BK ÍH 2022/108.

II. A jelentős tárgyi súlyú, a vád és az elsőfokú ítélet tárgyát képező személy elleni erőszakos, hozzátartozó sérelmére elkövetett bűncselekmények miatt nem jogerősen halmazati büntetésként 5 évet meghaladó szabadságvesztésre ítélt vádlottal szemben általában a legszigorúbb kényszerintézkedés (letartóztatás) fenntartása/elrendelése indokolt lehet, ha az elérni kívánt célok önkéntes jogkövetésen alapuló enyhébb kényszerintézkedés alkalmazásával nem biztosíthatók [Be. 277. § (4) bekezdés a) és c) pont, 552. § (2) bekezdés; Bv.tv. 37. § (1) bekezdés a) pont].

A főügyészség a törvényszékhez benyújtott vádiratában M. B. vádlottat a Btk. 194. § (1) bekezdésébe ütköző személyi szabadság megsértésének bűntettével, a Btk. 197. § (1) bekezdés a) pontjába ütköző és a (3) bekezdés b) pontja szerint minősülő hozzátartozója sérelmére erőszakkal elkövetett szexuális erőszak bűntettével, valamint a Btk. 164. § (1) bekezdésébe ütköző és a (8) bekezdés I. fordulata szerint minősülő életveszélyt okozó testi sértés bűntettével vádolta. A vádlott az eljárás bírósági szakaszában nem állt kényszerintézkedés hatálya alatt.

A törvényszék a 2022. június 15. napján kihirdetett ítéletével M. B. vádlottat a Btk. 197. § (1) bekezdés a) pontjába ütköző és a (3) bekezdés b) pontja szerint minősülő szexuális erőszak bűntette, a Btk. 164. § (1) bekezdés és a (8) bekezdés I. fordulata szerint minősülő életveszélyt okozó testi sértés bűntette, valamint a Btk. 194. § (1) bekezdésébe ütköző személyi szabadság megsértésének bűntette miatt halmazati büntetésül 7 év fegyház fokozatban végrehajtandó szabadságvesztésre és 7 év közügyektől eltiltásra ítélte, megállapítva, hogy a szabadságvesztésből legkorábban annak kétharmad részének a kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra. Rendelkezett az előzetes fogvatartásban töltött idő szabadságvesztésbe történő beszámításáról és a bűnügyi költség viseléséről is.

Az ítélet ellen az ügyész a büntetés súlyosítása érdekében, míg a vádlott és védő teljes körű fellebbezést jelentett be, így az nem emelkedett jogerőre. Az ügyész az ítélet kihirdetését követően indítványozta a vádlott letartóztatását. Az elsőfokú bíróság a Be. 552. § (1) bekezdésében foglaltak szerint eljárva az letartóztatás elrendelésére irányuló ügyészi indítványt elutasította, egyben a másodfokú eljárás befejezéséig a vádlott bűnügyi felügyeletét elrendelte. Magatartási szabályként előírta, hogy a vádlott B. város közigazgatási területét – jelen és más ügyben értesítésekre és idézésekre való megjelenésen kívül – csak a bíróság engedélyével hagyhatja el. A végzés ellen az ügyész jelentett be fellebbezést a vádlott letartóztatásának elrendelése érdekében, míg a vádlott és védő tudomásul vette azt.

A fellebbviteli főügyészség átiratában az ügyészi fellebbezést fenntartva kiemelte, hogy a törvényszék által meghatározott magatartási szabályokkal elrendelt kényszerintézkedés nem alkalmas a kényszerintézkedés céljának eléréséhez, mert az eljárás jelen szakaszában már nem feltétlenül az eljárási cselekményeken való jelenlét biztosítása, hanem sokkal inkább az esetleges jogerős büntetés végrehajthatósága feltételeinek megteremtése a cél, amely az ügyészi álláspont szerint letartóztatással érhető el. Erre figyelemmel indítványozta, hogy az ítélőtábla a Be. 598. § (1) bekezdés g) pontja szerinti tanácsülésen, a törvényszék végzését, a Be. 606. § (1) bekezdésének megfelelően változtassa meg, és rendelje el a vádlott letartóztatását.

A vádlott védője észrevételében az elsőfokú bíróság végzésének helybenhagyását indítványozta. Indokai szerint a szabadságvesztés tartamának valóban jelentősége van annak eldöntésekor, hogy milyen formájú kényszerintézkedés elrendelésére van szükség az elsőfokú ítélet meghozatala után, azonban ez csupán az egyik szempont, amit vizsgálnia kell a kényszerintézkedés elrendeléséről rendelkezésre jogosult bíróságnak. Kiemelt jelentősége van emellett annak is, hogy a letartóztatás elrendelésére csakis akkor kerülhet sor, amennyiben az azzal elérni kívánt célok más, enyhébb kényszerintézkedéssel nem érhetők el. Az elsőfokú bíróság a bizonyítás eljárás során kellő mértékben megismerte védencét, a vádlott előélete, személyisége, családi kötődései, az eljárás során tanúsított magatartása és életvitele, továbbá a kiszabott szabadságvesztés tartamának figyelembevétele mellett állapította meg azt, hogy vele szemben kényszerintézkedés elrendelése szükséges, azonban a vádlott letartóztatása nem indokolt. Az eljárás során a vádlott nem tanúsított semmilyen olyan magatartást, amelyből az következett volna, hogy ki akarná vonni magát az eljárás alól. Ha ezt megtenné, családi, baráti kapcsolatai teljes felszámolásával kellene számolnia, idős nagymamáját sem tudná segíteni. Védence érdeke az, hogy a bűnügyi felügyelet szabályait betartva bíróság rendelkezésére álljon, és a másodfokú döntést követően minél hamarabb családjának körében tartózkodhasson. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság végzésének helybenhagyását kérte. A vádlott a védői észrevételhez csatolt beadványában szintén az elsőfokú bíróság végzésének helybenhagyását kérte, hangsúlyozta: a kényszerintézkedéssel kapcsolatos minden kötelezettségének eleget tett.

Az ítélőtábla álláspontja szerint az ügyészi fellebbezés alapos.

Az ítélőtábla a felülbírálat során megállapította, hogy a vádlott esetében a kényszerintézkedésnek a Be. 276. § (1) bekezdés a) és b) pontjában foglalt általános feltételei fennállnak, hiszen a vádlottal szemben vádemelésre, utóbb pedig nem jogerős elítélésére is sor került, és a kényszerintézkedéssel elérni kívánt cél – a később írtak szerint – más módon nem biztosítható.

A Be. 552. § (1) bekezdése alapján, ha az ügydöntő határozat a kihirdetéskor nem emelkedik jogerőre, a bíróság a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedésről nyomban határoz. A (2) bekezdés szerint a kényszerintézkedés a 276. § (2) bekezdés a) és c) pontjában meghatározott különös okokon kívül akkor is elrendelhető, ha az ítéletben kiszabott szabadságvesztés tartamára figyelemmel a vádlott szökésétől vagy elrejtőzésétől kell tartani.

Helytállóan hivatkozott arra a törvényszék, hogy a letartóztatás szempontjából a nem jogerős ítélet meghozatala új helyzetet teremt, melyre figyelemmel a törvény az eljárás további szakaszára új, önálló letartóztatási okként határozza meg, hogy az ítéletben kiszabott tartamú szabadságvesztésre figyelemmel a vádlott szökésétől vagy elrejtőzésétől lehet tartani (BH 2017.46.). A büntetőeljárásnak ebben – az ügydöntő határozat meghozatalát követő – szakaszában a letartóztatásnak a szabadságvesztés végrehajthatóságát biztosító rendeltetése is van. A szökés, elrejtőzés megakadályozása olyan közérdek, amely megelőzi a nem jogerősen szabadságvesztésre elítélt személyi szabadságának tiszteletben tartását. Helyes a törvényszéknek az a megállapítása is, hogy az elsőfokú ítélettel kiszabott 7 év szabadságvesztés a vádlott kedvező személyi körülményei – megfelelő, rendezett egzisztencia, bejelentett munkahely és jövedelem, családi kötelékek megléte – és együttműködő magatartása ellenére is olyan mértékű joghátrány, ami a szökés, elrejtőzés kockázatát hordozza magában, amelynek veszélyét növeli az is, hogy a vádlott megfelelő pénzügyi háttere a külföldre távozás lehetőségét megteremti. Tévedett azonban az elsőfokú bíróság abban, hogy e körülményekre tekintettel a kényszerintézkedéssel elérni kívánt célok a bírói engedélyes kényszerintézkedés enyhébb formájával, a közigazgatási területre korlátozott bűnügyi felügyelet is elérhetők.

A töretlen bírói gyakorlat szerint – figyelemmel arra is, hogy a bíróság a szabadlábon lévő elítélttel szemben a jogerősen kiszabott szabadságvesztés azonnali foganatbavételét rendelheti el, ha annak tartama öt év, vagy ennél súlyosabb, és a bűncselekmény jellegére, az elítélt személyi és családi körülményeire tekintettel alaposan feltehető, hogy a szökésével vagy az elrejtőzésével a büntetés végrehajtása alól kivonná magát [Bv.tv. 37. § (1) bek. a) pont] – az ötévi szabadságvesztést meghaladó tartamú szabadságvesztés-büntetés olyan mértékű joghátrányt jelent a vádlottra nézve, amelyre tekintettel a szökés, elrejtőzés kockázata fennáll, és amely már önmagában is indokolttá teheti a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés alkalmazását. Erre figyelemmel a vádlottal szemben nem jogerősen kiszabott 7 év fegyházban végrehajtandó szabadságvesztés – tekintettel arra, hogy vádlott által előzetes fogva tartásban töltött időtartam a kiszabott szabadságvesztés mértékéhez képest csekély tartamú, így az a Be. 552. § (2) bekezdésében foglalt különös ok megállapítása ellen ható tényezőként nem értékelhető – a szökés, elrejtőzés reális veszélyét önmagában megalapozza.

A kényszerintézkedés szükségességének és arányosságának kérdését vizsgálva megállapítható, hogy a jelentős tárgyi súlyú, a vád és az elsőfokú ítélet tárgyát képező személy elleni erőszakos, hozzátartozó sérelmére elkövetett bűncselekmények miatt nem jogerősen halmazati büntetésként kiszabott szabadságvesztés tartamára tekintettel, a vádlottal szemben a legszigorúbb kényszerintézkedés fenntartása indokolt, az elérni kívánt célok önkéntes jogkövetésen alapuló enyhébb kényszerintézkedéssel nem érhetők el, a letartóztatásnak – a bűncselekmény jellegére, a terhelt személyi körülményeire tekintettel – a Be. 277. § (4) bekezdés a) és c) pontjaiban írt feltételei is fennállnak. Ugyancsak nem teszi szükségtelenné a legszigorúbb kényszerintézkedés alkalmazását az a körülmény sem, hogy a vádlott idős hozzátartozójáról gondoskodik, nem semlegesíti a letartóztatás szükségességét az sem, hogy a vádlott korábban „a kényszerintézkedéssel kapcsolatos minden kötelezettségének eleget tett”. A kényszerintézkedéssel kapcsolatos szabályok betartása a vádlott kötelessége; a kötelesség teljesítése önmagában nem hat vissza az alkalmazásának törvényi feltételeire (BH 2021.222.).

Fentiek alapján az ítélőtábla mint másodfokú bíróság a törvényszék végzését a Be. 598. § (1) bekezdés g) pontja szerinti tanácsülésen, a Be. 606. § (1) bekezdése alapján megváltoztatta és a Be. 297. § (4) bekezdése alapján alkalmazandó Be. 290. § (2) bekezdésében írt időtartamig a vádlott letartóztatását elrendelte.