KK ÍH 2023/160.

Közigazgatási perben a bíróságnak a bizonyítási teherrel és a bizonyításra szoruló tényekkel összefüggő tájékoztatási kötelezettségét teljesítenie kell valamennyi, a fél által vitatott releváns körülmény vonatkozásában; egyediesített tájékoztatást szükséges adnia a fegyveregyenlőség elvének szem előtt tartásával. A szabályszerűen lefolytatott bizonyítási eljárást követően, annak adatait alapul véve, azokat mérlegelve az érdemi döntést megalapozó olyan tényállást köteles megállapítani, amely tartalmazza a bíróság által megállapított tényeket (bírói tényállást). Amennyiben valamely felajánlott bizonyítást mellőzi, annak – ítélete jogi indokolásában – indokát kell adnia [2017. évi I. törvény (Kp.) 2. § (2) és (3) bekezdés, 84. § (2) bekezdés, 85. § (1) bekezdés; 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 346. § (5) bekezdés].

A peres felek – a felperes gesztorsága mellett – további perben nem álló települési önkormányzatokkal együttműködve társulási megállapodást kötöttek az Sz. Kistérségi Egyesített Szociális és Egészségügyi Alapellátási Intézmények (a továbbiakban: Intézmény) létrehozása és fenntartása érdekében. A társulási megállapodás rögzítette az Intézmény költségviselésének feltételeit. A megállapodásban nem szabályozott kérdésekben az annak megkötésekor hatályos polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (továbbiakban: régi Ptk.) alkalmazását írták elő. Az alperesi önkormányzat egyes szociális és egészségügyi feladatait a társulási megállapodás megkötésétől, 2008. január 1-től 2010. december 31-ig, illetve 2011. december 31-ig az Intézmény látta el.

A felperes a megállapodásra alapítottan fizetési felszólításokat intézett az alpereshez, majd fizetési meghagyásos eljárást kezdeményezett arra hivatkozással, hogy a társulási hozzájárulás befizetésének elmulasztása miatt 2009–2012. évek között az alperes terhére tartozás keletkezett. Az eljárás az alperes ellentmondása folytán perré alakult, az ellentmondásban az alperes a követelés jogalapját és összegszerűségét egyaránt vitatta.

A felperes keresetében társulási megállapodásból eredő tartozás és annak késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Érvelése szerint a követelt összeg az alperes feladatellátását szolgáló olyan intézményi működési többletköltséget jelent, melyre az állami norma nem nyújtott fedezetet. Keresetében tanúbizonyítási indítványokat terjesztett elő.

Az alperes védiratában a kereset elutasítását kérte, tanú meghallgatására, valamint könyvszakértő kirendelésére tett indítványt, a keresetet jogalapjában és összegszerűségében is vitatta. Azzal érvelt, hogy 2008. évben a normatív és a kiegészítő támogatásokat hiánytalanul átutalta a felperes részére; a felperes a megállapodásban előírt eljárási rendet nem tartotta be; a felperes szerződésszegő magatartása miatt a kért összeg megfizetésére nem köteles; a megállapodásba foglalt kritériumnak a megjelölt személyi kiadások nem felelnek meg.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a kereseti kérelemben részletesen megjelölt, évenkénti bontásban kötelezte az alperest a társulási megállapodásból fakadó fizetési kötelezettség és késedelmi kamata megfizetésére. Indokolása szerint az alperes a keresetben kimunkált és igazolt követelések fennállását, azok összegszerűségét nem vitatta. A fizetési kötelezettség fennállása szempontjából nem tartotta relevánsnak azokat a körülményeket, hogy a felperes a társulási megállapodásból fakadó egyeztetési, valamint rendeletalkotási kötelezettségének eleget tett-e, az állam átvállalta-e a felperes adósságát, azt a felperes milyen forrás felhasználásával finanszírozta. Nem találta alaposnak a kiadások nem rendkívüli, hanem előre tervezhető természetére történő alperesi hivatkozást, miután a felperesi követelés jogalapja a társulási megállapodás az önkormányzatok számára a rájuk eső kiadások arányában történő hozzájárulást írja elő. Érdemben arra jutott, hogy a felperes alappal követelhette az alperestől a keresetben megjelölt tartozás teljesítését.

Az alperes fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatásával a kereset elutasítását kérte, másodlagos kérelme az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára kötelezésére irányult. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság iratellenesen állapította meg, hogy nem vitatta a keresetben kimunkált követeléseket, hiszen mind a fizetési meghagyással szembeni ellentmondásában, mind a perben nemcsak jogalapjában, hanem összegszerűségében is támadta azokat. Változatlanul hivatkozott a felperes szerződésszegő magatartására, felelősségére. Vitatta az ítéletnek az adósság átvállalására, a személyi jellegű kiadások rendkívüli jellegének hiányára vonatkozó jogi álláspontját.

A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását és az alperes másodfokú perköltségben marasztalását kérte.

Az elsőfokú bíróság ítélete érdemi felülbírálatra alkalmatlan.

A Fővárosi Ítélőtábla a másodfokú eljárásban mindenekelőtt azt vizsgálta, hogy a fellebbezéssel támadott ítélet, illetve az annak meghozatalával végződő elsőfokú eljárás nem szenved-e olyan súlyos eljárási hibában, ami a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 110. § (1) bekezdése alapján abszolút hatályon kívül helyezési ok; avagy ennek hiányában a Kp. 110. § (2) bekezdésében foglaltak alkalmazásával, mérlegelés útján megállapítható-e az elsőfokú eljárás során elkövetett lényeges, a fellebbezési eljárásban nem orvosolható eljárásjogi szabálysértés.

A perek tisztességes lefolytatásának jogába tartozik a bíróság részéről a jogszerű tájékoztatás (Kfv.V.35.009/2018/10.). A közigazgatási bírói gyakorlatban a tisztességes eljárásra hivatkozás egyik leggyakoribb területe az egyedi ügyekben történő bizonyítás; nem véletlenül, hiszen a feleknek a bizonyítási eljárás során kell bemutatniuk, hogy mivel tudják állításaikat alátámasztani, vagyis a fegyverek egyenlősége vagy egyenlőtlensége itt mutatkozhat meg. A tisztességes eljáráshoz való jog több tényezőt is magában foglal, ezek egyike a felek részére biztosítandó esély vagy fegyveregyenlőség elve. E követelménynek a bíróság akkor tesz eleget, ha a felek részére a konkrét jogvita sajátosságaihoz igazodó, ezáltal egyediesített tájékoztatást ad a bizonyítandó tényekről, valamint a bizonyítás elmaradásának vagy sikertelenségének jogkövetkezményéről, amely a tisztességes tárgyaláshoz való jog érvényesülését szolgálja. A bizonyítási teher kiosztásában megnyilvánuló tájékoztatási kötelezettség célja annak biztosítása, hogy a fél bizonyítási indítványait a jóhiszemű és célszerű pervitel követelményeinek megfelelően előterjeszthesse. A felet – függetlenül attól, hogy jogi képviselővel jár-e el – tájékoztatni kell arról, hogy a bíróság mely tényállításait ítéli olyannak, amelyek bizonyításra szorulnak. A tájékoztatásnak a kereseti kérelem és az ellenkérelem (védirat) alapjaként előadottakból kiindulva, az anyagi jogi szabályok szerint jelentős tényekre kell vonatkoznia. A tájékoztatásnak ezenfelül folyamatosan igazodnia kell a felek per során változó nyilatkozataihoz, követnie kell az esetleges keresetváltoztatásokat. A tájékoztatásnak az adott tényállításokra vonatkozóan egyediesítettnek és teljes körűnek, valamennyi elbírálásra kerülő kérelemre kiterjedőnek kell lennie.

A Kp.78. § (1) bekezdésében található utaló szabály a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) bizonyításra vonatkozó szabályait rendeli alkalmazni a közigazgatási perjogban, így a bizonyítási érdek Pp. 265. § (1) bekezdésében foglalt szabályát is. A bizonyítási érdek és a bizonyítási teher összefüggő fogalmak. A bizonyítási teher azt mutatja meg, hogy a bizonyítás elmaradása vagy sikertelensége következményeit kinek kell viselnie. A bizonyítás sikertelensége azt jelenti, hogy az adott tényállítás bizonyítatlan maradt, vagyis a bíróság a tényállítást valós tényként elfogadni nem tudja.

A perbeli jogvita alapja a peres felek részvételével létrejött speciális szerződési forma, melynek definícióját a Kp. 4. § (7) bekezdés 2. pontja tartalmazza. Az ebben foglalt meghatározás minden olyan megállapodásra utal, amelynek tárgya nem polgári jogi viszony, hanem közigazgatási, és ezen túl nem polgári jogalanyok, hanem közjogi entitások között jön létre. Ebbe a körbe tartozik a társulási megállapodás, melynek esetében jellemző konfliktusforrás lehet, hogy a társulásban részt vevők milyen mértékig tolerálják az előzetesen kalkulált vagy éppen előre nem tervezhető költségeket; jogvitát eredményezhet a működési költségek megosztásának problémája. Ezen speciális helyzetben a bizonyítási teher kiosztásának elmaradása önmagában is alapul szolgálhat az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésére, mert ez a hiányosság alapvetően meghatározza a bizonyítási érdeket, ehhez képest a bizonyítás módját és eszközét, ezen keresztül az alperes által a fellebbezésben kifogásolt bizonyítás eredményének mérlegelését, ebből következően a tényállás megállapítása helyességét és végeredményben az anyagi jogi döntés jogszerűségét.

A perbeli esetben a felperes, mint gesztor önkormányzat a társulási szerződésből fakadó követelését érvényesíti az alperessel mint telephelyi önkormányzattal szemben, melyből következően az eljárásra a marasztalási perre irányadó szabályok (Kp. XXIII. fejezete) vonatkoznak, ezen belül is – speciális szabályként – a Kp. 131. § (7) bekezdésének rendelkezése, mely a polgári perrendtartás fizetési meghagyásos eljárással összefüggő perekre vonatkozó szabályainak megfelelő alkalmazását írja elő. Az elsőfokú bíróságnak, az alperes vitatásával összhangban mind a követelés jogalapját, mind annak összegszerűségét illetően tájékoztatást kellett volna adni a bizonyításra szoruló tényekről és ezzel összefüggésben arról, hogy a bizonyítás melyik felet terheli, valamint a fegyveregyenlőség elvének érvényre juttatása okán arról is, hogy melyik felet milyen körben illeti meg az ellenbizonyítás lehetősége. A bizonyítási kioktatásnak – szükség esetén – ki kellett volna terjednie az ún. bizonyítási szükséghelyzet fennállására, mely a bizonyítási teher megfordulását eredményezi. Az elsőfokú bíróság eljárása során a felek részére sem a tárgyalási jegyzőkönyvbe foglaltan, sem külön végzésben nem adott tájékoztatást a bizonyítandó tényekről, ezzel összefüggésben a bizonyítási teher alakulásáról, valamint a bizonyítatlanság jogkövetkezményeiről. A bizonyítási teher ily módon történő kiosztásának elmaradása az ügy érdemére kiható eljárásjogi hiba volt.

A másodfokú bíróság a per iratanyagából megállapította, hogy összegszerűségi vitatás megjelent a fizetési meghagyással szemben benyújtott ellentmondásban, és az elsőfokú bírósághoz előterjesztett ellenkérelemben egyaránt. Az elsőfokú bíróság ennek hiányát megállapító téves jogi álláspontja folytán a követelés összegszerűsége körében nem vizsgálódott, így e vonatkozásban ítéleti álláspontot sem foglalt el. Bár a per keretét a Kp. 85. § (1) bekezdése értelmében nem a védirat adja meg, azaz a bírói döntésnek a védirat nem képezi korlátját, másképpen fogalmazva a közigazgatási per a kereseti kérelem és a támadott egyedi döntés indokainak korlátai között folyik, az alperesi védirat ismertetésének – legalábbis releváns elemeit tekintve – iratszerűnek kell lenie. Ilyen lényegi védekezése volt az alperesnek az, hogy a felperes keresete jogalapjában nem alapos, de az is, hogy összegszerűségében sem helytálló. Függetlenül attól, hogy az alperes az összegszerűségi vitatását az ellentmondásra visszautalva és tételes érvek levezetése nélkül fejtette ki, arra az ítéleti indokolásnak reagálnia kellett volna. Hiszen attól, hogy az elsőfokú bíróság a Kp. 85. § (1) bekezdése szerinti módon köteles eljárni, az alperest az összegszerűség körében is megilleti az indokolt döntéshez való jog; jog az elsőfokú bíróság jogi álláspontjának megismerésére. E megközelítésnek a jogorvoslati jog szempontjából is jelentősége van, tekintettel arra, ha az elsőfokú bíróság valamely kifejezetten releváns védirati álláspont mikénti megítéléséről nem ad számot, a fellebbezés folytán eljáró másodfokú bíróság számára nem lesz olyan ítéleti indokolás, amelynek jogszerűségéről állást foglalhatna. Erre nézve utal a másodfokú bíróság a 11/2019. (III. 29.) AB határozatban, a jogorvoslati jog lényegével összefüggésben kifejtett érvelésre.

A marasztalási perek speciális jellegére és az ügy egyedi (fizetési kötelezettség) jellemzőire figyelemmel nem megfelelő módon járt el az elsőfokú bíróság, amikor a védirat összegszerűségéhez kapcsolódóan indokolást nem társított. Az ítélet ezen fogyatékossága a másodfokú eljárás során nem küszöbölhető ki, a másodfokú bíróság nem volt abban helyzetben, hogy összegszerűségéről – a per érdemében – elsőként foglaljon állást.

Ebből következően az elsőfokú bíróság a per kereteit sem megfelelően határozta meg, és a követelés összegszerűsége vonatkozásában a bizonyítatlanság jogkövetkezményét úgy értékelte az alperes terhére, hogy azzal összefüggő kioktatást előzetesen nem adott; továbbá ítéletéből kitűnően a követelés fenn nem állása vonatkozásában nemleges bizonyítást várt volna el az alperestől.

A Kp. 2. § (1) bekezdése szerint a bíróság feladata, hogy eljárásával a közigazgatási tevékenységgel megvalósított jogsértéssel szemben hatékony jogvédelmet biztosítson. Ezen alapelvi követelményből is következik, hogy a Kp. 84. § (2) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. 346. § (4)–(5) bekezdései alapján az ítélet indokolásának tartalmaznia kell a bíróság által megállapított tényeket és a jogi indokolást. A Kp. 78. § (2) bekezdése szerint a bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességükben, a megelőző eljárásban megállapított tényállással összevetve értékeli; ami azt jelenti, hogy a bíróság a perben jelentős tényeket a felek tényállításainak és perben tanúsított magatartásának, valamint a per tárgyalása során megismert bizonyítékoknak és a per egyéb adatainak az egybevetése, egyenként és összességükben történő értékelése alapján állapítja meg. A bíróságnak tehát meg kell határoznia, hogy a felek által előadott nyilatkozatok és a rendelkezésre álló egyéb perbeli adatok alapján mely tényeket fogad el valósnak; ez alapján kell rögzítenie a bíróság által megállapított tényeket, a bírói tényállást.

Az ítélőtábla észlelte, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása a társulási megállapodás költségek viselésének szabályaira vonatkozó pontjának ismertetésén, mint történeti tényálláson túl nem tartalmazza a bíróság által megállapított tényeket; bírói tényállás helyett a felek perben tett előadásait ismertette. Ez azt jelenti, hogy az elsőfokú bíróság – többek között – nem vizsgálódott abban az alperesi védekezés alapját képező körben sem (így erre vonatkozó tényállást sem állapított meg), hogy a felperes által követelt összeg milyen természetű kiadásokból áll, azok hogyan, milyen módon merültek fel, rendes, előre tervezhető, avagy rendkívüli kiadásoknak minősülnek; e körben a felekhez kérdéseket sem intézett. Az elsőfokú bíróság ítéletéből nem állapítható meg egyértelműen, hogy döntése meghozatalakor milyen tényeket és körülményeket fogadott el valósnak a bizonyítékok mérlegelésénél, ezáltal a jogvita eldöntésénél mely bizonyítékokat és tényeket tekintette irányadónak. Töretlen ugyanakkor a Kúria gyakorlata a tekintetben, hogy az elsőfokú bíróság az érdemi döntést megalapozó olyan tényállást köteles megállapítani, amely tartalmazza a bíróság által megállapított tényeket is (Kf.VII.40.562/2021/6.), mely követelménynek az elsőfokú ítélet nem felel meg. Ennek okán – vagyis bírói tényállás hiányában – a másodfokú bíróság nem volt abban a helyzetben, hogy a tényállás tisztázottsága tekintetében az alperes által a fellebbezésében megfogalmazott kifogásokat tételesen vizsgálni tudja.

Az ítélőtábla mindezeken felül megállapította, hogy az elsőfokú ítélet jogi indokolása nem felel meg a Pp. 346. § (5) bekezdés második fordulatában írt követelménynek, amely előírja, hogy a jogi indokolásnak tartalmaznia kell azokat az okokat, amelyek miatt a bíróság valamely tényállítást nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte. A rendelkezésre álló periratokból megállapítható, hogy a felek bizonyítási indítványokat tettek: a felperes a keresetlevelében a megállapodás létrejötte, az egyeztetések, az együttműködési folyamat körében tanúbizonyítási indítványokat jelölt meg; az alperes az eljárás során a felperesnél fellelhető, elsősorban a követelt összeg finanszírozására vonatkozó okiratok beszerzését kérelmezte, illetőleg érdemi ellenkérelmében maga is tanúbizonyítási indítvánnyal élt, valamint igazságügyi könyvszakértő kirendelését kérte. Az elsőfokú bíróság – eljárásából kitűnően – a felek bizonyítási indítványainak nem adott helyt, ugyanakkor döntésében ennek indokát nem adta, ezen törvényi kötelezettségével adós maradt, amely hiányosság a másodfokú bíróság által szintén nem orvosolható.

Mindezekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla a Kp. 110. § (1) bekezdés c) pontja alapján az elsőfokú ítéletet a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Az elsőfokú bíróságnak az új eljárásban a bizonyítási teherrel és a bizonyításra szoruló tényekkel összefüggő tájékoztatási kötelezettségét teljesítenie kell valamennyi, az alperes által vitatott releváns körülmény vonatkozásában; egyediesített tájékoztatást szükséges adnia, a fegyveregyenlőség elvének szem előtt tartásával. A szabályszerűen lefolytatott bizonyítási eljárást követően, annak adatait alapul véve, azokat mérlegelve az elsőfokú bíróság az érdemi döntést megalapozó olyan tényállást köteles megállapítani, amely tartalmazza a bíróság által megállapított tényeket (bírói tényállást). Amennyiben valamely felajánlott bizonyítást mellőzi, annak a Pp. 346. § (5) bekezdésében foglaltak alapján ítéletének jogi indokolásában indokát kell adnia. Csak ezen szabályszerűen lefolytatott eljárást követően kerülhet abba a helyzetbe, hogy teljeskörűen indokolt határozattal állást foglaljon a felperes keresetéről és arról, hogy releváns lehet-e az alperesnek a felperes szerződésszegésére, ezzel összefüggésben a szerződésen kívüli károkozásra alapított védekezése.