KK ÍH 2023/118.

Az alperes a 2021. április 1. napjától október 20. napjáig terjedő időszakban (a továbbiakban: perbeli időszak) a felperesnél fennálló kormányzati szolgálati jogviszonya keretében ügyeleti tevékenységet is ellátott. A felperes – a kormányzati szolgálati jogviszony felmentéssel történő megszüntetését követően – az alperesnek „szabadidő megváltásra járó illetmény” címén bruttó 404 302 forintot átutalással megfizetett.

Az alperes szolgálati idő elismeréssel és szabadidő megváltásával kapcsolatos panaszának a KDB határozatával részben helyt adott és a felperest szabadidő megváltása címén 1 346 143 forint, valamint annak 2021. november 5. napjától a kifizetés napjáig járó törvényes mértékű késedelmi kamata megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan a panaszt elutasította. A szabadidő megváltásával kapcsolatos igényt – a felperes érdemi védekezésének hiányában – az alperes által csatolt iratok és számítás alapulvételével a kormányzati igazgatásról szóló 2018. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Kit.) 115. § (2) bekezdése és a 124. §-a alapján határozta meg.

A felperes keresetében a KDB határozatának megváltoztatását és elsődlegesen a panasz elutasítását, másodlagosan a szabadidő-megváltás címén megítélt összeg és annak kamatai törlését kérte arra hivatkozással, hogy a szabadidő-megváltása számfejtési összesítő által igazoltan megtörtént, a határozat ezen része jogellenes. Az alperes a védiratában a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság a keresetet a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 131. § (6) bekezdése alapján elutasította. Rögzítette, hogy az alperes teljes illetményével való elszámolást, a bérszámfejtési nyilatkozatok valóságát a felperesnek kellett bizonyítania, ugyanakkor a keresetét alátámasztó nyilatkozatokat, bizonyítékokat nem csatolt. Rámutatott, hogy a keresethez csatolt iratoknak, munkáltatói nyilvántartásoknak – a felperes ezzel ellentétes nyilatkozata és önhibáján kívüli ok hivatkozása hiányában – a KDB előtti eljárásban is rendelkezésre kellett állniuk, ezért azokat a perben a Kp. 131. § (6) bekezdése alapján nem lehetett figyelembe venni és vizsgálni. A hóközi számfejtésből, illetve a havi bérszámfejtésekből azt – az alperes által is elismert – tényt állapította meg, hogy a felperes a szabadságmegváltás címén megfizetett összegen felül fennmaradt 1 346 143 forint megfizetésének tényét nem bizonyította, illetve nem tudta alátámasztani, hogy az összegre az alperes nem jogosult.

A felperes fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasítását, másodlagosan az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a keresetének történő helytadást kérte, mivel az eljárásjogi és anyagi jogi szempontból sem felel meg a hatályos jogszabályi előírásoknak; az elsőfokú bíróság az irányadó jogszabályokból téves következtetésekre jutott. Jogszabálysértésként a Kit. 121. §-át, 124. § (1)–(2) bekezdéseit, 123. § (7) bekezdését, 280. § (1) bekezdés 22. pontját jelölte meg. Álláspontja szerint az ügyeletben töltött idő meghatározása, melyet teljes mértékben megváltott, nem bizonyítási, hanem jogkérdés. Az alperes a követeléséből nem vonta le a kötelezően biztosítandó munkaközi szünet időtartamát, illetve egyes (hétfői napok 0 órától 8 óráig terjedő) időszakokat kétszeres mértékkel számolt, ebből származik az igényelt és az általa számított óra közötti eltérés. Az okirati bizonyítékok a KDB előtt folyamatban lévő eljárásban rendelkezésre álltak. A Kp. 79. § (2) bekezdés b) és c) pontjaiban foglaltaknak eleget tett, igazolta az alperes munkaviszonyának megszüntetéséig teljesített, de szabadnappal meg nem váltott ügyeleti óraszám számításának a helyességét és az ügyeleti szolgálathoz kapcsolódó szabadidő-megváltás megfizetését.

Az alperes ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság megindokolta, hogy milyen okokból és bizonyítékok alapján nem találta megalapozottnak a keresetet, továbbá a felperes a bírósági eljárásban nem csatolhat olyan bizonyítékot, nem hivatkozhat olyan új tényre, körülményre, amely a KDB előtti eljárásnak nem képezte tárgyát. Egyetértett azzal, hogy a munkaközi szünet időtartamának figyelembevétele jogkérdés. Kiemelte, hogy az ügyelet időtartama bizonyítási kérdés, a perbeli időszakban teljesített ügyelet – a március hónapból áthozott, kivehető szabadidővel együtt – kivehető szabadidőnek felelt meg, amelyből a felperes jelentős órát nem váltott meg a szolgálati jogviszony megszűnéséig. Kérte figyelembe venni, hogy a felperes által készített „Hóközi számfejtőhelyi kifizetés 2021. 11. 10. napján” irat a kifizetéshez készült, semmi sem cáfolja, hogy a munkaközi szünetek időtartama ebben az elszámolásban már ne lett volna eleve levonva. A felperes nem bizonyította, hogy a figyelembe vehető óraszámok hány nap alatt és naponta egyhuzamban hány órát ügyeletben töltve jöttek ki.

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

Indokai szerint a KDB határozatát támadó kereset alapján indult perben a bíróságoknak ténylegesen a közszolgálati jogviszonnyal kapcsolatban szabadidő-megváltásról való rendelkezés jogszerűségéről kellett dönteni, amely a Kp. XXIII. fejezetében foglalt – marasztalási perre irányadó – speciális eljárási szabályok figyelembevételével bírálandó el [Kp. 130. § (2) bekezdés]. A felperes az elsőfokú ítéletet eljárásjogi kérdésben (bizonyítékok rendelkezésre állása), illetve anyagi jogi (a szabadidő megváltás alapját képező ügyeleti idő meghatározása) jogszabálysértésre alapítottan támadta. A felperes által felhívott anyagi jogi rendelkezések jogkérdésben történő állásfoglalást igényeltek, azonban az elsőfokú bíróság ezen felvetések vizsgálatát eljárásjogi okból [a Kp. 131. § (6) bekezdése alapján] mellőzte. A fellebbezési eljárásban ezért az ítélőtábla kizárólag abban a körben vizsgálódhatott, hogy a Kp. 131. § (6) bekezdését az elsőfokú bíróság helytállóan alkalmazta-e. Másképpen fogalmazva a jogkérdést megelőzően az vizsgálandó, hogy a felperes által állított ügyeleti időt megalapozó valamennyi bizonyíték (ügyeleti idő kiszámításához szükséges adat) a KDB előtti eljárásban rendelkezésre állt-e, vagy azok benyújtását önhibán kívüli ok akadályozta. Ebből következően az ítélőtábla a felperes sikeres fellebbezése esetén sem végezheti el a Kit. felhívott szabályainak értelmezését, a jogkérdést nem döntheti el, ezért a felperes által – közvetlenül a fellebbezési tárgyalást megelőzően – csatolt iratok (jelenléti ívek, bérjegyzék) a másodfokú eljárásban nem bírtak relevanciával. Az ítélőtábla megállapította, hogy a felperes megalapozatlanul érvelt azzal, hogy a KDB eljárásában a szabadidőmegváltás tárgyában való döntéshozatalhoz a bizonyítékok rendelkezésre álltak.

A Kúria már elemezte a Kp. 131. § (6) bekezdését, mely során rámutatott arra, hogy „[…] jelen esetben nem munkaügyi perről van szó, hanem egy közszolgálati jogviszony alapján indult, a közigazgatási per keretei között zajló eljárásról, amelynek során a bíróságnak a Kp. által meghatározott eljárási rend szerint kell feltárni a tényeket. Ennek része a Kp. 131. § (6) bekezdése is, amely kimondja, hogy a KDB határozatát támadó kereseti kérelem alapján indult perben a fél nem hivatkozhat olyan tényre, körülményre, bizonyítékra, amely a KDB eljárásának nem képezte tárgyát, kivéve akkor, ha azt a KDB hivatkozása ellenére nem vette figyelembe, azt önhibáján kívül nem ismerte, illetve arra önhibáján kívül nem hivatkozott. A felperes e szabályra figyelemmel a bírósági eljárás során nem csatolhat be újabb bizonyítékot – ebből következően nem tehet újabb bizonyítási indítványt sem –, csak akkor, ha az megfelel a Kp. 131. § (6) bekezdésében meghatározott feltételeknek.” (Kf.VII.39.205/2020/6.). Az elsőfokú bíróság által helyesen felhívott Kp.-szabály tehát olyan új tények, körülmények, bizonyítékok figyelembevételét zárja ki, melyet a fél önhibájából a KDB eljárásban nem érvényesített.

Nem volt vitatott, hogy a felperes a KDB előtti eljárásban – többszöri felhívás ellenére – nem tett nyilatkozatot, ezzel összefüggésben az elsőfokú peres eljárásban önhiba hiányára nem utalt. Kétségtelen, hogy a KDB előtti eljárásban rendelkezésre álltak az alperes által benyújtott okiratok, nevezetesen kinevezés-módosítások, a számfejtett járandóságot igazoló iratok, azonban ezen bizonyítékok – vitatás hiányában – nem voltak alkalmasak a felperes szabadidő meghatározása kapcsán elfoglalt jogi álláspontjának alátámasztására. Az ítélőtábla hangsúlyozta azt is, hogy a felperes ezen – egyébként általa kiállított – bizonyítékokból maga sem tudott olyan adattartalmat, rovatot felhívni, mely az alperes igényét kétségessé tette vagy az általa állított számszaki levezetést igazolta. A felperes fellebbezési tárgyaláson tett – az alperes párhuzamosan intézett ügyeire vonatkozó – nyilatkozata az önhiba hiányának megállapíthatóságát kizárta, mivel az arra történő hivatkozás a másodfokú eljárásban már nem volt pótolható. Mindezek alapján a felperes a fellebbezésében nem tudta cáfolni az elsőfokú bíróság Kp. 131. § (6) bekezdésével összefüggésben levont következtetéseit, az elsőfokú ítélet eljárásjogi szempontból jogszerűen mellőzte az anyagi jogi kérdésben történő állásfoglalást.

A fent kifejtettekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Kp. 109. § (1) bekezdése értelmében helybenhagyta.