PK ÍH 2022/51.

A felperes 2018. december hó 17. napjától 2019. február hó 28. napjáig az alperesi büntetés-végrehajtási intézet II. számú Objektumában, egy kilencfős zárkában töltötte szabadságvesztés-büntetését, ahonnan 2019. február hó 28. napján átszállításra került az alperesi intézet III. számú Objektumába, ahol jelenleg is tartózkodik.

Az alperes – a dohányzással kapcsolatos, nemleges nyilatkozatának megfelelően – nemdohányzó zárkában helyezte el a felperest.

A felperes 2019. január 31. napján szóban jelezte a reintegrációs tisztnek, hogy a fogvatartott társai közül többen a zárkában dohányoznak. A bejelentésre figyelemmel a felperes elhelyezésére szolgáló zárkában több alkalommal ellenőrzés történt, illetve 2019. február 1. és 4. napja között jegyzőkönyvezett meghallgatásra kerültek a zárkában elhelyezett fogvatartottak. A meghallgatások alapján a reintegrációs tiszt 2019. február 4. napján a bv. osztályvezető alezredesnek jelentést nyújtott be, és a négy állítólagos dohányzó fogvatartott részére fegyelmi lapot állított ki. Mivel hatásköre a négy állítólagos dohányzó elköltöztetésére nem terjedt ki, megfontolásra javasolta nevezettek fegyelmi elkülönítését, vagy elköltöztetését a fegyelmi eljárás időtartamára a szabálysértő állapot megszüntetése céljából.

A felperessel azonos zárkában tartózkodó három fogvatartottal szemben 2019 februárjában fegyelmi határozatok meghozatalára került sor, amelyekben a dohányzáshoz használt eszközök tartása, illetve tiltott helyen történő dohányzás miatt a fogvatartottak fegyelmi felelőssége megállapításra került. Az érintettek különböző szintű fegyelmi fenyítésekben részesültek.

Az alperes kártérítés iránti igényét az alperesi intézmény határozatával elutasította. A határozat indokolása rögzítette, a felperes elhelyezése dohányzási nyilatkozatának megfelelően történt, személyes biztonsága, megfelelő elhelyezése biztosított volt, vele egy időben dohányzóként regisztrált fogvatartott nem tartózkodott a zárkában. A 2020. július 10. napján kelt határozatot a felperes 2020. július 13. napján vette át.

A felperes ezt követően, határidőben előterjesztett, utóbb módosított keresetében kérte, hogy a bíróság állapítsa meg, az alperes azzal, hogy 2018. december 17. napjától 2019. február 28. napjáig nemdohányzó elítéltként ugyan nemdohányzó zárkában helyezte őt el, azonban eltűrte, hogy a vele együtt fogvatartott elítélttársai aktívan dohányozzanak a zárkában, és ezáltal dohányfüstös levegőt kellett belélegeznie, megsértette az egészséghez fűződő személyiségi jogát. Kérte továbbá, a bíróság kötelezze az alperest, hogy a jogsértés kompenzálására fizessen meg részére 1 460 000 forintot sérelemdíj címén. Keresete indokaként előadta, hogy mint nemdohányzó elítélt, a peresített időszakban a zárkatársai dohányzása miatt rosszul érezte magát, az állandó füst kaparta a torkát, köhögési ingere volt, gyakran köhögött, nehezen kapott levegőt. Álláspontja szerint az alperes alkalmazottai hallgatólagosan eltűrték azt, hogy a nemdohányzó zárkában több elítélt is dohányozzon, illetve a reintegrációs tiszt felé jelzett panasza nyomán sem történt olyan intézkedés, ami a jogsértő állapotot megszüntette volna.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Azt nem vitatta, hogy a felperes 2018. december 15. napjától 2019. február 28. napjáig az alperesi intézet II. számú Objektumában tartózkodott nemdohányzó zárkákban. Előadta, hogy a felperes a zárkatársak dohányzására vonatkozó panaszát első alkalommal 2019. január 31. napján jelezte, amelyre figyelemmel a zárkában ellenőrzést hajtott végre, annak során ekkor dohányterméket, dohányzást segítő eszközöket nem talált, emellett a panasz kivizsgálása érdekében meghallgatásokat folytatott, majd fegyelmi intézkedéseket tett, így részéről nem állapítható meg jogsértés. Hangsúlyozta, hogy a felperes korábban a zárkatársai dohányzására vonatkozóan panaszt, kérelmet nem adott elő, nem kérte másik zárkába történő áthelyezését. Egyebekben megjegyezte, a felperes maga adta elő, hogy kb. két hétig volt köhögési ingere, de problémája anélkül rendeződött, hogy orvoshoz fordult volna. Ebből következően a felperes saját maga sem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy a zárkatársa dohányzott a nemdohányzó zárkában.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Ítéletének indokolása szerint a felperesnek bizonyítania kellett a keresetében megjelölt személyiségi jogsértés megtörténtét, és hogy ez az alperesi mulasztás következménye. Nem találta bizonyítottnak, hogy az alperes eltűrte volna a tiltott helyen történő dohányzást, ezzel szemben a lefolytatott bizonyítás eredményeként azt állapította meg, hogy a felperes jelzését követően haladéktalanul kivizsgálta a bejelentést, a szükséges intézkedéseket megtette, így ha a passzív dohányzás következtében a felperes bármely személyiségi joga sérült volna, úgy a jogsérelem nem az alperes, hanem a tiltott helyen dohányzó személyek magatartására vezethető vissza.

Az ítélet ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, kérve annak részbeni megváltoztatását és az egészséghez fűződő személyiségi jogsértés bekövetkeztének megállapítása mellett az alperes ehhez kapcsolódó sérelemdíjban való marasztalását. Állítása szerint 73 napos időszakban sérült az egészséghez fűződő személyiségi joga, ami napi 20 000 forintos tétellel számítva 1 460 000 forint sérelemdíjigényt eredményez. Hangsúlyozta, az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg, hogy az alperes munkatársa először 2019. január 31-én értesült az ő jelzése nyomán arról, hogy a nemdohányzó besorolású zárkában többen is dohányoznak. Állította, nyilvánvaló volt az alperesi alkalmazottak számára a dohányzás ténye, hiszen a füst szaga hosszú időn keresztül megmarad, az jól érezhető volt a zárkában, oda pedig naponta többször is beléptek az alperesi alkalmazottak. Kiemelte, hogy a perbeli időszak télre esett, így kevésbé lehetett szellőztetni, a füst még erősebben érezhető volt a zárkában. Állította, az elsőfokú bíróság tévedett abban is, hogy 2019. január 31-én a reintegrációs tiszt a dohányzásról való értesítését követően haladéktalanul tett volna intézkedéseket. Ezzel szemben február 4-én, illetve február 6-án, tehát 4, illetve 6 napos késedelemmel történt meg a fegyelmi eljárás lefolytatása, és ez idő alatt a dohányzással érintett elítélteket nem különítették el a zárkatársaktól. Hangsúlyozta, a jelen ügyben a sérelemdíj alkalmazása azért is fontos, mert annak kettős funkciója közül a szankciós jellegnek kell dominálnia annak érdekében, hogy az alperes közömbösségének hasonló helyzetekre nézve elejét lehessen venni.

Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Az elsőfokú eljárásban előterjesztett védekezését mindenben fenntartotta, azt kiegészítve azzal, hogy a füstszag érzékelésére vonatkozó általános hivatkozás nem alkalmas a kereset alátámasztására, a füstszag bizonyos mértékű érzékelése még nem azonos a passzív dohányzásra kényszerüléssel.

A fellebbezés nem alapos.

A felperes fellebbezésében a Pp. 369. § (3) bekezdés a), c) és d) pontjára hivatkozással kérte, hogy az ítélőtábla bírálja felül az elsőfokú ítélet anyagi jognak való megfelelőségét, ennek során minősítse okszerűtlennek a bizonyítás eredményét, vonjon le eltérő jogi következtetést az elsőfokú bíróság által megállapított tényekből, illetőleg mérlegelje felül az elsőfokú bíróságnak az anyagi jogi jogszabályok szerinti mérlegelési jogkörében hozott döntését, ennek eredményeként változtassa meg az elsőfokú bíróság ítéletét és a kereset szerint állapítsa meg a személyiségi jogsértést.

A Pp. 370. § (1) bekezdése szerint a másodfokú bíróság felülbírálati jogkörét csak az erre irányuló kérelemre, csatlakozó fellebbezésre, ellenkérelemre azok korlátai között gyakorolhatja. Ilyen korlátnak minősül a fellebbezés Pp. 371. § (1) és (2) bekezdésében megjelölt tartalmi követelményei körében előadottak. E jogszabályi rendelkezésből következik, hogy korlátot nemcsak az képez, hogy a fellebbező fél milyen tartalmú másodfokú döntést kér, hanem az is, hogy ezt milyen indokkal teszi, melyik eljárási vagy anyagi jogszabály megsértésére hivatkozik, továbbá a felülbírálati jogkörei közül melynek vagy melyeknek a gyakorlását kéri a másodfokú bíróságtól.

A felperes fellebbezésében fenntartotta álláspontját, hogy az alperesi intézet II. számú Objektumában töltött szabadságvesztése időszakában rabtársai a zárkában dohányoztak, ő passzív dohányzásra kényszerült, ami az egészséghez fűződő személyiségi jogát sértette, erre alapította a sérelemdíj iránti igényét, amelynek megfizetésére álláspontja szerint az alperesi fegyintézet azért köteles, mert ezt az észlelés ellenére eltűrte, illetve elmulasztotta az elhárításhoz szükséges intézkedések megtételét.

A testi épséghez és egészséghez fűződő, a Ptk. 2:43. § a) pontja által nevesített személyiségi jog az ember számára biztosítja fizikai integritásának és szervezete működésének harmadik személyek általi háborítatlanságát. Minden olyan jogellenes magatartás megalapozza a polgári jogi igényérvényesítést, amely az ember életét, egészségi állapotát vagy testi épségét sérti. Ez valóban elkövethető mulasztással is, pl., ha a sérelmet hivatásbeli jogviszonyból eredő kötelezettség elmulasztásával okozzák. A felperes lényegében erre hivatkozott az alperes esetében [Nagykommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez, szerkesztette: Vékás Lajos – Gárdos Péter, Ptk. 2:43. §-hoz fűzött magyarázat b) pont].

A Pp. 265. § (1) bekezdése szerint törvény eltérő rendelkezése hiányában a perben jelentős tényeket annak a félnek kell bizonyítania, akinek az érdekében áll, hogy azokat a bíróság valósnak fogadja el (bizonyítási érdek), a bizonyítás elmaradásának vagy sikertelenségének a következményeit is ez a fél viseli. Ennek megfelelően az egészséghez fűződő személyiségi jog megsértésének megállapításához a valós, ténylegesen egészséget károsító körülményt az arra hivatkozónak kell bizonyítania.

Az elsőfokú bíróság ítéletében helyesen állapította meg, annak a ténynek a bizonyítása, hogy a felperessel egy zárkában tartózkodó, egyébként nemdohányzóként regisztrált személyek a perben megjelölt időszakban a zárkában ténylegesen dohányoztak, a felperes bizonyítási érdekében áll, így a bizonyítás elmaradásának vagy sikertelenségének a következményeit a felperesnek kell viselni [Pp. 265. § (1) bekezdés].

A rendelkezésre álló peradatok, illetve a bizonyítás eredménye nem támasztotta alá azt a felperesi állítást, hogy huzamosabb időn keresztül jelentős mértékű, egészségkárosító hatású, passzív dohányzásra kényszerült volna a felperes, és ezt az alperesi fegyintézet munkatársai nem hárították el. Ezzel szemben tényszerűen megállapítható, hogy a felperesi bejelentést követő napon (pénteken), tehát haladéktalanul intézkedés történt a reintegrációs tiszt részéről, amikor elsődlegesen a felperes bejelentését jegyzőkönyvezték. Ezt követően pedig a következő hét első munkanapjaiban valamennyi érintettet meghallgatták, a zárkában ellenőrzések történtek, és ennek eredményeként a dohányzáshoz használt eszközöket elkobozták az érintettektől, emellett fegyelmi büntetések kiszabására is sor került. E téren tehát az alperes részéről mulasztás nem történt, helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy rövid időn belül a szükséges elhárító intézkedések megtételére sor került. Mindez azt jelenti, az alperes eleget tett azon jogszabályi kötelezettségének, hogy a nemdohányzó fogvatartottakat elkülönítetten, nemdohányzó zárkában helyezze el, és dohányzásra utaló körülmény esetén az érintett személyeket szankcionálja. Az alperes által lefolytatott eljárás során a jegyzőkönyvezett vallomások nem támasztották alá azt, hogy huzamosabb időn keresztül jelentős mértékű dohányzás történt volna a zárkában. A nyilatkozatok csak arra világítottak rá, hogy egyesek dohányoznak, de nem a zárkában, hanem a mellékhelyiségben. Ilyen tényállási körülmények esetén a ruháról származó füstszag volt legfeljebb érzékelhető a zárkában. Ezzel kapcsolatban helyesen jegyezte meg az alperes, önmagában a – pl. másik személy ruhájából áradó –dohányfüstszag érzékszervi érzékelése még nem feltétlenül jelent egészségkárosító hatást. Az ítélkezési gyakorlat ilyen esetben a sérelemdíj iránti igényt jelentéktelen (bagatell) nem vagyoni hátrány miatt akkor is alaptalannak találja, ha a személyiségi jogsértés objektíve ténye egyébként megállapítható (BDT 2017. 3657. sz. eseti döntés). A perbeli esetben azonban még erre sem vonható le biztos megállapítás, mivel a zárkában történt dohányzás tényére, időszakára a vizsgálat nem derített fényt.

Az alperesi oldalon nem történt olyan bizonyított jogsértő mulasztás, amely a felperes számára személyiségi jogsértést okozott volna, így a szankciós sérelemdíjban való marasztalásra nincs lehetőség. A kifejtettekre figyelemmel helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felperes érdekkörébe eső bizonyítás eredménytelensége miatt nem nyert igazolást a felperest ért személyiségi jogsérelem, ezért az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdésre történt hivatkozással helybenhagyta.