BK ÍH 2022/78.

Személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés elrendelésére a másodfokú eljárásban sem kerülhet sor tanácsülésen, arról a másodfokú bíróság is csak ülésen határozhat [Btk. 197. § (1) bekezdés a) pont; Be. 494. § (2) bekezdés].

A járásbíróság 2021. november 23-án kelt ítéletével a vádlottat a Btk. 197. § (2) bekezdésében meghatározott szexuális erőszak bűntette miatt hat év szabadságvesztésre és hat év közügyektől eltiltásra ítélte. A szabadságvesztést fegyházban rendelte végrehajtani és megállapította, hogy a vádlott legkorábban a büntetés kétharmad részének a kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a vádlott és védője a büntetőjogi felelősség megállapítása miatt, felmentés érdekében, míg az ügyészség súlyosbításért, hosszabb tartamú szabadságvesztés és közügyektől eltiltás kiszabása végett jelentett be fellebbezést.

A másodfokon eljárt törvényszék a 2022. május 24-én kelt végzésével az elsőfokú bíróság ítéletét – a Be. 608. § (1) bekezdés c) pontjának I. fordulata alapján – hatályon kívül helyezte és a törvényszéket új eljárásra utasította. Ennek okát abban jelölte meg, hogy az elsőfokú bíróság a vád tárgyává tett cselekmény elbírálásával a hatáskörét túllépte, amikor olyan ügyben hozott ügydöntő határozatot, melyben a törvényszéknek kellett volna eljárnia. Ezen túlmenően rendelkezett a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedésről és a vádlottal szemben alkalmazott távoltartást a megismételt eljárásra utasított bíróságnak a megismételt eljárásban a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, vagy – fellebbezés esetén – a fellebbezést elbíráló bíróság Be. 630. § (5) bekezdése szerinti döntéséig fenntartotta.

Ez ellen – a hatályon kívül helyezés és az új eljárásra utasító rendelkezés miatt, a másodfokú bíróság határozatának hatályon kívül helyezése és a másodfokú bíróságnak a másodfokú eljárás lefolytatására utasítása érdekében – a megyei főügyészség jelentett be fellebbezést.

A fellebbviteli főügyészség átiratában az ügyészség jogorvoslati kérelmét nem tartotta alaposnak. Miután azonban a fellebbezés visszavonására a Be. 628. § (2) bekezdésében írtak szerint nem volt eljárásjogi lehetősége, az indokolás helyesbítése mellett a másodfokú bíróság határozatának a helybenhagyására tett indítványt.

A Be. 627. § (1) bekezdés a) pontja értelmében a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyező és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasító végzése ellen fellebbezésnek van helye, ha a hatályon kívül helyezésre a Be. 608. § (1) bekezdésében meghatározott eljárási szabálysértés miatt került sor. Ez történt a jelen ügyben is, így az ügyészség jogorvoslati kérelme joghatályos.

A hatályon kívül helyező végzés elleni fellebbezés elbírálása során – a Be. Tizenhetedik Részében írt rendelkezések értelemszerű figyelembevételével – a harmadfokú bírósági eljárásra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni (Be. 626. §). Ennek keretében azt szükséges vizsgálni, hogy ténylegesen hiányoztak-e az érdemi határozathozatal feltételei, és így volt-e törvényes oka a másodfokú bíróságnak a hatályon kívül helyező rendelkezés meghozatalára.

Ilyen helyzet áll elő, ha az elsőfokú bíróság megsértette a Be. 608. § (1) bekezdésében felsorolt perrendi előírásokat. Azok ugyanis nem orvosolhatók a fellebbviteli eljárásban, illetve annak mérlegelésére sincs eljárásjogi lehetőség, hogy az adott szabálysértés kihatott-e, ha igen, milyen mértékben az ügydöntő határozat anyagi jogi helyességére. Ha tehát a szóban forgó eljárási szabálysértés ténylegesen megvalósult, úgy a hatályon kívül helyezés – mérlegelést nem tűrően – elkerülhetetlen.

A harmadfokon eljáró ítélőtábla ebben a megközelítésben vizsgálta a másodfokú bíróság határozatának helytállóságát.

Az ügyben a járási ügyészség tizenkettedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett nemi élet szabadsága és nemi erkölcs elleni bűncselekmény miatt emelt vádat, melyet vádiratának a Be. 422. § (1) bekezdés c) pontja szerinti részében a Btk. 197. § (2) bekezdésében meghatározott szexuális erőszak bűntettének minősített. Ezt a bűncselekményt az követi el, aki tizenkettedik életévét be nem töltött személlyel szexuális – a nemi vágy felkeltésére, fenntartására vagy kielégítésére alkalmas, illetve arra irányuló – cselekményt végez vagy végeztet.

E bűncselekmény öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Ha azonban a tizenkettedik életévét be nem töltött személlyel végzett vagy végeztetett szexuális cselekményt erőszakkal, illetve az élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetéssel [Btk. 197. § (1) bekezdés a) pont]; a sértett védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapotának felhasználásával [Btk. 197. § (1) bekezdés b) pont], illetőleg – azonos alkalommal, egymás cselekményéről tudva – többen követik el [Btk. 197. § (3) bekezdés c) pont], avagy a sértett az elkövető hozzátartozója, vagy nevelése, felügyelete, gondozása, gyógykezelése, illetve egyéb módon a hatalma vagy befolyása alatt álló személy [Btk. 197. § (3) bekezdés b) pont], úgy a bűncselekmény súlyosabb, a Btk. 197. § (4) bekezdése szerint minősülő esete valósul meg. Ez utóbbi öt évtől tizenöt évig, illetve – a 2021. július 8. napjától – öt évtől húsz évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett.

A Be. 20. § (1) bekezdés 1. pontjában írtak szerint első fokon a törvényszék hatáskörébe tartoznak azok a bűncselekmények, amelyekre a törvény tizenöt évig terjedő vagy annál súlyosabb szabadságvesztés-büntetés kiszabását is lehetővé teszi. Mindez azt jelenti, hogy a tizenkettedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett szexuális erőszak bűntette csak akkor vonható a járásbíróság hatáskörébe, ha abban – az elkövetés módját vagy a kapcsolati viszony jellegét érintő – minősítő körülmény nem jelenik meg.

A másodfokú bíróság – az általa felülbírált tényállás alapján – a tizenkettedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett szexuális erőszak bűntettének minősített esetét azért látta megállapíthatónak, mert a vádlott és a sértett kapcsolata mögött függőséggel és kiszolgáltatottsággal járó hatalmi, illetve befolyásolási viszonyt valószínűsített; a sértett ugyanis a vádlott testvérének gyermeke. E megállapítás helyességét kifogásolta a Be. 627. § (3) bekezdés b) pontja alapján fellebbezést előterjesztő megyei főügyészség, ugyanakkor az előadott érveinek vizsgálatára és elemzésére – más okból – nem volt szükség.

Háttérben maradt ugyanis az a tény, hogy mind a vádirati, mind pedig – a vele szinte teljes egyezőséget mutató – elsőfokú bírósági tényállás önmagában alkalmas a tizenkettedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett szexuális erőszak bűntette minősített esetének a megállapítására. A vádirat Be. 422. § (1) bekezdés b) pontja szerinti része, illetve – annak nyomán – az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának Be. 561. § (3) bekezdés c) pontja szerinti ténymegállapítása arról szól, hogy a vádlott a kilencéves sértettet a gépjárművének hátsó üléssorára belökte, ahol nadrágját a cipőjéig, míg a fehérneműjét a térdéig lehúzta, illetve nem engedte, hogy a ruházatát visszarendezze, végül maga mellé ültette. Ilyen előzmények után került sor a lábait összezárva tartó, összekuporodó sértett nemi szervének többszöri megérintésére.

Miután a sértett a cselekmény időpontjában a tizedik életévét sem töltötte be, vele szemben – az életkorából adódóan – kisebb mértékű fizikai kényszer is alapot adhat a törvényi tényállásban meghatározott erőszak megállapítására (BJD 8191.); így az is, melyet a vádlott a fentebb leírtak szerint a sértett ellenállásának a megtörése érdekében tanúsított.

Ilyen körülmények között a vádlott cselekménye a Btk. 197. § (2) bekezdésében meghatározott és a (4) bekezdés a) pontjának aa) alpontja szerint minősülő szexuális erőszak bűntettének minősíthető, mely az elkövetés időpontjában, 2019. március 5-én öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető. Ebben az ügyben tehát – a másodfokú bíróság és a megyei főügyészség eltérő jogi álláspontjának mikénti eldöntésétől függetlenül – első fokon mindenképpen a törvényszéknek kellett volna eljárnia.

Ez okból – abszolút hatályú eljárási szabálysértés miatt – az érdemi határozathozatal feltételei valóban nem álltak fenn, következésképpen törvényesen járt el a másodfokú bíróság, amikor a Be. 608. § (1) bekezdés c) pontjának I. fordulata alapján a hatáskörét túllépő elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte.

Az ezt sérelmező fellebbezés ekként nem volt megalapozott.

A másodfokú bíróságnak az új eljárás lefolytatására utasított bíróságot a hatásköri szabályok figyelembevételével kell meghatároznia, így nincs eljárásjogi akadálya annak, hogy hatáskör túllépése esetén közvetlenül a törvényszék utasítása történjen meg a megismételt eljárás lefolytatására (BH 2019.195. számú eseti döntés [34] bekezdése). Ezt követte a másodfokú bíróság is.

Mindezekre tekintettel a harmadfokú bíróság – a Be. 628. § (1) bekezdés a) pontja szerinti tanácsülésen – a másodfokú bíróság hatályon kívül helyező és a P.-i Törvényszéket új eljárásra utasító rendelkezését a Be. 630. § (1) bekezdése alapján helybenhagyta.

A Be. 630. § (5) bekezdése értelmében a határozatának meghozatalát követően a hatályon kívül helyező végzés elleni fellebbezés elbírálására jogosult bíróságnak a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedésről határoznia kell.

A vádlottal szemben a járásbíróság nyomozási bírája rendelt el távoltartást, melynek keretében – a Be. 280. § (2) és (3) bekezdéseiben írt rendelkezések alkalmazásával – magatartási szabályként előírta, hogy a vádlott a sértettől, annak lakóhelyétől, valamint az általa rendszeresen látogatott általános iskolától tartsa magát távol, illetve tartózkodjon attól, hogy vele telefonon, az interneten vagy bármilyen más módon érintkezésbe lépjen.

A vádemelés után ezt a kényszerintézkedést – a Be. 290. § (1) bekezdése alapján – az elsőfokú bíróság a tárgyalás előkészítése során, ügydöntő határozatának kihirdetéséig fenntartotta. A büntetőjogi felelősséget megállapító ügydöntő határozat a kihirdetésekor nem emelkedett jogerőre, ezért az ügyészség – a Be. 552. § (2) bekezdésében meghatározott különös okra hivatkozással – indítványt tett a hat év fegyházbüntetésre és hat év közügyektől eltiltásra ítélt vádlott letartóztatásának elrendelésére. Ezt azonban az elsőfokú bíróság – fellebbezéssel nem támadott végzésével – elutasította, ugyanakkor az addig alkalmazott távoltartásról nem rendelkezett.

A Be. 279. § (2) bekezdés a) pontja alapján a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés megszűnik, ha tartama meghosszabbítás vagy fenntartás nélkül lejárt. Mindezekből következően a vádlottal szemben alkalmazott távoltartás az ügydöntő határozat kihirdetésekor, 2021. november 23-án megszűnt.

Ilyen körülmények között téves terminológiát használt a másodfokú bíróság, amikor a határozatában a járásbíróság végzésével elrendelt távoltartást a megismételt eljárásra utasított bíróságnak a megismételt eljárásban a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, vagy – fellebbezés esetén – a fellebbezés elbírálására jogosult bíróság Be. 630. § (5) bekezdése szerinti döntéséig fenntartotta. Ez utóbbiról, a megszűnt kényszerintézkedés fenntartásáról szó sem lehetett, mindössze csak arról, hogy a másodfokú bíróság – miután annak alkalmazását szükségesnek tartotta – a távoltartást valójában elrendelte.

Ezt azonban a Be. 598. § (2) bekezdése szerinti tanácsülés keretében tette meg.

A Be. 589. §-ában írtak szerint a másodfokú eljárásban a törvény tizenegyedik, valamint a tizenharmadik–tizennegyedik részében megállapított rendelkezéseket kell – a tizenötödik részben foglalt eltérésekkel – alkalmazni. Így irányadó a Be. 494. § (2) bekezdése (tizenharmadik rész) is, mely szerint a bíróság a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés elrendeléséről, illetve, ha az indítványban a korábbi határozathoz képest a fenntartás okaként új körülményre hivatkoztak, a fenntartásról ülésen határoz.

Az ülésen – figyelemmel a Be. 494. § (3) bekezdésére – a Be. 474. § (1) bekezdése alapján az ügyész, míg a Be. 474. § (2) bekezdése alapján a vádlott részvétele kötelező lett volna. Kizárólag a védő távolléte nem képezte a szóban forgó eljárási cselekmény megtarthatóságának az akadályát, de a Be. 474. § (4) bekezdésében írtak folytán az ő esetében is biztosítani kellett volna a megjelenés lehetőségét. A másodfokú bíróság tehát – az eljárási formát tévesen megválasztva – a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés elrendeléséről ülés tartása nélkül határozott, olyan személyek távollétében, akiknek a részvétele kötelező, illetve megengedett lett volna.

Mindez olyan eljárási szabálysértéshez vezetett, amely lényeges hatással volt az eljárás lefolytatására, miután a büntetőeljárásban részt vevő személyek a vádemelés után a törvényes jogaikat nem gyakorolhatták [Be. 609. § (2) bekezdés b) pont]. A perrendi jogok gyakorlásához, a kötelező eljárási jelenléthez fűződő sérelem ugyanakkor nem tárgyalás keretében következett be, ezért a Be. 608. § (1) bekezdés d) pontjában írt rendelkezés – ún. abszolút hatályon kívül helyezési ok – alkalmazásának nem volt helye. Annál is kevésbé, mert a tárgyalásra vonatkozó szabályokat – a Be. 425. § (3) bekezdése szerint – kizárólag a nyilvános ülésre lehet kiterjesztően értelmezni, más eljárási formára, így az ülésre, már nem.

A másodfokú bíróság eljárási szabálysértés keretében végzést hozott, az ellene bejelentett jogorvoslati nyilatkozat elintézésére azonban – ahogyan arra a Be. 579. § (3) bekezdése utal – az ítélet elleni fellebbezés szabályai megfelelően irányadóak. Mindezekre tekintettel a harmadfokú bíróság a Be. 609. § (1) bekezdésében meghatározott eljárási szabálysértés okából a másodfokú bíróság végzésének a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedésre vonatkozó részét hatályon kívül helyezte és a megismételt eljárásra kötelezett törvényszéket új eljárásra utasította.

Ebben a körben hivatalból vagy az ügyészség indítványára a tárgyalás előkészítésének szakaszában kell – a Be. 494. § (1) bekezdése alapján – a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés elrendeléséről határozni. Ehhez ülés kitűzése és megtartása szükséges, olyan eljárásjogi keretek között, hogy az megfeleljen a Be. 494. § (3) bekezdésében írtaknak.