő átlépésre vonatkozó írásbeli utasítás megszegése csak szándékosan vagy súlyosan gondatlanul követhető el.
Nincs relevanciája annak a védekezésnek sem, mely szerint a svájci-osztrák-német hármas határnál a német nyelvű útjelzések a tapasztalatlan járművezető számára összetéveszthetőek, ugyanis erre az alperes nem tényállításként hivatkozott, továbbá gondoskodnia kellett arról, hogy tapasztalt sofőrt küldjön az útra.
Nem fog helyt az az alperesi hivatkozás sem, hogy a kárt a feladó súlyos mulasztása okozta, mert a gépjárművezető részére a vám- és egyéb hatósági kezeléshez szükséges valamennyi utasítást nem adta meg.
A CMR 6. cikk 1. j) pontja, 7. cikk 1. pontja és 11. cikk 1. pontja felhívásával az elsőfokú bíróság arra vont le következtetést, hogy a svájci-osztrák határátlépésre vonatkozó utasítás egyértelmű volt, ezért nincs jelentősége annak, hogy a CMR fuvarokmány 29. számú rovata nem került kitöltésre, az egyértelmű utasítás miatt sem a felperest, sem a megbízóját nem terheli felelősség a kár bekövetkezte körében.
Annak sincs jelentősége, hogy a felperes esetlegesen jövedéki adó elkerülése érdekében adott utasítást a Svájcból Ausztria felé való kilépésre, ez a per eldöntése szempontjából nem releváns.
Az alperes a szerződés rendelkezését megszegte azzal, hogy nem a svájci-osztrák, hanem a svájci-német határon lépett át, a CMR 12. cikk 1. pontja szerinti feladói utasítást figyelmen kívül hagyta, ezért a CMR 12. cikk 7. pontja alapján felelősséggel tartozik az ebből eredő kárért.
A perben bizonyítást nyert, hogy az utasítás megszegése miatt a felperes megbízójának a német kávéadóról szóló törvény végrehajtására vonatkozó rendelet 32. § (1)–(3) bekezdései alapján adófizetési kötelezettsége keletkezett.
Az elsőfokú bíróság aggálymentesnek találta a kár összegszerűségét, banki belső igazolások, átutalások alapján alátámasztottnak fogadta el, hogy a felperes 26 017,2 eurót a megbízójának megfizetett. Ebben a körben értékelte, hogy a felperes megbízójának az adófizetési kötelezettsége lett megállapítva, a német vámhivatal felhívása is neki szólt. Alaptalan az az alperesi védekezés, hogy a felperes megbízója magának okozta a kárt, mert utólag nem nyújtotta be az előzetes hozzájárulásról szóló nyilatkozatot, a kávéadóról szóló irányadó rendelkezés szerint ugyanis a hozzájárulást előzetesen kell beszerezni, utólag a becsatolásának lehet helye a vámhivatal felhívása alapján.
A CMR 23. cikk 1. pontja nem irányadó a kárösszeg megállapítására, mert nem az áru részleges vagy teljes elveszése képezte a kártérítési kötelezettség alapját; a kártérítés összege utáni kamatmérték pedig a CMR 27. cikk 1. pontja szerint évi 5%, mely attól az időponttól esedékes, amikor az írásbeli felszólamlást a fuvarozóhoz elküldték, vagy ennek hiányában a keresetet megindították.
A felperes írásbeli felszólamlást a fuvarozóhoz 2014. július 15-én intézett, ugyanakkor a késedelmi kamat követelését 2014. szeptember 1. napjától kezdődően jelölte meg, ezért az 1952. évi III. törvény (rPp.) 215. §-a alapján a kérelemmel egyező kamatfizetési kötelezettség megállapításának lehetett helye.
Az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy az alperesi védekezésben hivatkozott, 2014. szeptember 18-i levél becsatolására nem került sor; a német vámhivatal többszöri megkeresése nem vezetett eredményre; az érintett cégek közvetlen megkeresése pedig szükségtelen volt, ezért azt mellőzte.
Az ítélet ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést.
Az alperes a fellebbezésében – az eltérő petitumaittartalmilag értelmezve – kérte az elsőfokú ítélet megváltoztatását, a kereset elutasítását.
Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság külön indokolás nélkül, a fuvarmegbízásban foglaltak téves értelmezésével jutott arra a következtetésre, hogy Svájcból Ausztria helyett Németország felé történő határátlépés olyan súlyosan gondatlan magatartás, amely a szándékossággal egyenértékű, ezért a hároméves elévülési határidő irányadó.
A megbízói utasítás egyrészt arra vonatkozott, hogy a kilépő vám egy svájci településen lévő cég egy km-re a határ előtt található, ahol a járművezető a III. emeleten T-okmányt és más papírokat kap a magyarul beszélő ügyintézőtől, másrészt „FONTOS!!!” figyelmeztetéssel arra, hogy a svájci-osztrák határátlépésnél az EUR-1 okmányt feltétlenül le kell pecsételni a svájci kilépő vám által, mert a múltban többször megtörtént, hogy az EUR-1 nem volt lepecsételve, ez azonban nem történhet meg, a járművezető nem jöhet el a vámtól az EUR-1 pecsét nélkül, ezt ellenőriznie kell, ellenkező esetben ugyanis a vevőnek 30 000 euró értékű vámot kell megfizetnie.
Álláspontja szerint az utasítások fenti megszövegezéséből kitűnik, hogy a felperes nem a svájci-osztrák határátlépés mindenképpeni szükségességére helyezte a hangsúlyt, azt csupán közölte, az EUR-1 fuvarokmánnyal kapcsolatos részletes felhívás és figyelmeztetés mellett teljesen eltörpül az a burkolt utasítás, hogy a járművezető Svájcból Ausztria felé lépjen ki. Lényeges az is, hogy az Ausztria felé történő kilépés elmulasztása esetére semmilyen hátrányt – főként nem súlyosat – nem nevezett meg a felperes, aprólékos, egyértelmű figyelmeztetés csak az EUR-1 okmánnyal kapcsolatosan szerepel a megbízásban.
Ebből következően a járművezető arra összpontosított, hogy a szükséges okmányokat a svájci településen a magyarul beszélő ügyintézőtől hiánytalanul átvegye, majd Svájcból kilépve fokozottan gondoskodjon az EUR-1 okmány svájci vám általi lepecsételéséről, ezen kötelezettségeinek pedig maradéktalanul eleget tett, ezzel ellentétes tényeket a felperes sem állított.
A járművezetőnek kizárólag az róható fel, hogy a hiánytalan, gondos fuvarokmánnyal kapcsolatos ügyintézés után – minden bizonnyal a hármas határból eredő tévedés lehetőségéből kifolyólag – Svájcból nem Ausztria, hanem Németország felé lépett ki, nem is sejtve ennek az esetleges hátrányos jogkövetkezményét, mivel Ausztria és Németország egyaránt európai uniós tagállam.
A véleménye szerint azért sem értékelhető szándékosnak vagy súlyosan gondatlannak a járművezetői kilépés, mert Németország felé hosszabb az út a lerakóhelyig, mint Ausztria felé.
Szándékosság, súlyos gondatlanság hiányában viszont a felperesi igény elévült, mert nem a hároméves elévülési idő alkalmazásának van helye. Az elsőfokú ítélet tévesen rögzítette, hogy a 2014. szeptember 19-i keltezésű – a felperes követelését véglegesen elutasító – alperes által írt levél nem lett becsatolva a 2018. április 12-i beadványához, ugyanis ezt a levelet és a feladásáról szóló postai bizonylatot egyaránt csatolta. Az egyéves elévülési határidő 2014. szeptember 20. napjával kezdődött és a három hónap + egy évvel számolva 2015. december 20. napjával lejárt, ezért az európai fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem 2016. január 19-i benyújtásakor az elévülés már bekövetkezett.
Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság döntése érdemben sem helytálló, az a kávéadóról szóló törvény végrehajtási rendeletének téves értelmezésén és alkalmazásán, a rendelkezésre álló német vámeljárási iratban foglaltak figyelmen kívül hagyásán alapult.
A 2013. június 6-án kelt német vámeljárási okirat egyértelműen azt igazolja, hogy az áru feladója svájci cég, a végleges rendeltetési helye Németország, a vevője a németországi székhelyű cég, a felperes megbízója nem vevő, hanem a kávészállítmány vámeljárásának a kezdeményezője volt. Tekintettel arra, hogy a kávészállítmány tényleges rendeltetési helye nem Szlovákia, hanem Németország, az áru vevője nem a felperes megbízója, hanem egy németországi székhelyű cég, ezért a kávéadó kiszabására a rendeltetési hely országában mindenképpen sor került volna, függetlenül attól, hogy az alperes fuvarozóként belépett vagy sem Svájcból Németország területére.
Ebből következően semmilyen összefüggés nincs a felperes által hivatkozott jogellenes magatartás és az ezzel – állítólagosan – okozott kár között, a vámeljárás során törvényesen kiszabott kávéadó nem merülhetett fel sem a felperes, sem más jogalany káraként.Az elsőfokú bíróság a felperes alperes által vitatott állítását fogadta el arra vonatkozóan, hogy a vámokirat nyilvánvalóan elírt, azon a cég vevőként vélhetően tévesen szerepel. Ezt alátámasztó bizonyíték azonban a perben nem merült fel, a vámokirat tartalma a vámhivatal felé benyújtott okiratokon alapul és a német állami szerv által kibocsátott okirat tartalmát az ellenkező bizonyításáig hitelesnek kellett volna elfogadni.
Az alperes hivatkozott arra is, hogy a felperes megbízója, esetleg a német vevő a vámhivatal 2014. július 7-i utólagos felhívására kivételesen pótolhatta volna az egyébként előzetesen benyújtandó adómentességre vonatkozó exportkérelmet – erre a vámhivatal ugyanis többször lehetőséget adott – ennek elmulasztásával a kárelhárítási kötelezettségüket szegték meg.
Egyébként nyilván azért nem kerülhetett sor a mentesítő okirat becsatolására, mert nem volt bizonyítható, hogy a kávé végső rendeltetési és felhasználási helye nem Németország lett volna.
A felperes a fellebbezési ellenkérelmében kérte az elsőfokú ítélet helybenhagyását.
Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a releváns tényállást helytállóan állapította meg és a rendelkezésre álló bizonyítékok okszerű értékelésével vonta le a kereset megalapozottságára vonatkozó következtetését; a fellebbezési petitum egyébként – az alaptalansága mellett – ellentmondásos is, mert egyidejűleg az ítélet hatályon kívül helyezése és megváltoztatása nem kérhető.
Helytállóan jutott az elsőfokú bíróság arra, hogy a fuvarmegbízás 2. oldalán szereplő „Megjegyzés” rovatban feltüntetett megrendelői elvárások figyelmen kívül hagyása szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartásnak minősül; a kilépő vámra vonatkozó utasítás be nem tartása a fuvarozási szerződés megszegését eredményezte.
A fuvarmegbízás egyértelműen meghatározta az áruval Svájcból való kilépés pontos helyét, az okirat rögzíti a kilépő vámra vonatkozó utasításokat és abban szerepel az a kitétel is, miszerint „FONTOS!!! CH-AT HATÁRÁTLÉPÉSNÉL [...]”.
A fenti két utasítás együttes értelmezése alapján kizárólag arra lehet következtetést levonni, hogy az alperesnek az áruval a svájci-osztrák határon kellett kilépnie, mivel a határátlépés helye pontosan meg volt határozva, annak figyelmen kívül hagyása szándékos, illetve azzal egy tekintet alá eső súlyosan gondatlan magatartásnak minősül.
Amennyiben a fuvarozóban értelmezési kétség merült volna fel a kilépő vámra vonatkozóan, akkor a CMR 14. cikk 2. pontja szerint a felperestől utasítást kellett volna kérnie. Az alperes a nem megfelelő határátlépés okaként nem az utasítás értelmezési nehézségére, hanem arra hivatkozott, hogy a járművezetőnek a „hármas határ” okozott tájékozódási problémát, ez az évelés azonban a szakcégtől nem elfogadható, a távolságra vonatkozó okfejtés pedig ellentmondásos, mert a Németországon átvezető út hosszabb időtartama is az Ausztria felé történő útvonalat tette volna indokolttá.
A szándékosság megítélése szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az alperes előre látta-e az utasítás be nem tartásának a jogkövetkezményét, ugyanis a magatartása nem amiatt szándékos, mert előre látja a szerződésszegés következményét, hanem amiatt, hogy tudja, vagy megfelelő gondosság mellett tudnia kell azt, hogy a szerződést megszegi az utasítás figyelmen kívül hagyásával.
Mindezért az elsőfokú bíróság helytállóan tekintette az alperes szerződésszegését szándékos, illetve súlyosan gondatlan magatartásnak és ebből következően a hároméves elévülési idő alkalmazására is helyesen került sor.
Álláspontja szerint a követelés akkor sem évült el, ha az elévülési idő egy év, ugyanis a CMR 32. cikk 2. pontja szerint az írásbeli felszólamlás megküldése az elévülési időt szünetelteti mindaddig, amíg a fuvarozó a felszólamlást írásban elutasítja és az ahhoz csatolt okmányokat visszaküldi. Az alperes a perben ennek megfelelő eljárást nem igazolt, így az elévülési idő szünetelésének a befejezése sem volt megállapítható.
Annak a védekezésének, hogy 2014. július 18-án 2014. július 15-i számlát utasított vissza, ellentmond az, hogy a keresetlevélhez F/15. sorszámon becsatolt kárszámla 2014. augusztus 1. napján lett kiállítva.
A fenti levél felperesi kézhezvételének a vitatására az alperes a 18. sorszámú tárgyalási jegyzőkönyvben rögzítetten akként nyilatkozott, hogy hozzájuk a küldemény nem érkezett vissza, ezért feltételezi, hogy az kézbesítve lett, a postát meg tudja keresni, bár e körben nem lesz könnyű dolga. Ennek ellenére az alperes a postát nem kereste meg a levél átvételének vagy visszaküldésének az igazolása céljából, ez a mulasztás pedig a terhére kellett, hogy essen.
A felperes a fellebbezésében a felszólamlás 2014. szeptember 19-i végleges visszautasítására hivatkozott, azonban ennek megfelelő levél feladását, felperes általi kézhezvételét sem igazolta. Az alperes védekezésének ellentmondásosságára utal, hogy a 2014. augusztus 1-jén kelt számla kapcsán a visszautasítás elmaradását azzal indokolta, attól tartott, hogy a felperes beszámítással fog élni, illetve számára nem ad majd munkát, ezzel egyidejűleg ugyanakkor arra is hivatkozott, lényegesebb, hogy 2014 júliusában már egyértelmű elutasításra került sor. Amennyiben azonban a felszólamlás visszautasítása már 2014 júliusában megtörtént, akkor a 2014. augusztusi kárszámla alapján állított alperesi feltételezés, vélelem alaptalan lett volna.
Az elsőfokú bíróság érdemi következtetése is helytálló, az alperes kávéadóval kapcsolatos fellebbezési előadásai is tévesek, az érvelései ellentmondásosak.
A perben nem volt vitás, hogy a tényállással érintett országok közül kizárólag Németországban van kávéadó, így amennyiben a határátlépés az előírásnak megfelelően Ausztria irányába történt volna, úgy a kávéadó-fizetési kötelezettség nem merül fel, ebből következően károkozó magatartás az, hogy az alperes – az utasítás ellenére – Németország felé lépett ki az áruval.
Az elsőfokú bíróság helyesen jutott arra, hogy a kár a felperesnél keletkezett, igazolta, hogy a megbízója felé a kávéadót megfizette.
Az alperes azon fellebbezési érvelésével, hogy az áru vevője a németországi cég, ellentétes a CMR fuvarlevéllel, amely az áru címzettjeként és átvevőjeként egyaránt a felperes megbízójaként egy másik céget jelölt meg, az áruszámla is ezen cég felé lett kiállítva.
Mivel a felperes megbízója a kávéadóval érintett árut Németország területére behozta, ezért adófizetési kötelezettsége keletkezett, melyet alátámaszt az adóigazolás és a német vámhivatal részéről neki címzett levél, mindezért az elsőfokú bíróság nem tévedett, amikor arra jutott, hogy a kávéadó-fizetési kötelezettség nem a vevőként megnevezett cégnél keletkezett.
A német kávéadóról szóló törvény 15. § (2) bekezdése szerint adófizetésre köteles az a személy, aki a vámelőírásoknak megfelelően a kávé bejelentésére köteles, illetve az, akinek a nevében azt bejelentették; az adóigazoláson bejelentőként a felperes megbízója szerepel.
Vitatta, hogy a kárenyhítési kötelezettségét megszegte volna. A német vámhivatal 2014. július 4-i leveléből ugyanis nem olvasható ki az, hogy határidőn túli pótlási lehetőséget biztosítottak volna a felperes megbízója részére, ezzel ellenkezőleg éppen arról adtak tájékoztatást, hogy a vonatkozó rendelet 32. §-a szerinti hozzájárulási irat hiányában a kávéadó visszatérítésére nincs lehetőség.
Az alperes fellebbezése megalapozott.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében a releváns tényállást feltárta, abból azonban tévesen jutott arra a következtetésre, hogy az elévülési kifogás alaptalan, a kereset érdemi elbírálásának helye van és annak eredményeként a felperes követelésének helyt adott.
A peres felek közötti, az 1959. évi IV. törvény (rPtk.) 488. § (1) bekezdése szerint minősülő fuvarozási szerződésre – tekintve, hogy a perbeli áru közúti fuvarozására különböző államok területén lévő fel- és lerakóhelyek között került sor – az elsőfokú bíróság helytállóan tekintette irányadónak a CMR rendelkezéseit, a fuvarozáson alapuló kárigény elbírálása során azonban tévesen alkalmazta a CMR 32. cikk 1. pontja szerinti hároméves elévülési időt; az ítélőtábla osztotta az alperes azon fellebbezési érvelését, hogy szándékosság vagy azzal egyenértékű súlyos gondatlanság bizonyítottan nem terheli.
Rámutat az ítélőtábla arra, hogy a belföldi és nemzetközi árufuvarozás viszonyában egyaránt érvényesülnie kell a szerződő felek közötti méltányos kockázatelosztás elvének, melynek megfelelően főszabályként a fuvarozó az általa okozott kár teljes megtérítésére nem köteles, a felelőssége korlátozott; ennek az áttörését eredményezi a fuvarozó szándékos vagy azzal egyenértékű súlyosan gondatlan magatartása, mely magatartásformák között a polgári jogi következmény szempontjából nincs eltérés, egyaránt a fuvarozó teljes kárfelelősségét eredményezik.
A fuvarozói kárfelelősség elbírálása körében kialakult bírói gyakorlat – anélkül, hogy kifejezetten a büntetőjogi normákhoz nyúlna vissza – szándékos károkozásnak azt tekinti, ha a károkozó előre látja a cselekedete kárt keletkeztető következményeit és azt kívánja vagy abba belenyugszik; a tudatos gondatlanság ettől annyiban különbözik, hogy bár látja a magatartásának lehetséges kárkövetkezményeit, könnyelműen bízik azok elmaradásában. Ezek leggyakrabban a fuvarozás során a rakományhoz kapcsolódóan fordulnak elő, így például szándékosság az áru fuvarozó általi eltulajdonítása, súlyos gondatlanság a rakomány dézsmálása szempontjából kockázatos körülmények fennállása ellenére a fuvareszköz őrizetlenül hagyása.
A fentiek szerint kialakított szabályokkal összhangban kell tehát azt vizsgálni, hogy a fuvarozási szerződésbe foglalt megrendelői utasítás figyelmen kívül hagyása alapot ad-e a fuvarozó terhére szándékosság vagy azzal egyenértékű súlyos gondatlanság megállapítására.
Az ítélőtábla egyetértett az alperesnek azzal a fellebbezési érvelésével, hogy a svájci-osztrák határátlépésre vonatkozó, a fuvarmegbízási szerződés megjegyzés rovatában szereplő utasítás mellőzése az EUR-1 okmány lepecsételtetéséhez fűződő megrendelői érdek és az e körben való mulasztás konkrét következményének a kihangsúlyozása mellett tévedésre, az utasítások elvárható gondosságot nélkülöző, felületes áttekintésére is visszavezethető, önmagában a fuvarmegbízásban foglaltak és a gépjárművezető magatartásának az egybevetése alapján az eltérő határátlépésre vonatkozó egyértelmű megrendelői utasítás kétségmentesen nem bizonyított.
A megjegyzés rovatban a kilépő vám megnevezése (svájci település) nem kiemelt szövegrész, csupa nagybetűvel az EUR-1 okmánnyal kapcsolatos elvárás íródott és bár kétségtelen, hogy a kiemelés a „FONTOS!!! CH-AT HATÁRÁTLÉPÉSNÉL AZ EUR-1-ET FELTÉTLENÜL LE KELL PECSÉTELTETNI A SVÁJCI KILÉPŐ VÁM ÁLTAL” mondattal kezdődik, de a figyelmeztetés nem a határátlépés helye, hanem az EUR-1 okmány pecséttel ellátásának a szükségessége tekintetében nyomatékosított és nem tartalmazott információt arra vonatkozóan, hogy a svájci-német-osztrák közös határ környékén elhelyezkedő svájci településen történő vámügyintézést követően Ausztria helyett esetleg Németország felé történő határátlépés milyen nemkívánatos, elkerülendő következménnyel járhat.
Általánosságban helytálló az elsőfokú bíróság azon okfejtése, hogy a megrendelő az utasításait nem köteles a fuvarozónak megindokolni, azonban a jelen ügyben többlet tényállási elem az, hogy a keresetben sérelmezett szerződésszegés a szokásos kárkövetkezményeket lényegesen meghaladó, az alperes által előre fel nem ismerhető kockázattal járt, a felperesnek tehát – azonosan mint az EUR-1 okmány esetében – a CMR 11. cikk 1. pontja szerinti felvilágosításadási kötelezettségéből adódóan a Németország felé történő kilépés tilalmát elő kellett volna írnia. Alappal nem volt ugyanis feltételezhető, hogy az alperes a kávérakomány németországi adóztatását ismeri, továbbá mivel az EUR-1 okmánnyal kapcsolatos ügyintézés – nem vitásan – rendben lezajlott, abból az következik, hogy e körben a szerződéses elvárások teljesítése még önmagában nem határozta meg az útirányt, nem zárta ki a nem Ausztria felé történő határátlépés lehetőségét.
Minderre figyelemmel az EUR-1 okmányra vonatkozó kifejezett megrendelői utasítás megszegése minősülhetne szándékos vagy azzal egyenértékű súlyosan gondatlan magatartásnak, a svájci-osztrák határátlépés elmaradása azonban nem, az alperes által állított, szerződésszegést eredményező gépjárművezetői tévedés a fenti kategóriák egyikébe sem sorolható.
Ebből következően viszont az elévülési idő a CMR 32. cikk 1. pontja szerint egy év, kezdete a CMR 32. cikk 1.c) pontja alapján a fuvarozási szerződés megkötését követő háromhavi időtartam eltelte és a fenti határidőbe nem számít bele az a nap, amelyen az elévülési idő kezdődik.
Nem vitás a szerződéses okirattal igazolt peradat a fuvarozási szerződés 2013. június 5-i létrejötte, az elévülési idő tehát 2013. szeptember 6. napjával vette kezdetét.
A CMR 32. cikk 3. pontja szerint az elévülési idő szüneteltetésére (nyugvására) az ügyben eljáró bíróság joga csak korlátozottan, annyiban alkalmazható, amennyiben a CMR szabályai másként nem rendelkeznek.
A CMR 32. cikk 2. pontja szerint az írásbeli felszólamlás az elévülési időt addig a napig szünetelteti, amelyen a fuvarozó a felszólamlást írásban elutasítja és az ahhoz csatolt okmányokat visszaküldi; a felszólamlás vagy az arra adott válasz átvételét, valamint az okmányok visszaküldését az a fél tartozik bizonyítani, aki erre hivatkozik; ugyanarra a tárgyra vonatkozó további felszólamlások az elévülési időt nem szüneteltetik.
A CMR 32. cikkének 2. pontja szerint tehát az elévülési idő számításánál kizárólag az első felszólamlás és annak elutasítása közlése bír jelentőséggel, a felek felszólamlást megelőző, illetve a visszautasítást követő nyilatkozatainak tehát nincs nyugvást eredményező joghatása.
A fuvarfeladat teljesítésére megbízást adó fél számára az őt ért kár miatti peren kívüli igényérvényesítési eszköz az írásbeli felszólamlás, ezért az utóbbinak az igényérvényesítési szándék egyértelmű közlése, a fuvarozó kár megtérítése iránti határozott felszólítása minősül, melyhez – ha korábban nem történt – a kárra vonatkozó iratok megküldésének is társulnia kell.
A felperes alperesi felszólításai közül a 2014. július 15-i keltezésű levele tekinthető felszólamlásnak, mert a korábbi, felelősségben tartó levelekben foglaltakhoz képest kárrendezést határozottan kérve ehhez csatolt kárszámlát, illetve ebben adott tájékoztatást arról, hogy az adó-visszatérítési kérelem elutasításra került, a 26 017 euró visszaigénylésére a német vámhatóságtól nincs mód.
A felperes ezen felszólamláshoz a megbízója által felé kiállított kárszámlát csatolhatta, az alperes részére ugyanis csak 2014. augusztus 1-jén állított ki saját kárszámlát, ez azonban a levél felszólamláskénti értékelését nem rontja le, mert abból a megbízói kár továbbhárítására irányuló szándék egyértelműen kitűnt és a követelést is megjelölte.
Az alperes a fenti felszólamlás részéről átvételét, a kárigény vele történő közlését nem tette vitássá, ugyanakkor annak a visszautasítására, a kárszámla visszaküldésére hivatkozott, melynek az alátámasztására a 2014. július 18-án kelt levelét, továbbá a keltezéssel azonos napon – a felperes nevére és székhelyére – történő ajánlott küldeménykénti feladását igazoló postakönyve vonatkozó oldalát csatolta, azt állította, hogy hozzá a postai küldemény nem érkezett vissza.
A felperes – a fellebbezési ellenkérelmében is – a fenti levél átvételét vitatta, a CMR 32. cikk 2. pontja szerinti bizonyítási kötelezettség elmulasztására hivatkozott. Kifogásolta, hogy a 2018. február 9-i tárgyaláson kilátásba helyezett postai megkeresésre az alperes részéről nem került sor. Utalt arra is, hogy a levél tartalma egyébként sem áll összhangban a hozzá megérkezett 2014. augusztusi levélben foglaltakkal, melyben az alperes a 2014. augusztus 7-én kézhez vett kárszámla-követelés tekintetében – nem elutasítóan – nyilatkozott, melyet a perben ellentmondásosan azzal indokolt, hogy visszautasítás esetén tartott volna a további felperesi megrendelések elmaradásától.
Az ítélőtábla álláspontja szerint az alperes terhére a postai megkeresés elmaradása nem eshet, mert a visszautasítás felperesi vitatására a küldemény feladását követő több mint három év elteltével került sor, a kézbesítéssel kapcsolatos tudakozódásra pedig nem évekig, csak hónapokig van lehetőség [Magyar Posta Általános Szerződési Feltételei 8.2. a) és b) pontjai.]. Az időmúlás tehát a bizonyítás lehetőségét, azt, hogy a várt eredményre vezessen, kizárta.
Kétségtelen tehát, hogy a kézbesítés megtörténtére postai igazolás nem állt rendelkezésre, ugyanakkor annak az ellenkezője sem alátámasztott és mivel a bizonyítás az rPp. 3. § (5) bekezdésében foglaltakból következően alakszerűséghez nem kötött, nincs akadálya annak, hogy az aggálytalanul igazolt, helyes címzésű postai feladás ténye a per egyéb adataival együttesen legyen értékelve, így azzal, hogy a felperes nem csatolt a kérdéses időpontban részére feladott más tartalmú alperesi küldeményt és ellentmondás sem volt a 2014. július 18-i és az általa hivatkozott 2014. augusztusi levél között.
A korábbi levélben közölt visszautasítás ugyanis nem áll ellentétben azzal, hogy a felperes a későbbi levelében a számlakövetelés vizsgálatára időt kért, a számlák ugyanis – a kiállító és a címzett vonatkozásában – egymástól eltértek, a 2014. július 18-i levél a felperes megbízójának, a 2014. augusztusi levél pedig a felperesnek a kárszámlájára vonatkozott, ellentmondásosnak az minősülne, ha az utóbbi – a korábbitól eltérően – elismerő nyilatkozatot tartalmazott volna.
Minderre tekintettel a 2014. július 18-án kelt, a felperes kárigényét visszautasító levél 2014. július 18-i igazolt postai feladása a per egyéb adataival együtt értékelve arra enged következtetni, hogy a kézbesítés – a külföldön történő feladás miatti kézbesítés általában szokásos időtartama, 9 munkanap elteltével – 2014. július 31-én megtörténtnek tekinthető, legkésőbb ezen időpontban tehát az elévülés nyugvása megszűnt.
Az rPtk. 326. § (2) bekezdése szerint, ha a követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni, az akadály megszűnésétől számított egy éven belül – egyéves vagy ennél rövidebb elévülési idő esetében pedig három hónapon belül – a követelés akkor is érvényesíthető, ha az elévülési idő már eltelt vagy abból egy évnél, illetőleg három hónapnál kevesebb van hátra.
Az elévülés – a korábban kifejtettek szerint – 2013. szeptember 6-án vette kezdetét és az elévülés nyugvásának a megszűnésekor, 2014. július 31-én az egyéves határidőből kevesebb mint három hónap volt hátra, ezért a felperesnek az rPtk. 326. § (2) bekezdése szerint a nyugvás megszűnésétől számított három hónapon belül volt még lehetősége az igény bíróság előtti érvényesítésére, mely határidő eredménytelenül telt el, mert az európai fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem benyújtására csak 2016. január 19-én, az elévülési határidő lejártát követően került sor.
A CMR 32. cikkének 4. pontja – összhangban az rPtk. 325. § (1) bekezdésében foglaltakkal – az elévült igény érvényesítését kizárja, a felperes tehát elévülés miatt az alperessel szemben bírósági úton igényt nem támaszthat, a követelés érdemi elbírálása nélkül a kereset elutasításának van helye.
A fentiekre figyelemmel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét az rPp. 253. § (2) bekezdése alapján megváltoztatta és a keresetet elutasította.
(Fővárosi Ítélőtábla 10.Gf.40.402/2020/6.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás