PK ÍH 2022/120.

A peres felek 1980. december 6. napján házasságot kötöttek. Utolsó közös lakóhelyük az egymás között egyenlő arányú közös tulajdonukat képező T., A, u. 96/B. szám alatti, kivett lakóház, udvar megjelölésű ingatlanban volt, amelynek telkét az alperes édesanyjától és nevelőapjától kapták ajándékba.

A felek életközössége 2015. március 18. napján megszakadt, majd házasságukat a Sz.-i Járásbíróság a 2019. november 13. napján jogerőre emelkedett ítéletében felbontotta. Az eljárás során a peres felek egyezséget kötöttek az utolsó közös lakás osztott használatára.

A felperes 2019 szeptemberétől kezdve édesanyja ápolása miatt a T., B. u. 6. szám alatti ingatlanban tartózkodik.

A perbeli lakóház szomszédságában található T., A. u. 96/A. szám alatti ingatlan 1/2-1/2 arányban az alperes édesanyja és házastársa, az alperes nevelőapja, S. J. tulajdonában állt.

A két család jó viszonyt ápolt egymással, az alperes és nevelőapja állattartással, növénytermesztéssel foglalkoztak, amelyben a peres felek közreműködtek. Emellett a felperes segítséget nyújtott az alperes szüleinek a háztartási teendők ellátásában, ügyeik intézésében.

Az alperes 2001. április 23. napján tartási szerződést kötött nevelőapjával, S. J.-vel. A szerződés 1. pontja szerint az eltartott átruházta az alperesre, mint eltartóra a T., A. u. 96/A. szám alatti ingatlan 1/2 tulajdoni illetőségét 1 300 000 Ft, a T., 080/1. hrsz. alatti szántó és műtrágyatároló megnevezésű külterületi ingatlant 400 000 Ft, valamint a 0180/13. hrsz. alatti gyep és szántó művelési ágú ingatlant 100 000 Ft becsértéken. A szerződés 2. pontjában részletezték az eltartó tartási kötelezettségeit. Az alperes vállalta, hogy az eltartottat élete végéig tartja, gondozza, ápolja, betegsége esetén gyógykezelteti, halála esetén illő módon eltemetteti. Az alperes a tartást a nevelőapja házában vállalta biztosítani. A szerződéssel érintett ingatlanokra az alperes tulajdonjoga tartás jogcímén bejegyzésre került az ingatlan-nyilvántartásba.

Néhai S. J. a halálát megelőzően kb. egy hónapon át szorult ápolásra, gondozásra, egy hétig volt fekvőbeteg. Kórházi tartózkodása alatt a peres felek látogatták, élelmiszerrel, ruhaneművel látták el. Ez idő alatt a felperes segített az alperes édesanyjának a háztartási teendők ellátásában, kimosta a néhai ruhaneműit. A néhai halála előtti pár hétben a peres felek gyermekei rendszeresen látogatták a néhait, az alperes pedig nevelőapja ingatlanában aludt, akinek élete utolsó hetében az öltözködésben, mosakodásban is segítséget nyújtott. S. J. 2006. június 21. napján hunyt el, temetési költségét házastársa, az alperes édesanyja fizette.

Az alperes a 2019. május 21. napján kelt ajándékozási szerződéssel Attila nevű gyermekének ajándékozta a tartási szerződés révén tulajdonába került fentebb megjelölt két mezőgazdasági ingatlant 40 000 000 Ft értékben. Az átruházott ingatlanokra az alperes a saját javára 20 éves időtartamra haszonélvezeti jogot kötött ki.

Az alperes édesanyja, S. J.-né 2021. június 30. napján elhunyt. Az alperes jelenleg is az utolsó közös lakásban lakik, szülei ingatlanát nem hasznosítja, míg a felperes az éjszakákat az édesanyja lakásán tölti, csak napközben jelenik meg a közös tulajdonú ingatlanban.

Az életközösség megszakadáskor a T., A. u. 96/B. szám alatti ingatlan 20 000 000 Ft, a T., A. u. 96/A. szám alatti ingatlan 1/2 része 6 500 000 Ft, a T. külterületi ingatlan 54 600 000 Ft, a T. külterületén lévő másik ingatlan 17 640 000 Ft forgalmi értéket képviselt. A volt házastársak közös tulajdonát képezte a K&H Banknál elhelyezett piaci befektetés 231 854 Ft értékben, valamint a Ford Focus típusú személygépjármű 1 000 000 Ft értékben.

A felperes keresetében a házastársi közös vagyon megosztását kérte oly módon, hogy a T., A. u. 96/B. szám alatti ingatlan alperes nevén nyilvántartott 1/2 tulajdoni hányadát kérte a tulajdonába adni 10 000 000 Ft értékben (1. tétel), míg a vagyonmérlegben feltüntetett további ingatlanokat, a megtakarítást és a gépjárművet (2–6. tétel), összesen 79 971 854 Ft értékben kérte az alperes tulajdonába adni. Értékkiegyenlítés címén 29 985 927 Ft megfizetésére kérte kötelezni az alperest. A házastársi közös vagyon értékét 99 971 854 Ft-ban, az egy főre jutó vagyonrész értékét 49 985 927 Ft-ban jelölte meg. Keresetét a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 4:37. § (1) és (3) bekezdésében foglaltakra alapította. A tartási szerződéssel érintett ingatlanokat közös vagyonnak tekintette, állította, hogy a tartási szerződés teljesítésében az életközösség alatt maga is közreműködött.

Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. A házastársi közös vagyon megosztása esetére kérte a vagyonmérlegből mellőzni a tartási szerződéssel érintett lakóházas ingatlan 1/2 tulajdoni hányadát, és a mezőgazdasági ingatlanokat, mert azok a különvagyonát képezik. Állította, a néhai tartást nem igényelt, róla életében az édesanyja gondoskodott, ő finanszírozta a temetési költségeket is. Édesanyja és néhai nevelőapja megfelelő jövedelemmel rendelkeztek, a peres felek által a néhainak nyújtott segítség mértéke nem lépte túl a közeli hozzátartozók által nyújtott szokásos segítséget. A szerződés szerinti tartási szolgáltatásokat abban az esetben kellett volna biztosítani, ha az édesanyja korábban elhalálozik mint a nevelőapja, vagy azt a szülők betegsége indokolja. S. J. azonban hamarabb hunyt el, ezért az ingatlanok tulajdonjogához ingyenesen jutott. A tartási szerződést teljesítenie nem kellett, emiatt a felperes nem ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonos (BH 2002.312.). Nem vitatta, hogy közös vagyon a banki befektetés, valamint a személygépjármű, azok, valamint a közös tulajdonú ingatlan felperes által megjelölt forgalmi értékét elfogadta (21 231 854 Ft), ennek alapján a felperes jutóját 10 615 927 Ft-ra tette. Vállalta, hogy az értékkiegyenlítést 30 napon belül megfizeti a felperesnek. Ennek megfelelően kérte tulajdonába adni az utolsó közös lakás felperes nevén nyilvántartott 1/2 tulajdoni hányadát arra is figyelemmel, hogy azt életvitelszerűen kizárólagosan használja, a felperes az édesanyja ingatlanában lakik.

Az elsőfokú bíróság a peres felek házastársi közös vagyonát akként osztotta meg, hogy a felperes tulajdonába adta a T., A. u. 96/B. számú ingatlan alperes nevén nyilvántartott 1/2 tulajdoni hányadát 10 000 000 Ft értékben. Az alperes tulajdonába adta a Kereskedelmi és Hitelbanknál az alperes nevén vezetett pénzpiaci befektetés összegeként 231 854 Ft-ot, valamint a Ford Focus típusú személygépjárművet 1 000 000 Ft értékben. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 30 nap alatt 29 985 927 Ft-ot értékkiegyenlítés címén. Rendelkezett az ingatlanügyi hatóság megkereséséről a tulajdonosváltozás ingatlan-nyilvántartáson történő átvezetése iránt. A Ptk. 4:37. és 4:38. §-aiban foglaltakra figyelemmel vizsgálta, mely vagyontárgyak tartoznak a házastársak közös vagyonába, illetve mi képezi a házastársak különvagyonát. Hangsúlyozta, hogy a Ptk. 4:40. § (1) bekezdése szerint a házassági életközösség alatt szerzett vagyon közös vagyoni jellegét kell vélelmezni. A tanúvallomások alapján (T. E., Sz. A., Sz. N.) és a per egyéb adataiból megállapította, hogy a felperes 2005 decemberétől az eltartott igényeinek megfelelően és állapotától függően részt vett a tartási szerződés teljesítésében, a néhai halálát megelőző hetekben közvetlenül is közreműködött a néhai ápolásában, gondozásában. A peres felek, valamint az alperes szülei közötti segítségnyújtás mindvégig kölcsönös volt, az álaluk teljesített tartási szolgáltatások mértéke meghaladta a családtagok között szokásosan nyújtandó segítség mértékét. Az alperes édesanyjának egészségi állapota már a 2001. évben megromlott, ezért a felperes közreműködésére is nagyobb mértékben volt szükség az alperes szüleinek mindennapi életében. A tartás ellentételezéseként megjelölt vagyontárgyak juttatása nem ingyenesen történt, s miután a szerződés megkötésére az életközösség fennállása alatt került sor, és arról a felperes is tudott, közömbös, hogy az ott megjelölt szolgáltatásokat melyik fél és milyen mértékben, arányban nyújtotta, a szerzésben való részvételük a vélelem szerint együttes. Erre figyelemmel a tartási szerződéssel érintett ingatlanok a házastársi közös vagyon részei, azok értékét a megosztás során az alperes terhére számolta el.

A fentiekben felsorolt és a házastársi közös vagyonhoz tartozó vagyontárgyak összértékét 99 971 854 Ft-ra, ez alapján az egy főre jutó vagyonrész értékét 49 985 927 Ft-ra tette. A T., A. u. 96/B. szám alatti ingatlanból az alperes nevén nyilvántartott 1/2 tulajdoni hányadot 10 000 000 Ft értéken a felperes tulajdonába adta, míg a többi ingatlant, illetve vagyonrészt a keresetben megjelölt és az alperes által nem vitatott forgalmi értékek figyelembevételével az alperes oldalán számolta el 79 971 854 Ft értékben. Számítása szerint az egy főre jutó vagyonrész értékéhez képest az alperes 29 985 927 Ft-tal nagyobb értékhez jutott, ezért kötelezte az alperest annak 30 napon belül történő megfizetésére értékkiegyenlítés címén.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, elsődlegesen annak megváltoztatását kérte: a T., A. u. 96/B. szám alatti ingatlanból a felperes nevén nyilvántartott 1/2 tulajdoni hányadot kérte a tulajdonába adni 10 000 000 Ft értékben és kérte mellőzni a vagyonmérlegből a T., A. u. 96/A. számú, továbbá a T. 080/1. és 080/13. hrsz. alatti ingatlanokat. Az általa a felperes javára fizetendő értékkiegyenlítés összegét 10 695 927 Ft-ra kérte leszállítani. Másodlagos fellebbezése az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasítására irányult. Kifogásolta az elsőfokú ítélet jogorvoslati tájékoztatóra vonatkozó rendelkezését, azt oly módon kérte megváltoztatni, hogy a felek tárgyalás tartását kérhetik. Álláspontja szerint az ítélet fellebbezésre vonatkozó tájékoztatása nem felel meg a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 376. §-ának, mert a jogorvoslati kérelem tárgyaláson kívüli elbírálására csak az ott felsorolt esetekben kerülhet sor, fellebbezése azonban a per fő tárgyára irányul, ezért a tárgyalás tartása nem mellőzhető.

Sérelmezte az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítás terjedelmét, S. A. és M. I. tanúk meghallgatásának mellőzését. Kiemelte, az a perben tett nyilatkozata, hogy nem ragaszkodik nevezettek meghallgatásához, nem értékelhető a bizonyítási indítvány visszavonásaként, emellett az elsőfokú bíróság ítélete indokolásában nem tért ki arra, miért mellőzte e bizonyítási indítványok teljesítését, ami sérti a Pp. 346. § (5) bekezdését. Továbbra is kérte e tanúk meghallgatását, a bizonyítás kiegészítését.

Kifogásolta az elsőfokú bíróság bizonyítékok mérlegelése körében kifejtett tevékenységét, mert véleménye szerint az a Pp. 279. § (1) bekezdésében foglaltakkal ellentétes. Kifejtette, az elsőfokú bíróság megsértette a Ptk. 4:37. § (4) bekezdésében és 4:38. § (1) bekezdés b) pontjában foglaltakat, amikor a tartási szerződéssel érintett ingatlanokat közös vagyonnak tekintette. Változatlanul állította, hogy azokat ingyenes juttatás fejében szerezte, ezért különvagyonát képezik, így azok értékének elszámolására nincs mód. A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: rPtk.) 586. § (1) bekezdésében foglaltakra utalással hangsúlyozta, a tartásnak a kötelezett anyagi forrásaiból kell megvalósulnia, a néhait azonban nem kellett eltartani, mert saját nyugdíjjal és fizetéssel rendelkezett, tartási jellegű szolgáltatásokat egyik peres fél sem biztosított a számára. Kiemelte, a tartásról kizárólag abban az esetben kellett volna gondoskodni, ha S. J.-né a néhait megelőzően hunyt volna el.

Sérelmezte a T., A. utca 96/B. szám alatti ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetésének módját is. Állította, hogy a felperes nem lakik az ingatlanban, életvitelszerűen az édesanyja ingatlanában tartózkodik, aki az elsőfokú ítélet meghozatalát követően elhunyt. Az ingatlan a néhai szüleivel közös telken áll, a telket ők ajándékozták részére, az ingatlanhoz számos emlék köti, a felperes lakhatását pedig más ingatlanban meg tudja oldani, mindezek indokolják, hogy a bíróság a felperes tulajdoni hányadát adja az ő tulajdonába.

A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Az alperes eljárásjogi kifogásait illetően kiemelte, az elsőfokú ítélet jogorvoslati tájékoztatójából kiolvasható a tárgyalás tartását érintő általános szabály annak megjelölése mellett, hogy mely esetekben mellőzi a bíróság a tárgyalás tartását, ezért e tekintetben jogszabálysértés nem történt.

Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen mellőzte az alperes által megjelölt tanúk meghallgatását, mert az alperes nyilatkozott úgy, hogy ahhoz nem ragaszkodik.

A jogvita érdemét illetően kiemelte, a tartási szerződés alapján az alperes az ingatlanok tulajdonjogához nem ingyenesen jutott hozzá, az alperes jogutódaira is kiterjedően vállalt kötelezettséget a tartás biztosítására, családjával együtt kívánt gondoskodni az eltartottról. Hangsúlyozta, azt az alperes sem vitatta, hogy a szerződéskötés tényét vele megbeszélte, és tisztában volt azzal, hogy őt is terheli tartási kötelezettség, annak a néhai megbetegedését követően napi szinten eleget is tett. Utalt arra is, hogy az alperes édesanyja betegségei miatt nem tudta férjét, az alperes nevelőapját ápolni, gondozni.

Továbbra is igényt tartott a T., A. utca 96/B. szám alatti ingatlan tulajdonjogára. Előadta, édesanyja elhunyt, ingatlanában nem maradhat, lakhatása ott nem megoldott, ezért méltányos érdeke fűződik az ingatlan tulajdonjogának megszerzéséhez.

A fellebbezés alaptalan.

Az elsőfokú bíróság a tényállást a bizonyítékok okszerű mérlegelése eredményeként helyesen állapította meg, az abból levont következtetéseivel, érdemi döntésével, az ítélet indokolásában kifejtett érveivel az ítélőtábla egyetért, ezért az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta. A fellebbezésben foglaltakra tekintettel az alábbiakra kíván rámutatni.

Az alperes fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú ítélet fellebbezése szerinti megváltoztatását, másodlagosan – szükség esetén – annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és új határozat hozatalára utasítását kérte. A Pp. 380. §-a az ítélet kötelező hatályon kívül helyezésének eseteit részletezi az eljárási szabályok megsértésére tekintettel, míg a Pp. 381. §-a a hatályon kívül helyezés mérlegelhető eseteit sorolja fel. A fellebbezéssel szemben támasztott alapvető követelmény annak az anyagi, vagy eljárási jogszabálysértésnek a megjelölése, amelyre a fellebbező fél a fellebbezését alapítja [Pp. 371. § (1) bekezdés d) pont], azaz amelyre figyelemmel az elsőfokú ítélet megváltoztatását, vagy hatályon kívül helyezését kéri. Az alperes másodlagos fellebbezése e követelményeket nem elégíti ki, mert a Pp. nem ismeri a „szükséghez képest” történő hatályon kívül helyezés esetét, konkrét jogszabálysértés megjelölésének hiányában az alperes hatályon kívül helyezésre irányuló fellebbezése érdemi vizsgálatára nem kerülhet sor. Megjegyzi az ítélőtábla, az elsőfokú bíróság eljárását az anyagi jogszabályok megsértése nélkül folytatta le, míg a téves jogorvoslati tájékoztatásban megvalósult eljárási szabálysértés az ügy érdemi elbírálására az alábbiakban kifejtendők szerint nem hatott ki, ezért nincs indok az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére.

Az alperes a fellebbezésében és a felperes a fellebbezési ellenkérelmében egyaránt új tényekre hivatkozott, arra, hogy a felperes édesanyja az elsőfokú ítélet meghozatalát követően elhunyt, illetve, hogy a felperes megállapodott testvérével abban, hogy a jövőben az édesanyja ingatlanát kizárólagosan a testvére jogosult használni.

A Pp. 373. § (2) bekezdése alapján akkor kerülhet sor a fellebbezésben új tény állítására, ha az új tény a fél önhibáján kívüli okból jutott a tudomására, vagy következett be a tárgyalás berekesztését követően, feltéve, hogy az elbírálás esetén rá nézve kedvezőbb ítéletet eredményezhetett volna. Az új tényre hivatkozó félnek a fentieket valószínűsítenie kell. E körülményeket azonban egyik peres fél sem valószínűsítette, ezért azok a másodfokú eljárás során nem vehetők figyelembe, következésképp az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kellett a jogvita elbírálása során irányadónak tekinteni.

Az alperes fellebbezésében kifogásolta az elsőfokú ítéletben rögzített jogorvoslati tájékoztatást, mert megítélése szerint annak tartalma ellentétben áll a Pp. 376. §-ában foglaltakkal. E hivatkozása közömbös, mert, ha megállapítható lenne a fenti eljárási szabály megsértése, azaz ha az elsőfokú bíróság téves tájékoztatást adott, hogy mely esetekben bírálható el a fellebbezés tárgyaláson kívül és mely esetekben tárgyaláson, az az ügy érdemi elbírálására nem hatott ki. Lényeges, az alperes nem jelölte meg fellebbezésében, hogy az esetleges téves tájékoztatás konkrétan mely jogának sérelmével járt, az mennyiben akadályozta eljárási jogai gyakorlását, kifogásait csak általánosságban fogalmazta meg, ezért az érdemi felülbírálatra alkalmatlan. Megjegyzi az ítélőtábla, hogy az alperes kérelme alapján az ügyben tárgyalást tartott, ezért ha megvalósult is valamilyen alperesi jogsérelem az elsőfokú bíróság tájékoztatásával kapcsolatban, az orvoslásra került.

További eljárási szabálysértésnek tekintette az alperes a tanúbizonyítási indítványa mellőzését, (S. A. M. I.), valamint a mellőzés indokai feltüntetésének hiányát. Az alperes a 30. sorszámú jegyzőkönyvben rögzítettek szerint személyesen úgy nyilatkozott, hogy nem ragaszkodik a fentebb megnevezett tanúk meghallgatásához. Tény, hogy a perben a jogi képviselet kötelező, ebből következően az alperes jogi képviselő nélkül tett nyilatkozata hatálytalan, függetlenül attól, hogy jogi képviselője a nyilatkozat megtételekor a tárgyaláson jelen volt-e. Ennek azonban szintén nincs a jogvita érdemére kiható következménye. Az alperes ugyanis e tanúkat az édesanyja egészségi állapotára, továbbá a tartási szolgáltatások nyújtására vonatkozóan kérte meghallgatni, amely tények – a rendelkezése álló egyéb bizonyítékokra is figyelemmel – közömbösek, ezért a tanúk meghallgatásának mellőzése nélkül a jogvita eldönthető volt, tehát nem állapítható meg az ügy érdemére kiható lényeges eljárási szabálysértés. Ugyancsak nincs perdöntő jelentősége a jogvita elbírálásakor annak, hogy az elsőfokú bíróság nem adta indokát ítéletében a bizonyítási indítványok mellőzésének, e mulasztása nem tekinthető az indokolási kötelezettség oly mértékű megsértésének, ami az ítélet hatályon kívül helyezését vonná maga után.

Az ügy érdemét illetően megállapítható, hogy az alperes és néhai S. J. 2001. április 23. napján kötöttek tartási szerződést, azaz a peres felek házassági életközössége alatt, amely tényről – az alperes által sem vitatottan – a felperesnek tudomása volt. A tartási szerződés 2. és 3. pontjából egyértelműen megállapítható, hogy a szerződés nem volt ingyenes, mert az alperesnek juttatott ingatlanok ellentételezéseként részletezték a tartás körében nyújtandó ellenszolgáltatásokat. A kialakult ítélkezési gyakorlat szerint a házassági életközösség fennállása alatt megkötött tartási szerződéssel megszerzett vagyontárgyak a házastársak közös tulajdonába kerülnek abban az esetben is, ha a szerződés megkötésében csak az egyik házastárs vett részt, és a tulajdonjogot az ingatlan-nyilvántartásban egyedül az ő javára jegyzik be (BH 1992.465.). A tartási szerződéssel megszerzett vagyontárgy közös vagyonhoz tartozása a közös vagyoni szerzés vélelméből vezethető le, és arra a feltételezésre (vélelemre) épül, hogy a szerződés alapján a vagyonszerzés ellenérték fejében történik, a vagyonközösség fennállása estén pedig közömbös, hogy ezt a szolgáltatást melyik házastárs nyújtja, mert a szerzésben való részvételüket a vélelem szerint együttesnek kell tekinteni. Lényeges ugyanakkor, hogy a tartási szerződés alapján a tartásra kötelezett egy olyan speciális szolgáltatást teljesít, amelynek fogalmi jellemzője a bizonytalansági tényező és a szerencseelem, amelynek következtében sem annak időtartama, sem tartalmi keretei nem határozhatók meg sem a szerződés megkötésekor, sem annak teljesítése folyamán (BH 2013.125.). A perbeli tartási szerződés megkötésére a házassági életközösség tartama alatt került sor, ezért abban a tartási szolgáltatások ellentételezéseként megjelölt vagyontárgyak a házastársak közös vagyonához tartoznak.

Téves az az alperesi védekezés, hogy az eltartott rászorultságának és ezáltal a tartási szolgáltatások biztosításának hiánya kizárja, hogy az ingatlanok a házastársi közös vagyonba kerüljenek. A rászorultság ugyanis a tartási szerződés megkötésének nem törvényi feltétele (nem törvényi tényállási elem), mert az nem feltétlenül áll fenn az ügyletkötés időpontjában. A tartási szerződés megköthető úgy, hogy a tartási szolgáltatásokat csak későbbi – pl. az egészségi állapot megromlásához köthető – időpontban kell biztosítani az eltartott számára, de köthető akkor is, ha az eltartott létfenntartása saját vagyonából, jövedelméből egyébként megfelelően biztosított, de a tartás révén egy magasabb életszínvonalat kíván elérni, esetlegesen luxus igényeit akarja ily módon kielégíteni. E szerződéstípus szerencsejellege éppen abban mutatkozik meg, hogy az esetek egy részében előre nem határozható meg pontosan a rászorultság bekövetkezésének időpontja, ebből következően előállhat akár olyan helyzet is, hogy az eltartott haláláig egyáltalán nem, vagy csak csekély mértékben kell tartást biztosítani, ellenben az eltartó a szerződés megkötését követően megszerzi a szerződéssel érintett vagyontárgy tulajdonjogát. Mindez nem érinti a szerződésben félként részt nem vevő házastárs tulajdonszerzését, illetve egy későbbi perben érvényesíthető tulajdoni igényét.

A fentiekre figyelemmel a jogvita érdemi eldöntése szempontjából közömbös, hogy a felperes részt vett-e, s ha igen milyen mértékben a tartási szerződés teljesítésében, ezért az ítélőtábla csupán megjegyzi, a perben lefolytatott bizonyítási eljárás nem támasztotta alá kétséget kizáróan, hogy tartást kizárólag az alperes nyújtott a néhainak, ellenkezőleg, a meghallgatott tanúk (T. E., Sz. A., Sz. N. 24. jkv.) igazolták, hogy S. J. egészségi állapota a halála előtti pár hónapban romlott meg olyan mértékben, hogy ápolásra, gondozásra szorult, amelyben a felperes is aktívan és rendszeresen közreműködött.

Az elsőfokú bíróság a feltárt bizonyítékokat okszerűen mérlegelte és helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a tartási szerződéssel érintett ingatlanok a fentebb részletezettekre figyelemmel a házastársi közös vagyon részét képezik, azok értékének elszámolása – a felek által egyezően meghatározott forgalmi értékek alapulvételével – nem volt mellőzhető.

Az alperes fellebbezésében kifogásolta a T., A. u. 96/B. szám alatti ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetésének módját, és továbbra is kérte a felperes nevén nyilvántartott 1/2 tulajdoni hányad tulajdonába adását. A házasság felbontása iránti perben a peres felek az ingatlan osztott használatában állapodtak meg, az ingatlant ennek megfelelően használták azzal, hogy a felperes édesanyja ápolása, gondozása miatt nem élt folyamatosan ebben az ingatlanban. Az sem volt vitatott a felek között, hogy az ingatlan természetben nem megosztható, és a közös tulajdon megszüntetését mindkét tulajdonostárs a Ptk. 5:84. § (1) bekezdés 2. mondatában foglaltak szerint kérte, azaz mindkét peres fél az ingatlan egészének tulajdonjogát kívánta megváltás útján megszerezni. Annak elbírálásakor, hogy melyik peres fél jogosult a másik tulajdoni hányadát megváltani közömbös, hogy az ingatlanhoz melyikük rendelkezik kulccsal, és annak sincs jelentősége, hogy tanúsított-e az alperes a felperessel szemben agresszív magatartást, mert e körülmények csak a lakáshasználat rendezésénél figyelembe vehető szempontok.

Az elsőfokú bíróság helyesen mérlegelte az e körben releváns szempontokat. Az alperes lakhatása a korábban szülei tulajdonában állott szomszédos ingatlanban megoldott, az alperes maga nyilatkozott akként, hogy a szülői ház 68 m² alapterületű, üresen áll, azt nem kívánja hasznosítani (24. számú jegyzőkönyv). Ezzel szemben a felperes csak időlegesen tartózkodik az édesanyja ingatlanában, amelyet a testvére is használ, ezáltal a felperes lakhatása a T., A. u. 96/A. sz. alatti ingatlanban biztosítható, ezért helyesen döntött az elsőfokú bíróság, amikor az ingatlanon fennálló közös tulajdont az alperesi tulajdoni hányad felperes tulajdonába adása útján szüntette meg.