PK ÍH 2022/123.

Az I–III. rendű felperesek társasház lakói. Az I. rendű felperes és párja 2012 novemberében költöztek be a 7. szám alatti III. emelet 16. számú lakásba; a II. rendű felperes és családja 2013 nyarán költözött be a 9. szám alatt lévő V. emeleti lakásba; a III. rendű felperes 2012-ben költözött be a 7. szám alatti II. emelet 12. számú lakásba. Ebben az időszakban a társasház környéke nem volt beépítve, a bokrokkal, fákkal benőtt területet a társasház lakói pihenésre, illetőleg játszótérként használták. A környéken gyér volt az autóforgalom, a társasház csendes, pormentes helyen állt.

A beépítetlen terület tulajdonosai az I–II. rendű alperesek voltak, akik 2017 májusában – építési engedély alapján – hozzákezdtek a 632 lakásos, négy épületből álló lakópark – és az ott elhelyezkedő üzletek, vendéglátóhelyek, irodák – felépítéséhez. A kivitelezési munkálatokat fővállalkozóként a III. rendű alperes végezte, az építési engedélyen az „A”, „B”, és „C” megjelölésű épületek kivitelezése 2020. január végéig tartott.

Az építkezés nagy zajjal és porral járt, a folyamatosan áthallatszó zaj és a lerakódó por lehetetlenné tette az I–III. rendű felperesek által lakott lakások teraszainak használatát. A zaj olyan mértékű volt, hogy az a lakáson belül is zavarta az otthon nyugalmát, valamint az éjszakai pihenést; a por a zárt nyílászárókon át is bejutott a lakásokba. A 2017. szeptember 14–l5-i 24 órás zajmérés kimutatta, hogy a társasház homlokzata előtt a zajterhelés több mint 10 dB-lel túllépte a megengedett határértéket. A III. rendű alperes kérelmet nyújtott be a zajhatárérték túllépésének engedélyezése iránt, amelyre megkapta a hatósági engedélyt. Az építési munkákkal együtt járó rezgések is érezhetőek voltak az I–III. rendű felperesek lakásában, ott néhány napon át nagyfokú rezgéshatás volt érzékelhető. Ezeken kívül is számos más kellemetlenség érte a felpereseket; az építkezésről bűz áradt át, a munkások hangosan kiabáltak, beláttak a társasházi lakásokba, nemegyszer megjegyzéseket tettek az ottlakókra; az építkezéshez szükséges szállítások miatt megnőtt a környék forgalma, ami megnehezítette a társasház lakóinak a közlekedését; a korábban csendes környék zajossá, porossá, szemetessé változott. A munkálatok számos alkalommal munkaidő után, az esti órákban is tovább folytatódtak, hétvégente is több alkalommal került sor munkavégzésre. Az I–III. rendű felperesek építkezéssel kapcsolatos panaszainak orvoslása érdekében az I–III. rendű alperesek nem tettek intézkedést, az e célból kijelölt „kapcsolattartó” elérhetetlen volt a felperesek számára. Az építkezéssel együtt járó változások zaklatottá tették az I–III. rendű felperesek életét, a zavaró hatások hosszan tartó elviselése mindhármuk számára jelentős pszichés megterhelést jelentett.

Az I–III. rendű felperesek keresetükben annak megállapítását kérték, hogy az I–II. rendű alperesek azzal, hogy a lakópark „A”, valamint „B–C” épületeinek tulajdonos építtetőjeként szükségtelenül zavarták a szomszédban lakókat – e körben a meglevő szomszédos lakóépületekhez, lakókörnyezethez igazodó építési módtól kirívóan eltérő műszaki-építési megoldást valósítottak meg, a kivitelezési munkák során nem akadályozták meg az építési engedélyt sértő munkavégzéseket, illetve nem rendelték el zajvédő fal, hatékony pormentesítés, hatékony rezgésvédelem kialakítását, nem írtak elő olyan technológiai, munkaszervezési feltételeket, amelyek által az építkezés kevésbé lett volna zavaró a zaj-, por- és rezgéshatással kapcsolatban –, amivel megsértették a felperesek pihenéshez, hétvégi és éjszakai nyugalomhoz, valamint az egészséges és zavartalan környezethez fűződő személyiségi jogát.

Kérték annak megállapítását is, hogy a III. rendű alperes azon magatartásával, hogy a lakópark „A”, valamint „B–C” épületeinek kizárólagos kivitelezőjeként az „A” épület 2017. május 12-től 2019. október 14-ig tartó, illetőleg a „B–C” épület 2017. július 13-tól 2020. január 24-ig tartó kivitelezési időszaka alatt többször az építési engedély tilalma ellenére végzett munkákat, a munkavégzés során túllépte a zajhatárértékeket, vasárnapi napokon, illetve munkaidőn túl is végzett zajjal járó építési munkákat, nem alakított ki zajvédő falat, nem alkalmazott olyan technológiákat, amellyel a zaj- és porszennyezést, a rezgéseket a lehető legkisebb mértékűre csökkenthette volna, megsértette a felperesek pihenéshez, hétvégi és éjszakai nyugalomhoz, valamint az egészséghez és a zavartalan környezethez fűződő személyiségi jogait.

Kérték az I–III. rendű alperesek eltiltását a további jogsértéstől, valamint megfelelő elégtételadásra kötelezését akként, hogy számukra külön-külön, valamennyi alperes által jegyzett, az elkövetett jogsértések és az elszenvedett kellemetlenségek miatti sajnálkozó levelet küldjenek. Ezen túlmenően személyenként 2 000 000 forint sérelemdíj és ennek 2017. május 12. napjától járó törvényes mértékű késedelmi kamata megfizetésére tartottak igényt.

Az I–III. rendű alperesek ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Álláspontjuk szerint az I–III. rendű felperesek előtt ismert volt, hogy a társasház környéke beépítésre kerül, így számítaniuk kellett az építkezéssel szükségszerűen együtt járó zavaró hatásokra. Az építkezés során mindent megtettek annak érdekében, hogy csökkentsék a zajkibocsátást és a lehető legkisebbre szorítsák a további zavaró hatásokat. Szükségtelen zavarásnak nem tették ki az I–III. rendű felpereseket, nem sértették meg személyiségi jogaikat, így nem tartoznak sérelemdíj-fizetési kötelezettséggel.

Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az I–II. rendű alperesek azzal, hogy a lakópark „A”, valamint „B–C” épületeinek tulajdonos építtetőjeként nem rendelték el zajvédő fal, hatékony pormentesítés, hatékony rezgésvédelem kialakítását, nem írtak elő zaj-, por-, rezgéshatás csökkentő technológiai, munkaszervezési feltételeket a III. rendű alperes részére, a felpereseket szükségtelenül zavarták, megsértették a felperesek pihenéshez, hétvégi és éjszakai nyugalomhoz, valamint az egészséges és zavartalan környezethez fűződő személyiségi jogait.

Megállapította továbbá, hogy a III. rendű alperes azon magatartásával, hogy a lakópark „A”, valamint „B–C” épületeinek kizárólagos kivitelezőjeként az „A” épület 2017. május 12. napjától 2019. október 14. napjáig tartó, illetve a „B–C” épület 2017. július 13. napjától 2020. június 24. napjáig tartó kivitelezési időszaka alatt a munkavégzés során túllépte a zajhatárértékeket, vasárnapi napokon, illetve munkaidőn túl is végzett zajjal járó építési munkákat, nem alakított ki zajvédő falat, nem alkalmazott olyan technológiát, amellyel a zaj- és porszennyezést, a rezgéseket a lehető legkisebb mértékűre csökkenthette volna, megsértette a felperesek pihenéshez, hétvégi és éjszakai nyugalomhoz, valamint az egészséghez és zavartalan környezethez fűződő személyiségi jogait.

Az I–III. rendű alpereseket mint egyetemleges kötelezetteket az I–III. rendű felperesek részére személyenként 1 700 000 forint sérelemdíj, valamint ezen összegek után 2017. május 12. napjától járó törvényes mértékű késedelmi kamata megfizetésére kötelezte.

Döntésének jogi indokolása szerint az I–III. rendű felperesek által lakott társasházi lakások megvásárlásakor tett, az esetleges későbbi építkezésre vonatkozó eladói tájékoztatáshoz kapcsolódó vevői joglemondó nyilatkozatot nem lehet kiterjesztően értelmezni, a joglemondás nyilvánvalóan nem a jogsértő cselekmények vonatkozásában történt; a tájékoztatás tudomásulvételével a későbbi építtető nem kapott felhatalmazást a szomszédos ingatlanok lakói bármely jogának a megsértésére. Az I. rendű és a III. rendű felperesek nem voltak alanyai az adásvételi szerződéseknek, az azokban foglalt jognyilatkozatok rájuk nem hatottak ki. Ugyanakkor az I–III. rendű felpereseknek számítaniuk kellett a terület későbbi esetleges beépítésére, ettől függetlenül a fennálló tűrési kötelezettséget meghaladó mértékben zavaró alperesi cselekmény a felperesek jogos érdekeinek sérelmével járó, szükségtelen zavarást valósított meg.

Kifejtette: nem volt akadálya annak, hogy párhuzamosan készüljön el – az I–III. rendű felperesek indítványára – a kirendelt szakértői vélemény a zavarás szükségtelensége tárgyában, valamint – az I–III. rendű alperesek megbízásából készített – a zavaró hatások csökkentése céljából tett intézkedések megfelelőségét vizsgáló magánszakértői vélemény. A kirendelt szakértő véleményéből csak azokat a részeket vette figyelembe, amelyek a felperesek érdekkörébe tartozó szakkérdésekre adott válaszokat tartalmazták. Az e részében aggálytalan szakértői vélemény alapján megállapította: az építkezés idején a zajkibocsátási határértékek rendszeres és jelentős mértékű túllépése történt meg. Az építési napló bejegyzéseinek figyelembevétele mellett is bizonyítottnak találta, hogy a jelentős zajjal járó tevékenység nem korlátozódott a zajmérés időpontjára, a munkafolyamatok időpontja megjelölésének hiánya ugyanis önmagában nem zárta ki az éjszakai és vasárnapi, valamint a szombati munkaidőn túli munkavégzést. A Kft. mérésein alapuló szakvélemény alátámasztotta: a mérésekkel kimutatott zajterhelés olyan nagyságú volt, ami hosszú időn keresztül jelentős negatív hatást gyakorolt az I–III. rendű felperesek életminőségére. Utalt arra is, hogy a zavaró hatást fokozta a terület kedvezőtlen akusztikai elhelyezkedése, ami azonban nem teszi lehetővé, hogy az alperesek mentesülhessenek a jogsértés következményei alól. A szádfalépítési és -bontási munkák következtében kialakuló rezgésterhelés hozzávetőlegesen négy-öt napon át vélhetően meghaladta az értékelési küszöböt és az előírt határértékeket is. A porterhelést a földmunkák időszakában a felszíni talajréteg nedvesítésével lehetett volna csökkenteni, a későbbiekben pedig a daraboló eszközök megfelelő megválasztásával, illetőleg megfelelő teljesítményű ipari porszívók alkalmazásával. A meghallgatott tanúk vallomása alapján bizonyítottnak találta: több alkalommal történt hétvégi, illetőleg munkaidőn túli munkavégzés, azt pedig az alperesek maguk is elismerték, hogy két alkalommal az engedélyezett időszakot jóval meghaladta a munkavégzés időtartama. A felperesek közeli hozzátartozói által tett tanúvallomások mellőzésére nem látott okot, mivel nyilvánvaló, hogy a felperesekkel közös háztartásban élők tudnak érdemben nyilatkozni a lakókörnyezetükben észleltekről. A konkrét tényekre vonatkozóan a társasház közös képviselője nem tudott volna nyilatkozni, hiszen nem a társasházban lakott, ezért a meghallgatására irányuló alperesi indítványt elutasította.

Rámutatott: a tanúvallomásokon kívül a zajhatárérték túllépésének engedélyezése iránt benyújtott alperesi kérelmek is azt támasztották alá, miszerint az alperesek tudták, hogy az építési tevékenységből származó zajterhelés meghaladta az irányadó határértékeket. A zavarás szükségtelenségének megállapíthatósága szempontjából egyébként sincs jelentősége a hatósági felmentésnek; a szükségtelen zavarás abban az esetben is megállapítható, ha a zajhatás a jogszabályi határértékeken belül marad.

A magánszakértői véleménnyel kapcsolatban kifejtette: a magánszakértőnek a zajvizsgálatra vonatkozó kérdésekre adott válaszait mellőzte, mivel a kirendelt szakértő részére feltett kérdések megismétlésére nincsen eljárásjogi lehetőség [a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 302. § (5) bekezdés]; emellett a magánszakértő zaj- és rezgésvédelmi kompetenciával sem rendelkezett. A magánszakértői véleményből hiányoztak a perbeli beruházásra vonatkozó konkrét megállapítások, az kizárólag általános jellegű technológiai leírásokat tartalmazott, ráadásul a múltban elvégzett kivitelezői munka jelen idejűként való leírása értelemzavaró volt. Az abban felhasznált fényképfelvételek ismeretlen eredetűek, nem állapítható meg, hogy azok melyik munkafázist és milyen releváns tényt szemléltettek. A magánszakvélemény nem foglalkozott az építési napló hiányosságaival, illetőleg azzal, hogy – a tanúvallomások szerint –a jelentős zajjal járó tevékenységek bizonyosan nem korlátozódtak a zajmérés időtartamára. Ebből kiindulva megállapította: a magánszakértői vélemény aggályos, az alperesi bizonyítási körbe tartozó tények bizonyítására nem alkalmas, ezért mellőzte azt a bizonyítékok köréből [Pp. 318. § (1) bekezdés], így a szakvélemények ütköztetése is szükségtelenné vált.

A bizonyítékok értékelése alapján arra a következtetésre jutott: az I–III. rendű felperesek sikeresen bizonyították, hogy az alperesi építkezés zavaró hatása szükségtelen mértékű volt, különösen a jogszabályi határértékeket túllépő zaj-, por-, rezgéshatás miatt, valamint az esetenként este 20 óra utáni, illetőleg vasárnapi munkavégzés miatt. Az elszenvedett személyiségi jogi sérelmek megalapozzák az I–III. rendű felperesek sérelemdíjra való jogosultságát [Ptk. 2:52. § (1) bekezdés]. A sérelemdíj mértékét a jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, továbbá a jogsértéseknek a felperesekre és a környezetükre gyakorolt hatására figyelemmel állapította meg. Hangsúlyozta: a bizonyított tényekkel nem fér össze annak megállapítása, hogy a zavaró hatás csupán szórványosan érvényesült, így sem ez a körülmény, sem az építkezés befejeződése – és ezzel együtt a zavaró hatások megszűnése – nem adott okot a sérelemdíj mérséklésére. A bekövetkezett nem vagyoni sérelmek, illetőleg az életminőség-romlás kompenzálására személyenként 1 700 000 forintot talált alkalmasnak, amit az alperesek a törvényes mértékű késedelmi kamattal megnövelve kötelesek megfizetni az I–III. rendű felperesek részére [Ptk. 6:524. § (1) bekezdés]. A megfelelő elégtétel adására irányuló keresetet alaptalannak találta; álláspontja szerint ugyanis jogi személy nem képes sajnálkozásra, avagy megbánásra, ezért sajnálkozó tartalmú levél megküldésére sem kötelezhető.

Az I–III. rendű alperesek fellebbezése folytán eljáró ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta: a zajvédő fal, a hatékony rezgésvédelem kialakításának, valamint a rezgéshatást csökkentő technológiai, munkaszervezési feltételek előírásának, alkalmazásának elmulasztásával kapcsolatos jogsértések megállapítására vonatkozó rendelkezéseket mellőzte; az I–III. rendű felpereseket megillető sérelemdíj összegét leszállította személyenként 1 400 000 forintra. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

Az ítélőtábla először a hatályon kívül helyezésre irányuló elsődleges fellebbezési kérelem megalapozottságát vizsgálta. A Pp. 381. §-a szerint erre akkor kerülhet sor, ha szükségesnek mutatkozik az elsőfokú eljárás megismétlése vagy kiegészítése, mert az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak megsértése az ügy érdemi eldöntésére kihatott, és annak orvoslása a másodfokú eljárásban nem lehetséges vagy nem észszerű.

Az I–III. rendű alperesek nem jelölték meg egyértelműen, hogy mit tekintenek olyan hatályon kívül helyezésre okot adó lényeges eljárási szabálysértésnek, amelynek orvoslására a másodfokú eljárás során már nincs lehetőség. Ebben a körben – egyebek mellett – azzal érveltek, hogy az elsőfokú bíróság nem jelölte meg az érdemi döntést megalapozó anyagi jogi szabályokat, ítéletének indokolásából hiányzik a jogi érvelés, így nem állapítható meg, hogy mire alapozta döntését. Ezzel az érveléssel az ítélőtábla nem értett egyet; az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásából ugyanis világosan kiderül, hogy az elsőfokú bíróság milyen szempontok mentén hozta meg érdemi döntését, és utalt az általa alkalmazott (anyagi jogi és eljárási) jogszabályokra is. Az érdemi döntést megalapozó anyagi jogi szabályok valóban nem teljeskörűen kerültek feltüntetésre, de ez a mulasztás a fellebbezési eljárás keretében orvosolható, a másodfokú bíróság az ítélet alapjául szolgáló jogszabályok teljes körű megjelölésén túl – szükség esetén – elvégezheti azok értelmezését is [a Pp. 364. §-a szerint alkalmazandó 346. § (5) bekezdése].

Az I–III. rendű alperesek utaltak arra is, hogy az elsőfokú bíróság nem megfelelően értékelte a bizonyítékokat, indokolatlanul – az eljárási szabályokat megsértve – mellőzte az általuk csatolt magánszakvéleményt, és utasította el további bizonyítási indítványaikat. Ezek az eljárási szabálysértések még megvalósulásuk esetén sem vezethetnének az elsőfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezéséhez, mivel a másodfokú bíróság reformatórius jogkörében eljárva felülmérlegelheti a bizonyítékokat, és olyan bizonyítékot is a mérlegelés körébe vonhat, amit az elsőfokú bíróság mellőzött; a felülmérlegelés módjának az ismertetése pedig az érdemi döntés indokolására tartozik.

A felajánlott bizonyítás szükségessége esetén az I–III. rendű alperesek által indítványozott tanú, valamint a III. rendű alperes ügyvezetőjének a meghallgatása is foganatosítható lenne a fellebbezési eljárás során, de a bizonyítási eljárás kiegészítését az ítélőtábla – az elsőfokú bírósággal egyezően – nem tartotta szükségesnek; ennek oka ugyancsak jelen ítélet érdemi részében kerül kifejtésre.

A Pp. 381. §-ában meghatározott, az elsőfokú bíróság ítéletének mérlegelhető hatályon kívül helyezésére okot adó eljárási szabálysértés nem történt, ezért az ítélőtábla az ügy érdemében hozta meg döntését. Az érdemi döntés meghozatala során figyelemmel volt felülbírálati jogkörének a korlátaira, és a fellebbezési kérelemben, illetőleg a fellebbezési ellenkérelemben előadott szempontokra szorítkozva bírálta felül az elsőfokú bíróság ítéletét [Pp. 370. § (1) bekezdés].

Az I–III. rendű felperesek jogi érvelése arra épült, hogy az I–III. rendű alperesek megsértették a dolog használatának a Ptk. 5:23. §-ában meghatározott magánjogi korlátját; e törvényi rendelkezés szerint a tulajdonos a dolog használata során köteles tartózkodni minden olyan magatartástól, amellyel másokat, különösen a szomszédokat szükségtelenül zavarná, vagy amellyel jogaik gyakorlását veszélyeztetné. Az I–III. rendű alperesek nem vitatták, hogy ez az általános szomszédjogi szabály vonatkozik az építkezésekkel szükségszerűen együtt járó, az építési terület mellett (szomszédságában) lakókra gyakorolt zavaró hatások megítélésére.

Az I–III. rendű alperesek fellebbezésükben is fenntartották, hogy velük szemben e szabály megszegésének a jogkövetkezményei nem érvényesíthetőek, mivel az I–III. rendű felperesek tudták, hogy egy később beépítendő terület szomszédságában lévő társasházba költöznek be, így ráutaló magatartásukkal kifejezésre juttatták: alávetik magukat a későbbi építkezéssel együtt járó zavaró hatásoknak. Ez az érvelés az I. és a III. rendű felperesek tekintetében eleve megalapozatlan, hiszen – amint arra az elsőfokú bíróság helytállóan rámutatott – ők nem voltak szerződő felek a társasházi lakások értékesítése tárgyában kötött adásvételi szerződésekben, és más jellegű szerződéses kapcsolat sem jött létre köztük és az I–III. rendű alperesek között. A jogvita tárgyát képező jogviszonnyal összefüggésben az I. és a III. rendű felperesek egyoldalú – ráutaló magatartással kifejezésre juttatott – jognyilatkozatához nem fűződik jogszabály által meghatározott kötelemkeletkeztető hatás [Ptk. 6:2. § (2) bekezdés], kötelemkeletkeztető tény fennállása nélkül viszont szükségtelen annak vizsgálata, hogy a társasházi lakásba való beköltözés önmagában milyen tartalmú jognyilatkozatnak felelne meg.

A II. rendű felperes – a 2012. december 12-i adásvételi szerződés 21. pontja szerint – tudomásul vette azt az eladói tájékoztatást, hogy a megvásárolt ingatlan környezetében további többlakásos és többemeletes lakóházak és irodaházak épülnek majd, egyúttal kijelentette, hogy azzal összefüggésben sem az eladóval, sem az építtetővel szemben semmilyen jogcímen, semmiféle igénnyel nem kíván fellépni. E szerződéses nyilatkozattal kapcsolatban az elsőfokú bíróság helyesen mutatott rá, hogy azt nem lehet kiterjesztően értelmezni, abból nem lehet olyan következtetésre jutni, hogy a II. rendű felperes beleegyezett a szükségtelen zavarásba, illetőleg személyiségi jogainak a megsértésébe. Ez az értelmezés ellentétes lenne a Ptk. 6:8. § (3) bekezdésével, amely szerint jogról lemondani, vagy abból engedni kifejezett jognyilatkozattal lehet; ha valaki jogáról lemond, vagy abból enged, jognyilatkozatát nem lehetett kiterjesztően értelmezni. Az adásvételi szerződésben nem került meghatározásra, hogy a II. rendű felperes mely alanyi jogáról mond le, a konkrét jog megjelölése nélkül – sem az eset körülményeire figyelemmel, sem a szavak általánosan elfogadott jelentése alapján – nem lehet úgy értelmezni a nyilatkozatot, hogy a II. rendű felperes előre lemondott volna a jövőben esetleg bekövetkező szükségtelen zavarás jogkövetkezményeinek az érvényesíthetőségéről [Ptk. 6:8. § (1) bekezdés].

Az I–III. rendű alperesek védekezésének az volt a lényege, hogy az építkezéssel együtt járó zavaró hatás nem haladta meg azt a mértéket, amelyet az I–III. rendű felperesek tűrni voltak kötelesek, azaz az építkezés szomszédokra gyakorolt zavaró hatása nem volt szükségtelen mértékű. A I–III. rendű alperesek azt nem vitatták, hogy – bizonyítottsága esetén – a szükségtelen mértékű zavarás alkalmas volt az I–III. rendű felperesek – elsőfokú bíróság által megjelölt – több személyiségi jogának a megsértésére. A személyiségi jogok megsértésének a szankciói közé tartozik a Ptk. 2:52. §-ában szabályozott sérelemdíj; e törvényi rendelkezés (2) bekezdése szerint a sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire – különösen a sérelemdíjra köteles személy meghatározására és a kimentés módjára – a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni azzal, hogy a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges. A kártérítési felelősség Ptk. 6:519. §-ában foglalt általános szabálya kimondja: aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni; mentesül a felelősség alól a károkozó, ha bizonyítja, hogy magatartása nem volt felróható. A felróhatóság az elvárható magatartás elvének a megsértéséből vezethető le; ezt az alapelvi jelentőségű szabályt a Ptk. 1:4. § (1) bekezdése tartalmazza, amely szerint a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

A bizonyítottsághoz fűződő érdekeltségük alapján az I–III. rendű felpereseket terhelte annak bizonyítása, hogy az építkezés szükségtelen mértékű zavaró hatásával okozati összefüggésben következtek be személyiségi jogi sérelmeik; míg a felelősség (sérelemdíj-fizetési kötelezettség) alóli mentesülés érdekében az I–III. rendű alpereseknek azt kellett bizonyítaniuk, hogy az általában elvárható módon jártak el az építkezés zavaró hatásainak csökkentése érdekében [Pp. 265. § (1) bekezdés]. Az érdekkörükbe tartozó bizonyítás teljesítése céljából mindkét ellenérdekű fél indítványozott – egyebek mellett –szakértői bizonyítást is, de az I–III. rendű felperesek szakértő kirendelését, az I–III. rendű alperesek pedig magánszakértő alkalmazásának engedélyezését kérték. Az elsőfokú bíróság az eljárási szabályoknak megfelelően járt el, amikor mindkét indítványnak helyt adott. Az elsőfokú bíróság azt is lehetővé tette, hogy az ellenérdekű felek észrevételeket tegyenek a másik bizonyító fél indítványára elkészített szakértői véleményre, illetőleg szakvéleményükre vonatkozóan kérdéseket intézzenek a szakértőkhöz. Mindkét fél élt ezzel a lehetőséggel, a kirendelt szakértő és a magánszakértő is választ adott a szakvéleménnyel kapcsolatban hozzá intézett kérdésekre. Ezen túlmutatóan a két szakvélemény „ütköztetésére” (e célból a kirendelt szakértő és a magánszakértő együttes meghallgatására) a Pp. nem biztosít lehetőséget, mivel a két szakvélemény más-más (az ellenérdekű fél által bizonyítandó) szakkérdésre adott választ. Az I–III. rendű alperesek további kérdések feltételével kísérelhették volna meg a kirendelt szakértő véleménye bizonyító erejének a megingatását [Pp. 313. § (2) bekezdés], ez a szakvélemény azonban az I–III. rendű alperesek kérdéseire adott válaszok tükrében sem tűnik aggályosnak, sem pedig bizonyításra alkalmatlannak.

Az elsőfokú bíróság helyesen járt el akkor is, amikor mellőzte a III. rendű alperes ügyvezetőjének és a kirendelt szakértőnek az együttes meghallgatását, amit a szakértői bizonyításra vonatkozó eljárási szabályok nem tesznek lehetővé. A jogi képviselővel eljáró III. alperes ugyanis kizárólag ügyvédje útján tehet perbeli nyilatkozatot, ezért a kirendelt szakértő véleményére vonatkozó kérdéseit (észrevételeit) is csak ilyen módon terjeszthette elő; ettől a III. rendű alperes nem volt elzárva. Alperesi részről a kirendelt szakértő véleményére vonatkozó kérdések feltétele azt tükrözi, hogy a III. alperes élt ezzel a jogával.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellentmondásos a tekintetben, hogy a magánszakértői véleményt mérlegelte-e a bizonyítékok értékelése során, mivel abban egyaránt található utalás a mellőzésére, de bizonyító erejének a hiányára is. A Pp. 316. § (2) bekezdés a)–c) pontjaiban meghatározott okokból a magánszakértői vélemény aggályossága nem állapítható meg, ezért nem volt indok annak mellőzésére [Pp. 316. § (3) bekezdés]. Ez azt jelenti, hogy a magánszakértői véleményt be kell vonni a mérlegelésbe – amit az elsőfokú bíróság részben meg is tett –, az ítélőtábla ezért a bizonyítékok mérlegelését teljeskörűen elvégezte, ennek során a magánszakértői vélemény bizonyító erejét más bizonyítékokkal és egyéb peradatokkal összevetve állapította meg [Pp. 279. § (1) bekezdés].

Az építkezés zavaró hatásai közül az I–III. rendű felperesek kiemelt jelentőséget tulajdonítottak a hosszú időn keresztül folyamatosan fennálló zajártalomnak, ami – a nappali és az éjszakai időszakokat is érintően – tartósan megszüntette otthoni tartózkodásuk nyugalmát. A zavarás szükségtelen mértékét egyrészt alátámasztotta a kirendelt szakértő véleménye, amelyből kitűnően a Kft. megfelelő módon végezte el a zajmérést, nincs ok annak feltételezésére, hogy a mérés hiteltelen lenne. A mérés alapján a kirendelt szakértő megerősítette: az építkezésről áthallatszó zaj jelentős mértékben (18,3, illetve 20,5 dB-lel) túllépte az egy évnél hosszabb építkezés esetén megengedett 60 dB-es határértéket. Ilyen mértékű zajkibocsátással az I–III. rendű alperesek nemcsak a lakóövezetben irányadó önkormányzati rendelet zajvédelmi előírásait szegték meg, hanem szembe helyezkedtek a bíróság ideiglenes intézkedésével is, amely arra kötelezte őket, hogy a 60 dB-es zajhatárértéket ne lépjék túl (Fővárosi Ítélőtábla 7.Pkf.25.042/2019/3. számú jogerős végzése). Mindemellett az ítélőtábla hangsúlyozza, hogy a jogági jogellenesség hiánya nem ad önmagában mentesülést a dolog használatának magánjogi korlátai alól. Ennek megfelelően a jogszabályban vagy közigazgatási engedélyében előírt zaj- és rezgésvédelmi határértékek betartása esetén is szükségtelennek minősülhet a dolog használatával megvalósuló zavarás, mert azt a magánjogi jogviszony keretében a közjogi előírásoknak való megfeleléstől függetlenül értékeli a gyakorlat. A jogági jogellenesség függetlenségéből következően a polgári jogban jogellenesnek minősülhet az a magatartás, amely a közjog által egyébként megengedett és a közigazgatási normáknak megfelel. Éppen ezért a kártérítési felelősség fennállását az építésügyi előírásoknak, a hatóság engedélyében foglaltaknak a betartása sem zárja ki (BH 1994.245., BH 1996.22., BH 2000.244.).

A kirendelt szakértő véleményéből és az I–III. rendű alperesek kérdéseire adott írásbeli szakértői válaszból kitűnően az I–III. rendű alperesek alaptalanul kifogásolták a zajmérés módját és vonták kétségbe a mérés eredményét. Az észrevételeik megtételekor az I–III. rendű alperesek a magánszakértői véleményből indultak ki, annak ellenére, hogy az általuk megbízott szakértő nem rendelkezett kompetenciával a zajvédelem területén, így a zajméréssel és zajszinttel kapcsolatos megállapításai – megfelelő szakértelem hiányában – súlytalanok maradtak. A fellebbezés mellékleteként csatolt, zajvédelmi szakértők által aláírt nyilatkozat pedig azért nem értékelhető, mert a Pp. 373. § (1) bekezdése értelmében a másodfokú eljárásban nincs helye utólagos bizonyításnak.

A kirendelt szakértő véleménye – az előzőekben kifejtettek szerint – a megfelelő módon elvégzett zajmérésen alapult, amelynek az eredménye az építkezésről áthallatszó zaj erősségét mutatta ki. Az I–III. rendű alperesek azzal tették volna kétségessé a zajszintmérés helyességét, ha maguk is végeztek volna méréseket, és azok eredményeiből alacsonyabb mértékű zajterhelésre lehetett volna következtetni. A kivitelezés során azonban elmaradt a zajvédelmi kontroll kiépítése, holott – a kirendelt szakértő aggálytalan véleménye szerint – zajmonitoring rendszer kiépítése lehetővé tette volna a zajhatárérték túllépésének észlelését, és olyan intézkedések megtételét, amelyek hatékonyan csökkenthették volna a zajkibocsátást. A zajmérés elmaradása, és ezzel együtt a határérték túllépése engedélyezésének többszöri kérelmezése okszerűvé teszi azt a következtetést, miszerint az I–III. rendű alperesek tisztában voltak azzal, hogy az építkezés zajkibocsátása meghaladja a határértéket.

A kirendelt szakértő a monitorozáson kívül is több olyan lehetőségre mutatott rá, amelyek alkalmazásával csökkenthető lett volna a zajterhelés azzal, hogy ennek a követelménynek a tervezés és a kivitelezés során is érvényesülnie kellett volna. A szakvéleményből kitűnően a zajterhelés elsősorban a zajforrások típusának és számának a korlátozásával csökkenthető. Az építkezés megvalósítása ennek az elvárásnak nem felelt meg; az ütemezés során nem volt szempont a lehető legkevesebb zajforrás működtetése, illetőleg a zajforrásoknak a szomszédos ingatlanoktól való legtávolabbi elhelyezése; nem olyan technológiát alkalmaztak, amely a lehető legkisebb számúra csökkentette a nagy zajkibocsátással járó helyszíni vágások számát; alkalmatlan módon kísérelték meg a napi 24 órában működő szivattyú hangszigetelését. Az előzőekben felsorolt zajvédelmi lehetőségeken kívül – összegző véleményében – a kirendelt szakértő nem jelölte meg lehetőségként a zajvédő fal felállítását, ami azt jelenti: nem bizonyított, hogy a zajvédő fal felállítása általában elvárható intézkedés a hasonló volumenű építkezések esetén.

Az I–III. rendű alperesek a magánszakértői véleménnyel kívánták bizonyítani, hogy minden elvárhatót megtettek az építkezéssel szükségszerűen együtt járó káros hatások mérséklése, ennek körében a zajkibocsátás csökkentése érdekében. A magánszakértői vélemény azonban – amint arra az elsőfokú bíróság helytállóan rámutatott – általánosságokban megfogalmazott megállapításokat tartalmaz, a magánszakértő nem jelölt meg olyan konkrét intézkedéseket, amelyek az építkezés során a zajkibocsátás csökkentése érdekében történtek. Az építkezés egyedi sajátosságait figyelmen kívül hagyó megállapítások miatt a magánszakértői vélemény nem alkalmas annak bizonyítására, hogy az I–III. rendű alperesek a tervezés és a kivitelezés során az elvárhatóság követelményének megfelelően jártak el a zavaró hatások – zaj- és porkibocsátás – mérséklése érdekében.

Az építkezés felperesekre gyakorolt szükségtelen mértékű zavaró hatását nemcsak a kirendelt szakértő véleménye, hanem a meghallgatott tanúk vallomása is bizonyította, akik megerősítették, hogy az építkezés időszakában folyamatosan behallatszott a zaj a felperesek lakásába, a beáramló por szinte mindent befedett; számos alkalommal történt esti és hétvégi munkavégzés; a társasház lakóinak panaszaival a kivitelező nem foglalkozott, az „összekötő” elérhetetlen volt; az építkezés a zaj- és porkibocsátáson kívül számos más jellegű kellemetlenséggel járt.

Az elsőfokú bíróság a tanúvallomásokat okszerűen értékelte, nem volt ok annak feltételezésére, hogy a tanúk nem a valóságnak megfelelően számoltak be az építkezéssel kapcsolatos személyes tapasztalataikról. A tanúvallomások bizonyító erejével kapcsolatban nem merültek fel kétségek, különösen annak tükrében, hogy az I–III. rendű felperesek hozzátartozóit az elsőfokú bíróság figyelmeztette az őket megillető mentességi jogra, és valamennyi tanú megerősítette: képes elfogulatlan vallomás tételére. Meghallgatása esetén a társasház közös képviselője nem személyes tapasztalatairól tett volna vallomást, hanem a társasház többi lakójának az építkezéssel kapcsolatos véleményéről. Ennek felderítésére a jogvita elbírálása szempontjából nem volt szükség, ezért az elsőfokú bíróság helyesen döntött, amikor nem adott helyt a közös képviselő tanúkénti meghallgatására irányuló alperesi indítványnak.

A kirendelt szakértő véleménye és a meghallgatott tanúk vallomása nemcsak a folyamatos zajártalom fennállását, hanem az építkezésről kiáramló por szükségtelen mértékű zavaró hatását is bizonyította, míg a magánszakértői vélemény a pormentesítés tekintetében sem volt alkalmas az elvárható magatartás megvalósulásának bizonyítására. A rezgéshatás – ami a kirendelt szakértő véleménye és a tanúvallomások által bizonyítottan megvalósult – csupán néhány napig zavarta az I–III. rendű felperesek otthoni nyugalmát. A zavaró hatás érvényesülésének rövid időszakára figyelemmel az ítélőtábla úgy értékelte, hogy a rezgéshatás nem volt szükségtelen mértékű, időbeli korlátozottsága folytán nem haladta meg az I–III. rendű felperesek tűrési kötelezettségébe tartozó mértéket.

Az ítélőtábla az előzőekben kifejtett indokok alapján az elsőfokú bíróság ítéletének a Ptk. 2:51. § (1) bekezdés a) pontján alapuló, a jogsértés megállapítására vonatkozó rendelkezéseiből mellőzte a zajvédő fal kialakításával és a rezgésvédelemmel kapcsolatos megállapításokat. A jogsértő magatartás szűkítése a sérelemdíj mérséklésének irányába hatott, amellett is, hogy az elsőfokú bíróság helyesen határozta meg azokat a szempontokat, amelyeket a sérelemdíj összegének a megállapításakor figyelembe vett. Az ítélőtábla mindezekre tekintettel a sérelemdíj összegét személyenként 300 000 forinttal csökkentette; az így megállapított sérelemdíj nagyságrendjében arányosságot mutat üzletközpont építésével összefüggésben megítélt sérelemdíjak összegével. Ennek megállapításakor az ítélőtábla azt is értékelte, hogy az üzletközpont építése óta eltelt időben az irányadó ár- és értékviszonyok folyamatos növekedése volt tapasztalható.