PK ÍH 2023/14.

Az I. rendű felperes és a korábbi II. rendű alperes az örökhagyó gyermekei.

Az örökhagyó 2009. szeptember 4. napján tett közvégrendeletében akként rendelkezett, hogy a halála idején meglévő minden ingó és ingatlanvagyonát, készpénzét, követelését a legkedvesebb unokája, az I. rendű alperes édesapja örökölje. A végrendeletbe foglalt nyilatkozata szerint mindkét gyermekét a férjével együtt nagyon sokat segítették: a fiának telket vásároltak és lakodalmat csináltak; a lányuknak is fizették a lakodalmát, stafírungként szoba- és konyhabútort vásároltak és segítettek az építkezésében is. Ezentúl mindkét gyermekét több alkalommal nagyobb összeggel anyagilag is segítette; gyermekei néhai férje halála után az erdő kivágásból származóan személyenként 500 000 forintot kaptak, de ez az összeg, mint haszonélvezőt őt illette volna. A leánya többször kért tőle nagyobb összegű kölcsönöket is, melyeket nem adott meg; a kölcsönösszegek meghaladják az 1 000 000 forintot. Ezeknek és a korábbi előadományoknak a kötelesrészbe történő betudását írta elő. Akként rendelkezett, hogy az I. rendű felperest érdemtelenségére tekintettel a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959. évi Ptk.) 663. § (1) bekezdés a) és b) pontja szerint kitagadja. Nyilatkozata szerint – bár tetten nem érte – a körülmények által is igazoltan az I. rendű felperes hozzá többször betört, tőle először 870 000 forintot, majd iratokat, tulajdoni lapokat vitt el, mellyel kárt okozott. A tanyán lévő ingatlanról, illetve a rajta lévő épületről fiával együtt szándékosan leverte a tetőt.

A végrendelet szerint az örökhagyó unokáinak kivétel nélkül jelentős anyagi juttatást adott ajándékként. A per korábbi II. rendű felperese 2002-ben 2 000 000 forint kölcsön kért tőle, amit a mai napig nem adott meg, sőt vele szemben tiszteletlenül viselkedik, meglopta az örökhagyót a kukoricabetakarításkor, mert az 1 000 000 forint értékű kukoricáját saját magának vágta le és saját tulajdonaként adta el, így az utána való öröklésre ő is érdemtelen, ezért őt is kitagadta.

Az örökhagyót a járásbíróság jogerős ítéletével cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokság alá helyezte, egyebek mellett az ingó- és ingatlanvagyonnal kapcsolatos rendelkezési jog, örökösödési ügyek, egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása vonatkozásában. Az örökhagyó ideiglenes gondnoka az I. rendű alperes édesapja volt.

Az örökhagyó 2017. június 6. napján elhunyt, hagyatékát a közjegyző ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzéssel az I. rendű alperesnek adta át. Az ideiglenes hagyatékátadó végzés utóbb teljes hatályúvá vált.

A hagyatékátadó végzés a hagyaték értékét 136 293 240 forintban jelölte meg azzal, hogy ezenfelül a hagyatékhoz tartozik – konkrét érték nélkül – a Magyar Államkincstártól 2016., 2017. évekre különféle jogcímeken igényelt és kifizetett támogatási összeg, illetve a NAV-tól várt, gazdálkodáshoz kötött jövedékiadó-visszatérítés összege. A NAV nyilvántartása szerint az örökhagyó a gazdálkodásával kapcsolatos jövedéki adó visszatérítésben nem részesült.

A Magyar Államkincstár az örökhagyónak a 2016. igénylési évre benyújtott területalapú támogatás, zöldítés támogatások, termeléshez kötött anyajuhtartás támogatás jogcímeken a 2016. igénylési évre 2016 novemberében, 2017 februárjában és 2017 áprilisában összesen 8 378 566 forintot fizetett ki. Az I. rendű alperes mint ügyfél részére a 2016. és 2017. igénylési évekre fizetett ki 2018. augusztus 28-án és október 9-én összesen 13 067 006 forintot.

Az ideiglenes hagyatékátadó végzés az egyes ingatlanok értékét ugyanakkor nem a tényleges forgalmi értéken tüntette fel, a tényleges forgalmi érték 51 723 048 forinttal magasabb volt, a teljes hagyaték értéke mindezekre figyelemmel 201 083 294 forint, a hagyatéki teher összege 369 680 forint temetési költség.

Az I. rendű felperes módosított keresetében annak a megállapítását kérte, hogy az örökhagyó 2009. szeptember 9-én kelt végrendeletében meghatározott kitagadás érvénytelen, és kérte kötelezni az I. rendű alperest kötelesrész címén 44 075 525 forint és ennek 2017. június 6. napjától a kifizetésig a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamattal megegyező mértékű késedelmi kamata megfizetésére. Érvelése szerint a végrendelet az érdemtelenség 1959. évi Ptk. 602. § (1) bekezdésében meghatározott okainak egyikét sem jelöli meg, az általánosságban hivatkozott érdemtelenség értelmezhetetlen; nem tanúsított a 602. § (1) bekezdés a), b) és c) pontjai szerinti magatartást, a végrendeletben foglaltak nem valósak. Az 1959. évi Ptk. 649. § (1) bekezdés a), b), c) pontjaira hivatkozva állította, hogy az örökhagyó tévedett, ilyen nyilatkozatot nem akart tenni. Állította, hogy nem kapott olyan ingyenes juttatást az örökhagyótól, amelyet a kötelesrészébe be kellene tudni.

Az I. rendű alperes a kereset elutasítását kérte; amennyiben a bíróság megítélése szerint az I. rendű felperes jogosult kötelesrészre, kérte az I. rendű felperes által felvett 13 886 682 forint támogatás, valamint további 3 500 000 forint juttatás betudását a kötelesrészbe. Hivatkozása szerint az I. rendű felperes túllépte a kereset benyújtására nyitva álló határidőt, a kereset nem felel meg a jogszabályi előírásoknak, azt vissza kellett volna utasítani. Állította, hogy a végrendeletben felsorolt kitagadási okok valósak; az I. rendű felperes betudás kötelezettségével kapott az örökhagyótól juttatást, a betudás meghaladja a kötelesrész mértékét. A végrendeletben említett juttatások mellett az I. rendű felperes az örökhagyót illető 13 886 682 forint támogatási összegeket vett fel, melyek szintén betudandók. Emellett az I. rendű felperes 2004–2009. augusztusa között önálló aláíróként hozzáfért az örökhagyó számláihoz, betétkönyveihez, több millió forint összeget vett fel.

Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy a végrendeletnek az I. rendű felperes öröklésből való kitagadására vonatkozó rendelkezése a peres felek viszonyában érvénytelen, és kötelezte az I. rendű alperest az I. rendű felperes javára 44 075 525 forint és ennek 2017. június 6. napjától a kifizetés napjáig járó törvényes késedelmi kamatai megfizetésére.

Rögzítette, hogy a végintézkedés keltére tekintettel a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény (a továbbiakban: Ptké.) 65. § (1) és (2) bekezdése alapján a kitagadásra és a kötelesrész mértékére is az 1959. évi Ptk.-t kellett alkalmazni.

A hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Hetv.) 85. §-a és 88. § (1) bekezdés b) pontjának felhívása mellett rámutatott, hogy a keresetlevél jogerős elutasításának következménye kizárólag az ideiglenes hagyatékátadó végzés teljes hatályúvá válása, de a perindításnak ez nem akadálya. A keresetet ezért érdemben vizsgálta.

Az örökhagyó által a végrendeletben felhívott érdemtelenség az 1959. évi Ptk. 602. § (1) bekezdés a)–c) pontjaiban meghatározott eseteinek fennállását az 1952. évi Pp. 164. § (1) bekezdése szerint az I. rendű alperesnek kellett volna bizonyítania.

Az 1959. évi Ptk. 663. § (1) bekezdés a) pontjában írt, érdemtelenségkitagadási ok nem áll fenn. Nem bizonyított és maga az örökhagyó sem állította, hogy az I. rendű felperes az életére vagy az örökhagyó végintézkedésében részesített személy életére tört, az örökhagyó végakaratának szabad nyilvánítását megakadályozta, annak érvényesítését meghiúsította, illetve ezek valamelyikét megkísérelte volna.

A kitagadásnak az 1959. évi Ptk. 663. § (1) bekezdés b) pontja szerinti feltétele sem valósult meg. A végrendeletben ugyan az örökhagyó – a konkrét időpontok megjelölése nélkül – hivatkozott arra, hogy az I. rendű felperes a sérelmére bűncselekményeket követett el, a lefolytatott bizonyítás alapján ugyanakkor ez tényként nem volt megállapítható, az csupán az örökhagyó feltételezése volt.

Mindezek alapján az elsőfokú ítélet szerint az I. rendű felperes kitagadása érvénytelen; ezért a 664. § (2) bekezdése alapján az I. rendű felperest kötelesrész illeti meg.

A 2004. évben átadott, erdőkitermelésből származó 500 000 forint a kötelesrészbe beszámítandó előadomány, függetlenül attól, hogy az erdőfelújítás költsége a tulajdonos I. rendű felperest terhelte. Az 1959. évi Ptk. 667. § (1) bekezdés a) és c) pontja értelmében az I. rendű felperes házasságkötése, építkezése során kapott szülői juttatások nem voltak figyelembe vehetőek. A végrendeletben írt 1 000 000 forintot is meghaladó kölcsön tényét, vagy egyéb előadományt az I. rendű alperes nem bizonyította.

Szintén nem volt alapos az I. rendű alperesnek az I. rendű felperes által felvett 13 886 682 forint betudására irányuló igénye, mivel nem bizonyított, hogy a 2016. június 29-ével bezárólag az I. rendű felperesnek kifizetett területalapú támogatás az örökhagyónak járt volna vagy ezen összeg a hagyatékhoz tartozott volna, így betudási kötelezettség alá esne. A Kincstár az I. rendű felperes által benyújtott támogatási kérelmet bírálta el, a részére utalta ki ezen összeget, a támogatás az 1959. évi Ptk. 668. § (1) bekezdésében írt feltételek hiányában betudásra alkalmatlan.

A kirendelt szakértők szakvéleményét aggálymentesnek ítélte és azok alapján megállapította, hogy a vitatott ingatlanok hagyaték megnyíltakor fennálló értéke a hagyatékátadó végzésben feltüntetett értékeknél 51 723 048 forinttal magasabb volt.

A hagyaték értéke a hagyatékátadó végzésben meghatározott 136 293 240 forint, továbbá a Magyar Államkincstár által az I. rendű alperesnek a 2016. és 2017. évi egységes kérelem alapján kifizetett 13 067 006 forint és az ingatlanok szakértők által megállapított magasabb forgalmi értékéből adódó 51 723 048 forint, összesen 201 083 294 forint. A hagyatéki teherként jelentkező 369 680 forint temetési költséget ebből levonva, a hagyaték tiszta értéke 200 713 614 forint, melyet növel az örökhagyó által az I. rendű felperesnek és a testvérének adott 500 000–500 000 forint ingyenes juttatás, így a kötelesrész alapja 201 713 614 forint. A kötelesrész ennek a negyede, 50 428 403 forint, melyet csökkent az örökhagyótól kapott 500 000 forint. A kötelesrészt az 1959. évi Ptk. 672. § (1) bekezdése alapján pénzben kell kiadni; a felek egybehangzó kérelme is erre irányult. Mindezek alapján az 1952. évi Pp. 215. §-ára is figyelemmel az I. rendű felperes kereseti kérelmének megfelelő összeg megfizetésére kötelezte az I. rendű alperest, aki az 1959. évi Ptk. 301. § (1) bekezdése alapján az örökhagyó halálának időpontjától késedelmi kamat megfizetésére is köteles.

Az I. rendű alperes fellebbezésében elsődlegesen kérte az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítását az eljárás lényeges szabályainak megsértése miatt. Másodlagos fellebbezési kérelme szintén az ítélet hatályon kívül helyezésére irányult, a bizonyítási eljárás nagy terjedelmű megismétlésének, illetőleg kiegészítésének szükségességére tekintettel. Kérte annak elrendelését, hogy a pert az elsőfokú bíróság másik tanácsa vagy azonos hatáskörű bíróság tárgyalja. Harmadlagosan kérte az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatását és a marasztalás összegének 23 453 179 forintra történő leszállítását.

A fellebbezés szerint a perben a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (továbbiakban: Ptk.) rendelkezéseit kellett volna alkalmazni, hiszen az I. rendű felperes 2017-ben terjesztette elő a kötelesrész iránti igényét, a Ptké. 65. § (2) bekezdése szerint csak a kötelesrész mértékére irányadó az 1959. évi Ptk. A perindításra csak 2018-ban került sor, hiszen a keresetlevelet az elsőfokú bíróság a 2018-ban küldte meg az I. rendű alperesnek, ennek ellenére nem a 2018. január 1. napját követően hatályos – a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (továbbiakban: Pp.) rendelkezéseit alkalmazta, mely okból szintén hatályon kívül helyezendő az ítélet.

A keresetet az elsőfokú bíróságnak a Hetv. 114. §-a és az 1952. évi Pp. 128. §-a alapján el kellett volna utasítania, mivel a hagyatéki per megindítása elkésett és az I. rendű felperes igazolási kérelmet nem terjesztett elő.

Az elsőfokú bíróság jogszabálysértően rendelte el a szakértői bizonyítást, az I. rendű felperes bizonyítási indítványát az 1952. évi Pp. 3. § (3) és (4) bekezdése szerint (illetve a Pp. 220. §-a szerint) mint elkésettet, mellőznie kellett volna. Az I. rendű felperes a Hetv. 26. §-ában foglalt határidőket is elmulasztotta, így a perben az ingatlanok értékét már nem tehette volna vitássá. Az elsőfokú bíróság indokolatlanul mellőzte azon bizonyítási indítványt, mellyel igazolni kívánta, hogy a hagyatéki eljárásban az ingatlanok értékét az I. rendű felperes elfogadta. Az ingatlanok értékét továbbá közokirat igazolta, így a szakértő kirendelése szükségtelen volt. Vitatta a perben beszerzett szakértői véleményekben foglaltakat is.

Nem fogadta el az elsőfokú ítélet betudásra vonatkozó jogi érveit sem. A megjelölt időben kifizetett területalapú támogatások jogosultja jogszabály erejénél fogva az örökhagyó volt, azokat azonban helyette az I. rendű felperes vette fel. Az elsőfokú ítéletben foglaltakkal ellentétben az I. rendű alperes konkrétan megjelölte azon helyrajzi számokat, amelyekre vonatkozóan a támogatást betudni kívánta. Az I. rendű felperes a földhasználati nyilvántartás felé valótlan tartalmú nyilatkozatot tett arról, hogy ő a használója az örökhagyó özvegyi jogával terhelt ingatlanoknak, a földhivatal maga is elismerte, hogy az általa nyilvántartott dokumentumok nem állnak összhangban az 1959. évi Ptk. előírásaival. Az I. rendű felperes tehát az 1959. évi Ptk. 615. §-a értelmében őt meg nem illető és általa nem is gyakorolt jogosultságra hivatkozva vette fel a támogatást, a felvett 13 886 882 forint az 1959. évi Ptk. 668. §-a szerinti betudásra alkalmas. Esetlegesen ezen összeg csak háromnegyedének az elszámolása merülhet fel.

Sérelmezte továbbá, hogy 2017-től számított kamat megfizetésére is kötelezte az elsőfokú bíróság, holott a 2021-ig a per tárgya nem pénzkövetelés volt.

Az I. rendű felperes fellebbezési ellenkérelmében kérte az elsőfokú bíróság ítéletének helyes indokai alapján való helybenhagyását.

A fellebbezést az ítélőtábla túlnyomórészt nem találta alaposnak.

Az ítélőtábla mindenekelőtt rögzíti, hogy az I. rendű felperes a keresetlevelét a törvényszékhez 2017. december 30. napján terjesztette elő. Az ügy a bíróság előtt akkor indul meg, amikor a fél az eljárást megindító beadványát először előterjeszti (új Pp. Konzultációs Testület 23. számú állásfoglalása, amely elvi tartalmával az ítélőtábla is egyetért), a keresetlevél benyújtásának – és nem az alperes részére történt kézbesítésének – az időpontja az, amely a Pp. 630. § (1) bekezdésére figyelemmel meghatározza, hogy az eljárásban az 1952. évi Pp. vagy a Pp. rendelkezései irányadóak. Habár az elsőfokú bíróság 2018. március 21. napján jogerőre emelkedett végzésével az I. rendű felperes e keresetlevelét idézés kibocsátása nélkül elutasította, az I. rendű felperes keresetlevelét 2018. április 4. napján, tehát az 1952. évi Pp. 132. § (1) bekezdésében meghatározott határidőn belül újra előterjesztette, így a keresetlevél beadásának jogi hatályai fennmaradtak. Az 1952. évi Pp. 132. §-a szerint a szabályszerűen benyújtott keresetlevelet úgy kell tekinteni, mintha eredetileg is szabályszerűen nyújtották volna be, tehát az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy jelen perben az 1952. évi Pp. rendelkezései irányadóak.

Az ítélőtábla az I. rendű alperes fellebbezésében foglaltaknak megfelelően elsőként azt vizsgálta, hogy az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésének az 1952. évi Pp. 252. § (2) bekezdésében írt feltételei fennállnak-e és megállapította, hogy az I. rendű alperes fellebbezésének valamennyi hivatkozása megalapozatlan.

A Hetv. 114. §-a szerint a hagyatéki pert az ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedésétől számított 30 napon belül kell megindítani, azonban ezen határidő elmulasztása kizárólag azzal a jogkövetkezménnyel jár, hogy az ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzés teljes hatályúvá válik, az a hagyatéki eljárás keretében jogorvoslattal nem támadható. A teljes hatályú jogerős hagyatékátadó végzés az abban megjelölt örökösnek e minőségét és örökségének a tárgyát igazolja, de csak addig, amíg a bíróság jogerős határozattal másként nem dönt. Az 1/2014. PJE határozat szerint jelenleg is irányadó PK 262. számú állásfoglalás értelmében a hagyatéki eljárás és a peres eljárás külön szabályok alá tartozik; a hagyatékátadó végzéshez anyagi jogerő nem fűződik, ezért bármely érdekelt esetleges öröklési igényét utóbb is érvényesítheti perben. Erre is figyelemmel az öröklési igénynek per útján történő érvényesítése szempontjából az ideiglenes hagyatékátadó végzésben megszabott határidő elmulasztása és a hagyatékátadás teljes hatályúvá válása nem jár jogvesztéssel. Maga a Hetv. 114. §-a sem fűz a perindítás késedelméhez jogvesztő hatályt, csupán annyit jelent, hogy az ideiglenes hatályú átadás teljes hatályúvá válásával megszűnnek a Hetv. rendelkezései szerint az örökössel szembeni korlátozások (BH 2004.466.).

Ahogyan az elsőfokú bíróság helytállóan rámutatott, az I. rendű felperes a keresetlevelét 2017. december 30. napján, tehát az ideiglenes hagyatékátadó végzés meghozatalától (2017. december 12. napja) 30 napon belül előterjesztette. Az anyagi jogi igényérvényesítés szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a keresetlevelet előbb az elsőfokú bíróság idézés kibocsátása nélkül elutasította, mivel az I. rendű felperes azt az 1952. évi Pp. 132. § (1) bekezdésében meghatározott határidőn belül ismételten előterjesztette. Ettől független, hogy a peres eljárástól elkülönülő nemperes hagyatéki eljárásban a közjegyző a hagyatékátadó végzés teljes hatályúvá válását állapította meg.

Az I. rendű alperes megalapozatlanul hivatkozott arra is, hogy a keresetindítási határidő szempontjából a keresetlevél alperessel történt közlésének időpontja lenne irányadó, hiszen a fent kifejtettek szerint az eljárás megindítása a keresetlevél benyújtásával megtörtént.

Az elsőfokú bíróság helytállóan alapította döntését az 1959. évi Ptk. rendelkezéseire. A Ptké. 65. § (1) bekezdésére figyelemmel a végrendeletben szereplő kitagadásra az 1959. évi Ptk. rendelkezései voltak irányadóak, hiszen a kitagadó nyilatkozatot az örökhagyó a Ptk. hatálybalépése előtt készített végrendeletében tette. Szintén az 1959. évi Ptk. rendelkezéseit kellett alkalmazni a kötelesrész mértékére, ideértve a kötelesrész alapjára és a betudásra is. A kötelesrész mértéke ugyanis nem önmagában a törvényben meghatározott hányad, hanem az a kötelesrészre jogosult igényét jelenti a kötelesrész kiadásáért felelős személyekkel szemben, a kötelesrészt ezért csak a kötelesrész alapjának és hányadának együttes figyelembevételével lehet meghatározni, melyből következően, ha az örökhagyó a végintézkedését a Ptk. hatálybalépése előtt tette, a kötelesrész alapjára is a Ptk. hatálybalépése előtt hatályos rendelkezéseket kell alkalmazni (új Ptk. Tanácsadó Testület véleménye, amellyel az ítélőtábla is egyetért). Ugyanezen elv mentén – mivel az örökhagyó végintézkedését az 1959. évi Ptk. rendelkezéseire figyelemmel tette – a kötelesrész kielégítése, így a betudás körében is az 1959. évi Ptk. rendelkezései alkalmazandóak.

Az I. rendű felperes keresetében elsődlegesen a végrendelet érvénytelensége, másodlagosan kötelesrész pénzben történő kiadása iránt terjesztett elő kereseti kérelmet, keresete tehát látszólagos, eshetőleges keresethalmazatot tartalmazott. A bíróság a kereseteket az I. rendű felperes által meghatározott elbírálási sorrendben köteles vizsgálni, ezért előbb a végrendelet érvénytelensége iránti kereset vonatkozásában folyt bizonyítás. Az I. rendű felperes 2018. október 9. napját követően a kötelesrész kiadását az ingatlanok vonatkozásában természetben kérte, részben azzal is indokolva, hogy a termőföldek hagyatékátadó végzésben meghatározott értéke nem valós (2019. május 30. napján kelt előkészítő irat). Az I. rendű alperes csak 2020. augusztus 31. napján terjesztette elő azon kérelmét, hogy a bíróság pénzben kötelezze a kötelesrész kiadására. Mindezekre tekintettel az I. rendű felperes szakértői bizonyítás iránti indítványa nem tekinthető elkésettnek, annak teljesítése az 1952. évi Pp. 3. § (4) bekezdése alapján nem volt mellőzhető.

A Hetv. 26. § (1) bekezdése szerint a hagyatéki leltárba felvett ingatlan értékét az ingatlan fekvése szerint illetékes települési önkormányzat jegyzője által az illetékekről szóló törvény szerint kiállított adó- és értékbizonyítványban foglaltakkal egyezően kell feltüntetni. Az adó- és értékbizonyítvánnyal szemben a perbeli hagyatéki eljárás idején irányadó jogszabály jogorvoslati jogot nem biztosított, a Hetv. erre irányuló 26. § (1a) és (1b) bekezdése csupán 2020. február 1. napjától hatályos. Erre is tekintettel a fellebbezésben foglaltakkal ellentétben nincs annak jelentősége, ha az adó- és értékbizonyítványban feltüntetett összegeket a hagyatéki eljárás során az I. rendű felperes nem tette vitássá, azt az öröklési perben, illetőleg kötelesrész kiadása iránti perben vitathatja.

Az adó- és értékbizonyítvány az ingatlan fekvése szerinti önkormányzat jegyzője mint helyi adóhatóság által kiállított hatósági bizonyítvány, ekként közokirat, de nem minősül az igazságügyi szakértőkről szóló 2016. évi XXIX. törvény 2. § 15. pontja szerinti szakértői véleménynek. Ahogyan az elsőfokú bíróság helytállóan rögzítette, az adó- és értékbizonyítvánnyal mint közokirattal szemben az 1952. évi Pp. 195. § (6) bekezdése szerint ellenbizonyításnak van helye, az csak az ellenkező bizonyításáig alkalmas az abban foglalt értékek valóságának igazolására. Az ingatlan forgalmi értékének megállapítása az 1952. évi Pp. 177. § (1) bekezdése szerinti különös szakértelmet igénylő tény, ezért a szakértő kirendelése nem volt jogszabálysértő. Mivel az adó- és értékbizonyítvány nem szakértői vélemény, az elsőfokú bíróság az 1952. évi Pp. 182. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezések megsértése nélkül mellőzte az önkormányzat nyilatkoztatását az adó- és értékbizonyítvány elkészítése körében.

Az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése iránti fellebbezési kérelem tehát az 1952. évi Pp. 252. § (2) és (3) bekezdése szerint is megalapozatlan volt, az ítélőtábla ezért az I. rendű alperes megváltoztatás iránti fellebbezési kérelmét érdemben vizsgálva, azt szintén megalapozatlannak találta. Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg a hagyaték részét képező ingatlanok forgalmi értékét és azt is, hogy az I. rendű felperes által a 2013–2015. években felvett föld alapú támogatás 1959. évi Ptk. 668. §-a szerinti betudásának nem volt helye.

Az 1959. évi Ptk. 668. § (1) bekezdése szerint a kötelesrész kielégítéseként kell számba venni, amit a jogosult a hagyatékból bármely címen kapott, továbbá azokat az ingyenes juttatásokat (ajándékokat) is, amelyeket az örökhagyó még életében adott a kötelesrészre jogosultnak. A hagyaték az örökhagyónak az a vagyona, amely halálakor az örökösökre átszáll.

Az I. rendű alperes állítása szerint a 2013–2015. években általa megjelölt termőföldekre az I. rendű felperes által felvett területalapú támogatás az özvegyi haszonélvezeti jog alapján az örökhagyót illette volna. Az Európai Parlament és a Tanács 1307/2013/EU rendeletére figyelemmel az egységes területalapú támogatás jogosultja a föld jogszerű használója, amely személy az alperesi fellebbezéssel szemben nem kizárólag az özvegyi jog jogosultja lehetett. Az 1959. évi Ptk. 157. § (1) bekezdése alapján a haszonélvezettel terhelt termőföldet elsősorban az özvegyi jog jogosultja használhatta vagy hasznosíthatta; azonban, ha ezen jogát bármely okból nem gyakorolta, arra a 157. § (2) bekezdése alapján a tulajdonos I. rendű felperes volt jogosult. Az I. rendű alperes által nem vitatottan a földhasználati nyilvántartásba az érintett ingatlanok vonatkozásában az I. rendű felperes volt földhasználóként bejegyezve. A használat tulajdonosnak történő átengedése nem tekinthető a 668. § (1) bekezdés második fordulata szerinti ingyenes juttatásnak; a területalapú támogatás a 2013–2015. évekre kifizetett összege nem volt a hagyaték része, ekként a betudás törvényi feltételei nem álnak fenn.

Ahogyan az elsőfokú bíróság helytállóan kifejtette, a kötelesrész iránti igény a hagyaték megnyílásával száll át a kötelesrészre jogosultra, kiadása ekkor válik esedékessé. A kötelesrész pénzben történő kiadása esetén tehát a kötelezett az 1959. évi Ptk. 301. § (1) bekezdése értelmében ettől az időponttól kezdve kamatot is köteles fizetni; a kamatfizetési kötelezettség a késedelem objektív jogkövetkezménye, független attól, hogy az I. rendű felperes igényét mikor terjesztette elő.

Az ítélőtábla ezért az elsőfokú bíróság ítéletét az 1952. évi Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.