BK ÍH 2023/130.

Az elsőfokon eljárt járásbíróság a 2022. május 23-án kelt ítéletével a vádlottat Btk. 197. § (2) bekezdésében meghatározott szexuális erőszak bűntette (tényállás II. pont) miatt 5 év szabadságvesztésre, 5 év közügyektől eltiltásra, valamint végleges hatállyal bármely olyan foglalkozás gyakorlásától vagy egyéb tevékenységtől eltiltásra ítélte, melynek keretében tizennyolcadik életévét be nem töltött személy nevelését, felügyeletét, gondozását, gyógykezelését végzi, illetve ilyen személlyel egyéb hatalmi vagy befolyási viszonyban áll. A szabadságvesztést fegyházban rendelte végrehajtani, illetve megállapította, hogy a vádlott legkorábban a büntetés kétharmad részének a kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra. A kiszabott szabadságvesztésbe beszámítani rendelte az előzetes fogvatartásban töltött időt, rendelkezett a lefoglalt bűnjelekről, valamint a bűnügyi költség viseléséről, míg a magánfél által előterjesztett polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasította.

Ezen túlmenően az elsőfokú bíróság a vádlottat az ellene emelt, a Btk. 196. § (1) bekezdésében meghatározott és a (3) bekezdés szerint minősülő, folytatólagosan elkövetett szexuális kényszerítés bűntettének (tényállás I. pont), illetve a Btk. 204. § (1) bekezdés b) pontjában meghatározott gyermekpornográfia bűntettének (tényállás II. pont) vádja alól felmentette.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyészség a felmentő rendelkezések miatt, elsődlegesen a vádlott büntetőjogi felelősségének a váddal egyező megállapítása, másodlagosan a tényállás I. pontjában írt cselekmény Btk. 198. § (1) bekezdésében meghatározott, folytatólagosan elkövetett szexuális vissza-élés bűntetteként történő értékelése végett, valamint – ezzel összefüggésben – a büntetés súlyosbítása érdekében jelentett be fellebbezést. A vádlott és védője felmentés, illetve enyhítés céljából élt jogorvoslati kérelemmel.

A másodfokon eljárt törvényszék a 2022. november 2-án kelt ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét több vonatkozásban megváltoztatta. A vádlott büntetőjogi felelősségét megállapította további, a Btk. 198. § (1) bekezdésében meghatározott, folytatólagosan elkövetett szexuális visszaélés bűntettében (tényállás I. pont) és a Btk. 204. § (1) bekezdés b) pontjában meghatározott gyermekpornográfia bűntettében (tényállás II. pont), míg a kiszabott szabadságvesztés és a közügyektől eltiltás tartamát – a büntetés halmazati jellegére történő utalással – hét-hét évre súlyosbította.

A másodfokú bíróság ítélete ellen a vádlott és védője elsődlegesen a tényállás teljes megalapozatlansága miatt, a másodfokú, illetve elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítása céljából, másodlagosan valamennyi bűncselekmény vádja alól történő felmentés, illetve harmadlagosan enyhítés végett jelentett be fellebbezést.

A fellebbviteli főügyészség átiratában és a nyilvános ülésen jelen lévő képviselője útján a másodfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását indítványozta.

Az elsőfokú bíróság által megállapított és a másodfokú bíróság által is irányadónak tekintett tényállás lényege a következő:

V. V. sértett a vád tárgyává tett időszakban tizenkettedik életévét betöltötte, de tizennegyedik életévét még nem, édesanyjával és nagyszüleivel élt közös háztartásban. Az iskolában magába zárkózó, szorongó, beszűkült figyelmű gyermek, akit teljesítményproblémák jellemeznek, alvászavara van, az ujjait harapdálja, befolyásolható, sodorható személyiség. A hatvanöt éves vádlott a nagyapjával fenntartott jó viszonynak köszönhetően ismerte V. V. sértettet, aki gyakran megfordult a vádlott tanyáján is, ahol mindig kettesben tartózkodtak, illetve többször autózni is elvitte és kisebb ajándékokat, játékokat is vásárolt számára.

2018. szeptember 27. és 2019. szeptember 27. – közelebbről meg nem határozható időpontokban és alkalommal – a vádlott a tanyáján több alkalommal levetkőztette V. V. sértettet, nemi szervét a fenekébe helyezte, illetve arra vette rá, hogy nemi szervét ingerelve őt kezével elégítse ki (I. tényállás).

A szóban forgó időszakban tizenegy éves P. N. D. sértett tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő, tiszta, ápolt és divatos megjelenésű személy. Önkritikával nem rendelkezik, az érzelmi fejlettsége elmaradott, de a szexuális fogalmakkal tisztában van. A szüleivel él, de a hétvégeket gyakran keresztszülei tanyáján töltötte, akiknek telekszomszédja a vádlott volt. Ezeken a hétvégeken sok időt töltött és bizalmas kapcsolatba került a vádlottal is, aki játszott vele és különböző ajándékokat vásárolt számára.

2020. augusztus 17. és 2020. szeptember 17. között – pontosabban meg nem határozható időpontban – P. N. D. sértett és a vádlott kettesben, ez utóbbi tanyáján tartózkodott. Ennek során P. N. D. sértett a szexuális fejlődése során kialakult, felgyülemlett kanalizálatlan szexuális feszültsége, kíváncsisága miatt megkérte a vádlottat, hogy imitáljanak közösülést annak érdekében, hogy azt ő a mobiltelefonjával rögzítse és iskolatársainak megmutatva dicsekedni tudjon. Mivel ebbe a vádlott beleegyezett: P. N. D. sértett a telefont egy erre alkalmas helyre állítva elindította a kamerát, mely a történtekről egy 8 perc 31 másodperc hosszúságú felvételt készített.

A vádlott a rövidnadrágját és a fehérneműjét levetette, majd miután a P. N. D. sértett is levetkőzött és fenekét hátra tolta, hímvesszőjét kezével a sértett fedetlen nemi szervébe próbálra helyezni, azzal behatolásra utaló mozdulatokat tett. Miközben nemi szerveik érintkeztek, a vádlott a sértettet átkarolta, fenekét, melleit, nemi szervét, combjait simogatta, magához húzta, ölelgette (II. tényállás).

A Be. 615. § (1) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén. A Be. 615. § (2) bekezdés a) pontjában írtak szerint ilyennek kell tekinteni azt, ha a másodfokú bíróság olyan vádlott bűnösségét állapította meg, akit az elsőfokú bíróság felmentett.

Ebben az összefüggésben a tényállás I. pontjában írt bűncselekmény tekintetében kétségtelenül ellentétes döntés született, mivel a Btk. 196. § (1) bekezdésében meghatározott és a (3) bekezdés szerint minősülő, folytatólagosan elkövetett szexuális kényszerítés vádja alól az elsőfokú bíróság a vádlottat felmentette, míg a másodfokú bíróság – ebben a cselekményben – a bűnösségét a Btk. 198. § (1) bekezdésében meghatározott, folytatólagosan elkövetett szexuális visszaélés bűntettében megállapította. Ugyanakkor – a harmadfokú bíróság megítélése szerint – a tényállás II. pontjában leírt cselekményt érintően ilyen ellentétes döntés meghozatalára nem került sor.

A Be. 615. § (2a) bekezdése folytán nem tekinthető ellentétes döntésnek, ha a vádlott egy cselekménye több bűncselekményt valósít meg, és erre figyelemmel a másodfokú eljárásban az elsőfokú bíróság által megállapított minősítés megváltoztatásának lett volna helye. A tényállás II. pontjában írt cselekmény esetében éppen erről van szó, miután a szexuális erőszak és a gyermekpornográfia – a jelen ügyben – egymással alaki halmazatot képez, ahol mindkét bűncselekmény törvényi tényállását ugyanazon vád tárgyává tett magatartás, a mobiltelefon kamerája előtti szexuális cselekmény végzése valósította meg. Ez okból az elsőfokú bíróság tévesen hozott felmentő rendelkezést a gyermekpornográfia vonatkozásában, helyesen – a saját álláspontjához képest is – mindössze a tényállás II. pontjában írt cselekmény gyermekpornográfia bűntetteként történő minősítését kellett volna mellőznie, és az ezzel kapcsolatos érveit a határozatának jogi indokolásában kifejtenie.

Hasonlóképpen a másodfokú bíróságnak sem kellett volna a vádlott bűnösségét ebben a bűncselekményben megállapítania. Jogi érveihez igazodóan akkor járt volna el helyesen, ha – az elsőfokú bíróság felmentő rendelkezését mellőzve – a tényállás II. pontjában írt magatartást gyermekpornográfia bűntettének is minősítette volna.

A Be. 615. § (3) bekezdés a) és b) pontja értelmében a másodfellebbezés sérelmezheti az ellentétes döntést (tényállás I. pont), illetve kizárólag az ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálatból eredő, a Be. 583. § (3) bekezdésében meghatározott rendelkezést vagy indokolást (tényállás I. és II. pont együttesen).

Mindezek tehát a jelen ügyre vetítetten azt jelentették, hogy a vádlott és védője által bejelentett fellebbezés csak a tényállás I. pontjában írt – a bűnösség tekintetében ellentétes döntéssel zárult – cselekményt illetően irányulhatott felmentésre, míg a fennmaradó részében, azaz a teljes ítélet vonatkozásában már csak a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezéseket sérelmezhette. Másként fogalmazva, a tényállás II. pontjában írt – az első- és másodfokú bíróság által a bűnösség körébe vont – cselekmény tekintetében a fellebbezés a büntetőjogi felelősség megállapítását joghatályosan nem kifogásolhatta.

A harmadfokú bíróság – figyelemmel a Be. 618. § (1) bekezdés a) és b) pontjaira – ilyen megközelítésben bírálta felül a másodfokú bíróság ítéletének a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntését (tényállás I. pont), illetve azon rendelkezését és részét, melyet az elsőfokú bíróság ítéletének a sérelmezett ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett (büntetés kiszabása), olyképpen, hogy vizsgálta az elsőfokú és másodfokú bírósági eljárást is.

Ennek során – a Be. 618. § (2) bekezdése szerint – hivatalból kellett dönteni az egyszerűsített felülvizsgálat tárgyát képező kérdésekről, valamint a polgári jogi igényre vonatkozó rendelkezésről is.

Ugyanakkor a Be. 618. § (3) bekezdés a) pontja értelmében a felülbírálat kiterjedt az ítélet joghatályos fellebbezéssel nem érintett része – a tényállás II. pontja – tekintetében a Be. 590. § (5) bekezdés a), b) és c) pontjaiban írtak vizsgálatára. Így arra, hogy a tényállás II. pontját érintően történt-e olyan a Be. 607. § (1) bekezdésében, 608. § (1) bekezdésében, illetve 609. § (1) bekezdésében említett eljárási szabálysértés, mely az ügy érdemi elbírálásának akadályát képezte volna, helyes-e a bűnösség megállapítása (nem kell-e a vádlottat felmenteni vagy vele szemben az eljárást megszüntetni), illetve arra, hogy a bűncselekmény minősítése helytálló-e.

Mindez azonban – figyelemmel a Be. 619. § (4) bekezdésében írtakra – úgy történt, hogy a tényállás II. pontját illetően a harmadfokú bíróság nem vizsgálta a másodfokú bíróság ítéletének megalapozottságát és a határozatát a másodfokú bíróság által alapul vett tényállásra alapította.

Az első- és másodfokú bíróság a perrendi előírásokat megtartotta, az ügyben sem ún. abszolút, sem pedig lényeges hatással járó és ki nem küszöbölhető ún. relatív eljárási szabálysértés nem történt.

A tényállás I. pontjához kapcsolódó bizonyítási eszközöket a nyomozó hatóság maradéktalanul összegyűjtötte és rendelkezésre bocsátotta, azok alapján a vád tárgyává tett események legfontosabb részleteit megnyugtatóan lehetett tisztázni. Az elkövetéskor a tizenkettedik életévét betöltött V. V. sértett a vele történteket összefüggően, kellő távolságtartással és az életkorának megfelelő kifejezések használatával adta elő; olyan részletességgel, hogy a szexuális cselekmények ismétlődő jellegzetességei, visszatérő sajátosságai felismerhetőek és azonosíthatóak voltak. Az igazságügyi szakértői vizsgálat az élmények feldolgozását, illetve felidézését őszintének, túlzásoktól és ferdítésektől mentesnek találta, miután a szóbeli közlések mindenben megfeleltek a beszélgetés során észlelt metakommunikációs jeleknek.

A sértett vizsgálati előadásában és viselkedésében mindössze a saját felelősségét hárító, illetve kisebbíteni igyekvő hozzáállás volt tetten érhető; anélkül azonban, hogy ez a szexuális cselekmények feltárásának tartalmi hitelességét megkérdőjelezte volna. Ekként kétségek kizárólag a fenyegetés alkalmazásával kapcsolatban merültek fel, melyet végül az elsőfokú bíróság – a Be. 7. § (4) bekezdésében írt rendelkezés helyes értelmezésével – nem is rótt a vádlott terhére.

Nem lehetett figyelmen kívül hagyni V. V. sértett viselkedésének megváltozását sem, azt a tényt, hogy egy idő után határozottan kerülte a vádlottal való találkozás lehetőségét, az elől tudatosan elzárkózott. Mindeközben pedig – 2020 szeptemberében – P. N. D. sértett mobiltelefonjáról olyan videófelvétel került elő, mely a vádlottat tizenkettedik életévét be nem töltött személlyel folytatott szexuális cselekmény végzése közben örökítette meg.

Ilyen körülmények között okszerűen jutott az elsőfokú bíróság arra a következtetésre, hogy a vádlott V. V. sértett – általa tudatosan kialakított – bizalmát és közvetlenségét szexuális cselekményekre használta fel. Ezek helyszíne pedig éppúgy a lakott területektől félreeső tanyaépület volt, mint az, ahol hozzávetőlegesen egy évvel később a már említett videófelvétel készült.

A tényállás I. pontja tehát megalapozott, az – a vádlott védekezésével szembenálló részében is – a bizonyítékok indokolt és okszerű mérlegelésén alapul. Hiánytalan és kellően felderített, illetőleg a lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalmával ellentétes vagy téves ténybeli következtetésből származó megállapítást sem tartalmaz. Ezért az – figyelemmel a Be. 619. § (1) bekezdésére – irányadó volt a harmadfokú eljárásban is.

Következésképpen a tényállás I. pontjának megalapozottságát kifogásoló fellebbezések nem vezettek eredményre.

Helyesen járt el az első- és a másodfokú bíróság, amikor a cselekményeket – a Btk. 2. § (1) bekezdése alapján – az elkövetéskor hatályos rendelkezések szerint bírálta el, bár ennek magyarázata elmaradt. Az ügyben annak van jelentősége, hogy a 2021. július 8. napjától hatályos előírások szerint a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére, nyolcévi vagy annál súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmény elkövetője nem bocsátható feltételes szabadságra. Ez a vádlott számára nyilvánvalóan hátrányosabb lenne, ezért az elbíráláskor hatályban lévő anyagi jogi előírások alkalmazása szóba sem jöhetett.

Az irányadó tényállás I. pontja alapján a másodfokú bíróság helytállóan következtetett a vádlott büntetőjogi felelősségére.

A vádlott V. V. sértettet hosszú ideje ismerte, vele gyakran találkozott, illetve előfordult, hogy születésnapjára kisebb ajándékokkal kedveskedett neki. Így az életkorával bizonyosan tisztában volt, azzal mindenképpen, hogy általános iskolába jár.

Ennek ellenére – tizenkettedik életévének betöltése után, tizennegyedik életévének betöltése előtt – súlyosan szeméremsértő cselekményeket végzett vele: több alkalommal levetkőztette, majd a nemi szervét a végbelébe helyezte, illetve arra vette rá, hogy a kezével elégítse ki.

E cselekményekre erőszak vagy fenyegetés alkalmazása nélkül került sor, végső soron úgy, hogy a vádlott az életkoránál fogva könnyen befolyásolható és sodorható V. V. sértettel magát elfogadtatta, megkedveltette. Ennek érdekében töltött vele szabadidős programokat, illetve vásárolt olyan ajándékokat, melyek a sértettben rokonszenvet ébresztettek.

A szóban forgó magatartásaival a vádlott – a Btk. 6. § (2) bekezdése értelmében – folytatólagosan elkövette a Btk. 198. § (1) bekezdésében meghatározott szexuális visszaélés bűntettét. Ez a törvényi tényállás ugyanis azt a tizennyolcadik életévét betöltött személyt rendeli büntetni, aki tizenkettedik életévét betöltött, de tizennegyedik életévét be nem töltött személlyel szexuális cselekményt végez.

A tényállás II. pontjában írt, a tizenkettedik életévét be nem töltött P. N. D. sértettel végzett szexuális cselekmény a Btk. 197. § (2) bekezdésében meghatározott szexuális erőszak bűntettének feleltethető meg. A rövidnadrágjától és fehérneműjétől megszabaduló sértett fedetlen fenekéhez és nemi szervéhez történő hozzásimulás és dörgölőzés, illetve a vádlott hímvesszőjének a sértett nemi szervéhez való többszöri érintése, a sértett melleinek, combjainak és derekának simogatása súlyosan szeméremsértő cselekmény, mely alkalmas a nemi vágy felkeltésére és kielégítésére.

E cselekményt a P. N. D. sértett használatában lévő és általa kezelt mobiltelefon videókamerája megörökítette. Ennek során kizárólagosan a sértett volt az, aki a készülék optikai rendszerét beállította, majd a felvételt elindította és 8 perc 31 másodperccel később azt megszakította, miközben a vádlott szerepe a szexuális cselekmény elvégzésére, az abban való részvételre korlátozódott.

Tényállásszerű és büntetendő az, ha az elkövető tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt ábrázoló pornográf felvételt készít. Ezen elkövetési magatartás fogalmi körébe a képfelvétel olyan előállítása tartozik, mely vizuálissá teszi az anyagon szereplő képet (Belovics Ervin – Molnár Gábor Miklós – Sinku Pál: Büntetőjog II. Különös Rész, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2015 – 227. oldal).

A harmadfokú bíróság álláspontja szerint ilyen – a valóság képi rögzítéséhez, vizuális megjelenítéséhez vezető – tevékenységet a vádlott nem tanúsított, magatartásában a mobiltelefon kezeléséhez kapcsolódó, technikai jellegű mozzanat nem jelent meg. Az események rögzítésének szándéka is tőle függetlenül alakult ki P. N. D. sértettben, sőt ilyen célból éppen ő vette rá a vádlottat szexuális cselekmény végzésére. Ez okból – a szóban forgó elkövetési magatartás hiányában – pornográf felvétel készítése miatt nem tartozhat büntetőjogi felelősséggel.

Erre vonatkozóan tehát téves a másodfokú bíróság bűnösséget megállapító és a cselekmény Btk. 204. § (1) bekezdés b) pontjában meghatározott gyermekpornográfia bűntetteként is történő minősítése, ezért – felmentő rendelkezés meghozatalát ugyanakkor mellőzve – a minősítés köréből az e bűncselekményre történő utalást a harmadfokú bíróság mellőzte.

Összefoglalóan így az állapítható meg, hogy a vádlott V. V. sérelmére a Btk. 198. § (1) bekezdésében meghatározott és a Btk. 6. § (2) bekezdése szerint folytatólagosan elkövetett szexuális visszaélés bűntettét (tényállás I. pont), míg P. N. D. sérelmére a Btk. 197. § (2) bekezdésében meghatározott szexuális erőszak bűntettét (tényállás II. pont) valósította meg.

Az alkalmazható büntetési tételkeretet a másodfokú bíróság – a saját álláspontjához képest is – tévesen határozta meg. A halmazati büntetés – Btk. 81. § (1)–(3) bekezdés szerinti – alapja öt évtől tizenöt évet el nem érő tartamú szabadságvesztés, melynek középmértéke tíz év.

A bűnösség körének megváltozása szükségessé tette a büntetőjogi jogkövetkezményeket befolyásoló tényezők ismételt számba vételét és áttekintését.

Súlyosító körülmény a tényállás I. pontját érintő folytatólagosság, a hozzávetőlegesen egy éven keresztül ismétlődő elkövetés, valamint az, hogy V. V. sértett annak kezdetén a tizenkettedik életévét alig haladta meg. Téves súlyosabb bűncselekmény esetében a sértetti közrehatásra hivatkozás, mivel a tizenkettedik életévét be nem töltött P. N. D. sértett – a korából fakadóan – jogilag értékelhető akarattal nem bírt, illetve a szexuális cselekmény végzésébe való beleegyezését nem lehetett volna figyelembe venni. A kettőt meghaladó bűnhalmazatra történő utalás alapja pedig megszűnt.

A vádlott megbánást nem tanúsított, ténybeli beismerő vallomást pedig csak a tényállás II. pontjában írt bűncselekmény tekintetében tett, ahol videófelvétel rögzítette a tevékenységét. Ezért annak súlya egészen elenyésző.

Így valójában a vádlott megromlott egészségi állapota, idős kora, illetve ezzel összefüggésben – nagyobb nyomatékkal – a büntetlen előélete értékelhető enyhítő körülményként.

A bűnhalmazatban álló bűncselekmények számának csökkenése, valamint az enyhítő körülmények nagyobb száma és nyomatéka indokolttá tette a szabadságvesztés tartamának és végrehajtási fokozatának a megváltoztatását. A harmadfokú bíróság álláspontja szerint ugyanis a Btk. 79. §-ában megfogalmazott célok rövidebb büntetéssel is elérhetőek, illetve a büntetlen előéletű vádlott életkora és betegsége folytán a törvényben előírtnál [Btk. 37. § (3) bekezdés a) pontjának ad) alpontja] eggyel enyhébb végrehajtási fokozat is meghatározható. Ezért harmadfokú bíróság a szabadságvesztés tartamát 6 év 6 hónapra enyhítette, annak megállapításával, hogy azt – a Btk. 35. § (2) bekezdésében írt rendelkezés alkalmazásával – börtönben kell végrehajtani.

Ennyiben az enyhítést célzó fellebbezések megalapozottnak bizonyultak.

Ilyen keretek között a harmadfokú bíróság – a Be. 624. § (1) bekezdése szerint – a másodfokú bíróság ítéletét megváltoztatta.

A szexuális visszaélés bűntettével érintett V. V. sértett – a jogi képviselője útján – az előkészítő ülésen 25 millió forint sérelemdíj megfizetésére irányuló követelést terjesztett elő, melynek teljesítése elől a vádlott elzárkózott. A Be. 56. § (1a) bekezdése értelmében a büntetőeljárásban polgári jogi igényként a vád tárgyává tett cselekmény közvetlen következtében keletkezett sérelemdíj fizetésére irányuló követelés kizárólag a Be. 571. § (2b) bekezdésében meghatározott esetben érvényesíthető. Így végső soron – figyelemmel a Be. 556. § (6) bekezdésére – akkor, ha a vádlott az elsőfokú ügydöntő határozat meghozataláig úgy nyilatkozik, hogy a polgári jogi igényként érvényesíteni kívánt követeléssel szemben ellenkérelmet nem kíván előterjeszteni és a követelést a magánfél által előterjesztetteknek megfelelően teljesíteni kívánja. Ha a magánfél polgári jogi igényként sérelemdíj fizetésére irányuló követelést terjesztett elő, ennek teljesítésével kapcsolatban a vádlott kifejezett nyilatkozata szükséges.

A Be. 555. § (6) bekezdése szerint, ha a magánfél polgári jogi igényként sérelemdíj megfizetésére irányuló követelést terjeszt elő, ezen követeléssel összefüggésben bizonyításnak nincs helye. E rendelkezések együttes értelmezéséből következően a jelen ügyben a polgári jogi igény érdemben nem bírálható el, azt a törvény kizárja.

Ezért a harmadfokú bíróság az egyéb törvényes rendelkezéseket – a Be. 605. § (1) bekezdése alapján – azzal hagyta helyben, hogy a polgári jogi igény érvényesítésének egyéb törvényes útra utasítása helyesen a Be. 560. § (1) bekezdés m) pontján alapul, nem pedig annak b) pontján.

A harmadfokú bíróság határozatát 2023. július 12-én nyilvános ülésen hozta meg.