GK ÍH 2022/61.

Az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése, az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítása indokolt, ha az ítélőtábla anyagi pervezetése és a fél arra adott nyilatkozata következtében a másodfokú eljárásban az elsőfokú eljárásban mellőzött teljes szakértői bizonyítás lefolytatása szükséges [2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 369. § (4) bekezdés, 384. § (2) bekezdés b) pont].

A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest 257 311 050 forint és annak 2019. július 24-től járó járulékai megfizetésére kártérítés – elmaradt haszon – címén a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:48. §, 6:137. §, 6:142. §, 6:143. § és a 6:532. § alapján. A keresete ténybeli alapjaként előadta, hogy az alperes jogellenesen mondta fel a közöttük határozott időre létrejött üzemeltetési szerződést (a továbbiakban: perbeli szerződés), mivel a jelenléte nem veszélyeztette a büntetés-végrehajtási intézet biztonságát, a büntetőeljárás nem tekinthető veszélyeztető körülménynek.

Az alperes kérte a kereset elutasítását. Hivatkozása szerint a perbeli szerződés 8.2. a) pontja alapján – az őrzött intézmény jellegére is figyelemmel – felmondhatta a szerződést, mivel a felperes vezérigazgatójával és a felperessel szemben indult büntetőeljárás ténye a sajtóban is megjelent, így köztudomásúvá vált, a fogvatartottak között is elterjedt, a BVOP pedig elvárta a helyzet rendezését. Álláspontja szerint a felmondás jogszerűségének megítélésekor nem hagyható figyelmen kívül a teljes „szerződésrendszer”, hiszen az alvállalkozóért felel a keretmegállapodás 5.6.3. pontja és a Ptk 6:148. §-a alapján, így felelős a felperes feddhetetlen tevékenységéért. A felperes súlyos szerződésszegést követett el azzal is, hogy nem tájékoztatta haladéktalanul a büntetőeljárás megindulásáról. Utalt arra, hogy a perbeli szerződés 8.4. pontja az alvállalkozói szerződés részévé teszi a BVOP lecserélési jogát, a BVOP felmondását is és a 8.4.1. pont ezen jog gyakorlása esetére kimondja az alvállalkozói szerződés megszűnését kártérítési igény támasztása nélkül. Érvelése szerint alappal tartott a saját lecserélésétől és azt megelőzendő mondta fel a perbeli szerződést tekintettel arra, hogy a lecserélése esetén az összes alvállalkozót visszahívják.

Vitatta a kereset összegszerűségét is, érvelése szerint követelés a jövőre nézve nem érvényesíthető, csupán a már eltelt időszakra a szerződés 8.2. b) pontja alapján. Az elmaradt vállalkozói díj összege csökkentendő az áfa, az iparűzési adó és az adott évre vonatkozó társasági adó mértékével, valamint a szolgáltatás teljesítésének érdekében felmerült felperesi költségekkel. Mindezen túl a felperes nem tett eleget a kárenyhítési kötelezettségének, hiszen új megrendelést kellett volna találjon a kieső bevétele pótlására.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.

Határozatának indokolásában a „szerződésrendszer” körében rögzítette, hogy 2006. május 25-én a perben nem álló BVOP a Z. Zrt.-vel és az F. Zrt.-vel – mint vállalkozókkal – szerződést (keretmegállapodás) kötött egy új büntetés-végrehajtási intézet „PPP” konstrukcióban történő megvalósítására. A keretmegállapodás 3.1.1. pontja szerint a nyertes konzorciumnak projekttársaságot kell létrehoznia, amely tartozásátvállalás és engedményezés folytán a vállalkozó helyébe lép. Erre tekintettel a Z. Zrt., az F. Zrt., az U. Kft. és az alperes megalapították az F. Kft-t.

2006. december 21-én az F. Zrt., a Z. Zrt., az U. Kft. és az alperes mint a projektben részt vevő társaságok „Szindikátusi Megállapodás” elnevezésű szerződést kötöttek az új büntetés-végrehajtási intézet megvalósítása tárgyában.

Szintén 2006. december 21-én az F. Kft. megrendelőként az alperessel mint vállalkozóval „Üzemeltetési szerződés” elnevezésű szerződést kötött az intézet üzemeltetése tárgyában az üzemeltetés meghatározott körére (oktatás, munkáltatás, étkeztetés, őrző-védő feladatok ellátása, informatikai rendszer üzemeltetése, biztonságtechnikai üzemeltetés).

A felperes mint vállalkozó és az alperes mint megrendelő 2015. április 24-én kötötték meg a perbeli üzemeltetési szerződést „a PPP konstrukcióban épülő és 15 éven keresztül üzemeltetendő büntetés-végrehajtási intézetnek a BVOP és az F. Kft. között létrejött Szerződés keretében történő őrzés-védelmi feladatok ellátása tárgyában”. A megállapodás a projekt 15 éves időtartamára, a végleges átvétel napjáig szólt. A 7.1.4. pontban rendezték a felperes részére fizetendő szolgáltatási díjat. A 8.2. a) pont szerint az alperes azonnali hatályú felmondást közölhet, amennyiben a felperes a büntetés-végrehajtási szabályokat súlyosan megszegi, illetőleg az intézet rendjét, biztonságát közvetlenül vagy súlyosan veszélyezteti. A 8.4.1. pont alapján „amennyiben a jelen szerződés esetén az úgynevezett lecserélési jogával a BVOP vagy a projekttársaság él a megrendelő irányába, úgy az a jelen szerződés megszűnését a BVOP-val kötött keretmegállapodás 5.5.2. d) pontja figyelembevételével a BVOP ilyen irányú rendelkezése esetén nem eredményezi, azonban a határozott időből hátralévő időtartam okán az alvállalkozó nem élhet – megszűnés esetén sem – kártérítési igénnyel a projekttársasággal vagy a vállalkozóval szemben”.

Az alperes 2019. július 23-án felmondta a perbeli szerződést. A felmondást tartalmazó nyilatkozat a szerződés 8.2. a) pontjára hivatkozással rögzítette, hogy az intézet parancsnokának tájékoztatása alapján a felperes jelenléte az intézet biztonságát súlyosan veszélyeztető körülmény, ezért az intézet parancsnoka a felperes lecserélésére hívta fel az alperest. A felperes vitatta a felmondás okát és a 2019. december 19-én kelt levelében a szerződés megszegésére hivatkozással 257 311 050 forint kártérítés megfizetését követelte.

Az elsőfokú bíróság ítéletének jogi indokolásában kifejtette, hogy relevanciával bír az alperes által ismertetett szerződéses rendszer tartalma, melyben a perbeli szerződésben alanyisággal nem rendelkező felek az alvállalkozóért fennálló felelősséget részletesen szabályozták, illetve megalapították a beavatkozás és lecserélés jogát. Az őrzött intézmény jellege is releváns, mely egyfelől a feddhetetlenséget és annak látszatát igényli az intézet célja és működése folytán, másfelől az intézmény működésének is sajátos szabályai és összefüggései vannak a fogvatartott személyi kör miatt. A keretmegállapodás ennek megfelelően rendelkezett az átvilágításról, melynek alkalmazásával lehetett meggyőződni arról, hogy a közreműködők kockázatot jelentenek-e az intézmény szabályszerű működésére. Az átvilágítás előírásából következően elvárás volt az is, hogy kockázatot jelentő személy ne működjék közre. Mindezek alapján mind a megbízás tárgya, mind a jogviszony és az őrzött létesítmény jellege, működése miatt jelentős körülmény, hogy a felperes vezető tisztségviselője ellen vádemelés történt és a büntetőeljárás tárgyalási szakba lépett.

Az eljárás ténye kockázatot jelent, amely kockázat az ártatlanság vélelmétől elkülönülten értelmezhető és értékelhető körülmény, az pusztán a büntetőeljárás folyamatban létéből fakad annak kimenetelétől függetlenül. Az eljárás tényével felmerül a törvényes képviselő zsarolhatóságának, befolyásolásának lehetősége, mely által már út nyílhat a fogvatartás szabályainak esetleges megszegésére is. A fogvatartottak a visszaélések lehetőségét megkísérelhetik feltárni. A kockázatot már a visszaélések ki nem zárhatósága hordozza, mivel a büntetőeljárás tényének a felperesi törvényes képviselő hátrányára fordítása lehetségessé vált.

A felperes a Ptk. 6:62. §-a szerinti tájékoztatási kötelezettségét is megszegte, amikor nem tájékoztatta az alperest a vezető tisztségviselő elleni büntetőeljárásról, amely mulasztás miatt az alperes erről csak a sajtóból szerzett tudomást. Ennek következtében nem hívhatta fel a felperest a szükséges intézkedések megtételére, hiszen már saját lecserélésének kockázata is fennállt, figyelemmel arra, hogy a cikk révén a büntetőeljárás köztudomású lett, arról bárki tudomást szerezhetett. Az alperes tehát alappal tartott a beavatkozás vagy akár a lecserélés lehetőségétől, ezért nem volt tőle elvárható a jogviszony fenntartása és egyeztetés kezdeményezése, hanem felmondhatta a perbeli szerződést.

A felmondás okaként csak az azt közlő nyilatkozatban foglaltak vehetők figyelembe, melynek körében kifejtette az elsőfokú bíróság, hogy a büntetőeljárásról tudomással bíró felperesnek a felmondást akként kellett értelmeznie, hogy a vezető tisztségviselője ellen folyamatban lévő büntetőeljárás miatt a jelenléte az intézet biztonságát súlyosan veszélyeztető körülmény.

A felmondási jog megnyílta nélkül közölt felmondás a Ptk. 6:183. §-a szerint a teljesítés jogos ok nélküli megtagadásának minősül. A felperes nem lett volna elzárva attól, hogy a szerződés teljesítését követelje, azonban kártérítést kért, azaz eljárásával a Ptk. 6:180. § (2) bekezdése szerint választott. A bíróság az érvényesített jog kiválasztásában nem hathatott közre, ugyanakkor a felperes a választásának megfelelő jogot érvényesített, csak a szerződésszegésre általánosságban hivatkozott és nem nevesítetten a teljesítés jogos ok nélküli megtagadására. Az alperes a teljesítést nem tagadta meg jogos ok nélkül, hiszen a kifejtettek szerint a felmondás közléséhez való joga megnyílt, ezért kártérítésre nem köteles.

Az elsőfokú ítélet ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, melyben elsődlegesen kérte annak megváltoztatását és a keresetének megfelelő döntés hozatalát, másodlagosan a hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását. Állította, hogy az ítélet sérti a Ptk. 2:45. § (2) bekezdését és a 2:51. § (1) bekezdését. Érvelése szerint a „szerződésrendszer” nem befolyásolja a felmondás jogszerűségét. A BVOP valóban beavatkozhatott a perbeli jogviszonyba, azonban ezt ténylegesen nem tette meg, nem élt senki a lecserélési joggal, így az alperes nem hivatkozhat a perbeli szerződés kártérítést kizáró 8.4.1. pontjára. A szerződés értelmezése tekintetében ugyanakkor van jelentősége a keretmegállapodás 5.9.2.3. pontjának arra nézve, hogy mi az intézet működési rendjét, biztonságát közvetlenül vagy súlyosan veszélyeztető körülmény. A leírtak szerint annak minősül, ha az alvállalkozó oly módon szegi meg az egyedi megállapodás rendelkezéseit, hogy az közvetlen kockázatot jelent akár a fogvatartottak, akár a büntetés-végrehajtás személyzetére nézve. A büntetőeljárás azonban nem minősül ilyen kockázatnak. A feddhetetlenség nem a perbeli szerződésből ered, ilyen követelményt jogszabály sem ír elő, az átvilágításra vonatkozó kötelezettségének pedig eleget tett, az átvilágításnál együttműködött, azzal kapcsolatban semmilyen kérés nem érkezett felé sem az átvilágítást végző szervek, sem az alperes részéről.

Fenntartotta, hogy a törvényes képviselőjével szembeni büntetőeljárás ténye semmiféle biztonsági kockázatot nem jelent különös tekintettel arra, hogy a perbeli jogviszony keretében az intézetnek csak a külső körletét őrizte, a munkatársai a fogvatartott állománnyal semmilyen kapcsolatba nem kerültek. Ennek tükrében téves az elsőfokú ítéletnek a zsarolhatóságra és a befolyásolás lehetőségére való utalása, amely „eszmefuttatás” irracionális hipotézisek ténybeli alappal és bizonyítékkal alá nem támasztott láncolata. A büntetőeljárás folyamatban léte a fogvatartottakkal való kapcsolat hiányában nem is eredményezhet ilyen következményt. Tévesen fogadta el ezért az elsőfokú bíróság azt a bizonyítatlan alperesi állítást is, hogy a törvényes képviselővel szembeni büntetőeljárás az alperes számára adott megbízás fenntartását is veszélyeztette. Az alperes ugyanis e körben nem is tett konkrét tényelőadást és bizonyítékot sem csatolt, az egyoldalú feltevés pedig irreleváns.

A felmondás indokát egyértelműen és világosan kell tartalmaznia a jognyilatkozatnak, úgy, hogy az értelmezésre ne szoruljon. Téves ezért az elsőfokú bíróság azon álláspontja is, hogy a perbeli esetben azt akként kellett értelmeznie, hogy a vezető tisztségviselője elleni büntetőeljárás miatt a jelenléte az intézet biztonságát súlyosan veszélyeztető körülmény.

A lényeges körülményre vonatkozó tájékoztatási kötelezettségét nem szegte meg, mivel a büntetőeljárás ténye nem minősül ilyennek, hiszen a szerződés teljesítését nem befolyásolta. A felmondásban az alperes nem is hivatkozott erre, csak az ellenkérelmében. A felmondás indokának utólagos kiegészítésére ugyanakkor nincs jogszabályi lehetőség.

Hangsúlyozta, hogy a kártérítés kimentési szabálya (Ptk. 6:142. §) értelmében az alperes nem mentesülhet a felelősség alól azzal, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható, mindazonáltal tájékoztathatta volna, illetve felhívhatta volna arra, hogy az általa veszélyeztetőnek tartott körülményt küszöbölje ki pl. igazgatóváltással.

Utalt arra, hogy a kereset összegszerűsége körében tett alperesi hivatkozásokra az elsőfokú eljárásban előterjesztett válasziratban reagált.

Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult annak helyes ténybeli és jogi indokai alapján. Megjegyezte, hogy az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a Pp. 190. § (2) bekezdésének a)–d) pontjait, így eljárási szabálysértést követett el, amikor a perfelvételi tárgyalást nem zárta le azonnal, hiszen annak kezdetekor a felperes nem jelent meg.

A felperes a választásának megfelelő jogot érvényesített, azaz nem a szerződés teljesítését kérte, hanem kártérítést követelt. Ez azt bizonyítja, hogy helyesnek és valósnak tartotta a felmondást és a szerződés további fenntartását lehetetlennek tekintette. Az elsőfokú eljárás során bizonyítási indítványt nem terjesztett elő, így a másodfokú bíróságnak sem kell lefolytatnia bizonyítást. Az elsőfokú bíróság a bizonyítás eredményét a Pp. 279. §-ának megfelelően mérlegelte, a felperes semmivel nem cáfolta, hogy a törvényes képviselőjével szembeni büntetőeljárás ténye biztonsági kockázatot jelent a büntetés-végrehajtási intézet rendjére, illetőleg abból adódóan a felperes jelenléte súlyosan veszélyezteti az intézet biztonságát.

A feddhetetlenségre vonatkozó előírások, a vállalkozó átvilágítása köztudott, és megengedett volt a szerződésrendszer egészét tekintve a megrendelő BVOP részéről.

A büntetés-végrehajtási intézet megkeresése egyből az alperesi társaság visszahívását jelentette, vagy jelenthette volna, amit nem kockáztathatott meg a kártérítési következmények miatt. Az „egyeztetést megpróbálta létrehozni”, de arra a felperes nem volt hajlandó. A kárenyhítési kötelezettségének tett eleget azzal, hogy nem várta meg a lecserélését, ugyanis az a teljes alvállalkozói rendszer visszahívását jelentette volna. Az elvárható magatartáson az adott esetben azt kell érteni, hogy a szerződéskötés időpontjában nem volt előre látható, hogy az alvállalkozó vezető tisztségviselője ellen folyamatban lesz egy büntetőeljárás, ami miatt a felperes jelenléte az intézet biztonságát súlyosan veszélyeztető körülménnyé válhat. Bizonyított tény, hogy személyes egyeztetést kísérelt meg, mivel a szerződést közös megegyezéssel kívánta megszüntetni, kifejezetten a felperes jó hírneve és a személyiségi jogainak védelme miatt.

A felperes nem nyilatkozott a kár összegszerűségére vonatkozóan tett ellenkérelmére, ezért úgy kell tekinteni, hogy nem vitatta az összegszerűség kifogásolására tett nyilatkozatait, így különösen – de nem kizárólagosan – a felmerülő költségek levonására, az egyéb árbevételre, az áfa elszámolására és a kárenyhítésre vonatkozó előadásokat. A fellebbezés ezen kérdéseket már nem érintette, így ezek vonatkozásában a felperes már nem nyilatkozhat, úgy tekintendő, hogy az alperesi védekezést nem vitatta. Így azon álláspontja is elfogadottnak minősül, hogy a felperesi követelés a jövőre nézve nem érvényesíthető. Ha ugyanis a keretmegállapodás vagy az F. Kft.-vel kötött üzemeltetési megállapodás bármely okból megszűnik, akkor a perbeli szerződés 8.2. b) pontja alapján jogszerűen kerülhet sor az azonnali hatályú felmondásra és ilyenkor csak az eltelt időszakra érvényesíthet bármilyen igényt a felperes.

A felperes az ítélőtábla anyagi pervezetését követően indítványozta az elmaradt haszon megállapítására vonatkozó szakértői bizonyítás lefolytatását, vállalta az azzal járó költségek megelőlegezését, egyúttal közölte az igazságügyi szakértőnek feltenni szándékozott kérdését is és a hatályon kívül helyezést ezen okból is kérte.

Az alperes kifejtette, hogy a felperes nem adta elő, hogy az elmaradt haszon megállapítása miért igényel különleges szakértelmet, továbbá a feltenni kívánt kérdés nem alkalmas sem a jogalap, sem az összegszerűség bizonyítására, így a bizonyítási indítvány nem felel meg a Pp. 275. § (1) bekezdésében írtaknak.

Az elsőfokú ítéletnek jogerőre emelkedett rendelkezése nem volt, ezért azt az ítélőtábla teljes terjedelmében vizsgálta felül.

A felperes fellebbezése annyiban alapos, hogy elsőfokú ítélet érdemben nem felülbírálható az alábbiak miatt.

Az ítélőtábla elöljáróban rögzíti, hogy az alperes fellebbezéssel, illetőleg csatlakozó fellebbezéssel nem támadta az elsőfokú ítéletet, az ellenkérelmében megjelölt eljárási szabálysértés jogkövetkezményének a levonását, az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás és a jogi indokolás megváltoztatását nem kérte. Az elsőfokú ítélet helyes indokaira utaló, és annak helybenhagyására irányuló fellebbezési ellenkérelem körében az eljárási szabálysértés nem volt értelmezhető, ezért azt az ítélőtábla érdemben nem vizsgálta.

A fellebbezésében a felperes adós maradt annak kifejtésével, hogy mennyiben sérti az elsőfokú ítélet a Ptk. 2:45 § (2) bekezdését és 2:51. § (1) bekezdését. Érdemben ezért ezen hivatkozását az ítélőtábla nem vizsgálta, melynek körében csupán utal arra, hogy az elsőfokú bíróság a kifogásolt határozatában nem is alkalmazta a megjelölt jogszabályokat.

Az elsőfokú bíróság helytállóan rögzítette, hogy az alperesnek kell bizonyítania a felmondás közlésére való jog megnyíltát; azt, hogy az intézet rendjét, biztonságát közvetlenül vagy súlyosan veszélyeztette a felperes vezető tisztségviselője elleni büntetőeljárás; a felmondás oka a felmondást tartalmazó nyilatkozat alapján megállapítható. Itt utal arra az ítélőtábla, hogy megalapozatlanul hivatkozott arra a felperes, hogy az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte a felmondást akként, hogy a vezető tisztségviselője elleni büntetőeljárás jelenti az intézet biztonságát súlyosan veszélyeztető körülményt. Az elsőfokú ítélet e körben írt indokolásával az ítélőtábla egyetértett. Az alperes a felmondásában megjelölte a szerződés 8.2.1. a) pontját mint a felmondás alapját, és azt idézte is, ebből pedig egyértelműen következik, hogy a felmondást arra alapította, hogy az alperes a büntetés-végrehajtási szabályokat súlyosan megszegte, illetőleg az intézet rendjét, biztonságát közvetlenül vagy súlyosan veszélyeztette. Leírta azt is, hogy a büntetés-végrehajtási intézet parancsnokának tájékoztatása szerint a felperes jelenléte az intézet biztonságát súlyosan veszélyeztető körülmény.

Mindezekre tekintettel egyértelműen megállapítható volt az alperes jognyilatkozatából, hogy a felmondást a felperes szerződésszegésére, ezen belül pedig arra alapítja, hogy az intézet biztonságát súlyosan veszélyeztette. A Ptk. 6:213. § (1) bekezdése értelmében, aki szerződésnél fogva felmondásra jogosult, a másik félhez intézett jognyilatkozattal szüntetheti meg a szerződést. A jogszabály nem támaszt a felmondás indokolására vonatkozó követelményt, ebből következően az alperes egyoldalú jognyilatkozata alkalmas lehetett arra, hogy a szerződést megszüntesse feltéve, hogy a felperes vitatására tekintettel bizonyítani tudja a felperes szerződésszegését.

Nem értett egyet ugyanakkor maradéktalanul az ítélőtábla azzal, hogy nem hagyható figyelmen kívül a szerződéses rendszer tartalma, amelyben a felek az alvállalkozóért fennálló felelősséget részletesen szabályozták, illetve megalapították a beavatkozás és lecserélés jogát. A felmondási okot ugyanis a peres felek szerződése határozza meg. Az, hogy a felperes az intézet rendjét vagy biztonságát súlyosan veszélyeztette-e, vagyis megvalósult-e a felmondásban megjelölt ok, a felek közötti szerződés alapján vizsgálható, vizsgálandó. Nincs közvetlen jelentősége ebben a körben annak, hogy az alperes milyen szerződéses rendszer részeként kötötte meg ezt a szerződést, hogy neki milyen kötelezettségei voltak más személyek irányába, illetve volt-e harmadik személynek beavatkozási, vagy lecserélési joga.

A megbízás tárgya, a jogviszony és az őrzött létesítmény jellege, működése annyiban releváns, hogy ezek tükrében értékelhető, hogy mi minősül az intézmény biztonsága tekintetében fennálló súlyosan veszélyeztető magatartásnak, illetve a konkrét esetben annak minősül-e a büntetőeljárásnak a ténye.

A szerződéses rendszer szabályai szintén az intézet rendjét, illetőleg biztonságát súlyosan veszélyeztető magatartás, vagyis a szerződésszegés tartalmának megállapítása körében bírhatnak jelentőséggel figyelemmel arra is, hogy a perbeli szerződés kifejezetten nem szabályozza, hogy mely magatartás minősül ilyennek. A keretmegállapodás fellebbezésben is idézett 5.9.2.3. a) pontja szerint a BVOP beavatkozása vonatkozásában írja azt, hogy akkor megengedett, ha a szerződésszegés közvetlen kockázatot jelent akár a fogvatartottak, akár a büntetés-végrehajtási intézet személyzetére nézve. Az ítélőtábla megítélése szerint azonban a büntetőeljárás ténye közvetlen kockázatnak nem tekinthető.

Mind az alperes, mind az elsőfokú bíróság hivatkozott a „feddhetetlenségre”, amellyel kapcsolatban kiemelendő, hogy a „feddhetetlenség” és annak látszata nem jelenik meg a szerződésben a felperes kötelezettségeként. Csak a felperes magatartása, illetve konkrétan a vezető tisztségviselője elleni büntetőeljárás ténye mint a felmondás oka vizsgálható azzal összefüggésben, hogy az az intézet biztonságát súlyosan veszélyeztető körülménynek minősül-e. A „feddhetetlenség” sérelme abban az értelemben, hogy a vezető tisztségviselő büntetett előéletűsége nyilván nem merülhet fel, hiszen a felmondás csak a büntetőeljárás folyamatban létén alapul, nem pedig azon, hogy el is ítélték a vád tárgyává tett bűncselekmény elkövetése miatt. A feddhetetlenség látszata valóban sérülhet a büntetőeljárás folyamatban léte esetén is, de az a felmondást megalapozó szerződésszegésnek csak akkor minősül, ha magában a szerződésben ekként rendelkeztek a felek. Ilyen konkrét rendelkezésre azonban az alperes sem hivatkozott. Önmagában a nem vitás átvilágítási kötelezettségből pedig ez nem állapítható meg, különös tekintettel arra, hogy a rendelkezésre álló adatokból nem derül ki, hogy az átvilágítás mire irányult, ki minősült „kockázatot jelentő személynek” és az átvilágítás során a folyamatban lévő büntetőeljárás milyen következménnyel járt, illetve a vezető tisztségviselője vonatkozásában annak megindulására nézve az alperesnek az átvilágítás körében bejelentési kötelezettsége lett volna.

Ezt meghaladóan az átvilágítást tartalmazó keretmegállapodásnak a felperes nem volt részese, az kizárólag a BVOP és a két vállalkozó, majd jogutódjaként a projektcég jogviszonyát szabályozta. A peres felek közötti üzemeltetési szerződés konkrétan tartalmazza, hogy a felperes nem kerül jogviszonyba a BVOP-val (12.2.2. pont). Egyébként pedig nem merült fel arra adat – ilyenre az alperes sem hivatkozott –, hogy a felperes magát az átvilágítást akadályozta volna. Mindezekre tekintettel nem értett egyet az ítélőtábla az elsőfokú bíróság és az alperes átvilágítással és „feddhetetlenséggel” kapcsolatos hivatkozásaival.

Megalapozatlanul jutott arra a következtetésre is az elsőfokú bíróság, hogy önmagában az eljárás ténye kockázat, mert azzal felmerül a törvényes képviselő zsarolhatóságának, befolyásolásának lehetősége, mely által már út nyílhat a fogvatartás szabályainak esetleges megszegésére is, a fogvatartottak a visszaélések lehetőségét megkísérelhetik feltárni. Az ítélőtábla álláspontja szerint mindezek – a fellebbezésben helyesen kifejtettek szerint – olyan feltevések, amelyeket nem támasztanak alá tények, továbbá azokra az alperes nem is hivatkozott. Mindezen feltevések a Pp. 266. § (2) bekezdése szerinti köztudomású tényként nem kezelhetők, ugyanakkor az ítéletből megállapíthatóan az elsőfokú bíróság azokat nem is akként kezelte. Ha akként kezelte volna, akkor erről tájékoztatást kellett volna adnia a Pp. 266. § (4) bekezdése alapján.

Nem osztotta az ítélőtábla az elsőfokú bíróságnak a felperesi tájékoztatási kötelezettség megsértésével kapcsolatos álláspontját sem, mivel a jogvita eldöntése szempontjából nincs jelentősége, hogy volt-e az adott esetre vonatkozó tájékoztatási kötelezettsége. Az alperes ugyanis nem ennek megsértésére alapította a felmondását, de önmagában egy esetleges ilyen szerződésszegés nyilvánvalóan nem is veszélyezteti súlyosan az intézet biztonságát.

Nem volt jelentősége annak sem, hogy az alperes a büntetőeljárásról csak a sajtóból szerzett tudomást, így nem hívhatta fel a felperest a szükséges intézkedések megtételére, mert a saját lecserélésének a kockázata is fennállt. A felmondás alapja ugyanis a felperesnek tulajdonított szerződésszegés, ezért a kifejtettek szerint annak fennállása vizsgálandó, és ebben a körben irreleváns, hogy az alperes a saját – és nem a felperessel kötött – üzemeltetési szerződése alapján milyen jogkövetkezménnyel számolhatott. Tévesen hivatkozott e körben az alperes arra, hogy a kárenyhítési kötelezettségének tett eleget azzal, hogy nem várta meg a lecserélését, ugyanis az a teljes vállalkozói rendszer visszahívását jelentette volna, hiszen a perbeli szerződés értelmében – az alperes előadásával szemben – fennmaradt volna a felperessel kötött szerződés, ha őt lecserélik (8.4.1., 8.4.3. és 8.4.4. pontok).

A szerződésszegés megvalósulása és jogkövetkezményként a felmondás jogszerűsége tekintetében nincs jelentősége annak sem, hogy történt-e egyeztetés a felek között a felmondást megelőzően. A perbeli szerződésnek nincsenek arra vonatkozó rendelkezései, hogy a felek kötelesek lennének egyeztetni egy, az alperes által azonnali hatályú felmondási oknak tekintett magatartás megvalósulása esetén, ilyen szerződéses kikötésre nem is hivatkoztak a felek.

A kifejtettekre tekintettel az alperes nem mondhatta fel joghatályosan a perbeli szerződést a felperes törvényes képviselőjével szembeni büntetőeljárásra hivatkozással a szerződés 8.2.1. a) pontja alapján.

Egyetértett az ítélőtábla az elsőfokú bíróság azon megállapításával, hogy a jogszerűtlen felmondásnál a teljesítés jogos ok nélküli megtagadása valósul meg, és a felperes jogosult lett volna, hogy teljesítést követeljen, de a Ptk. 6:180. § (2) bekezdése szerint kártérítést kért. A teljesítés jogos ok nélküli megtagadása esetén a Ptk. 6:183. §-a szerint választhat a másik fél a késedelem vagy a szolgáltatás lehetetlenné válásának jogkövetkezményei közül és ennek megfelelően kérhet kártérítést. Az alperes a fellebbezési ellenkérelmében ugyanakkor tévesen állította, hogy a felperes azzal, hogy a választásának megfelelő jogot érvényesített, helyesnek és valósnak tartotta a felmondást. A jogszabályi lehetőségek közötti választásból ugyanis ilyen következtetés nem vonható le, a felperes keresete éppen azon alapult, hogy a felmondás nem volt jogszerű. A fellebbezési ellenkérelem ezen hivatkozásából egyúttal az következik, az alperes sem vitatja, hogy amennyiben a felmondás nem volt jogszerű, az a teljesítés jogos ok nélküli megtagadásaként értelmezhető. A felperes a jogszerűtlen felmondásra hivatkozással kártérítés iránti jogát érvényesítette, ezért az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor azt érdemben vizsgálta.

A korábban kifejtettek okán azonban nem helytálló következtetésre jutott akkor, amikor megállapította, hogy az alperes a teljesítést nem tagadta meg jogos ok nélkül, mivel a felmondási joga megnyílt, ezért kártérítésre sem köteles. Ezzel szemben az alperes felmondási joga nem nyílt meg, a szerződés teljesítésének jogos ok nélküli megtagadásával szerződésszegést követett el (Ptk. 6:137. §), ezért a Ptk. 6:180. § (2) bekezdése alapján a felperes követelhette tőle a szerződésszegéssel okozott kára megtérítését. Az alperes számára a szerződés megkötésének időpontjában nyilvánvalóan látható volt, hogy a jogellenes felmondása esetén a felperes elesik attól a haszontól, amelyre a szerződésben meghatározott idő elteltéig számíthatott.

Megalapozatlanul állította az alperes a fellebbezési ellenkérelmében, hogy a felperes nem nyilatkozott a kár összegszerűségére vonatkozó előadásaira, ezért úgy kell tekinteni, hogy nem vitatta az összegszerűség kifogásolására tett nyilatkozatát, hiszen az iratokból megállapíthatóan a felperes a válasziratában azokra reagált, egyúttal kérte az elsőfokú bíróság esetleges kioktatását a bizonyítási teher vonatkozásában.

Amennyiben a tartós, határozott időre létrejött szerződés a megrendelőnek felróható okból meghiúsul, a kieső időszakra az elmaradt haszon számítása során a reálisan várható árbevétel, és az elmaradó költségek összegének különbözetét kell alapul venni. A kárszámítás során nem a tervezett (prognosztizált) árbevétel az irányadó, hanem az a hozamkiesés, amit reális és ellenőrizhető adatok igazolnak. Az elmaradó vagyoni előny esetében lényeges, hogy milyen esélye lett volna a vagyonnövekedés bekövetkeztének, azaz: a jövőbe vezető okozati összefüggés milyen távlati határok között fogadható el. Az előreláthatósági elv alkalmazásával a valószínűsíthető előnyöknek (haszonnak) csak az esély mértékével arányban álló része ítélhető meg kártérítésként. A felperes keresetében „elmaradt haszon” címén valójában az elmaradt árbevétel megtérítésére tartott igényt, melyet a tevékenység folytatásához kapcsolódó költségekkel nem csökkentett. Helyesen hivatkozott ezért az alperes arra, hogy a kárszámítás során nem a felperes által remélt, tervezett (prognosztizált) „nyereség” – különösen nem a tervezett díjbevétel – az irányadó, hanem az a bizonyított hozamkiesés, amit reális és ellenőrizhető adatok igazolnak (BH 1986.514. és BH 1988.106.).

A kártérítés körében figyelemmel kell lenni arra is, hogy a szerződés teljesítésének lehetetlenné válását követően a felperest kárenyhítési kötelezettség terhelte. Levonásba kell helyezni azt az összeget, amelyet a felperes a lehetetlenné válás folytán felszabadult időben a szabaddá vált kapacitását felhasználva másutt keresett vagy nagyobb nehézség nélkül kereshetett volna. A más megrendelésekből származó árbevétel, ennek részeként a nyereség a perbeli kieső árbevétel, illetve nyereség „helyébe lép”, azt pótolja, mivel a felperes azt éppen a perbeli szerződés meghiúsulása miatt felszabaduló kapacitásával érheti el. A dolog természeténél fogva nem határozható meg, hogy a felperes a kieső időszak alatt mely munkákat végez a perbeli tevékenység helyett, így a jövőben milyen árbevételhez jut, illetőleg juthat; ennek mérlegelése az összes körülmény értékelése mellett történhet.

A kifejtettekre is figyelemmel az elmaradt haszon meghatározása az adott esetben olyan különleges szakismeretet igényel, amellyel a bíróság nem rendelkezik. A Pp. 317. § (1) bekezdés a) pontja alapján a bíróságnak a pervezetés körében fel kell hívnia a (bizonyító) fél figyelmét, ha szakértő alkalmazása szükséges. Az elsőfokú bíróság ezért akkor járt volna el helyesen, ha a Pp. 237. § (1), (2) és (4) bekezdése szerinti anyagi pervezetés körében mindezekről tájékoztatja a bizonyításra köteles felperest és nyilatkozattételre hívja fel, hogy indítványozza-e szakértői bizonyítás lefolytatását, és ha igen, annak melyik formáját. Az elsőfokú bíróság azonban – eltérő jogi álláspontja miatt – az anyagi pervezetés körében a felperesnek ilyen tartalmú tájékoztatást nem adott.

Emiatt az ítélőtábla a Pp. 369. § (3) bekezdése szerinti felülbírálati jogkörében eljárva egyrészt a Pp. 369. § (4) bekezdésében foglaltak alapján pótolta az elsőfokú bíróság eljárásának ezt a hiányát, másrészt a Pp. 369. § (4) bekezdésének a) pontjában foglaltaknak megfelelően lehetőséget biztosított a felperes számára a szakértői bizonyítással kapcsolatos nyilatkozat megtételére. Ennek eredményeként a felperes akként nyilatkozott, hogy indítványozza a szakértői bizonyítás lefolytatását és vállalja az azzal járó költségek megelőlegezését. Itt utal arra az ítélőtábla, hogy az alperes eredménytelenül hivatkozott arra, hogy a felperes szakértő kirendelésére irányuló bizonyítási indítványa nem felel meg a Pp. 275. § (1) bekezdésének, mivel az egyértelműen tartalmazza a bizonyítani kívánt tényt (elmaradt haszon mértéke) és a bizonyítási eszközt (szakvélemény). Egyébiránt nem annak van jelentősége, hogy a felperes pontosan mit határozott meg elmaradt haszonként, hanem annak, hogy az szakértői kérdés.

Mivel az adott esetben az ítélőtábla által végzett anyagi pervezetés és az azt követően tett felperesi nyilatkozat következményeként a másodfokú eljárásban nem az elsőfokú bíróság által már megkezdett bizonyítás kiegészítése, hanem az elsőfokú eljárásban mellőzött teljes szakértői bizonyítás lefolytatása vált szükségessé, az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 384. § (2) bekezdésének b) pontja alapján – figyelemmel a Pp. 369. § (4) bekezdésében foglaltakra is – hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította a Pp. 381. §-a szerint.

Az új eljárást az elsőfokú bíróságnak a perfelvételi szaktól kell folytatnia és lehetőséget kell adnia a feleknek arra, hogy az elmaradt haszonnal kapcsolatos esetleges további perfelvételi nyilatkozataikat megtegyék, majd a felperes részéről indítványozott szakértői bizonyítást le kell folytatnia a határozott időre létrejött perbeli szerződés alperesnek felróható okból való meghiúsulása miatti kieső időszakra vonatkozóan az elmaradt haszon tekintetében.