KÜ BH 2022/341

[1] H. Határvédelmi Bázis területén 2020. május 26. napján a szolgálat végeztével a felperes közkatona és a zuhanyozni induló A. D. őrvezető között szóváltás alakult ki, mert elhaladás közben a karjukkal egymásnak ütköztek. Közvetlenül a zuhanyzást követően a nézeteltérésüket nem tisztázták. A. D. a körlettársaival közölte, hogy szívesen „leboxolná” a történteket a felperessel.

[2] Az esti órákban a felperes és A. D. őrvezető társaikkal külön-külön H. belterületén található vendéglátóegységbe mentek vacsorázni. A felperes a vendéglátóegység közelében található pénzkiadóautomatához ment, K. B. pedig a probléma megbeszélése céljából az étteremből kihívta A. D.-t. Az étteremtől 20–30 méter távolságra hangos szóváltás, majd dulakodás alakult ki pár percig a felperes és A. D. között. A helyszínre érkező felettesek közrehatásának eredményeként a dulakodás résztvevői lehiggadtak, további tettlegességre vagy verbális agresszióra nem került sor.

[3] K. F. őrnagy rendelkezett a sérültnek a kórház traumatológiai ambulanciájára szállításáról, ahol megállapították, hogy mindkét érintett könnyű sérülést szenvedett, szervezetükben különböző mértékű véralkoholszint volt kimutatható.

[4] A felperessel és A. D.-vel szemben méltatlansági és büntető eljárás indult; A. D. szolgálati jogviszonya a méltatlanságát megállapító jogerős határozat folytán megszűnt.

[5] Az alperes a méltatlansági eljárásban hozott elsőfokú határozatában megállapította, hogy a felperes a katonai szolgálatra méltatlan a honvédek jogállásáról szóló 2021. évi CCV. törvény (a továbbiakban: Hjt.) 68. § (1) bekezdés m) pontja alapján, ezért szolgálati jogviszonya méltatlanság miatt a törvény erejénél fogva megszűnik. Az elsőfokú határozat indokolása szerint a katonákkal szemben az átlagosnál magasabb erkölcsi és magatartási szabályok érvényesülnek mind szolgálatteljesítési időben, mind azon kívül, mely magasabb erkölcsi magatartási szabályokat a „Katonai Etikai Kódex” közzétételéről a „Honvédség Etikai Tanács” létesítéséről és feladatairól szóló 67/2003. (HK. 18.) HM utasítás (a továbbiakban: Etikai Kódex) tartalmazza. A felperes magatartása a fegyelem, illetve a jogkövető magatartás teljes hiányáról tanúskodik, így a Magyar Honvédség működésébe vetett közbizalom súlyosan sérült, a katonák közötti verekedést több civil személy is látta. A. D. katonai szolgálatra való méltatlansága ugyanezen cselekmény alapján került megállapításra, amit a döntés során figyelembe vettek. Az elsőfokú határozat utalt a bírói gyakorlatra, amely szerint nem várható el a munkáltatótól, hogy az eljárás alá vont szolgálati jogviszonyát fenntartsa, ha az általa elkövetett cselekmény kiemelt súlyosságú. A katonák közötti verekedés kiemelt súlyosságú cselekmény, az ilyen magatartás elkövetése kihat a Magyar Honvédség belső működésére és a szolgálati jogviszony fenntartása esetén esetlegesen elfogadhatóbb mintává válik mások számára is, ezért nem várható el a honvédségtől, hogy az eljárás alá vont személy szolgálati jogviszonyát fenntartsa.

[6] A felperes fellebbezése folytán eljárt honvédelmi miniszter másodfokú határozatával az elsőfokú határozatot, annak kiegészítésével helybenhagyta. Rögzítette, hogy a méltatlansági eljárás lefolytatásának, illetve a katonai szolgálatra való méltatlanság megállapításának nem akadálya a folyamatban lévő büntetőeljárás és amiatt az eljárás felfüggesztése sem indokolt. Utalt a Hjt. és a Katonai Etikai Kódex szabályaira azzal, hogy egy katona akkor válik méltatlanná és cselekményével akkor sérti a honvédség iránti közbizalmat, ha azt a hamis látszatot kelti a kívülállókban, hogy a honvédség működésének nem kell megfelelnie az általánosan elfogadott és elismert törvényes rendnek, attól minden következmény nélkül el lehet térni, amely a társadalom körében felháborodást válthat ki. Utalt a bírói gyakorlatra, amely szerint nem az a döntő, hogy hányan és miként értesülnek a cselekményről, hanem az, hogy a magatartás önmagában objektíve alkalmas volt-e a közbizalom súlyos veszélyeztetésére. Kiemelte, hogy a felperes szolgálatra való méltatlanságot megalapozó cselekményét harmadmagával civil környezetben követte el, felperes és A. D. között korábban lezajlott vélt vagy valós szóbeli konfliktus, illetve az a tény, hogy A. D. a meg nem engedett módon rögzített videófelvételen a megnyilvánulása milyen volt, a méltatlanság kérdéskörében nem releváns, tekintettel arra, hogy a méltatlansági eljárást megalapozó cselekményt nem lehet indokolni vagy legitimálni egy másik ember olyan magatartásával, ami térben és időben egyértelműen elkülönül a méltatlan magatartástól.

[7] A felperes keresetében a másodfokú határozatnak az elsőfokú határozatra kiterjedő hatályú megsemmisítését és az alperes 12 havi illetménynek megfelelő összeg megfizetésére kötelezését kérte, mert – álláspontja szerint – a szolgálati jogviszonya méltatlanság címén való megszüntetése jogellenes volt. Sérelmezte, hogy az alperes a tényállást nem derítette fel kellő alapossággal, K. B. tanúvallomását nem kellő súllyal vette figyelembe. Előadta, hogy az eseményekbe azok vétlen elszenvedőjeként került, csupán védekezett, a honvédelmi szervezetek iránti közbizalmat súlyosan veszélyeztető magatartást nem tanúsított.

[8] Az alperes védiratában a kereset elutasítását kérte a határozataiban foglalt ténybeli és jogi indokai fenntartásával.

[9] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította a Hjt. 3. § (1)–(2) bekezdéseire, 5. § (1) bekezdésre, 68. § (1) bekezdés m) pontra, 78. § (2) bekezdés g) pontra, 162. § (1) bekezdésre, 189. §-ra, az Etikai Kódex katona magatartásának főbb jellemzőit felsoroló rendelkezéseire alapítottan. Hangsúlyozta, hogy a Hjt. 162. § (3) bekezdése három különböző esetben teszi lehetővé a méltatlanság megállapítását. A perbeli esetben a c) pont szerinti esetet kellett vizsgálni. Az Etikai Kódex mint normatív tartalmú közjogi szervezet szabályozó, a társadalom általános elvárásait tartalmazza egy katonával szemben, így az abban lefektetett magatartási szabályoktól eltérő viselkedés önmagában is megalapozhatja a Magyar Honvédség iránti közbizalom fenntartásának sérülését. A bíróság hivatkozott a Kúria több, méltatlansági eljárással kapcsolatos (Mfv.I.10.569/2018/6., Mfv.II.10.538/2018/5., Mfv.II.10.353/2018/4.) határozataiban foglaltakra, amelyek szerint a katonával szembeni legfontosabb társadalmi elvárás a magasfokú fegyelem és a példamutató magatartás. Ezek sérülése objektíven veszélyezteti a Magyar Honvédség működésébe vetett közbizalmat. A katonák társadalmi megbecsültségéhez, a Magyar Honvédséggel kapcsolatos közbizalomhoz, az egyéni és szervezeti tekintély, és mindkettő feltételét jelentő jó hírnév megszerzése és megtartása egyaránt szükséges, ami csak úgy biztosítható, ha olyan személyeket alkalmaz a honvédelmi szervezet, akik nem tanúsítanak olyan magatartást, amelyet a társadalmi közfelfogás elítél.

[10] Az elsőfokú bíróság indokolása szerint felperes és A. D. helytelenül kezelte a kialakult konfliktust, amikor fizikai erőszakkal vettek elégtételt vélt vagy valós sérelmeik miatt. Ez egy fegyelemre épülő, hierarchikus rendszerben működő fegyveres szerv tagjától nem elfogadható. Értékelte azt is, hogy a két érintettnek a későbbiekben is együtt kell – akár fegyveresen is – szolgálatot teljesíteniük, függelmi viszonyba kerülhetnek egymással. A katonák közötti verekedés kiemelt súlyosságú cselekménynek minősül, amely magatartás nyilvánvalóan kihat az alperes belső működésére és a szolgálati viszony fenntartása esetén elfogadhatóbb mintává válik mások számára is. Ha a katonák között egymással szemben olyan konfliktus alakul ki, amelyet nem tudnak kezelni, akkor járnak el elvárható gondossággal, ha ezt jelentik közös elöljárójuknak, aki az esetet kivizsgálja és intézkedik annak megoldásáról. A felperes és A. D. magatartása a fegyelem, a példamutató, illetve jogkövető magatartás hiányáról tanúskodott, ezért a munkáltatótól nem várható el, hogy a szolgálati jogviszonyukat a továbbiakban fenntartsa, tekintettel arra, hogy elkövetett cselekményük objektíve veszélyezteti a honvédelmi szervezetbe vetett közbizalmat.

[11] Az elsőfokú bíróság ítéletében kitért arra is, hogy a méltatlanság erkölcsi alkalmatlanságot foglal magába és mint ilyennek nem lehetnek fokozatai, továbbá a büntetőjogban alkalmazott enyhítő körülmények figyelembevétele sem lehetséges. A közszolgálatban állóknak a munkaviszonyban állókhoz képest szigorúbb kötelezettségeknek, társadalmi, erkölcsi normáknak kell megfelelniük, a méltatlansági okok a szolgálati jogviszonyban önállóak, nem függenek a büntetőeljárás eredményétől. A méltatlanság a felperes cselekményének, szolgálati jogviszonybeli (munkajogi) megítélését jelenti. A dulakodásban való aktív részvétel nem felel meg az általánosan elismert, társadalmilag elvárt és elfogadott viselkedésnek.

[12] Az elsőfokú bíróság arra figyelemmel, hogy a per tárgyát az képezte, hogy a határozat meghozatalakor fennálló tények alapján az alperes megfelelő és jogszerű döntést hozott-e, a másodfokú határozat keletkezése után a perbeli cselekménnyel összefüggő egyéb bizonyítékokat, így a büntetőeljárás során tett tanúvallomásokat és készült igazságügyi orvosszakértői véleményt is figyelembe véve hozta meg döntését azzal, hogy önmagában a méltatlansági ügyben nem releváns, hogy a verekedést ki kezdeményezte, a dulakodás ténye pedig nem volt vitatott. A felperessel mint altiszttel szemben fokozottabb elvárások érvényesültek; nem minősül konfliktuskerülőnek az a magatartás, ha egy vitás helyzet megbeszélése nem a vendéglőben, hanem egy távolabbi, látótávolságon kívüli helyen kerül sor. Ez a momentum önmagában nem alapozza meg a méltatlanságot, azonban az események sorát a bíróságnak összességében kellett értékelnie. Megállapította, hogy amennyiben a hivatásos állomány tagja csupán a jogos védelmi helyzetet túl nem lépő védekező magatartást tanúsít, úgy az nem tekinthető a Hjt. 162. § (1) bekezdés c) pontjában foglalt olyan méltatlan magatartásnak, amely miatt az alperestől ne lenne elvárható a szolgálati jogviszony fenntartása. Azonban a felperes nem tett eleget kitérési kötelezettségének, magatartása meghaladta a támadás elhárításához feltétlenül szükséges mértéket. A bizonyítékok alapján a felperes megalapozatlanul állította, hogy az eseményeknek csupán elszenvedője volt.

[13] Az elsőfokú bíróság a tanúvallomások ellentmondásossága és életszerűtlensége miatt nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy ki és milyen magatartással, hogyan kezdte a dulakodást, ugyanakkor értékelte felperesnek a dulakodás után közvetlenül tanúsított további magatartását. A felek további tanúbizonyítási indítványait mellőzte, mivel úgy ítélte meg, hogy a releváns tényállás a rendelkezésre álló iratok alapján megállapítható volt, a tanúk mind a méltatlansági eljárás, mind a büntetőeljárás során kihallgatásra kerültek, tőlük új tényelőadás nem volt várható. A M. M. büntetőeljárás során tett, a korábbihoz képest megváltoztatott vallomása nem releváns, ezért a bíróság az eltérés indokát nem vizsgálta.

[14] Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a büntetőeljárás nem előkérdése a jelen pernek, ezért az eljárás felfüggesztésének nem volt helye.

[15] A felperes fellebbezésében az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasítását, másodlagosan az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a módosított keresetének való helyt adást kérte. Érvelése szerint az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló okirati bizonyítékokat tévesen értékelte és azokból levont következtetése is téves, ezért a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 78. § (2) bekezdése megsértésével hozta meg ítéletét.

[16] A felperes nem vitatta, hogy a dulakodtak A. D.-vel, azonban úgy vélte, hogy az elsőfokú bíróság az alperes másodfokú határozatának meghozatala után keletkezett, a perbeli cselekménnyel összefüggő bizonyítékokat, – így a büntetőeljárás során tett tanúvallomásokat és készült igazságügyi orvosszakértői véleményt – nem megfelelően értékelte. Álláspontja szerint az elsőfokú ítélet [51] bekezdésében foglalt megállapítások iratellenesek figyelemmel arra, hogy a nyomozati iratokban található vallomások alapján A. D. őrvezető volt az, aki a felperesnek nekiment, aki támadó magatartást tanúsított, amelyet alátámaszt K. B. közkatona tanúvallomása is. Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság csupán a keletkezett iratokat és az abban foglalt tanúvallomásokat értékelte, így a felperesnek nem volt lehetősége további kérdéseket feltenni a tényállás tisztázása érdekében. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 123. § (1) bekezdés b) pontjába ütközően mellőzte a folyamatban lévő büntetőügy jogerős befejezéséig a peres eljárás felfüggesztését azzal a téves indokkal, hogy a büntető eljárás a jelen jogvita eldöntésének nem előkérdése. A jogos védelmi helyzet megítélése olyan előkérdés, amelyről döntés a büntetőbíróság hatáskörébe tartozik.

[17] Hangsúlyozta, hogy a felperes a jogos védelmi helyzetet túl nem lépő, védekező magatartást tanúsított, ami nem tekinthető a honvédelmi szervezetek iránt közbizalom fenntartását súlyosan veszélyeztető olyan magatartásnak, amely miatt az alperestől nem várható el a szolgálati viszony fenntartása, azaz nem meríti ki a Hjt. 162. § (1) bekezdés c) pontjában foglalt méltatlansági okot. Az elsőfokú bíróság az alperesnél is nagyobb súlyt fektetett a dulakodás előtti és utáni eseményeknek, amelyek önmagukban nem alkalmasak a méltatlanság megállapítására. Az, hogy a felperes szóban, megbeszélés útján kívánta rendezni a helyzetet, egyértelműen konfliktuskerülő magatartásnak minősül.

[18] Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte helyes indokai alapján. Hangsúlyozta, hogy a felperes által hivatkozott, de nem bizonyított eljárásjogi és anyagi jogi szabálysértések a per érdemi eldöntése szempontjából nem relevánsak. Az elsőfokú bíróság a tényállás tisztázásával, az irányadó jogszabályok helyes alkalmazásával, a bizonyítékok megfelelő mérlegelésével hozta meg, döntését, amelyet kellően részletesen megindokolt. Az elsőfokú eljárásban a feleknek lehetőségük volt a bizonyításra, amellyel az alperes jogi képviselője élt is, míg a felperes nem vagy nagyon korlátozott módon, ezért a bizonyítatlanság a felperes terhére esik. A fellebbezésben előadottak az elsőfokú eljárásban nem nyertek bizonyítást, azok érdemi vizsgálatára Kp. 100. § (3) bekezdése alapján nincs lehetőség a másodfokú eljárásban. A további tanúk meghallgatására vonatkozó indítványt az alperes ellenezte, mert az időmúlásra tekintettel a tanúktól nem várható olyan nyilatkozat, amely a jelen peres eljárásban rendelkezésre álló okiratokban rögzített tényekhez képest érdemben eltérő tények megállapítását eredményezné. A méltatlansági eljárásban és a büntetőeljárásban tett tanúvallomásokról készült jegyzőkönyvek tartalmukban összehasonlíthatóak, azok ellentmondásmentesek. A további bizonyítás szükségtelen, indokolatlan többletköltséget okozna és késleltetné a per ésszerű időben történő befejezését.

[19] Az alperes hangsúlyozta, hogy a következetes ítélkezési gyakorlat szerint a méltatlansági eljárásban azt kell vizsgálni, hogy az eljárás alá vont magatartása önmagában objektíve alkalmas-e arra, hogy a Magyar Honvédség működésébe vetett közbizalmat súlyosan veszélyeztesse. A katonával szembeni legfontosabb társadalmi elvárás, egyúttal a Magyar Honvédség működésének legfontosabb alapelve a magas fokú fegyelem és példamutató magatartás, ezért ezek sérülése objektíve veszélyezteti a Magyar Honvédségbe vetett közbizalmat. Mind A. D., mind felperes a kialakult konfliktust fizikai erőszakkal kívánta kezelni, amely egy fegyelemre épülő, hierarchikus rendszerben működő fegyveres szerv tagjaitól elfogadhatatlan. A katonák közötti verekedés kiemelt súlyú cselekmény, amely kihat a Magyar Honvédség belső működésére, mivel a szolgálati viszony fenntartása esetén az elfogadhatóbb mintává válhat mások számára is.

[20] Az alperes kiemelte, hogy a Hjt. 162. § (1) bekezdés c) pontján alapuló méltatlanság megállapítása esetén a büntetőeljárásra való hivatkozás megalapozatlan, mivel az alperes nem a felperes bűnösségéről döntött, hanem méltatlansági eljárásban állapította meg, hogy a felperes magatartásával a Magyar Honvédség, illetve a honvédelmi szervezetek működéséhez szükséges bizalom fenntartását súlyosan veszélyeztette. A bűnösség megállapítása csupán a Hjt. 162. § (1) bekezdés a) és b) pontjába foglalt méltatlansági esetkörök feltétele, a c) pont ilyen feltételt nem tartalmaz. A méltatlansági eljárás és a büntetőeljárás külön eljárás; a bíróságot határozatának meghozatalában más hatóság döntése vagy a fegyelmi határozat, illetve az azokban megállapított tényállás nem köti [Kp. 85. § (6) bekezdés]. A felperes esetében a Hjt. 68. § (1) bekezdés m) pontja, 162. § (1) bekezdés c) pontja és 78. § (2) bekezdés g) pontja alkalmazásával került sor a méltatlanság megállapítására. A felperesi cselekmény büntetőjogi és munkajogi megítélése egymástól eltérő, ezért nincs szükség a büntetőeljárás befejezésének bevárására. A méltatlansági eljárásban azt kell vizsgálni, hogy fennállnak-e a Hjt. 162. § (2) bekezdés c) pontjában foglaltak, azaz a felperes cselekménye objektíve alkalmas volt-e a közbizalom veszélyeztetésére.

[21] Az alperes hivatkozott a Hjt. 3. § (1) és (2) bekezdések, valamint a Hjt. 5. § (1) bekezdés rendelkezéseire, amelyekből következően a felperessel szemben fokozott elvárások érvényesültek; a civil életben is szem előtt kellett tartania a honvédséggel szemben fennálló társadalmi elvárások betartásának szükségességét.

[22] A fellebbezés nem megalapozott az alábbiak szerint.

[23] A Kúria az elsőfokú ítéletet a Kp. 108. § (1) bekezdésében foglaltak alapján kizárólag a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem keretei között vizsgálta felül.

[24] Az elsőfokú bíróság a helyesen megállapított tényállásból, az irányadó jogszabályok helyes alkalmazásával és értelmezésével, helytálló jogi következtetések levonásával megalapozott döntést hozott. A Kúria az elsőfokú ítélet indokaival mindenben egyetért, azokat megismételni nem kívánja. A fellebbezésben felhozott kifogásokkal kapcsolatosan az alábbiakat emeli ki.

[25] A Kp. 78. § (2) bekezdése alapján a bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességükben, a megelőző eljárásban megállapított tényállással összevetve értékeli. A rendelkezésre álló adatokból megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság a peres eljárást szabályszerűen folytatta le, a méltatlansági eljárás iratanyagát és a beszerzett nyomozati iratokat a peres eljárás részévé tette, azokat megküldte a feleknek és a tárgyaláson ismertette; biztosította, hogy azokkal összefüggésben a felek észrevételeket tehessenek. A figyelembe vett bizonyítékokat az ítéletben felsorolta, a felek és a tanúk releváns nyilatkozatait idézte [16]–[20], a bizonyítékok értékeléséről számot adott [50]–[53], a felek nyilatkozatait, a felperes személyes előadását, a méltatlansági eljárásban meghallgatott tanúvallomásokat, a büntetőeljárásban tett vallomásokat, szakértői véleményeket a tényállással összevetve értékelte. Ismertette a megállapított tényeket, a feleknek a per tárgyára vonatkozó kérelmét, illetve nyilatkozatát, amelyekre reflektálva az indokolás tartalmazza az ítélet alapjául szolgáló jogszabályokat és azok értelmezését, a megállapított tényekre vonatkozó bizonyítékokat azokkal a körülményekkel együtt, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, továbbá azokat az okokat, amelyek miatt a bíróság a felperes jogos védelmi helyzetre irányuló tényállítását nem találta bizonyítottnak, és azokat az okokat is, amelyek miatt a felajánlott további tanúbizonyítást mellőzte. A bizonyítékok értékelése nem volt okszerűtlen, iratellenes és logikai hibában sem szenvedett. Mindezekre figyelemmel a Kúria a Kp. 78. § (2) bekezdése elsőfokú bíróság általi megsértését nem látta megállapíthatónak.

[26] Az ügy érdemét illetően arról kellett döntenie az elsőfokú bíróságnak, hogy a felperes magatartásával a honvédség működéséhez szükséges közbizalmat veszélyeztette-e, a méltatlanság megállapítása és arra alapítottan a jogviszonya megszüntetése megfelelt-e a jogszabályi [Hjt. 68. § (1) bekezdés m) pont, 162. § (1) bekezdés c) pont] előírásoknak.

[27] Az elsőfokú bíróság helyesen mutatott rá arra, hogy a perbeli cselekmény büntetőjogi és közszolgálati jogi megítélése egymástól eltérő, a különböző eljárásokban eltérő szempontok értékelésére volt szükség. A méltatlanság elsődlegesen erkölcsi, etikai kategória, a méltatlansági okok a szolgálati jogviszonyban önállóak, nem függenek a büntetőeljárás eredményétől. A méltatlansági eljárásban és a jelen közszolgálati perben is azt kellett vizsgálni, hogy fennálltak-e a Hjt. 162. § (1) bekezdés c) pontjában foglalt feltételek, a felperes cselekménye objektíve alkalmas volt-e a közbizalom veszélyeztetésére. A Kúria az elsőfokú ítélet [40]–[47] bekezdéseiben foglaltakkal egyetért, azokat megismételni nem kívánja. Kiemeli azonban, hogy korábban, a jelen ügyben is követendő határozataiban kifejtettek szerint a Hjt. 3. § (1) bekezdése szerint a szolgálati viszony az állam és az állomány tagja között létrejött sajátos közszolgálati jogviszony, amelyben mindkét felet a szolgálati körülményeknek megfelelő, e törvényben és más jogszabályokban meghatározott kötelezettségek terhelik és jogosultságok illetik meg. A (2) bekezdése értelmében az állomány tagja a szolgálati viszonyából fakadó kötelmeit – a honvédség rendeltetés szerinti feladatainak megvalósítása érdekében – önkéntes vállalás alapján, szigorú függelmi rendben, életének és testi épségének kockáztatásával, egyes alapjogai korlátozásának elfogadásával teljesít. A hivatásos katonával szemben fokozott elvárások érvényesülnek, a civil életben is szem előtt kell tartania a honvédséggel szemben fennálló társadalmi elvárások betartásának szükségességét. A közbizalom veszélyeztetésének tilalmát fogalmazza meg az Etikai Kódex, amely fokozott érték- és normakövetést kíván meg. A katona minden élethelyzetben tudatában van annak, hogy személyén keresztül ítélik meg az általa képviselt szervezetet. A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a közbizalom fenntartása, súlyos veszélyeztetésének megvalósulása nem csupán akkor állapítható meg, ha az elítélendő cselekményről a társadalom tagjai széles körben szereztek tudomást. Nem az a döntő, hogy arról hányan és miként értesültek, hanem az, hogy a magatartás önmagában, objektíve alkalmas volt-e a közbizalom súlyos veszélyeztetésére (Mfv.X.10.175/2020/5., Mfv.II.10.758/2010.). A közbizalom akkor áll fenn, ha a katonák személyi körülményei és tevékenységük, valamint a honvédséghez tartozó szervezetek működésének szabályszerűsége iránt nem merül fel kétség. A szolgálatot teljesítő katonák tettei törvényeken, jogszabályokon, valamint egy szabályzatokon alapulnak és az általánosan elfogadott etikai normáknak megfelelően jelennek meg a külvilágban. A magyar honvédséggel szolgálati viszonyban állókkal szemben fokozott az elvárás a jogszabály betartására, velük szemben magasabb erkölcsi, etikai, emberi elvárások támaszthatóak. Amennyiben a felperes magatartása nem felelt meg ezeknek az elvárásoknak, jogsértés nélkül jut a munkáltató arra a következtetésre, hogy a felperes a szolgálatra méltatlanná vált (Mfv.II.10.312/2018/4.).

[28] Az elsőfokú bíróság a Pp. 123. § (1) bekezdés b) pontja megsértése nélkül mellőzte az eljárás felfüggesztését, mert a jelen per eldöntése nem függött olyan kérdés előzetes elbírálásától, amelynek tárgyában az eljárás büntetőbíróság hatáskörébe tartozott volna. A hivatásos szolgálatra méltatlanná válás megállapítása független a büntetőeljárás kimenetelétől akkor is, ha a méltatlanná válást a büntetőeljárás megindítása miatt, de még annak jogerős befejezése előtt vizsgálták meg. A munkáltató nem a szolgálati jogviszonyban álló büntetőjogi felelősségéről dönt a méltatlansági eljárás során, a méltatlanná válást kimondó határozat alapját a megindult büntetőeljárás adataiból megismert magatartás tanúsítás és cselekmény képezheti (Mfv.II.10.155/2021/9., EBH 2017.M.11., 3106/2018. AB határozat).

[29] A felperes a Pp. 123. § (1) bekezdésével összefüggésben hivatkozott a jogos védelmi helyzet fennállására. E körben az elsőfokú bíróság a felperesnek a dulakodásban való részt vételét, a dulakodást megelőző provokatív magatartását és a verekedés utáni verbális agresszióját összességében értékelte és helytállóan nem tulajdonított jelentőséget annak a körülménynek, hogy ki volt a dulakodás kezdeményezője. Az elsőfokú bíróság a felperes magatartásának az alperesi szervezetre gyakorolt hatását is helyesen mérlegelte.

[30] Mindezekre figyelemmel a Kúria az elsőfokú ítéletet – a Kp. 109. § (1) bekezdése alkalmazásával – helybenhagyta.