KK ÍH 2023/117.

Az alperes állományában csoportvezető beosztásban, őrnagyi rendfokozatban szolgálatot teljesítő felperest 2020. november hó 18. napján közlekedésrendészeti ellenőrzés céljából intézkedés alá vonták a Készenléti Rendőrség intézkedő rendőrei (R. R. és Sz. R.). A felperest – a légalkohol mérés alávetésének megtagadása miatt – megbilincselve a kerületi rendőrkapitányságra előállították, ahol – együttműködő magatartása folytán – a bilincshasználat megszüntetésre került. A felperest – kétszeri vérvételt követően – szabadon bocsátották, ekkor az igazolás aláírása nélkül távozott.

Az alperes a határozatával megállapította, hogy a felperes a hivatásos szolgálatra méltatlanná vált, szolgálati viszonya a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról szóló 2015. évi XLII. törvény (a továbbiakban: Hszt.) 86. § (2) bekezdés d) pontja alapján megszüntetésre került. Kétséget kizáró módon bizonyítottnak tekintette, hogy a felperes a gépjárművet ittas állapotban vezette, melyet alátámasztott a magatartása kapcsán a bűnösség megállapításáról és a büntetés kiszabásáról hozott végzés. Álláspontja szerint a felperes a közúti forgalomban ittas állapotban való részvételével a generális elvárásokat megsértette, a közlekedés biztonságát, mások életét és testi épségét potenciálisan veszélyeztette, ezért nem vártható el a szolgálati viszony fenntartása.

Az alperes vezetője állományparancsával a Hszt. 80. § (2) bekezdés d) pontját, 86. § (2) bekezdés d) pontját felhívva, a határozatban foglaltak alapulvételével a felperes szolgálati viszonyát felmentéssel megszüntette. Megállapította, hogy a felperes szeszes ital fogyasztásából származó alkohollal a szervezetében vezette a személygépkocsiját; igazoltatása során alkoholszondás ellenőrzésnek nem volt hajlandó alávetni magát; többször megkísérelte kivonni magát az intézkedés alól. Előállítása alkalmával agresszív magatartása miatt vele szemben bilincs kényszerítő eszköz került alkalmazásra.

A belügyminiszter másodfokú határozatával a felperes szolgálati panaszának részben helyt adott, és a határozat indokolási részét kijavította, valamint az állományparancs „egyéb közölni valók” részében a felmentés indokolását az alábbiak szerint változtatta meg: „Budapest Rendőrfőkapitányának döntése alapján, a vele szemben folytatott méltatlansági eljárás során a hivatásos szolgálatra alkalmatlanná vált. Mivel tisztként volt tagja a rendőrségnek és csoportvezetőként látta el szolgálatát, tisztában kellett volna azzal lennie, hogy szolgálati időn kívül is mindig olyan magatartást kell tanúsítania, amely a rendőrség etikai kódexének megfelel.” Megállapította, hogy jogerős bírósági marasztalás nélkül az esetlegesen elkövetett bűncselekmény felperes általi elkövetését nem lehet megállapítani, ezért a határozatot e részében hatályon kívül helyezte. A méltatlanság megállapítását arra alapította, hogy a felperes csoportvezető rendőrtisztként a helyszínről többször el akart távozni, a rendőri intézkedés alól ki akarta vonni magát, ezért a személyi szabadság korlátozásával – megbilincselve – állították elő. Rámutatott, hogy a felperes a rendőrség Etikai Kódexének alapelveit elfogadta, ezért mindig, a magánéletében is példamutatóan kellett viselkednie. Rendőrtiszthez nem volt méltó, hogy a rendőri igazoltatásnak ellenszegült, valamint személyi szabadságot korlátozó intézkedésnek kellett őt alávetni.

A Becsületbíróság határozatával a felmentést helybenhagyta.

A felperes keresetében a határozatnak az állományparancsra, valamint a másodfokú határozatra kiterjedő hatályon kívül helyezését, és az eredeti beosztásába történő visszahelyezését kérte, valamint elmaradt illetmény, egyszeri szolgálati juttatás, kártérítés jogcímén 7 524 075 forint és annak késedelmi kamata megfizetésére kérte az alperest kötelezni. Eljárási hibaként hivatkozott arra, hogy a határozat és a másodfokú határozat nem tartalmaznak részletes indokolást arra nézve, hogy a rendőrségbe vetett közbizalmat milyen módon és mennyiben veszélyeztette, és a veszélyeztető magatartás mely személyeken keresztül manifesztálódott. Kifejtette, hogy a méltatlansági eljárásban elmaradt annak értékelése, hogy az intézkedő rendőrökön kívül álló harmadik személy nem szerzett tudomást arról, hogy rendőr. A „közbizalom veszélyeztetése” kitétel a Kúria precedensképes ítéletével ellentétes. Az alperes védiratában a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Ítéletében a Hszt. 86. § (2) bekezdés d) pontjára hivatkozással, a másodfokú határozatban foglalt tényállás megvalósulását érdemben vizsgálva, R. R. tanúvallomását az ítélkezése alapjául elfogadva megállapította, hogy a felperes ki akarta magát vonni a rendőri intézkedés alól, nem volt együttműködő, káromkodva szidalmazta a kollégáit, magatartása egyértelműen sértette az Etikai Kódex által tiltott cselekményeket. A káromkodásnál súlyosabb megítélés alá esőnek tartotta a jogkövető állampolgároktól elvárható magatartás körén kívül eső felperesi viselkedést, az intézkedésnek való ellenszegülését, az alól önmaga kivonását, az együttműködés hiányát, a bilincshasználatot eredményező magatartást. Hangsúlyozta, hogy a méltatlanná válást olyan cselekmény alapozza meg, ami kiderülése esetén ténylegesen sérti a rendvédelmi szerv működésébe vetett közbizalmat, ki nem derülése esetén azt súlyosan veszélyezteti. A kúriai ítélet érvelésétől jogkérdésben eltérve annak tulajdonított jelentőséget, hogy a méltatlanságot olyan cselekmény alapozza meg, amely objektíven alkalmas arra, hogy a rendvédelmi szerv működésébe vetett közbizalmat súlyosan veszélyeztesse, a jogalkotó nem követeli meg, hogy ténylegesen bekövetkezzen a civilek széles körének tudomásszerzése. Az alperesi határozat jogszerűségéből következően az annak folyományaként előterjesztett vagyoni igényt arra tekintettel utasította el, hogy azok jogalapját a méltatlansági határozat körében előterjesztett kereseti kérelemnek helyt adó ítélet jelentette volna, melynek hiányában az elutasítás automatikus.

A felperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a határozat, állományparancs, másodfokú határozat hatályon kívül helyezése mellett az eredeti beosztásba történő visszahelyezését, valamint az alperes elmaradt illetmény, egyszeri szolgálati juttatás és kártérítés jogcímén mindösszesen 11 618 993 forint és törvényes mértékű kamata megfizetésére kötelezését kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú ítélet a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 78. § (2) bekezdését, a 84. § (2) bekezdése folytán alkalmazandó polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 279. § (1) bekezdését, 346. § (5) bekezdését, a Hszt. 86. § (2) bekezdés d) pontját, 223. § (2) bekezdését, 268. § (1) bekezdését sérti, valamint eltér a precedensképes kúriai ítélettől. Eljárási hibaként kifogásolta, hogy az elsőfokú ítélet hiányos, téves, a rendelkezésre álló iratokkal, tényekkel ellentétes: nem vizsgálta a másodfokú határozat mérlegelési szempontjait, azok okszerűségét; figyelmen kívül hagyta a kívülálló tanúk vallomásait, a tanúvallomásokat és a bizonyítékokat okszerűtlenül értékelte; súlytalan indokok alapján tért el a kúriai ítélettől; nem tért ki arra, hogy állított magatartásai mely jogforrások, mely jogszabályhelyeivel ellentétesek. Az elsőfokú bíróság nem foglalt állást arról, hogy a méltatlansági eljárásban történt-e eljárásjogi szabálysértés a mérlegelési jogkörben megvalósított közigazgatási cselekmény jogszerűsége körében, a határozatból a mérlegelés szempontjai kiderültek-e. Az alperes által lefolytatott méltatlansági eljárás hiányos volt, a határozatok megalapozatlanok, melyekre nézve az elsőfokú ítélet indokolást nem tartalmaz. A méltatlansági eljárás megindításakor nem esett szó arról, hogy vele szemben az igazoltatás helyszínének elhagyása, az intézkedés alóli kivonása, megbilincselése miatt indult eljárás. A határozat az ittas vezetését tekintette a közbizalmat súlyosan veszélyeztető cselekménynek. A másodfokú határozat logikai tévedést tartalmaz, az ittas vezetésre vonatkozó indokolás határozatból való kivételével nem maradt olyan indok, melyre a méltatlanság alapítható. A másodfokú határozat nem vizsgált indokra hivatkozott, melyre nézve bizonyítást nem folytattak le, továbbá a jogszabálysértést sem jelölték meg. Ezáltal sérült a Hszt. 223. § (2) bekezdése, 268. § (1) bekezdése, mert az alperesi vezetőt új eljárás lefolytatására kellett volna utasítani. A felmondás ellentétes az MK 95. számú állásfoglalás II. pontjával, mivel abból nem tűnik ki a felmondás oka. Az elsőfokú ítélet indokolásában rögzítetten a méltatlanság alapja a kollégáival szemben tanúsított magatartása, az elsőfokú bíróság ugyanakkor nem vette figyelembe az érdektelennek tekinthető kívülálló (I. és II. számú) tanúk vallomását. R. R. a rendőrség kötelékébe tartozik, teljesen elfogulatlannak nem minősülhet, jelentése és tanúvallomása a kamerafelvétellel ellentmondásban áll. Az ítéleti tényállással ellentmondásban van a tanúk nyilatkozata, mivel nem említették, hogy nem volt együttműködő, kifejezetten ellenségesen, agresszíven viselkedett, trágár szavakkal illette a kollégáit.

Az alperes ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság elvégezte a másodfokú határozat törvényességi vizsgálatát, indokolásában számot adott annak eredményéről, nem sértett jogszabályt a határozat helyesnek tartott rendelkezéseire visszautalással, a per során a bizonyítékokat egyenként és összességükben, a megelőző eljárásban megállapított tényállással összevetve értékelte.

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.

A felperes eljárási és anyagi jogi jogszabálysértések, ez utóbbi kapcsán téves jogszabályértelmezés alapján vitatta az elsőfokú ítélet jogszerűségét. A másodfokú bíróságnak a fellebbezés – a határozat, az állományparancs és a másodfokú határozat jogszerűségéhez kapcsolódó – érveire figyelemmel elsődlegesen annak az eljárásjogi kérdésnek az elvi és elméleti alapját kellett vizsgálnia, hogy a felperes kereseti petitumai miként viszonyultak egymáshoz, milyen irányú döntéshozatalt igényeltek az elsőfokú bíróság részéről, azokat az elsőfokú ítélet indokolásában érvényre juttatta-e. Erre adott igenlő válasz esetén kerülhet sor az anyagi jogi kérdés felülbírálatára, melynek keretében az ügy érdemét illetően arról kellett döntenie az elsőfokú bíróságnak, hogy a felperes magatartásával a rendőrség működéséhez szükséges közbizalmat veszélyeztette-e, a méltatlanság megállapítása és arra alapítottan a jogviszonya megszüntetése megfelelt-e a jogszabályi előírásoknak.

A Kp.-vel a jogalkotó a közszolgálati jogviszonnyal kapcsolatos pereket – a korábbi szabályozástól eltérően – a közigazgatási jogviták körébe vonta. A Kp. 4. § (1)–(2) bekezdései szerint a közigazgatási jogvita tárgya a közigazgatási szerv közigazgatási jog által szabályozott, az azzal érintett jogalany jogi helyzetének megváltoztatására irányuló vagy azt eredményező (3) bekezdés szerinti cselekményének, vagy a cselekmény elmulasztásának jogszerűsége; akkor, ha bármely a közigazgatási tevékenységgel közvetlenül érintett fél a vitatott tevékenységgel szemben jogszabály által biztosított közigazgatási jogorvoslatot kimerítette, vagy a pert jogszabály előírása miatt más közigazgatási eljárás előzte meg. A Kp. 4. § (3) bekezdés a) pontja értelmében közigazgatási cselekmény az egyedi döntés; a (7) bekezdés 1. pont a) és e) alpontjai alapján a Kp. alkalmazásában közigazgatási szerv az államigazgatási szerv, és annak önálló feladat- és hatáskörrel felruházott szervezeti egysége és közege, valamint a jogszabály által közigazgatási cselekmény megvalósítására feljogosított egyéb szervezet vagy személy. A Kp. 5. § (4) bekezdése egyértelmű rendelkezést tartalmaz arra nézve, hogy a bíróság a közszolgálati jogviszonnyal kapcsolatos jogvitát közigazgatási perben bírálja el, amelynek során a keresettel érintett munkáltatói intézkedésre a közigazgatási cselekményre vonatkozó szabályok, a munkáltató eljárására a közigazgatási szerv eljárására vonatkozó szabályok irányadók.

A Kp. 38. §-ához fűzött miniszteri indokolás szerint a közigazgatási perben előterjeszthető kereseti kérelmeket a törvény taxatíve meghatározza, az azokra vonatkozó rendelkezések a bíróság ítéletével kapcsolatos szabályokkal összefüggésben állnak, azokkal együtt értelmezendők. A Kp. XVI. fejezete ugyanis a bíróság által meghozható ítéleti rendelkezések kógens rendszerét állítja fel, a Kp. 85. § (1) bekezdése külön rögzíti is, hogy a bíróság a közigazgatási tevékenység jogszerűségét a kereseti kérelem korlátai között vizsgálja. A méltatlansági eljárás az 1/2022. (VI. 8.) KK vélemény alapján a megelőző eljárás fogalmába nem illeszthető, azonban az eljárásrend sajátos jellege, különösen a kétfokú döntéshozatal miatt nem mellőzhető annak vizsgálata, hogy a közigazgatási per jogdogmatikai rendszerében a határozatokat illetően a vizsgálatot milyen keretek között lehet és kell elvégezni. E tekintetben az ítélőtábla utal arra, hogy a Kp. 38. § (3)–(4) bekezdései tárgyi keresethalmazatot tesznek lehetővé, vagyis a felperes több kereseti kérelmet is indíthat egy alperes ellen, így nem zárja ki a megtámadási és marasztalási keresetek együttes előterjesztését, mely esetben – a kereseti kérelmek és a hozzájuk kapcsolódó eljárási szabályok különbözősége miatt – a keresetek egymáshoz való viszonyulásának vizsgálata elengedhetetlen.

A fentieket a perbeli esetre vonatkoztatva megállapítható, hogy a felperes megtámadási kereseti kérelmet (hatályon kívül helyezés) terjesztett elő a határozattal, az állományparanccsal, illetve a másodfokú határozattal szemben, melyhez eljárásjogi és anyagi jogi kifogásokat egyaránt társított, ugyanakkor vagyoni igénye is volt, ami marasztalási kereseti kérelemnek minősült. Erre figyelemmel a bíróságnak két irányú vizsgálatot kellett elvégeznie: elsőként a megtámadási kereset körében aktusfelülvizsgálatot, azt követően – és annak eredményétől függően – a marasztalási kereset érdemét érintő vizsgálatot. Ennek indoka az, hogy amennyiben a megtámadási kereset folytán a bíróság a támadott közigazgatási cselekmény tekintetében az ügy érdemére kiható lényeges, orvosolhatatlan eljárásjogi szabálysértést észlel; vagy a közigazgatási szerv cselekményét az ügyben nem alkalmazható jogszabályi rendelkezésre alapította, amelyek miatt a szóban forgó cselekményt a Kp. 92. § (1) bekezdésére tekintettel megsemmisíti – és ahhoz kapcsolódóan az alperest a Kp. 89. § (1) bekezdés b) pontja alapján esetlegesen új eljárásra kötelezi – a Kp. 89. § (2) bekezdése által biztosított elvi lehetőség ellenére a megsemmisített, így már nem létező alperesi közigazgatási cselekménnyel összefüggő marasztalási kereset elbírálására nem kerülhet sor.

A felek nyilatkozatai alapján nem volt vitatott, hogy a perben nem álló belügyminiszter másodfokú határozatában foglalt tényállás (annak indokai) képezik a méltatlanság megállapításának alapját, mivel a határozatot, és ezáltal az állományparancsot új jogalapra helyezte, illetve utóbbi indokolását meg is változtatta. A perben támadott döntésekhez az ágazati szabály [a határozathoz (másodfokú határozathoz) a Hszt. 224. § (2) bekezdése, az állományparancshoz a 86. § (4) bekezdése] kifejezetten indokolási kötelezettséget ír elő, ezért a hatóságtól (munkáltatótól) jogszerűen elvárható, hogy azokban az alapul szolgáló körülményeket, jogi normákat, azok értelmezését megjelenítse. A perbeli eljárás e sajátosságából és az ismertetett szabályozásból következően az elsőfokú bíróságnak az ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig a kereseti kérelem keretei között elsőként a másodfokú határozat, és ahhoz viszonyítva a határozat és az állományparancs jogszerűségéről aktusfelülvizsgálat keretében, a Kp. e pertípusra irányadó rendelkezéseiből következő megkötésekre is tekintettel kellett döntést hoznia.

Az elsőfokú bíróságnak e körben annak értékeléséből kellett kiindulnia, hogy a másodfokú határozat a felperes személyes előadása és a rendelkezésre álló bizonyítékok összevetésével jogszerűen helyezte-e más cselekmény megvalósulását vizsgálódása középpontjába; arra nézve tartalmazza-e az alkalmazandó jogi normát; az elkövetési magatartás kielégíti-e a jogszabályi feltételeket, azok miként teljesültek, okot adott-e a méltatlanság megállapítására, valamint annak következményeként a felperes jogviszonya méltatlanság miatti megszüntetésére.

Az ítélőtábla rámutat arra, hogy a mérlegelés legfőbb korlátja a bíróság indokolási kötelezettsége [Pp. 346. § (4)–(5) bekezdései]. Az ítélet indokolásából ugyanis világosan ki kell tűnnie, hogy a bizonyítékok mérlegelése során melyek voltak azok a körülmények, amelyeket a bíróság irányadónak vett. Az ítélőtábla csak azt vizsgálhatja, hogy a mérlegelés körébe vont adatok értékelése során az elsőfokú bíróság nyilvánvalóan téves vagy okszerűtlen következtetésre jutott-e.

Az ítélőtábla úgy ítélte meg, hogy az elsőfokú bíróság a felmerült eljárási kérdéseket a tényállás kapcsán csak kisebb részben, az elkövetési magatartás megvalósulását érintően, kizárólag R. R. tanúvallomása alapján és – a kívülálló tanúk vallomásai értékelésének elmaradásával – hiányosan vizsgálta. Az ítélet jogi indokolásában a másodfokú határozatban felhívott, a ténymegállapítás alapjául szolgáló jogszabályok értelmezését kell leírni, melyre nyilvánvalóan akkor kerülhet sor, ha a másodfokú határozat eljárásjogi szempontból teljes körű, részletes, a jogkövetkezményt megalapozó jogszabályokat pontosan tartalmazza. Az elsőfokú bíróság mindezekkel összefüggésben az indokolási kötelezettség megsértéséről való állásfoglalást elmulasztotta. A másodfokú határozatban felsorolt cselekmények (szitkozódás, kiabálás, illetve a rendőri intézkedésnek való bilincshasználatot indokoló ellenszegülés) megvalósítását a felperes terhére róva anélkül tért át az anyagi jogi kérdés – a Hszt. 86. § (2) bekezdés d) pontján kívül a felperes által megsértett, de konkrétan be nem azonosított jogszabályhelyek (normahelyek) – érdemi elemzésére, hogy a határozattól, az állományparancstól eltérő tényállást és jogkövetkeztetést tartalmazó másodfokú határozatot e körben értékelte volna, ezáltal jogsértően állapította meg, hogy a felperes az Etikai Kódex által tiltott cselekményeket, alapelveket megsértette, a közbizalmat veszélyeztette, vele szemben a méltatlanság megállapítható. Az ítélőtábla megjegyzi azt is, hogy az alperes a védiratban munkálta ki, hogy az általa megállapított tényállástól eltérő felperesi magatartás az Etikai és a Hivatásetikai Kódex mely fordulatát sérti, melyet az elsőfokú bíróság szintén nem vett figyelembe, arról nem foglalt állást (Kfv.I.35.652/2018/12., Kfv.II.37.520/2022/5.).

Az elsőfokú bíróságnak egy olyan jogvitában (méltatlanság megállapítása) kellett döntenie, amelynél kiemelt jelentősége van a másodfokú határozatban megállapított tényállásnak (és ezáltal az indokolási kötelezettség teljesülésének). Az ítélőtábla összességében úgy értékelte, hogy a felperes kellő alappal hivatkozott arra, hogy a másodfokú határozat általa hivatkozott indokolásbeli hiányosságát az elsőfokú bíróság nem értékelte. Az elsőfokú ítélet ezáltal olyan súlyú, a tényállás megállapítására, a bizonyítékok értékelésére, az egyedi ügyre irányadó jogszabályok (etikai alapelvek, normák) ismertetésére és értelmezésére vonatkozó indokolási hiányosságban szenved, amely folytán az ügy érdemére kiható módon nem felel meg a jogszerűség kritériumának, így új eljárás lefolytatása indokolt.

Az ítélőtábla a lényeges eljárási jogszabálysértésre tekintettel az anyagi jogi jogszabálysértésekről – és annak kapcsán a kúriai ítéletben foglaltaktól való eltérés jogszerűségéről – nem döntött.

Mindezekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla a Kp. 110. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasította, mivel az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak megsértése az ügy érdemi eldöntésére kihatott, és annak orvoslása a másodfokú eljárásban nem volt lehetséges.

Az elsőfokú bíróságnak az új eljárásban elsőként a másodfokú határozat jogszerűségét érintő eljárásjogi kifogásokról kell állást foglalnia, e tekintetben – a méltatlanság eltérő jogalapra helyezett megállapítása miatt – vizsgálnia kell a másodfokú határozatot hozó belügyminiszter – munkáltató alperesi oldalon történő – perben állásának szükségességét. Az elsőfokú bíróság lényeges eljárásjogi hiba észlelése hiányában térhet át az anyagi jogi vitatások értékelésére, e körben a megállapított tényállást és jogkövetkeztetést megalapozó normák konkrét esetre irányuló értelmezésére, és eltérő jogi álláspontja esetén a kúriai ítélettől való eltérés indokainak kifejtésére. Az elsőfokú bíróságnak érdemi döntésében a másodfokú határozat vizsgálatát a megtámadási kereseti kérelemhez kötötten, a keresetben megjelölt jogsértés korlátai között kell elvégeznie, melynek eredményétől függően kerülhet sor a marasztalási kereseti kérelem érdemi elbírálására.