BK ÍH 2022/46.

A magánindítvány előterjesztésének időpontja olyan ténykérdés, amit a határozat történeti tényállásában kell rögzíteni. Magánvádas eljárásban valójában nem a magánindítvány, hanem a feljelentés a vád, ami tartalmazza a magánindítványt [Be. 378. §, 765. §].

A járásbíróság magánvádas eljárás keretében bűnösnek mondta ki N. P. vádlottat rágalmazás vétségében [Btk. 226. § (1) bekezdés, (2) bekezdés b) pont], és ezért őt egyszázezer forint végösszegű pénzbüntetésre ítélte. Kötelezte egyben a vádlottat a felmerült bűnügyi költség megfizetésére a magánvádló részére.

Az ítélet ellen a vádlott jelentett be fellebbezést elsődlegesen felmentés, másodlagosan enyhítés végett, majd a másodfokú eljárásban az eljárás megszüntetését kérte a magánindítvány elkésettségére figyelemmel.

A másodfokon eljárt törvényszék végzésével a járásbíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az eljárást megszüntette.

A másodfokon eljárt bíróság végzése ellen a magánvádló jogi képviselője útján fellebbezést jelentett be megváltoztatás és a vádlott bűnösségének megállapítása érdekében. A vádlott és védője tudomásul vette a határozatot.

Az ítélőtábla a másodfokú végzés ellen bejelentett fellebbezéseket tanácsülésen bírálta el a Be. 620. § és 598. § (1) bekezdés b) pont értelemszerű alkalmazásával a Be. 617. §-a alapján. A harmadfokú eljárásban nyilvános ülés tartására indítvány nem is érkezett.

A magánvádló a fellebbezése írásbeli indokolásában a törvényszék által tett tényállás-kiegészítést megalapozatlannak tartotta a sértő közlést illetően a magánvádló tudomásszerzéséről, mert arról sem a vádlott, sem a tanúként kihallgatott édesanyja nem tudott vallomást tenni. Mindezeken túl a sértő állításokat a vádlott több internetes oldalon is közzétette, és a törvényszék megállapításával ellentétben egyáltalán nem állapítható meg kétségtelenül, hogy a feljelentésben szereplő posztot a feljelentése megtétele előtt már észlelte volna 2020. október 19. napján, így a magánindítványa nem elkésett.

A felülbírálat során az ítélőtábla mindenekelőtt azt vizsgálta, hogy a magánvádlónak és a jogi képviselőjének a másodfellebbezése joghatályos-e, vagyis alkalmas-e a harmadfokú eljárás megindítására. A Be. 615. § (1) bekezdése szerint a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén. A másodfellebbezés törvényi előfeltétele a Be. 615. § (1) bekezdés, (2) bekezdés a)–c) pontja szerint a bűnösség kérdésében való eltérés az első- és másodfokú ítélet között.

Elsődlegesen utal arra az ítélőtábla, hogy a Be. 615. § (1) bekezdése a másodfokú bíróság ’ítélete’ ellen biztosítja a másodfellebbezés lehetőségét, de figyelemmel a Be. 579. § (3) bekezdésében írtakra, az ügydöntő végzésre is alkalmazandó. Ennek azonban nincs döntő jelentősége a másodfellebbezés lehetősége szempontjából, mert a Be. 615. § (2) bekezdés b) pontja szerinti eljárásmegszüntetésre egyéb rendelkezések mellett ítéletben, de ügydöntő végzésben is sor kerülhet.

Megállapította azonban az ítélőtábla azt is, hogy jelen ügyben a másodfellebbezésnek a Be. 615. § (2) bekezdés b) pontjában írt feltétele teljesült hiszen a törvényszék az első fokon elítélt vádlottal szemben megszüntette az eljárást.

A felülbírálat során a Be. 618. § (1) bekezdés a) pont aa) alpontja értelmében a harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság ítéletének a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntését, az ab) alpont szerint azon rendelkezését, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének a sérelmezett ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett, és a b) pontnak megfelelően az elsőfokú és a másodfokú bírósági eljárást arra tekintet nélkül bírálja felül, hogy ki, milyen okból fellebbezett.

A fellebbezéssel tehát csak az ellentétes döntés, illetve a másodfokú bíróság ítéletének azon rendelkezése vagy része támadható, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének az ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett.

A harmadfokon eljárt ítélőtábla ellenőrizte, hogy az első- és másodfokú bíróság megtartotta-e az eljárási szabályokat. Ennek során nem észlelt a Be. 608. § (1) bekezdésében felsorolt ún. abszolút eljárási szabálysértést, amely a bíróságok ítéleteinek a Be. 625. § (2) bekezdésének a) pontjában előírt hatályon kívül helyezését indokolná. Vizsgálta azt is, hogy megvalósult-e bármely egyéb eljárási szabálysértés [Be. 618. § (1) bekezdés b) pont], de ilyet sem észlelt.

A felülbírálat során az ítélőtábla megállapította, hogy a másodfokon eljárt bíróság által tett kiegészítéssel megállapított tényállás megalapozott és az a harmadfokú eljárásban is irányadó [Be. 619. § (1) bekezdés].

Helyesen észlelte a másodfokon eljárt törvényszék, hogy részben felderítetlenségben megmutatkozó, részben ténymegállapítási hiányossága van a járásbíróság által megállapított tényállásnak.

A másodfokú eljárásban tárgyaláson felvett bizonyítás eredményeként megállapított tényállás mindenben megalapozott, az azt vitató magánvádlói jogorvoslat a bírói mérlegelést támadja és így eredményre nem vezethet. Önmagában annak sem lenne relevanciája, ha a ténymegállapítást a bíróság kizárólag a vádlott és édesanyja tanúvallomására alapította volna, hiszen erről szól a mérlegelési szabadság, azonban jelen esetben mindezt a magánvádló és házastársa vallomásaival együtt vonta a törvényszék mérlegelési jogkörébe és egészítette ki a tényállást.

A másodfokon eljárt bíróság figyelemmel volt arra, hogy a Be. 593. § (2) bekezdése szerint, ha a másodfokú bíróság az ítélet megalapozatlanságának kiküszöbölése során – a helyes tényállás érdekében felvett bizonyítás, az ügyiratok tartalma vagy ténybeli következtetés alapján – az elsőfokú bíróságtól eltérő tényeket állapít meg, az eltérő tényekkel kapcsolatos bizonyítékokat eltérően értékelheti. A másodfokú bíróság nem értékelheti az elsőfokú bíróságtól eltérően a másodfokú bíróság által megállapított ténnyel össze nem függő, valamint a megalapozatlansággal nem érintett tényekkel kapcsolatos bizonyítékokat. A másodfokú bíróság így kizárólag a magánindítvány előterjesztésével összefüggésében vett fel bizonyítást, melynek keretében a tudomásszerzés időpontja olyan tény, amire az elsőfokon eljárt bíróság nem vett fel érdemi bizonyítást, így ebben a körben nem volt akadálya a tényállás kiegészítésének.

A megállapított tényekkel kapcsolatos bizonyítékok eltérő értékelésének tilalma azonban harmadfokú eljárásban a Be. 617. §-a folytán alkalmazandó Be. 593. §-a szerint ugyancsak tilalmazott megalapozott tényállás esetén, így a magánvádló erre irányuló fellebbezése eredményre nem vezethetett.

A magánindítvány hiánya a büntetőjogi felelősségre vonás anyagi jogi akadálya, azonban nem a bűncselekmény létrejöttét, hanem a büntetőeljárás megindítását vagy folytatását zárja ki. Magánvádas eljárásban valójában nem a magánindítvány, hanem a feljelentés a vád, ami tartalmazza a magánindítványt.

A magánindítvány előterjesztésének időpontja olyan ténykérdés, amit a határozat történeti tényállásában kell rögzíteni, ehhez kapcsolódóan az irányadó bírói gyakorlat szerint a másodfokú határozatnak az az esetleges hibája, hogy a magánindítványt tartalmazó beadvány benyújtásának az időpontját tévesen jelölte meg, és a magánindítvány elkésettségére vonatkozó, egyébként helyes következtetés ezen a ténymegállapításon alapul, nem orvosolható felülvizsgálat körében, mert ez a megállapítás a tényállás része (Legf. Bír. Bfv.III.1.645/1998.).

A magánindítvány léte tény- és egyszersmind jogkérdés is. Ténykérdés a tudomásszerzés időpontja, és a magánindítvány előterjesztésének időpontja. Az, hogy szükséges-e magánindítvány, illetve az joghatályos-e, már jogkérdés. A joghatályosság alapvetően két követelmény meglétét feltételezi. Egyrészt az arra jogosult nyilatkozzon arról, hogy a terhelt felelősségre vonását kívánja, másrészt ezt a jognyilatkozatát jogvesztő határidőn belül terjessze elő.

Ítéleti tények körében kell rögzíteni azt is, hogy mikor történt meg a jogosult felhívása és, hogy a felhívásról a magánindítvány megtételére jogosult mikor szerzett tudomást (Legf. Bír. Bfv.I.505/2007/5.). Az ügydöntő határozat tényállásának tartalmaznia kell azt is, hogy a jogosult mikor szerzett tudomást arról, hogy a terhelt követte el az adott bűncselekményeket, és így a tényállás alapján eldönthetőnek kell lenni, hogy a magánindítvány a Be. előírásainak megfelel-e, az joghatályos-e. A bizonyításnak így erre a körülményre is ki kell terjednie (Legf. Bír. Bfv.III.700/2007/6.).

Mindezek alapján helyesen járt el a törvényszék amikor a szükséges bizonyítás felvételét követően egyben a hiányzó ténymegállapítást is pótolta. Az irányadó tényekből helyesen állapította meg, hogy a magánvádló magánindítványa elkésett, ami a büntetőeljárás akadálya, egyben eljárásmegszüntetési jogcím is.

A törvényszék határozata azonban annyiban pontatlan, hogy szemben a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénnyel, a hatályos büntetőeljárási törvény nem harminc napban, hanem a bűncselekményről történő tudomásszerzéstől számított egy hónapban határozza meg a magánindítvány legkésőbbi előterjesztési határidejét [Be. 378. § (3) bekezdés]. Mindez azonban az elkésettség tényén és az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése mellett történő eljárás megszüntetés helyességén nem változtat.

A másodfokon eljárt törvényszék így helyesen döntött az eljárás megszüntetéséről az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése mellett, és a jelzett kisebb pontosítással annak indokai is mindenben helytállóak.

Az ítélőtábla az egyszerűsített felülvizsgálat tárgyát képező döntéseket (Be. 671. § 15. pont) is mindenben törvényesnek tartotta, melyek megfelelnek a határozatban teljeskörűen felhívott jogszabályi rendelkezéseknek.

A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla a másodfokú bíróságként eljáró törvényszék végzését a védelmi másodfellebbezések alaptalansága folytán a Be. 623. §-a alapján helybenhagyta.