PK ÍH 2023/13.

A felperes 2017. évben az alperesi büntetésvégrehajtási intézetben volt fogvatartásban.

2017. június 19. és június 27. napja között, 2017. június 29. napja és június 30. napja között, továbbá 2017. július 4. napja és július 16. napja között a számára a zárkában biztosított élettér nem érte el a 4 m²-t.

A felperes keresetében a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 7. cikke és 10. cikkének (1) bekezdése, a kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzéséről szóló Európai Egyezmény, az Alaptörvény I. cikkének (1) bekezdése, (3) bekezdése, II. cikke és IV. cikkének (1) bekezdése, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 2:42. § (2) bekezdése, a büntetések, az intézkedések, az egyes kényszerintézkedések végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (Bvtv.) 9. § (1) bekezdése, 83. § (4) bekezdése, 118. § (1) bekezdése, valamint a 16/2014. (XII. 19.) IM rendelet 121. § (1) és (2) bekezdései alapján annak megállapítását kérte, hogy az alperes megsértette emberi méltóságát azzal, hogy fogvatartása során a fent nevesített időszakokban túlzsúfolt zárkában helyezte el.

Előadta, hogy az alperes nem biztosította számára a jogszabályban előírt, egy főre eső minimális életteret, ami az általa idézett jogszabályhelyek alapján önmagában sérti személyhez fűződő jogát. Álláspontja alátámasztására hivatkozott az Alkotmánybíróság 3254/2019. (X. 30.) AB határozatára is.

Az alperes ellenkérelmében elsődlegesen az eljárás megszüntetését, másodlagosan a kereset elutasítását kérte.

Eljárás megszüntetése iránti kérelmét egyrészt azzal indokolta, hogy a jogvédelem szükségességének hiánya miatt a megállapításra irányuló kereset előterjesztésének polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. tv. (Pp.) 172. §-ában írt feltételeit a felperes nem igazolta, ezért keresetlevele hiányos, másrészt azzal, hogy kizárólag a büntetések, az intézkedések egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvényben (Bvtv.) szabályozott kártalanítási (Bvtv. 10/A. §) és/vagy kártérítési (Bvtv. 143. §) eljárásban lehetett (volna) a felperes alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények folytán felmerült sérelmeit reparálni. E körben a Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf.20.225/2020/6 számú ítéletét idézve előadta, hogy a fogvatartás során állítottan elszenvedett személyiségijog-sértés miatti sérelemdíj és egyéb jogkövetkezmények (így a jogsértés ténye megállapítása) iránti pert szükségképpen meg kell előznie a fogvatartott kérelmére indult és a bv. szerv által lefolytatott, határozattal elbírált eljárásnak. A kártalanítási eljárással összefüggésben ítélt dologra is hivatkozott.

Mindezek alapján – tartalma szerint – a Pp. 176. § (1) bekezdésének b), c), továbbá d) pontja és a 240. § (1) bekezdésének a) pontja alapján is kérte az eljárás megszüntetését.

A kereset elutasítására irányuló érdemi ellenkérelmét részben arra alapította, hogy a felperes nem bizonyította, miszerint emberi méltósága sérült. Álláspontja szerint a kereset azért is alaptalan, mert a felperes nem jelezte a sérelem bekövetkeztét, és ezzel megsértette a Ptk. 4. §-ában foglalt együttműködési kötelezettségét. Arra is hivatkozott, hogy az érintett hozzájárulása esetén nem állapítható meg személyiségijog-sértés, és az a tény, hogy a felperes nem terjesztett elő panaszt, hozzájárulásnak tekinthető.

Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az alperes megsértette a felperes emberi méltóságát azáltal, hogy 2017. június 19. és június 27. napja, 2017. június 29. és június 30. napja és 2017. július 4. és július 16. napja között túlzsúfolt zárkában helyezte el, nem biztosította számára a jogszabályban előírt minimális életteret.

Ítéletének indokolásában rögzítette, hogy az alperes és a felperes között a Bvtv. 7. §-ában szabályozott büntetés-végrehajtási jogviszony állt fenn, melynek tartalmát, az alanyok jogát és kötelezettségeit a Bvtv. szabályozza. E jogviszony keretei között az alperesi bv. intézet közhatalmat gyakorolt, és felelősségére a Ptk. rendelkezései irányadóak (a személyiségi jog megsértésére alapított igény esetén a Ptk. 2:42–2:54. §-ai).

Idézte a 16/2014. (XII. 19.) IM rendelet perbeli időszakban hatályos 121. § (1) bekezdését, mely szerint a zárkában vagy a lakóhelyiségben elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre hat köbméter légtér és egyéni elhelyezés esetén legalább hat, közösen elhelyezett elítéltek esetén személyenként legalább négy négyzetméter élettér jusson.

A bírói gyakorlatra utalva rámutatott arra, hogy a személyhez fűződő jogok megsértését jelenti, ha a jogszabályban meghatározott élettér a fogvatartott részére nem kerül biztosításra.

Nem osztotta az alperes álláspontját a megállapítási kereset előterjeszthetőségére vonatkozóan. Kifejtette, hogy a Ptk. 2:51. §-ában meghatározott személyiségvédelmi jogvédelem körében előterjesztett kereseti kérelemnek nem kell megfelelnie a Pp. 172. § alapján a kereseti kérelmekkel szemben megfogalmazott követelményeknek, mert a személyiségvédelem önálló jogintézmény, amely magában foglalja az igényérvényesítés módját is.

Utalt a 3254/2019. (X. 30.) AB határozat (29) bekezdésére is, mely szerint a személyiségi jogi jogviszony abszolút szerkezetű, vagyis a személyhez fűződő jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani, amiből az is következik, hogy a személyiségi jogi jogsértés esetén az ebből eredő igény érvényesítését nem lehet senkitől elzárni, ebből következően a Bvtv. vonatkozó rendelkezéseinek sem lehet ilyen értelmezést tulajdonítani. Idézte a Kúria Pfv.III.20.979/2020/3. számú ítéletét is, mely szerint a személyiségijog-sértés objektív szankciójának, tehát a jogsértés tényének a megállapítására irányuló igény érvényesítésére a Bvtv. nem ad lehetőséget, ez az eljárás nem a büntetés-végrehajtási bíró hatáskörébe tartozó kártalanítási eljárás, hanem a személyiségi jogi védelemnek a polgári perben érvényesíthető igénye.

Rögzítette, hogy a Ptk. 6:22. § (1) bekezdése értelmében – ha a Ptk. nem rendelkezik eltérően – a követelések 5 év alatt évülnek el. A Ptk. 2:51. § (1) bekezdés a) pontja pedig akként rendelkezik, hogy akit személyiségi jogában megsértenek, a jogsértés ténye alapján – az elévülési időn belül – az eset körülményeihez képest követelheti a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását.

Erre figyelemmel az alperes Ptk. 1:4. §-ára, illetve 1:5. §-ára történő hivatkozását alaptalannak ítélte, miután a felperes az anyagi jogszabályban biztosított határidőn belül bármikor szabadon jogosult az igényét érvényesíteni.

Leszögezte, önmagában az, hogy a felperes nem élt panasszal az elhelyezési körülményei miatt, nem akadálya az igényérvényesítésnek. A bírói gyakorlat ugyanis egységes abban, hogy csak az a rendes jogorvoslati lehetőség, amely a jogsérelem érdemi orvoslására alkalmas. A fogvatartott által előterjeszthető panasz azonban az elhelyezési körülmények megváltoztatására nyilvánvalóan nem lett volna alkalmas, hiszen az alperes által sem vitatottan az intézmény folyamatosan túltelített volt.

Alaptalannak ítélte az alperes azon hivatkozását is, amely szerint a panasz hiánya a felperes jogsértéshez történő hozzájárulásának tekinthető.

Az ítélettel szemben az alperes terjesztett elő fellebbezést, melyben elsődlegesen az ítélet hatályon kívül helyezését és az eljárás megszüntetését, másodlagosan az ítélet megváltoztatásával a felperes keresetének elutasítását kérte.

Fenntartotta azt az álláspontját, hogy Bvtv. 143. §-ában szabályozott kártérítési eljárás mint megelőző eljárás elmulasztása pergátló akadály.

Arra is hivatkozott, hogy a Bvtv. 10/A. §-ában szabályozott kártalanítás új, sui generis jogintézmény, és az ez iránti kérelmet a büntetés-végrehajtási bíró ügydöntő végzéssel bírálja el. Így az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények e sajátos védelmi rendszere már nem az általános védelmet nyújtó Ptk. hatálya alá tartozik: az emiatt érvényesíthető igény kizárólag pénzbeli kompenzáció, és az eljárás lefolytatására nincs hatásköre a polgári bíróságnak. Ezzel összefüggésben újólag hivatkozott ítélt dologra is: úgy vélte, ha a felperes igényét a kártalanítási eljárásban már elbírálták és pénzbeli kompenzációban részesült, az eljárásban a jogsértés is megállapításra került.

A kereset elutasítását a Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.303/2022/7. sz. ítéletében kifejtett jogi érvelésre hivatkozva kérte. Eszerint a személyiségi jogi jogsértés objektív szankciói, ezen belül a jogsértés megállapítása nem öncélú jogintézmény, ezért jogsértés esetén sem alkalmazhatók automatikusan. Ha a felperes a Bvtv. rendelkezései folytán kártalanításra jogosulttá vált, majd kártalanításban részesült, a személyiségi jogi szankciók e céljukat többé már nem töltik be, kiüresednek, ugyanis a személyiségi jogi jogsértés szankcióinak célját a jogalkotó és a jogalkalmazó a kártalanítás jogintézményének bevezetésével és a kártalanítási határozat meghozatalával teljesítette. A jogalkotó a kártalanítás jogintézményének bevezetésével elismerte, hogy a büntetésvégrehajtási intézetekben a nem megfelelő elhelyezési körülmények emberi méltóságot sértenek, és azzal, hogy az egyedi ügyben a büntetés-végrehajtási intézet elfogadta a felperes igényét, elismerte, hogy a felperes emberi méltósága sérült, ezért indokolt kártalanításban részesíteni. Ezzel a Ptk. 2:51. § (1) bekezdés a) és c) pontjában írt szankciók alkalmazását indokoló célok a kártalanítási eljárásban hozott határozattal már teljesültek.

Nem vitatta, hogy sem az eljárásjogi szabályok, sem a Bvtv. rendelkezései nem zárják ki a kártalanításban részesült személy jogát arra, hogy a személyiségijog-sértés objektív szankcióit polgári perben érvényesítse, de úgy vélte, a kártalanítás jogintézményére és az egyedi ügyben meghozott kártalanítási határozatra tekintettel e szankciók megítélésének anyagi jogi indokai nem állnak fenn.

Kiemelte, hogy a Fővárosi Ítélőtábla a felperes által felhívott 3254/2019. (X. 30.) AB határozatot is értelmezte, ekképpen: az Alkotmánybíróság nem azt mondta ki, hogy kártalanítás esetén az objektív személyiségi jogi szankciók érvényesíthetők, hanem azt, hogyan kell értelmezni a Bvtv. 10. § (1) és (6) bekezdését, azaz általánosságban hogyan illeti meg a fogvatartottat büntetés-végrehajtási ügyben a bírósághoz fordulás joga.

Nem vitatta, hogy az alperes részére a keresettel érintett időszakban nem volt biztosított a jogszabályban előírt minimális élettér, de álláspontja szerint azt vizsgálnia kellett volna az elsőfokú bíróságnak, miért csak erre az időszakra kérte a felperes a jogsértés ténye megállapítását, amikor 105 további napon is ugyanabban a zárkában volt elhelyezve.

A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.

Az elsőfokú eljárás során tett nyilatkozataira visszautalva előadta, nincs ok az ítélet hatályon kívül helyezésére és az eljárás megszüntetésére.

Álláspontja szerint az alperes fellebbezésben előadott, a Bvtv. 143. §-ára, a bv. bíró eljárására, az általa hozott ügydöntő határozatra és a kártalanítási kérelemre vonatkozó nyilatkozatai meg nem engedett ellenkérelem-változtatások, miután az elsőfokú eljárásban nem adott elő jogi érvelést a Bvtv. 143. §-ára, a Ptk. 2:51. §-ának értelmezésére, a Bvtv. szerinti kártalanítás és a Ptk. szankcióinak összefüggéseire.

Nem osztotta az alperes által idézett Fővárosi Ítélőtábla határozatában foglaltakat. Úgy vélte, ez a jogértelmezés szűkítő és alaptörvény-ellenes, mert a jogsértés bíróság általi megállapítása a személyiségijog-sértés önálló jogkövetkezménye, szankciója, melynek alkalmazására – más szankciók mellett vagy önállóan – a sérelmet szenvedett félnek alanyi joga van, függetlenül bármely korábban indított kártalanítási eljárástól, illetőleg annak bármilyen kimenetelétől.

Mindezek alapján fenntartotta azt a jogi álláspontját, hogy az Alaptörvény 2. cikke, a Bvtv. perbeli időszakban hatályos 10/A. § (2) bekezdése és 75/B. §-a alapján kérheti a személyhez fűződő jog megsértésének bírósági megállapítását, hiszen arra a Bvtv. és a kártalanítási eljárás nem ad és nem is adhat lehetőséget.

Megismételte azon hivatkozását, hogy a 3254/2019. (X. 30.) AB határozatban foglaltak alátámasztják jogi okfejtését.

Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 369. § (3) bekezdésének c) és d) pontjában foglalt felülbírálati jogkörében, a 370. § (1) bekezdésében szabott korlátok között, a 360. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül felülbírálva megállapította, hogy a fellebbezés nem alapos.

Az elsőfokú bíróság a perben irányadó tényállást helyesen állapította meg, és abból helytálló jogi következtetésre jutott.

A felperes a fellebbezési ellenkérelmében helytállóan hivatkozott arra, hogy az alperes fellebbezése részben meg nem engedett ellenkérelem-változtatást tartalmaz.

Az alperes a keresetre előterjesztett ellenkérelmében, valamint a perfelvételi szakban – a bíróság felhívására – előterjesztett viszonválaszában a megállapításra irányuló kereset feltételeinek hiányai mellett a kártalanítási eljárással összefüggésben a Bvtv. szerinti, a bv. bíró által lefolytatott kártalanítási és a Bvtv. 143. §-a szerinti kártérítési eljárásra hivatkozással – a Pp. 176. § (1) bekezdésének b), c) és d) pontja alapján – kérte az eljárás megszüntetését.

Fellebbezésében azt már nem vitatta, hogy a Pp. 172. § (3) bekezdésében foglaltak jelen perre nem irányadóak.

A polgári bíróság hatáskörének hiányára és a Bvtv. szerinti kártérítési eljárás mint megelőző eljárás szükségességére alapozott eljárás megszüntetése iránti kérelmeinek indokai megegyeznek a fellebbezésében előadottakkal, ezért e fellebbezési kérelmei nem minősülnek ellenkérelem-változtatásnak.

Az elsőfokú eljárásban az alperes a kártalanítási eljárással összefüggésben még – tévesen, az érdemi védekezés és nem a megszüntetés körében – ítélt dologra is hivatkozott.

Fellebbezésében – szintén az érdemi elbírálás körében – is hivatkozott res iudicatára, ezért ezen hivatkozása sem ellenkérelem-változtatás.

Ugyanakkor a fellebbezésben azt is előadta, hogy az elsőfokú bíróságnak vizsgálnia kellett volna a két jogintézmény (kártalanítás és a személyiségi jog megsértésének Ptk.-ban szabályozott szankciói) célját. Ezzel kapcsolatban idézte a Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.303/2022/7. számú ítéletét.

A hivatkozott, jelen ügyhöz hasonló tényállású ügyben a Fővárosi Ítélőtábla azonban nem res iudicatára, hanem arra hivatkozással utasította el a felperes keresetét, hogy a személyiségi jogi jogsértés objektív szankciói nem öncélú jogintézmények, jogsértés esetén sem alkalmazhatók automatikusan, hanem csak az eset körülményeihez képest követelhetők. Ellenkérelmében és viszonválaszában ezzel azonban nem védekezett.

Ezért utóbbi hivatkozás a Pp. 7. § (1) bekezdésének 4. pont a) alpontja alapján ellenkérelem-változtatásnak minősül, tekintettel arra, hogy az ellenkérelemhez képest további (és más) anyagi jogi kifogást tartalmaz.

Mivel a Pp. 373. § (1) bekezdése szerint a fellebbezésben és a másodfokú eljárás során a Pp.-ben foglalt kivételekkel az ellenkérelmet megváltoztatni nem lehet (az alperes egyébként nem is terjesztett elő ellenkérelem változtatása iránti kérelmet), az ítélőtábla kizárólag azokkal a fellebbezési kérelmekkel (csak az eljárás megszüntetésére irányuló kérelmek) foglalkozhatott érdemben, amely az elsőfokú eljárás során is az ellenkérelem tárgya volt.

A fentiek alapján az ítélőtábla a Pp. 370. § (1) bekezdése alapján csak abban a kérdésben foglalt állást, hogy a Ptk. 2:51. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti szankció iránti igény polgár perben történő elbírálását (hatáskör hiánya, megelőző eljárás elmulasztása vagy res iudicata) miatt kizárja-e a Bvtv. szerinti, alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti indított (vagy elmulasztott) kártalanítási és/vagy kártérítési eljárás.

A Bvtv. perbeli időszakban hatályos 10/A. § (1) bekezdése szerint kártalanítás jár az elítéltnek vagy az egyéb jogcímen fogvatartottnak a fogvatartása során a jogszabályban előírt élettér biztosításának hiánya és az ehhez esetlegesen kapcsolódó más, a kínzás, kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmába ütköző elhelyezési körülmény által előidézett sérelem miatt. Ugyanezen § (2) bekezdése rögzítette, hogy az (1) bekezdésben meghatározott jogcímen további kártérítésnek vagy sérelemdíjnak helye nincs, de az elítélt vagy az egyéb jogcímen fogvatartott jogosult az ezt meghaladó igényét polgári bíróság előtt érvényesíteni.

A fentiek szerint a Bvtv. maga is rögzítette, hogy a 10/A. § (1) bekezdése szerinti kártalanításon felüli igények polgári bíróság előtt érvényesíthetők.

Az Alkotmánybíróság 3254/2019. (X. 30.) AB határozatának (29) bekezdésében egyértelműen leszögezte, hogy a személyiségi jogi jogviszony abszolút szerkezetű, vagyis a személyhez fűződő jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani, amiből az is következik, hogy a személyiségi jogi jogsértés esetén az ebből eredő igény érvényesítését nem lehet senkitől elzárni. Ebből következően a Bvtv. vonatkozó rendelkezéseinek sem lehet ilyen értelmezést tulajdonítani.

Az Alkotmánybíróság azt is hangsúlyozta, hogy a Bvtv.-be iktatott kártalanítási szabályok megalkotására az Emberi Jogok Európai Bírósága elvárásainak megfelelő hatékony hazai jogorvoslat biztosítása érdekében került sor. A jogalkotó új, sui generis jogintézményként vezette be a jogsérelemmel arányban álló hatékony kompenzációt biztosító kártalanítási eljárást, mely a személyiségijog-sértésektől különböző külön nevesített, alapvető jogot sértő elhelyezési körülmények kompenzálására hivatott. Az alapvető jogot sértő elhelyezési körülmények kártalanítási szabályai nem hozhatók összefüggésbe a kártérítési eljárás szabályaival, ezekre vonatkozóan a jogalkotó eltérő szabályozást alkalmazott. Így a sérelemdíj (vagy felróhatóságtól független szankció) érvényesíthetőségének kizártságára nem lehet megalapozottan hivatkozni. [A hivatkozott Alkotmánybírósági határozat (30)–(31) bekezdései.]

A Ptk. 2:51. § (1) bekezdésének a) pontja alapján a személyiségi jogaiban megsértett fél követelheti a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását.

E § szerint a jogsértés polgári bíróság általi megállapítása a személyiségijog-sértés olyan önálló szankciója, amelynek alkalmazását – más szankciók mellett vagy önállóan – a sérelmet szenvedett fél alanyi jogon kérheti, így ezen igényének érvényesítése nem tehető függővé a kártalanítási eljárás megindításától vagy annak eredményétől.

Ezért az, hogy kártalanítási eljárásban a jogsértés megtörténte és a jogsérelem bekövetkezte alapján kártalanítást állapítanak meg az elítélt vagy más fogvatartott javára, nem jelenti azt is, hogy egyúttal – önálló szankcióként – a jogsértés megtörténte is megállapításra kerül.

Mivel a jogsértés tényének megállapítására a Bvtv. nem ad lehetőséget, az erre irányuló kereset elbírálása a Ptk. személyiségi jogi rendelkezései alapján polgári perben történhet, és e kereseti kérelemre a polgári bíróság hatásköre fennáll (Kúria Pfv.III.20.979/2020/3.).

Az ítélőtábla megjegyzi, hogy a Bvtv. 143. § (1) bekezdésének mint perelőfeltételnek a vizsgálata fel sem merülhetett a perben, egyrészt azért, mert a felperes a kereset megindításakor már szabadult az alperesi intézetből, másrészt a kereset nem kártérítés megfizetésére irányul.

Az alperes a fellebbezésében nem vitatta, hogy a zsúfolt elhelyezési körülmények sértették a felperes emberi méltóságát, ezért a Ptk. 2:42. § (2) bekezdése és 2:51. § (1) bekezdése alapján a felperes alappal kérte a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását. Annak a jogsértés ténye megállapítása kapcsán nincs relevanciája, hogy a felperes nem a jogsértéssel érintett teljes időszakra kérte a megállapítást.

Mindezekre tekintettel az ítélőtábla a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét.