GK ÍH 2023/108.

A felperes módosított keresetében az alperes marasztalását elsődlegesen a 2014–2020 programozási időszakban az egyes európai uniós alapokból származó támogatások felhasználásának rendjéről szóló 272/2014. (XI. 5.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) 83. § (1) bekezdés d) pontjában foglalt garanciaszervezet által vállalt kezességből eredő igény, másodlagosan a Ptk. 6:431. § (1) bekezdése szerinti garanciavállalásból eredő igény, míg harmadlagosan a Ptk. 6:416. § (1) bekezdése szerinti kezességből eredő igény címén kérte.

Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Vitatta, hogy az egyoldalú nyilatkozata alapján kezességi jogviszony jött volna létre, illetve vitatta a kezességi szerződés érvényességét az alakiságra vonatkozó előírások megsértése miatt, valamint, hogy garanciavállaló nyilatkozaton alapuló biztosítékot nyújtott volna, mivel arra a tevékenységi engedélye nem terjedt ki. Hivatkozott arra, hogy a felperes elmulasztotta az igényét bejelenteni a felszámolási eljárás során, ezért a kedvezményezettel, és ennek okán a kezessel szemben is jogvesztés folytán megszűnt az igényérvényesítési lehetőség. Kifejtette továbbá, hogy a perbeli biztosíték érvényesítésének jogszabályi akadályát képezte az egyes fejlesztéspolitikai tárgyú kormányrendeletek egyes rendelkezéseinek veszélyhelyzet ideje alatt történő eltérő alkalmazásáról szóló 551/2020. (XII. 2.) Korm. rend. (a továbbiakban: Veszélyhelyzeti Korm. rendelet) 17. §-a, amely szerint az EMVA-ból származó forrás esetén a kifizető ügynökség követelések adók módjára történő behajtását nem kezdeményezheti és a biztosítékot sem érvényesítheti.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a keresetet elutasította. A fellebbezés szempontjából releváns tényként állapította meg a támogatási szerződés létrejöttét azzal, hogy a támogatás tárgya a projekt elszámolható költségeinek az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból (EMVA) és a hazai központi költségvetési előirányzatból vissza nem térítendő támogatás formájában történő finanszírozása volt.

A kedvezményezett támogatási előleg kifizetésére vonatkozó kérelmeket nyújtott be, amelyekhez csatolta az alperes kezességvállaló nyilatkozatait, amelyek szerint a kezesség 2021. október 30-ig áll fenn. A kezességvállaló nyilatkozatok szerint az alperes feltétel nélkül kötelezettséget vállalt arra, hogy a felperes által szabályszerűen aláírt első írásbeli felszólításra – az alapjogviszony vizsgálata nélkül – a kézhezvételtől számított tizenöt banki munkanapon belül a felperes fizetési felszólításban rögzített számlájára megfizeti a felperes által megjelölt összeget, amennyiben a felperes az írásbeli felszólításban nyilatkozik arról, hogy az alapjogviszony kötelezettje nem teljesítette a fizetési vagy egyéb, a pályázati dokumentációban előírt kötelezettségét.

A felperes az alperes kezességi nyilatkozatainak birtokában a kedvezményezett előleg igénylését jóváhagyta és a kért előlegeket a kedvezményezett részére folyósította. Később a kedvezményezett vonatkozásában szabálytalanság megállapítására került sor. A határozatokban a szabálytalanság megállapításának jogkövetkezményeként elállás, a támogatói okiratok visszavonása és az addig kifizetett összegekre vonatkozó visszafizetési kötelezettség került rögzítésre. A kedvezményezett a visszafizetési kötelezettségét nem teljesítette.

A kezességvállalási nyilatkozatok alapján a felperes lehívási igénybejelentést közölt az alperessel, aki a felszólításban foglaltaknak nem tett eleget.

Az elsőfokú bíróság ítélete jogi indoklásában a Korm. rendelet irányadó jogszabályi rendelkezéseinek ismertetését követően rögzítette az elsődleges kereset vonatkozásában, hogy a Ptk. 6:416. §-a a kezességet szerződésként szabályozza. A Korm. rendelet 83. §-a csupán a nyújtható biztosítékokat sorolja fel és szabályozza, azonban abból nem következik, hogy a kezesség egyoldalú nyilatkozattal is létrejöhetne. Abból pedig, hogy a kezességi nyilatkozatra a garanciavállalásra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, a Korm. rendelet 1. számú mellékletének 89.2. pontja értelmében, nem következik egyúttal, hogy egyoldalú nyilatkozat alapján érvényesíthető lenne ezen biztosíték. Kiemelte továbbá, hogy a Korm. rendelet a garanciaszervezet által nyújtott kezesség létrejöttét nem is szabályozza. A Ptk. ugyanakkor meghatározza a kötelmeket, így azt is, hogy egyoldalú nyilatkozatból csak jogszabályban meghatározott esetekben keletkezhet kötelem (Ptk. 6:2. §). Miután a Korm. rendelet nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely egyértelművé tenné, hogy a perbeli kezességvállaló nyilatkozatból kötelem keletkezhet, e vonatkozásban a Ptk. szabályait kell figyelembe venni. A kezesség létrejöttéhez írásbeli szerződés szükséges, atipikus biztosítékként egyoldalú nyilatkozattal nem lehet kezességet vállalni. Utalt a felperesi érvelés alapján arra is, hogy az Alaptörvény rendelkezéseiből következőleg alacsonyabb szintű jogszabály egyébként sem lehetne ellentétes a Ptk. rendelkezéseivel a jogszabályi hierarchiából adódóan.

A másodlagos kereset vonatkozásában kifejtette, hogy bár az alperes által kiadott egyoldalú nyilatkozat a tartalma alapján megfelel a garanciavállalás jogszabályi kritériumainak (Ptk. 6:431. §), nem lehet eltekinteni attól, hogy a Korm. rendelet különbséget tesz a kezességvállaló és a garanciavállaló nyilatkozat között. Az alperes pedig nem hitelintézet, hanem pénzügyi vállalkozás, amely a tevékenységi engedélye szerint csak kezességvállalásra jogosult, garanciavállalásra nem. Ennek okán a perbeli egyoldalú nyilatkozatokat kezességvállalásként kellett értékelni, nem pedig a garanciavállalás körében. A Korm. rendelet 1. számú mellékletének 83.1.a. pontja szerint egyebekben pénzügyi vállalkozás által kibocsátott garancia nem fogadható el, ennek okán a másodlagos kereset sem vezethetett eredményre. Megjegyezte, hogy a Korm. rendelet azon elvárása, hogy a garanciaszervezet által vállalt kezesség feleljen meg a garanciavállalás tartalmi és formai követelményének a Korm. rendelet szerint sem jelenti azt, hogy az garanciavállalásként lenne minősíthető: inkább azt hivatott biztosítani, hogy ugyanolyan erős biztosítékul szolgáljon, mint egy garanciavállalás.

A fentiekre tekintettel a perbeli nyilatkozatokat a Ptk. szerinti kezesség körében értékelte és a harmadlagos kereset vonatkozásában rögzítette, hogy a perben nem volt megállapítható, hogy a kezességvállaló nyilatkozatokat a felperes írásban elfogadta volna. Az elfogadás ráutaló magatartással nyilvánvalóan megtörtént az előlegek kifizetésére figyelemmel, azonban az írásbeliség, vagyis az alakiság hiánya folytán a kezesi szerződéseket érvénytelennek kellett tekinteni. Miután pedig a perbeli esetben az alperes részéről teljesítés nem történt, a semmisség orvoslására sem került sor [Ptk. 6:94. § (1) bek.)]. A felperes által tett nyilatkozatok mind a támogatás kedvezményezettjének címzett nyilatkozatok voltak, ezért sem voltak a kezességvállalás írásbeli elfogadásának tekinthetők. Egy előre nem ismert személy által nyújtandó kezességvállalás előzetes és általános érvényű elfogadása mint szerződéses nyilatkozat fogalmilag is kizárt, figyelemmel a Ptk. 6:63. § (1) bekezdésére, valamint a 6:4. § (1) bekezdésére és a 6:5. § (2) bekezdésére is. A fennálló érvénytelenségi okra tekintettel ezért nem látott lehetőséget a harmadlagos kereset teljesítésére, egyúttal azonban utalt arra, hogy Veszélyhelyzeti Korm. rendelet 17. §-ában foglaltakra tekintettel nem is volt érvényesíthető a perbeli igény a kezesi nyilatkozat lejáratát megelőzően, illetőleg megalapozottan hivatkozott az alperes arra is, hogy a felszámolási eljárásban történt bejelentés hiányában az alapkövetelés tekintetében jogvesztés következett be, így a felperesi alanyi jog is megszűnt.

Az elsőfokú ítélet ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést annak megváltoztatása és a keresetnek történő helyt adás, másodlagosan a hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára történő utasítása iránt.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte annak helyes indokai folytán, egyúttal fenntartotta az elsőfokú eljárásban előadottakat.

Az ítélőtábla elsődlegesen a hatályon kívül helyezés iránti kérelmet vizsgálta, mert annak megalapozottsága esetén az elsőfokú ítélet érdemi felülbírálatára nem kerülhetne sor.

A felperes másodlagos jogorvoslati kérelmét arra alapította, hogy az elsőfokú bíróság eltérő jogi álláspontja miatt nem folytatott le további bizonyítást és döntése meghozatalakor nem vizsgálta a peres felek által előadott jogi érveket, kifogásokat. E körben rögzíti az ítélőtábla, hogy az elsőfokú bíróság a jogvita eldöntése szempontjából jelentőséggel bíró tényeket helyesen állapította meg, a rendelkezésre álló adatok alapján a kereset – a fellebbezésben előadottakkal szemben – elbírálható volt, az ítélet hatályon kívül helyezésére ezért nem látott lehetőséget.

Ítéletében ugyan az elsőfokú bíróság az érvénytelenségi ok fennállásának részletes kifejtése mellett utalt arra, hogy ennek okán nem kellett vizsgálnia az igény érvényesíthetőségével és az alperesi kifogásban foglaltakkal kapcsolatos további előadásokat, de kitért arra is, mely egyéb okból nem látott lehetőséget a kereset szerinti marasztalásra: állást foglalt a felszámolási eljárásban történt bejelentés hiányának jogkövetkezményéről, valamint a Veszélyhelyzeti Korm. rendeletből eredő igényérvényesítési akadályról is. A fellebbezésben előadottakkal szemben tehát nem történt olyan eljárási szabálysértés, amely az ügy érdemi eldöntésére kihatott volna és az elsőfokú eljárás megismétlését tette volna szükségessé. A hatályon kívül helyezés a felek rendelkezési jogának tiszteletben tartása mellett is csak akkor lenne indokolt, ha a megjelölt eljárási szabálysértés a per érdemi eldöntésére – közvetlenül és kimutathatóan – kihatott, továbbá orvoslása a másodfokú eljárásban nem lehetséges vagy a célszerűség, a pergazdaságosság és az időszerűség követelményeire figyelemmel nem észszerű, és az elsőfokú eljárás megismétlése elengedhetetlen. A kereset azonban elbírálható volt annak figyelembevétele mellett is, hogy a perbeli jogkérdést tekintve az ítélőtábla csak részben osztotta az elsőfokú bíróság jogi álláspontját.

Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét ezért érdemben vizsgálta és megállapította, hogy a fellebbezés alapos.

Azt helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a Korm. rendelet 83. § (1) bekezdése szerinti garanciaszervezet által vállalt kezesség nem jelent külön biztosítéktípust és nem következik belőle, hogy a kezesség egyoldalú nyilatkozattal is létrejöhetne, ez a Ptk.-nak a szerződéskötési szabadságra vonatkozó rendelkezései alapján sem állapítható meg. Utal az ítélőtábla ebben a körben az elsőfokú ítélet helyes indokaira, a kötelmek és a kezességi szerződés létrejötte, valamint az írásbeli elfogadás hiánya és az alakiság megsértéséből adódó érvénytelenség vonatkozásában kifejtettekre kiterjedően is.

A fellebbezésben foglaltakra tekintettel mutat csak rá a következőkre az elsődleges kereset kapcsán.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében helyesen érvelt azzal, hogy a Korm. rendelet 3. § (1) bekezdés 54. pontja értelmében a támogatási szerződés: a támogatások kedvezményezettjei és az irányító hatóság között létrejött, a támogatás felhasználását szabályozó polgári jogi szerződés. Az adott esetben az irányító hatóság támogatói okiratokat bocsátott ki, amelyekre a Korm. rendelet 75. § (2) bekezdése szerint a támogatási szerződés alapján megvalósuló jogviszonyokra vonatkozó rendelkezések az irányadók. Mindezekre tekintettel a per tárgyát képező támogatási jogviszony a Ptk. 1:1. §-a szerinti polgári jogi jogviszony, amelynek kereteit közjogi szabályok teremtik meg a kötelem alanyaira és tárgyára nézve.

A Ptk. 1:2. § (2) bekezdése alapján pedig a polgári jogi viszonyokra vonatkozó jogszabályokat e törvénnyel összhangban kell értelmezni, amiből következik, hogy Ptk. irányadó a Korm. rendelet szabályainak értelmezésénél is.

Az elsődleges kereset vonatkozásában abból kellett tehát kiindulni, hogy támogatási szerződéshez kapcsolódó biztosítékként a Korm. rendelet csak olyan polgári jogi jogintézményekről rendelkezik, amelyeket a Ptk. szabályoz: jelzálogjog, kezesség és garanciavállalás. A Korm. rendelet tartalmaz szabályokat az adott biztosítékra vonatkozóan a kibocsátó, a forma, a tartalom vagy a rendelkezésre állási idő alapján, azonban ezzel nem hoz létre önálló, atipikus biztosítéki formákat. A Ptk.-ban szabályozott jogintézmények lényege, jellegadó ismérvei alapján ugyanis a Korm. rendelet szerinti, a per tárgyát képező biztosíték beazonosítható, különös tekintettel arra, hogy a szabályozás csak azt határozza meg, hogy az adott kezesség vagy garanciavállalás mely követelmények, feltételek teljesítése esetén fogadható el a támogatás visszafizetésének biztosítékaként.

A felperes által hivatkozott szerződéses szabadság mint alapelv valóban kiterjed a típusszabadságra is, ez azonban nem jelenti azt, hogy az adott esetben külön jogszabály által meghatározott, a Ptk.-ban szabályozott jogintézmény ismérveinek megfelelő tartalmi követelmények a Ptk. rendelkezéseitől függetlenül lennének értelmezhetők. A felperes hivatkozott ugyan a sui generis jelleget megalapozó, „Korm. rendeletben meghatározott speciális követelményekre”, azonban nem fejtette ki, hogy melyek ezek közül azok, amelyek a Ptk. szabályaitól eltérve, önálló biztosítéki forma megállapítását teszik lehetővé. A kötelem a felek között – ahogyan arra az elsőfokú bíróság is helyesen mutatott rá ítéletében – nem jöhet létre önmagában abból következően, hogy a Korm. rendelet felsorolja lehetséges biztosítékként. Olyan szabályt sem tartalmaz, amelyből következne, hogy a Ptk. rendelkezéseivel szemben nincs szükség szerződéskötésre. Ez pedig nem következhet önmagában abból, hogy feltételként a Korm. rendelet biztosíték nyújtását írja elő és nem rendelkezik a biztosíték elfogadásáról, ugyanis nyilvánvalóan nem kell rendelkezni olyan kérdésekről, amelyeket a Ptk. szabályoz. A Korm. rendelet szabályozásának nyelvtani értelmezéséből tehát – a fellebbezésben foglaltakkal ellentétben – nem következik, hogy a kezesség a garanciaszervezet vállalása alapján létrejönne.

A fentiekből és a kezességi szerződés írásbeli létrejöttének hiányából következik, hogy az elsődleges és a harmadlagos kereset nem lehetett alapos.

A másodlagos kereset tekintetében osztotta az ítélőtábla az elsőfokú bíróságnak – a fellebbezésben sem vitatott – azon megállapítását, hogy a Ptk. 6:431. § (1) bekezdése alapján az alperes által kiadott kezességvállalást tartalmazó nyilatkozatok tartalmuk alapján megfelelnek a Ptk.-ban rögzített garanciavállaló nyilatkozat jogszabályi kritériumainak.

A Ptk. 6:8. § (1) bekezdése értelmében a jognyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a címzettnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett. Az állandóan követett bírói gyakorlatnak megfelelően az értelmezés során a nyilatkozattal elérni kívánt célt és a nyilatkozat teljes tartalmát értékelni kell, továbbá a perben feltárt teljes tényállást, így mindazt, ami a nyilatkozók akaratát felismerhetővé teszi. A perbeli esetben vitás volt az alperes által tett kötelezettségvállalások jogi megítélése, azonban a jognyilatkozatok tartalma nem, vagyis az sem, hogy az előleg igénybevételéhez szükséges biztosíték rendelkezésre állása érdekében az alperes feltétel nélkül kötelezettséget vállalt arra, hogy a felperes írásbeli felszólításra – az alapjogviszony vizsgálata nélkül – megfizeti a felperes által megjelölt összeget.

A garanciavállaló nyilatkozat és a garanciaszervezet által vállalt kezesség közötti, a Korm. rendelet által meghatározott, lényegében csak a kibocsátó személyére vonatkozó megkülönböztetésből azonban az ítélőtábla álláspontja szerint nem következik, hogy az alperesi nyilatkozatok ne lennének garanciavállalásként értékelhetők. A jognyilatkozatokat ugyanis elsődlegesen nem az elsőfokú bíróság által felsorolt szempontok – a Korm. rendelet szóhasználata, a jogszabályi környezet, a nyilatkozat megjelölése, illetve az alperes tevékenységi engedélyében írtak – alapján, hanem a tartalmuk szerint kellett minősíteni. Még akkor sem a megnevezésnek van jelentősége, ha azt jogszabály tartalmazza, figyelemmel arra, hogy a fentebb kifejtettek szerint a Ptk. 1:2. § (2) bekezdése alapján a polgári jogi viszonyokra vonatkozó jogszabályokat a Ptk.-val összhangban kell értelmezni.

Ahogy arra az elsőfokú bíróság is rámutatott, a Korm. rendelet 83. § (1) bekezdésében felsorolt biztosítékok közül az a) pont szerinti garanciavállaló nyilatkozat és a d) pont szerinti garanciaszervezet által vállalt kezesség között a tartalom és a forma tekintetében a Korm. rendelet alapján nincs eltérés. Az 1. sz. mellékletet képező Egységes Működési Kézikönyv 89.2. pontja ugyanis kifejezetten úgy rendelkezik, hogy a kezesi nyilatkozat formai és tartalmi követelményeire vonatkozóan a hitelintézet által kibocsátott garanciavállaló nyilatkozatot szabályozó 83.1–87. pontokat kell alkalmazni azzal az eltéréssel, hogy ahol a 83.1–87. pont garanciavállaló nyilatkozatot említ, azon kezesi nyilatkozatot, ahol hitelintézetet, azon garanciaszervezetet kell érteni. Ebből következően a Korm. rendelet a két biztosíték lényegi tartalmát azonosan határozza meg, közöttük csak a kibocsátó személye alapján tesz különbséget. Amennyiben a biztosítékot hitelintézet, ezen belül nem pénzügyi vállalkozás [Egységes Működési Kézikönyv 83.1. a) pont] adja, az a Korm. rendelet alkalmazásában garanciavállaló nyilatkozatként értelmezendő, amennyiben az irányító hatóság által közzétett (Egységes Működési Kézikönyv 89.2. pont) garanciaszervezet, akkor kezességvállalásként.

A Ptk. 6:416. § (1) bekezdése és 6:417. § (1) bekezdése értelmében kezességi szerződéssel a kezes kötelezettséget vállal a jogosulttal szemben, hogyha a kötelezett nem teljesít, maga fog helyette a jogosultnak teljesíteni. A kezesség járulékos jellegű, a kezes a jogosult követelésébe beszámíthatja a saját és a kötelezett ellenköveteléseit és érvényesítheti az őt saját személyében megillető kifogásokon túl azokat a kifogásokat is, amelyeket a kötelezett érvényesíthet a jogosulttal szemben. A Ptk. 6:431. § (1) bekezdése és 6:432. § (1) bekezdése szerinti garanciaszerződés, illetve garanciavállaló nyilatkozat azonban a garantőr olyan kötelezettségvállalása, amely alapján a nyilatkozatban meghatározott feltételek esetén köteles a jogosultnak fizetést teljesíteni. A törvény a járulékosság hiányáról rendelkezik azzal, hogy a garantőr garanciavállaló nyilatkozat szerinti kötelezettsége független attól a kötelezettségtől, amelyért garanciát vállalt, a garantőr nem érvényesítheti azokat a kifogásokat, amelyeket a kötelezett érvényesíthet a jogosulttal szemben.

A Korm. rendelet 1. számú mellékletének a garanciavállalásra és a garanciaszervezet által vállalt kezességre egyaránt vonatkozó szabályai szerint az a nyilatkozat volt biztosítékként elfogadható, amely kifejezett, visszavonhatatlan, önálló fizetési kötelezettségvállalást tartalmaz [83.1. b) pont]; a garancia érvényesíthetőségének feltételeként csak a jogosult írásbeli felszólításának benyújtása volt kiköthető azzal, hogy a kötelezett az alapjogviszony vizsgálatára a garancia lehívásakor nem jogosult [83.1. e) pont]. Mindezeknek megfelelően eljárva az alperes a főkötelezett kötelezettségétől független, feltétel nélküli kötelezettséget vállalt: az alapjogviszony vizsgálata nélkül vállalta a teljesítést a felperes fizetési felszólítására, így a nyilatkozata tartalma szerint nem kezességnek, hanem garanciavállalásnak minősül. Itt utal az ítélőtábla arra, hogy a felperes által hivatkozott közösségi norma angol szövege is a „guarantor” kifejezést használja, ami a garanciavállalás kötelezettjének felel meg.

Egyetértett az ítélőtábla a felperes fellebbezési érvelésével abban a körben, hogy a másodlagos kereset vonatkozásában a Ptk. rendelkezései alapján garanciavállalásként kellett minősíteni a perbeli nyilatkozatokat függetlenül attól, hogy tevékenységi engedélye alapján végezhetett-e ilyen tevékenységet az alperes, illetve vállalhatott-e ilyen formában biztosítékot.

Az alperes a felperes által érvényesített jog kapcsán hivatkozott arra is, hogy a Veszélyhelyzeti Korm. rendelet 17. §-ában foglaltak kizárják a biztosíték érvényesíthetőségét.

A Veszélyhelyzeti Korm. rendelet 1. § (2) bekezdése – egyebek mellett – a jelen jogvitában is alkalmazandó Korm. rendelet tekintetében a veszélyhelyzet idejére, tehát átmeneti időre állapított meg eltérő szabályt, amely szerint az irányító hatóság – EMVA-ból származó forrás esetén a kifizető ügynökség – követelések adók módjára történő behajtását nem kezdeményezheti, és a biztosítékot nem érvényesítheti (17. §). Helyesen érvelt a felperes azzal, hogy ezen rendelkezés nem alapozza meg a kereset elutasítását az alábbiak miatt.

A Korm. rendelet – a 202. §-ában rögzítettek szerint – végrehajtáshoz szükséges rendelkezéseket állapít meg az Európai Parlament és a Tanács 1303/2013/EU és 1306/2013/EU számú rendeletei, valamint a Bizottság felhatalmazáson alapuló 907/2014/EU és 908/2014/EU számú rendeletei vonatkozásában. Ezen uniós normák valamennyi tagállamban teljes egészében kötelezők és közvetlenül alkalmazandók.

A perindításkor és a perbeli biztosíték lejártakor hatályos 907/2014/EU rendelet (1), (13) és (16) preambulumbekezdéseiben utal arra, hogy a 1306/2013/EU rendelet határozta meg az uniós mezőgazdasági támogatásokkal összefüggő alapvető rendelkezéseket, amelyek többek között a biztosítékokra is vonatkoznak; megerősítette azokat a szabályokat, amelyek előírják egy adott összeg kifizetésére szóló biztosíték nyújtását arra az esetre, ha valamely kötelezettség nem teljesül és ezt az egységes horizontális jogi keretet ki kell egészíteni a vis maior esetekre, valamint a biztosíték visszatartására és feloldására vonatkozó egységes szabályokkal. Ezen rendelet IV. Fejezete tartalmazza a biztosítékokra vonatkozó alapvető rendelkezéseket, így előlegfizetés esetében a biztosítékok feloldására vonatkozó előírásokat (27. cikk.), amelynek értelmében a biztosíték akkor oldható fel: a) ha az előlegként nyújtott összegre vonatkozó végleges jogosultság megállapítást nyert; b) vagy ha az előlegként nyújtott összeg és az egyedi uniós szabályokban előírt valamennyi kiegészítés visszafizetése megtörtént. Amennyiben a nyújtott összegre való végleges jogosultság igazolása nem történik meg az erre nyitva álló határidőig, az illetékes hatóság haladéktalanul megindítja a biztosíték lehívására irányuló eljárást.

A fenti közösségi jogi normákkal ellentétes az a tagállami jogszabályi rendelkezés, amely a felsorolt eseteken túl a biztosíték feloldását eredményezi. Az alperes által hivatkozott Veszélyhelyzeti Korm. rendelet 17. §-ában foglalt szabály éppen ilyen hatással jár abban az esetben, ha a Korm. rendelet hatálya alatt a garanciavállaló nyilatkozatban foglalt meghatározott időtartam lejár és a garanciavállalás megszűnik. A jogalkotó szándéka nyilvánvalóan nem arra irányult, hogy az érintett biztosítékokat ilyen módon feloldja, átmeneti időszakra kívánta megkönnyíteni a kötelezettek helyzetét, a szabály alkalmazása azonban a perbeli esetben mégis a biztosíték megszűnését, feloldását eredményezné.

A normakonfliktus feloldása érdekében – miután az uniós norma nem ad lehetőséget eltérő nemzeti szabályozásra – az ítélőtábla a kötelező és közvetlenül alkalmazandó EU-rendelet alapján állapította meg, hogy az alperesi biztosíték érvényesíthetősége fennáll. Az uniós jog elsőbbségének ezen elvét az Európai Unió Bírósága a C-6/64. számú Costa v. E.N.E.L. ügyben fogalmazta meg: az uniós intézmények által alkotott jog beépül a tagállamok jogrendszerébe és elsőbbséget élvez a nemzeti jogok felett. A közösségi jog tagállami joggal szembeni elsőbbségét rögzítő elv alapján, ha a tagállami bíróság által alkalmazandó tagállami jogszabály ütközik a közösségi joggal, akkor az azzal ellentétes tagállami jogot „félre kell tenni,” nem lehet alkalmazni (C-106/77. Simmenthal ügy).

Mindezek alapján az ítélőtábla álláspontja szerint a perbeli igény érvényesítését a Veszélyhelyzeti Korm. rendelet nem zárhatja ki.

Az alperes a jogorvoslati eljárásban az érdemi védekezés körében fenntartotta továbbá, hogy a kereset teljesítésének akadályát képezi, hogy a felperes nem jelentette be a követelést a felszámolási eljárásban, így a Csődtv. 37. § (3) bekezdése szerint jogvesztés következett be.

E körben a fentebb kifejtetteknek megfelelően – az elsőfokú bíróság jogi álláspontjától eltérően – abból kellett kiindulni, hogy a perbeli biztosíték az alperes garanciavállaló nyilatkozatán nyugodott, olyan kötelezettségvállaláson, amely független attól a kötelezettségtől, amelyért garanciát vállaltak (a garantőr nem érvényesítheti azokat a kifogásokat, amelyeket a kötelezett érvényesíthet a jogosulttal szemben). Ebből következően a Ptk. 6:431. § (1) bekezdése és 6:432. § (1) bekezdése értelmében az alperes fizetési kötelezettségének feltételeit illetően az alapjogviszonytól függetlenül kell a fizetési feltételek beálltát vizsgálni: a garantőr fizetési kötelezettsége kizárólag a garanciavállaló nyilatkozatban szabott feltételekhez igazodik, azok teljesülése esetén a fizetés nem tagadható meg. Ennek okán megalapozatlanul hivatkozott az alperes fellebbezési ellenkérelmében arra, hogy az alapjogviszonnyal összefüggésben bekövetkezett jogvesztés akadályát képezné a garantőrrel szembeni igényérvényesítésnek.

Mindezekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése értelmében megváltoztatta és a másodlagos keresetnek helyt adva marasztalta az alperest a Ptk. 6:431. § (1) bekezdése és 6:48. § (1) bekezdése alapján.