PK ÍH 2023/16.

Az I–II. rendű felperesek élettársak, a III–VI. rendű felperesek a kiskorú gyermekeik. Az I. rendű felperes hetedik terhességéből 2017. január 11-én az alperesi egészségügyi intézményben született kk. H. A. nevű gyermekük 3350 g születési súllyal, 53 cm-es testhosszal. A gyermeket születése után mentővel a SOTE I. számú Gyermekgyógyászati Klinikájára szállítottak, az itt végzett citogenetikai vizsgálat igazolta kk. H. A. Down-szindrómáját.

A gyermek születésekor a felperes 30 éves volt, a perbeli gyermek kivételével valamennyi gyermeke egészséges. Kk. H. A. a Down-szindróma súlyos változatával született, szellemileg súlyosan sérült, agyi cisztája, szívfejlődési zavara van.

Az I. rendű felperes terhessége során a várandósgondozást az alperes végezte. A vizsgálatok ideje alatt az I. rendű felperes nem rendelkezett érvényes társadalombiztosítási jogviszonnyal, emiatt a sürgősségi ellátásokon kívül csak térítésköteles ellátásra volt jogosult.

A várandósgondozás során az I. rendű felperes első ízben 2016. június 3-án jelentkezett az alperes szülészeti-nőgyógyászati szakrendelésén. Vizsgálatát az alperes alkalmazottja, dr. D. L. szülész-nőgyógyász szakorvos végezte, aki a hasi ultrahangvizsgálat eredményeként megállapította, hogy az I. rendű felperes öthetes terhes. A 2016. június 3-i ambuláns kezelőlapon feltüntetésre került a magzat mérete (8 mm), a terhességi idő (5 hét), valamint a „CSVSZ” jelzés. Ez a rövidítés a családvédelmi szolgálatra utal, a kezelőlapon az alperes gyakorlata szerint ez akkor került feltüntetésre, ha a terhességet ugyan megállapították, azt azonban az anya meg kívánta szakítani. Az I. rendű felperes később a gyermek megtartása mellett döntött.

A második ultrahangvizsgálatot szintén dr. D. L. végezte 2016. július 11-én, ekkor rögzítésre került a magzat paraméterei közül a CRL (36 mm), továbbá a FHR látható méret megjelölése nélkül. A terhesség idejét 10 hét + 4 napban állapították meg, valamint feltüntették a terhesség magas rizikóját, elsődlegesen az I. rendű felperesi anya szociális rászorultsága, nehéz körülményei és egyéb alapbetegségei miatt. Genetikai szempontból az I. rendű felperes terhessége normál, alacsony rizikójú volt.

A második ultrahangvizsgálatot követően az I. rendű felperes jelentkezett terhesgondozásra, a 2016. július 11-i bejegyzés szerint tájékoztatást kapott a térítés ellenében igénybe vehető, valamint a kötelező szűrővizsgálatokról. E bejegyzést az I. rendű felperes aláírásával látta el. Ezt követően négy alkalommal jelent meg terhesgondozáson.

A további ultrahang vizsgálatokat dr. V. Zs. szülész-nőgyógyász szakorvos végezte, aki 2016-ban osztályvezető főorvos volt, és A vagy B típusú ultrahangjártassági vizsgával rendelkezett. Az I. trimeszteri, ún. genetikai ultrahangvizsgálatot 2016. július 19-én végezte, ennek során rögzítette: „Intra uterin terhesség. Egy élő magzat. Orrcsont látható. 4 végtag/4 üregű szív. Gyomor/hólyag telítődés látható.” Az ambuláns lap normál mértékűnek jelölte a szívközeli ér áramlását, rögzítette a magzat ülőmagasságát 6 cm-ben, a fej átmérőt (BPD) 1,9 cm-ben, a combcsont (FL) hosszát 4,8 cm-ben, a haskörfogatot (AC) 5,7 cm-ben, valamint a nyaki tarkóredőt (nucha) 1,6 mm-ben. A magzati szívműködést (FHR) láthatóként tüntette fel. Az okirat azon szövegrészénél, hogy az I. rendű felperes kéri-e a Down-szindróma vérből történő szűrését, sem a „kérem”, sem a „nem kérem” szövegrész nem lett aláhúzva. A magzat felkarcsontjának hosszát az adatlap nem tartalmazza, mert azt a vizsgáló orvos nem látta szükségesnek megmérni, figyelemmel arra, hogy az egyéb rögzített adatok a normális tartományon belül voltak.

A II. trimeszteri ultrahangot 2016. szeptember 20-án végezte el az alperes orvosa a terhesség 21. hetében, ekkor az ambuláns lapon az alábbiakat rögzítette:

„Az uterusban egy élő magzat koponyavégű fekvésben. Magzatvíz átlagos.

Magzatmozgás jól látható.

BPD: 5,4 cm, FL: 3 cm, AC: 17,3 cm, HC (fej körfogat): 19,1 cm.

Szabályosnak tűnő agy- és arckoponya, agyszerkezet, épnek látszó gerinc.

Gyomor, hólyag telítődés látható. Szabályos 4 üregűnek tűnő szív. Szabályos szívritmus, normál tartományba eső frekvencia, kiáramlási pályák szabályosak.

Rekesz vonala, hasfal és köldökgyűrű épnek látszik, vesék épnek látszanak.

Bőr alatti ödéma nem látható. Köldökzsinórban három ér van.

Hosszúcsöves csontok láthatók, négy végtag.

A lepény a mellső falon jó helyen. Méhszáj zárt. …

A jobb vesében 7 mm-es pyelon tágulat. A bal vesében 6 mm-es.

Ajak-hasadékra utaló jel nem látható.”

Ezt követően az alperes a várandósgondozás során összesen kilenc ultrahangvizsgálatot végzett el annak ellenére, hogy az I. rendű felperes érvényes társadalombiztosítási jogviszonnyal nem rendelkezett. A vizsgálatok során dr. V. Zs. szakorvos szóban tájékoztatta az I. rendű felperest a Down-szűrés lehetőségeiről.

Az I–II. trimeszteri ultrahangvizsgálat időpontjában nem volt érvényes protokoll a Down-kór szülés előtti szűrésére, a korábban érvényben lévő második protokoll érvényességi ideje lejárt, míg az Emberi Erőforrások Minisztériumának a Down-kór prenatális szűréséről és diagnosztikájáról szóló szakmai irányelve 2016. december 22-től volt hatályos.

Az ultrahang vizsgálatok időpontjában a várandósgondozás jogszabályi kereteit a 26/2014. (IV. 8.) EMMI rendelet (továbbiakban: R.) tartalmazta.

A felperesek keresetükben annak megállapítását kérték, hogy az alperes megsértette a keresetlevelükben részletezett személyiségi jogaikat, amelyre figyelemmel az alperes teljes kártérítési felelősségének megállapítását, továbbá az I–VI. rendű felperesek javára összesen 54 000 000 Ft sérelemdíj, valamint 4 350 000 Ft kártérítés, 2 916 000 Ft felnevelési többletköltség, továbbá összesen havi 282 000 Ft járadék megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Álláspontjuk szerint sérült az I–II. rendű felpereseknek a tájékoztatáshoz, önrendelkezéshez, családtervezéshez, a kiegyensúlyozott és háborítatlan családi élethez, az egészséges családban éléshez, az egészséges gyermek felneveléséhez, továbbá az emberi méltósághoz és a vagyoni viszonyok sértetlenségéhez fűződő jogaik, míg a III–VI. rendű felpereseknek a kiegyensúlyozott családi élethez, az egészséges családban éléshez és az egészséges személyiségfejlődéshez fűződő joguk azáltal, hogy az alperes az I. rendű felperes terhesgondozása során nem a szakmai szabályoknak és az elvárható gondosságnak megfelelően járt el. Részletesen kifejtett álláspontjuk szerint az alperes mulasztása nélkül a Down-szindróma felismerhető lett volna, az I. rendű felperes pedig bármilyen vizsgálatot vállalt volna a saját költségére is. Állították, ha a várandósgondozás során a magzat fogyatékossága megállapításra került volna, az I. és a II. rendű felperesek a terhesség megszakítása mellett döntöttek volna. Érvelésük szerint az alperes megsértette az egészségügyi törvényben írt tájékoztatási és dokumentációs kötelezettségét is.

Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Részletesen nyilatkozott az I. rendű felperes kezeléséről annak kiemelésével, hogy biztosítás hiányában térítésmentesen részére csak sürgősségi ellátás volt biztosítható, amelyről tájékoztatást is adott az I. rendű felperesnek. Ennek ellenére méltányosságból a kötelező három UH-vizsgálat helyett összesen kilenc ultrahangvizsgálatot végzett, és ellátta az I. rendű felperes várandósgondozását is, azonban sem a 12. heti genetikai UH-szűrővizsgálatnál, sem a 21. heti UH-vizsgálat során nem talált a magzat állapotában kóros eltérést. Hangsúlyozta, a 12. heti szűrővizsgálatnál az I. rendű felperes állításával ellentétben részére tájékoztatást adott a Down-szindróma vérből történő szűrésének lehetőségéről, a tájékoztatás során K. A. szakasszisztens is jelen volt. Kiemelte, a felperesek által a keresetlevélhez csatolt szakmai protokoll érvényessége 2013-ban lejárt, ezért az a jelen perben bizonyítékként nem használható.

Az alperes pernyertessége érdekében beavatkozó felelősségbiztosító szintén a kereset elutasítását kérte, az alperesi ellenkérelemben megfogalmazott indokokkal egyezően.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperesek keresetét elutasította. Határozatának indoklásában mindenekelőtt megállapította, az alperesi egészségügyi szolgáltató és az I. rendű felperes között a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben (a továbbiakban: Ptk.) nem szabályozott, jellegét tekintve a megbízási szerződéshez hasonlító atipikus jogviszony jött létre, mely alapján az alperes az I. rendű felperes terhesgondozását látta el egészségügyi szolgáltatóként. Rámutatott, az alperes kártérítési felelősségét az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. tv. (a továbbiakban: Eütv.) 244. § (1) bekezdése szabályozza, az egészségügyi szolgáltatót terhelő gondossági mérce az Eütv. 77. § (3) bekezdésében került rögzítésre. Ennek megfelelően vizsgálta, történt-e az alperes részéről személyiségijog-sértés az I. rendű felperes terhesgondozása során, illetve megállapítható-e felróhatósága, kártérítési felelőssége. Döntését a SOTE Igazságügyi és Biztosítás-orvostani Intézetének írásban elkészített és szóban kiegészített orvosszakértői véleményére alapította, amelyet aggálytalannak minősített. A szakvéleményre utalva megállapította, az alperes az Eütv. 77. § (3) bekezdése szerinti elvárható gondossággal végezte el az I. r. felperesnél az ultrahangvizsgálatokat. Kiemelte, 2016-ban nem volt érvényes szakmai protokoll, mert a 2012-es protokoll érvényessége lejárt, így az alperes eljárásának kizárólag az R-nek kellett megfelelnie, az ez alapján kötelező három ultrahangvizsgálattal szemben pedig az alperes több, összesen kilenc ultrahangvizsgálatot végzett.

A SOTE szakvéleményére hivatkozva kifejtette, az I. trimeszteri vizsgálatnak kiemelten fontos a jelentősége, mert ennek során észlelhetők a fejlődési rendellenességek, ugyanakkor mindhárom trimeszteri vizsgálat egy alap jellegű vizsgálat, amelyek során észlelt gyanújelek alapján lehet indokolt a további szűrővizsgálatok elvégzése, a jelen esetben azonban sem az I., sem a II. trimeszteri vizsgálatnál nem észlelt a vizsgáló orvos olyan pozitív jelet, ami indokolta a továbblépést a térítésköteles vizsgálatok irányába, a 12., majd a 22. héten mért eredmények nem voltak az átlagtól, normálistól eltérőek. Hangsúlyozta, a vesemedence-tágulat értéke csak némileg haladta meg a normális 4 mm-es értéket, a tágulat fiúmagzatoknál gyakran előfordul, nem kizárólagosan Down-szindrómára utaló jel. Kitért arra, a két vesetágulat nem kettő, hanem egy minor jelnek minősül, amely önmagában nem indikálta az I. rendű felperes tájékoztatását a további invazív vizsgálatokat illetően. A felperesek által hiányolt, a felkarcsont hosszára utaló adat hiányát nem tekintette megbízható adatnak, mivel szűrővizsgálati markerként nem ajánlott annak felhasználása, a combcsont II. trimeszteri mérésekor tapasztalt megfelelő hossz alapján pedig nem volt indokolt a felkarcsont hosszának mérése. Elfogadta a szakértőknek azt a megállapítását is, miszerint az I. trimeszterben rögzítésre került a magzat fejlődése szempontjából releváns valamennyi adat, és ezek egyike sem utalt genetikai rendellenességre. Külön is kitért arra, a vesemedence-tágulat a 32. hétre megszűnt, a tarkóredő mérése pedig az I. trimeszterben fontos, eszerint pedig a tarkóredő mérete 3 mm alatt volt, ami normálisnak minősül. Elfogadta a SOTE szakértőinek álláspontját abban is, hogy a BPD/FL aránypár felállítása nem volt indokolt, mert mind az I., mind a II. trimeszteri adatok normálisak voltak.

Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a kötelező ultrahangvizsgálatok gyakorlatilag negatív eredménnyel zárultak, gyanújel egyik trimeszterben sem merült fel, ezért az alperes alkalmazottjának nem kellett további fejlődési rendellenességre utaló jeleket keresnie.

Érvelése szerint az alperes nem sértette meg az őt terhelő tájékoztatási és dokumentációs kötelezettségeit sem. Megjegyezte, a 2017. január 13-i kórlap kétségtelenül igazolja, hogy megtörtént az I. rendű felperes tájékoztatása a Down-szindróma szűrővizsgálatával kapcsolatban.

Az elsőfokú bíróság ítéletével szemben a felperesek terjesztettek elő fellebbezést, amelyben annak megváltoztatását, az alperes teljes kártérítési felelősségének közbenső ítéletben való megállapítását, valamint a keresetükben megjelölt személyiségi jogaik megsértésének megállapítását kérték. Kiemelték, az alperes nem bizonyította a felróhatósága hiányát, azaz hogy az egészségügyi ellátása megfelelt a szakmai szabályoknak és az elvárható gondosság mércéjének, az alperes ugyanis több ellátási hibát vétett, a Down-szindrómát fel lehetett volna ismerni, a szülőket a terhességmegszakítás szempontjából döntési helyzetbe lehetett volna hozni, ez azonban az alperes hibájából elmaradt amit érvelésük szerint több körülmény is igazol. Nevezetesen: az általuk hivatkozott protokoll a perbeli terhesség idején is alkalmazandó volt, mert ugyan formailag már nem volt hatályban, de az újabb protokoll csak 2016 decemberében lépett hatályba; a kiadott eredeti dokumentumokon az I. rendű felperes aláírása nem szerepel, következésképpen az alperes nem bizonyította, hogy a 2016. július 19-i vizsgálat alkalmával a Down-szindróma vérből történő szűrését felajánlották; indifferens, hogy a hazai orvosi gyakorlat az FL/BPD arány felállítását alkalmazza-e vagy sem, mert a 2021. augusztus 6-án kelt előkészítő irathoz csatolt szakmai szabály azt előírja; volt Down-szindrómára utaló gyanújel: a vesemedence-tágulat, amit a korábban hatályban volt és a később hatályba lépett protokoll is Down-szindrómára utaló gyanújelként minősít, illetve az FL/BPD arány, csak ezeket az alperes saját hibája miatt nem észlelte; a tarkóredő a magzatoknál csak általában tűnik el a 20. hétre, van azonban olyan eset, amikor megmarad; a felkarcsont és a combcsont rövidsége vagylagos gyanújel, ezért mindkét csont hosszát meg kellett volna mérni, ami nem vitásan nem történt meg.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében – tartalma szerint – az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte, annak helyes indokaira figyelemmel. Kiemelte, a SOTE szakvéleménye aggálytalan, meggyőző, nem ellentétes a peradatokkal, ez alapján az állapítható meg, hogy kezelési hibát nem vétett. Továbbra is állította, hogy az I. rendű felperes a szindróma szűréséről tájékoztatást kapott, amit a várandósgondozási könyv 2016. július 11-i bejegyzése is igazol.

Az alperesi beavatkozó fellebbezési ellenkérelmében szintén az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte annak helyes indokaira figyelemmel.

A fellebbezés alaptalan.

Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, az abból levont jogi következtetéseivel is túlnyomórészt egyetért az ítélőtábla, ezért ítéletét a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta. A fellebbezés kapcsán kiemeli az alábbiakat:

A magzat biológiai okból eredő fejlődési rendellenességéért (Down-kór) az egészségügyi intézmény nem felel. Felelősség terheli azonban, ha a fejlődési rendellenességet felróható mulasztása folytán nem ismerte fel, és erről az anyát nem tájékoztatta olyan időben, amikor még lehetőség lett volna a terhesség megszakítására (BDT 2016.3427.).

Ahogyan azt az elsőfokú bíróság is helytállóan állapította meg, a felperes és az alperesi gyógyintézet között atipikus – kezelési – szerződés jött létre, amely alapján az alperes vállalta az I. rendű felperes terhesgondozását az Eütv. rendelkezéseinek, köztük a 77. § (3) bekezdésének megfelelően. Ennek alapján az alperest az a kötelezettség terhelte, hogy a felperes egészségügyi ellátása során az ellátásban résztvevőktől elvárható gondossággal, a szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek betartásával járjon el. Helyesen mutatott rá az elsőfokú bíróság arra is, az Eütv. 244. § (2) bekezdése az egészségügyi szolgáltatás keretében végzett ellátás során okozott vagyoni és nem vagyoni hátrányok miatt érvényesített kártérítési és sérelemdíj iránti igényekre – figyelemmel a Ptk. 2:52. § (2) bekezdésében írt utaló szabályra is – a Ptk.-nak a szerződésen kívül okozott kárért való felelősségre vonatkozó szabályait – többlettényállási elem hiányában az általános, felróhatósági alapú szabályokat (6:519. §) – rendeli alkalmazni. Eszerint az egészségügyi szolgáltató felelősségének konjunktív feltételei: a jogellenesség, a kár (nem vagyoni hátrány), az okozati összefüggés és a felróhatóság. Tekintettel ugyanakkor arra, hogy az Eütv. 244. § (2) bekezdésében írt utaló szabály nem változtat az egészségügyi szolgáltató és a beteg közötti jogviszony szerződéses jellegén, a jogellenességet a szerződésszegés ténye valósítja meg, s miután a kezelési szerződés gondossági kötelem, a szerződés megszegése azt jelenti, az egészségügyi szolgáltató nem az ellátásában részt vevőktől elvárható gondossággal, valamint a szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek betartásával látta el a beteget, vagyis magatartása felróható volt. A szerződésszegés és a felróhatóság átfedése folytán a felróhatóság és egyben a szerződésszegés – a szakmai szabályok megszegésének – hiányát a szakmailag ebben a helyzetben lévő egészségügyi szolgáltatónak, míg a kár (nem vagyoni hátrány) bekövetkeztét és az okozati összefüggés fennállását a betegnek, illetve az egyéb károsultaknak kell bizonyítania.

A Kúria „A genetikai teratológiai ártalom következtében fogyatékossággal született gyermek saját jogú kártérítési igényéről az egészségügyi szolgáltatóval szemben” címmel hozott 1/2008. PJE határozatából kitűnően, genetikailag fogyatékosan született gyermek esetében – mint a jelen perben is – akkor valósul meg a szülők személyiségi jogát sértő magatartás, ha felróható orvosi diagnosztikai tévedés, vagy mulasztás folytán hiúsul meg a magzati károsodás felismerése és így elmarad a terhességmegszakítás lehetőségéről való tájékoztatás. Ezzel sérül a szülők családtervezéséhez fűződő joga, egyben az anya önrendelkezési joga. Az ilyen esetek lényege tehát, hogy nem maga a fogyatékosság vezethető vissza az orvosi tevékenységre, vagy mulasztásra, hiszen a genetikai, teratológiai ártalom (a magzat fejlődésében örökletes, vagy más nem ismert eredetű okból bekövetkező zavar pld. Down-kór) keletkezésének oka – az orvostudomány mai állása szerint – ismeretlen, és annak kialakulása orvosi eszközökkel nem akadályozható meg.

A perben ezért elsődlegesen azt kellett vizsgálni, hogy az alperes eljárása az egészségügyi ellátásban részt vevőktől elvárható gondossági mércének megfelel-e, és betartotta-e a szakmai és etikai szabályokban, illetve irányelvekben foglaltakat.

Kiemeli az ítélőtábla, az alperes kártérítési felelősségének megállapíthatósága szempontjából a terhesség 24. hetét követő vizsgálatok irrelevánsak, figyelemmel arra, hogy a felperesek keresetüket az I–II. rendű felperes önrendelkezési jogának megsértésére alapították, és a perben nem volt vitatott, hogy a terhesség megszakítására legfeljebb annak 24. hetéig van lehetőség. Ebből következően, ha az alperes részéről történt is a 24. hetet követően bármiféle szakmai szabályszegés, az nem hozható okozati összefüggésbe a felperesek állított kárával. Az ügy eldöntése szempontjából ezért lényegi szerepet az I. és II. trimeszteri ultrahangvizsgálat és annak dokumentációja játszott. E két ultrahangvizsgálat közül is az I. trimeszteri ultrahangvizsgálat a hangsúlyosabb, figyelemmel arra, hogy e vizsgálat szolgál kifejezetten a genetikai ártalmak kiszűrésére.

Nem ért egyet az ítélőtábla az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával abban, hogy az alperes eljárása során nem történt diagnosztikai tévedés. Az ugyanis nem vitatott tény, hogy a gyermek súlyos genetikai ártalommal született, és ezt az alperes a terhesgondozás során nem ismerte fel, így diagnosztikai tévedés történt. Egységes a bírói gyakorlat ugyanakkor abban, hogy önmagában a diagnosztikai tévedés nem alapozza meg a kártérítési felelősséget. A diagnosztikai tévedés ugyanis akkor nem szolgál kártérítési felelősség alapjául, ha az egészségügyi szolgáltató a helyes diagnózis felállítása érdekében megtett minden, a szakmai szabályok szerint indokolt intézkedést, illetve tevékenysége megfelelt az elvárható gondosságnak is (BH 2020.109.).

Az alperes kártérítési felelőssége szempontjából ezért annak volt jelentősége, hogy a kétségtelenül fennálló diagnosztikai tévedés az alperesnek felróható-e, vagy sem. E kérdés eldöntéséhez helyesen vizsgálta az elsőfokú bíróság, hogy az alperes a szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek betartásával járt-e el, vagy sem.

A felperesek fellebbezésükben e körben egyrészt arra hivatkoztak, hogy az alperes eljárásának megítélésekor figyelembe kell venni a korábban érvényes protokollt, másrészt állították, hogy az alperes részéről szakmai szabályszegések is megállapíthatók, amikor a Down-szindróma meglétére utaló több minor jelet az orvosai nem észleltek.

Tény, hogy az I., II. trimeszteri ultrahangvizsgálat elvégzésekor a korábban érvényes, második szakmai protokoll már, a 2016. december 22-től hatályos szakmai irányelv pedig még nem volt hatályban, ezért a keresetlevélhez F/10. alatt csatolt protokoll nemcsak formailag, hanem tényszerűen sem tekinthető szakmai protokollnak. Ennek azonban az ügy eldöntése szempontjából nincs ügydöntő jelentősége, ugyanis az Eütv. 77. § (3) bekezdésben meghatározott elvárható gondossági mérce a szakmai és etikai szabályok, irányelvek mellett kiterjed a normatív formában nem rögzített íratlan szakmai szokásokra, a szakmai gyakorlat által kialakított kötelezettségekre, illetve minden olyan szakmai ismeretre is, amellyel az ellátó orvosnak rendelkeznie kell (hasonlóan Szegedi Ítélőtábla Pf.I.21.147/2015/12., Győri Ítélőtábla Pf.V.20.210/2014/8.).

A fentiekből következően a korábban hatályos második protokoll szakmai protokollnak nem tekinthető, azonban olyan szakmai szabálynak igen, amely általánosságban véve megalapozhatná az alperes kártérítési felelősségét, ha azt a per egyéb adatai is alátámasztják. A perbeli esetben azonban e feltételek hiányoznak.

Az ítélőtábla az állított szakmai szabályszegéseket illetően egyetért az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtettekkel abban is, hogy SOTE szakvéleménye aggálytalan és azt helyesen fogadta el az elsőfokú bíróság ítélkezése alapjául. Nem osztja viszont a felpereseknek azt az álláspontját, miszerint több minor jel is megállapítható az orvosi dokumentáció alapján: egyrészről a kétoldali vesemedence-tágulat, másrészt a combcsont (FL) és a fejátmérő (BPD) aránya miatt. A SOTE szakértői véleménye alapján helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a kétoldali vesemedence-tágulat nem kettő, hanem egy minor jelnek minősül, mert egy elváltozásra utal, amely ráadásul fiúmagzatoknál gyakran előfordul és nem kizárólagosan Down-szindrómára utaló jel. Okszerű magyarázatát adták a szakértők ez alapján annak, hogy ez önmagában nem indokolta az I. rendű felperes részletes tájékoztatását a további invazív vizsgálatok körében. Nem jelenti az elvárható gondosság megsértését a felkarcsont mérésének hiánya sem, mert az megbízható szűrővizsgálati markerként nem ajánlott, ezen túl, mivel a combcsont hossza megfelelő volt, nem volt indokolt a felkarcsont hosszának mérése. A felperesek által a keresetlevélben hivatkozott protokoll a II. trimeszteri ultrahanglelettel kapcsolatban jelzi minor jelként vagylagos jelleggel a rövid felkarcsontot vagy combcsontot.

Az I. trimeszteri ultrahangszűrésre vonatkozóan a korábbi protokoll a tarkóredő értéket tekinti meghatározónak, ami a perbeli esetben kifejezetten normál értéket mutatott, és az orrcsont is látható volt, amelynek hiánya utalhatott volna a Down-kórra. Alaptalanul kifogásolták a felperesek fellebbezésükben a II. trimeszteri ultrahangvizsgálat során a tarkóredő mérésének hiányát. E körben éppen a felperesek által hivatkozott protokoll 6.1.1.1. pontja utal arra, hogy a tarkóredő mérése a terhesség 11–13. hete között javasolt, hetekkel később már nincs lehetőség az ellenőrzésre. Ezzel egyezően nyilatkoztak a SOTE részéről eljárt szakértők, akik szerint a II. trimeszterben a tarkóredő vizsgálatának már nincs jelentősége, mert a magzatoknál a tarkóredő a terhesség 20. hetében eltűnik. A szakértők e megállapítását összevetve a felperesek által hivatkozott protokoll 6.1.1.1. pontjában foglaltakkal, nincs jelentősége annak a fellebbezési hivatkozásnak, hogy a szakértők szóbeli meghallgatásukkor akként módosították korábbi álláspontjukat, hogy a tarkóredő a magzatoknál általában a 20. hétre eltűnik, van azonban olyan eset, amikor megmarad.

Az FL/BPD arányt illetően szintén alaptalanul hivatkoztak a felperesek arra, hogy az arány felállításának hiánya orvosszakmai szabályszegésnek minősül. Kiemeli az ítélőtábla, hogy az FL/BPD arány a felperesek által kötelezően alkalmazandónak tekintett korábbi protokollban sem szerepel, amint arra a szakértők is rámutattak.

Az egyéb állított szakmai szabályszegéseket illetően az ítélőtábla egyetért az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtettekkel, az ott írt indokokat megismételni nem kívánja. Helyesen állapította meg tehát az elsőfokú bíróság, hogy az alperes a terhesgondozás során az Eütv.-ben rögzített elvárható gondossági mércének megfelelően járt el. Az I. rendű felperes leletei között a kétoldali vesemedence-tágulaton kívül semmilyen olyan egyéb eltérés nem volt, amely Down-kórra utalt volna.

Hangsúlyozza az ítélőtábla, hogy az I–II. rendű felperesek keresetükben hivatkozott személyiségijog-sértéseket – így az I. rendű felperes tájékoztatáshoz való joga sérelmét is – arra alapították, hogy az alperesnek gondos eljárás esetén a Down-szindrómára utaló jeleket fel kellett volna ismernie, és a gyanújelek alapján kellett volna az I. rendű felperest tájékoztatnia. A fentebb kifejtettek szerint azonban az alperes az I. rendű felperes várandósgondozása kapcsán nem járt el felróhatóan, az előírások szerint elvégzett ultrahangvizsgálatok során nem voltak a Down-szindrómára utaló felismerhető jelek, következésképpen nem állapítható meg, hogy a tájékoztatási kötelezettségét elmulasztotta.

Egyebekben egyetért az ítélőtábla az elsőfokú bírósággal abban, hogy a perben lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeként – különös tekintettel a várandósgondozási kiskönyv 2016. július 11-i bejegyzésére, valamint dr. V. Zs. és K. A. tanúvallomására – az anya a szükséges tájékoztatást megkapta arról, hogy az esetleges fejlődési rendellenességek kiszűrésére további vizsgálatok vehetők igénybe. Nem ért egyet a felperes fellebbezésében kifejtett jogi állásponttal, hogy dr. V. Zs. és K. A. tanúk vallomása a perben nem vehető figyelembe, ez ugyanis ellenkezne a szabad bizonyítás Pp.-ben rögzített elvével. Az ezzel ellentétes gyakorlat contra legem gyakorlat lenne. A felperesek által hivatkozott döntések csupán akként értelmezendők, hogy milyen bizonyító erőt lehet tulajdonítani az alperes alkalmazottai tanúvallomásának, ebből azonban az a következtetés nem vonható le, hogy a szabad bizonyítás elvének megfelelően a tanúvallomások bizonyítási eszközként való felhasználása kizárt lenne.

A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság érdemben helyes ítéletét helybenhagyta [Pp. 383. § (2) bekezdés].