KÜ BH 2023/198

[1] Az (…) foglalási számú külföldi utasok a felperesi légi fuvarozó 2019. szeptember 22-i járatának három órát meghaladó késésével kapcsolatban az alperesnél mint fogyasztóvédelmi hatóságnál bejelentéssel éltek annak érdekében, hogy kötelezze a felperest (a továbbiakban úgyis mint: légitársaság) – az Európai Parlament és a Tanács visszautasított beszállás és légijáratok törlése vagy hosszú késése esetén az utasoknak nyújtandó kártalanítás és segítség közös szabályainak megállapításáról, és a 295/91/EGK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 261/2004/EK rendelete (a továbbiakban: Rendelet) 5. cikk (1) bekezdés c) pontja megsértésének orvoslása érdekében – a Rendelet 7. cikke szerinti kártalanítás megfizetésére.

[2] Az alperes a bejelentés alapján fogyasztóvédelmi eljárást indított, melynek eredményeként megállapította, hogy a felperes megsértette a Rendelet 6. cikk (1) bekezdés c) pontjában és 7. cikk (1) bekezdés c) pontjában foglaltakat, mert a járat több mint négy órát késett, a légitársaság az utasoknak nem fizetett a késés miatt kártalanítást a hajtómű hibájára hivatkozással. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium Légügyi Kockázatértékelési Hatóság Főosztálya nyilatkozata szerint a járat késését kiváltó ok nem volt rendkívüli körülményként értékelhető, ezért a légitársaság nem mentesülhetett a kártalanítás fizetési kötelezettsége alól. Mindezek alapján az alperes határozatában kötelezte a felperest egyrészt arra, hogy fizessen meg a fenti utasok részére fejenként 600 EUR kártalanítást, továbbá arra, hogy a jövőben minden olyan esetben fizesse meg az előírt kártalanítási összeget a panaszt tevő utasoknak, amikor az általa üzemeltetett járat törlését/késését, illetve a beszállás visszautasítását nem rendkívüli körülmény okozta.

[3] A határozatában alkalmazott jogkövetkezményt a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény (a továbbiakban: Fgytv.) 47. § (1) bekezdés c) és i) pontjaira alapította figyelembe véve az Európai Bíróság (a továbbiakban: EUB) C-402-07. és C-432/07. egyesített ügyekben hozott ítéletét. Hatáskörét a Rendelet 16. cikk (1) és (2) bekezdéseire, az Fgytv. 43/A. § (2) bekezdésére, 45/A. § (2) bekezdésére, a légi személyszállítás szabályairól szóló 25/1999. (II. 12.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm.r.) 27. § (3)–(4) bekezdéseire, továbbá a fogyasztóvédelmi hatóság kijelöléséről szóló 387/2016. (XII. 2.) Korm. rendelet 1. és 2. §-aira, illetve a 3. § (4b) bekezdésére alapozta.

[4] A felperes keresetlevelében elsődlegesen az alperes határozatának a megsemmisítését, másodlagosan az alperes határozatának hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését kérte. Állította, hogy a járat késését kiváltó ok rendkívüli körülményként értékelendő, mert a repülőgép motorjának javítását saját hatáskörben nem volt jogosult elvégezni. A gyártóval folytatott levelezésből kiderül, hogy az érintett repülőgép hibás motorja helyett az új motor szállítása az ezért felelős gyártónak felróható okból késett, a járat késését ezért nem tudta elkerülni.

[6] Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát megsemmisítette. Döntésében részletesen idézte a Rendelet 16. cikk (1), (2) bekezdéseiben, a Korm.r. 27. § (3) bekezdésében, az Fgytv. 43/A. § (2) bekezdésében, 45/A. § (2) bekezdésében, 47. § (1) bekezdés c) és i) pontjában foglalt rendelkezéseket. Ezekből arra a következtetésre jutott, hogy az alperes mint fogyasztóvédelmi hatóság általánosságban hatáskörrel rendelkezik a Rendelet megsértése miatti panaszokkal kapcsolatos eljárásra. Az eljárása során kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárásban hozott, a C-597/20. számú ítélet 24–25. bekezdéseit úgy értelmezte, hogy az EUB fenntartotta a C‑145/15. és C‑146/15. számú egyesített ügyekben hozott ítéletében foglaltakat, mely szerint a Rendelet 16. cikkét akként kell értelmezni, hogy a tagállamok által kijelölt szervek nem kötelesek végrehajtási intézkedéseket hozni a légifuvarozóval szemben a 7. cikk (1) bekezdésében előírt kártalanítás megfizetésére kötelezés érdekében. Az ítélet 26–27., 34–35. bekezdéseiből arra a következtetésre jutott, hogy a tagállamoknak kell megfelelő eljárási szabályokat elfogadniuk, hogy elkerülendőek legyenek a párhuzamos kérelmezések. A C-597/20. számú ítéletben foglalt azon értelmezés alapján, hogy a Rendelet 16. cikkét akként kell értelmezni, hogy a tagállamoknak lehetőségük van arra, hogy feljogosítsák az e rendelet végrehajtásáért felelős nemzeti szervet arra, hogy az utasoknak ugyanezen Rendelet alapján járó, az említett Rendelet 7. cikke értelmében vett kártalanítás megfizetésére kötelezzék a légifuvarozót, ha e nemzeti szervhez egyéni utaspanasszal fordultak, feltéve hogy ezen utas és e légi fuvarozó számára rendelkezésre áll a bírósági jogorvoslat lehetősége, a bíróság a nemzeti jog alapján vizsgálta, hogy az alperes a Rendelet 16. cikke alapján kijelölt szervnek tekinthető-e, mert álláspontja szerint önmagában a Rendelet 16. cikkéből nem vezethető le az alperes hatásköre, így vizsgálta, hogy kijelölésre vonatkozó rendelkezés található-e az Fgytv.-ben vagy más jogszabályban. A bíróság megítélése szerint a Korm.r. 27. § (3) bekezdése kizárólag a Rendelet 16. cikkében foglaltak szerint a nemzeti szerv kijelölését végezte el, külön további hatáskört nem telepített az alperesre. Az Fgytv. 43/A. § (2) bekezdése pedig csak a 2017/2394/EU rendelet végrehajtása körében hatalmazta fel a fogyasztóvédelmi hatóságot a Rendeletbe ütköző jogsértések miatti fellépésre, amely 2017/2394/EU rendelet csak az egyes tagállamok fogyasztóvédelmi hatóságainak egymással való együttműködését szabályozza, vagyis azt, hogy miként nyújtsanak bizonyítási vagy végrehajtási jogsegélyt egymás eljárásaiban. Összességében a bíróság a kártalanításra kötelezéssel kapcsolatban kifejezett felhatalmazó rendelkezést nem talált, és álláspontja szerint ilyenre az alperes sem hivatkozott.

[7] A bíróság ezt követően vizsgálta az alperes által alkalmazott jogkövetkezmény alapjául felhívott az Fgytv. 47. § (1) bekezdés c) és i) pontjait. Az i) pont alapján az alperes fogyasztóvédelmi bírság kiszabására jogosult, amely a bíróság megállapítása szerint nyilvánvalóan nem feleltethető meg a kártalanítás megfizetésére való kötelezésnek. A c) pont alapján az alperes a vállalkozást a feltárt hibák, hiányosságok megszüntetésére kötelezheti. Az elsőfokú bíróság vizsgálta, hogy ebből a c) pontból levezethető-e az alperes hatásköre a kártalanítás megállapítására. Kiemelte, hogy a kártalanítás alapvetően egy polgári jogi igény, márpedig az Fgytv. nem tartalmaz kifejezett rendelkezést arra vonatkozóan, hogy a fogyasztóvédelmi hatóság eljárása során polgári jogi igényt dönthet el. Az Fgytv. 18–37/A. §-ain, 38. §-ain kívül a jogalkotó más eljárásokban nem hatalmazta fel a fogyasztóvédelmi hatóságot polgári jogi igény eldöntésére, az Fgytv. 47. § (1) bekezdés c) pontja mint egyfajta generálklauzula a jelen ügytípusban nem értelmezhető úgy, hogy az alperes hatáskörrel rendelkezne kártalanítás megítélésére. Az EUB ítéletéből az következik, hogy a jogalkotónak kell rendelkeznie a közigazgatási szerv és a polgári bíróság előtti igényérvényesítés összehangolásáról, elkerülendő az eljárások megkettőződését. Ilyen szabályozásra azonban nem került sor.

[9] Mindezek alapján a bíróság azt állapította meg, hogy az alperes hatáskör hiányában járt el, határozata az Ákr. 123. § (1) bekezdés a) pontja alapján semmis.

[10] A jogerős ítélet előterjesztett felülvizsgálati kérelmében az alperes annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasítását kérte.

[11] Indokai szerint az EUB C-597/20. számú ítéletéből kétséget kizáróan megállapítható, hogy a Rendelet alapján hatáskörrel rendelkezett arra, hogy hatósági eljárás keretében kötelezze a felperest az utasoknak járó kártalanítás megfizetésére. A felperes mint légifuvarozó számára rendelkezésre állt a jogorvoslat lehetősége, hiszen a kötelezést tartalmazó döntés ellen bírósági felülvizsgálati kérelmet nyújthatott be, arról az elsőfokú bíróság érdemben döntött. Mindezt alátámasztja a Kúria Kfv.IV.37.979/2020/5. számú precedensképes döntésében [BH 2021.181.] hivatkozott álláspont is, melynek [41] bekezdése szerint a Rendelet 7. cikk (1) bekezdéséből levezethető, hogy a kártalanítási összeg fizetésére vonatkozó kötelezettség egy fogyasztóvédelmi jogszabályban előírt imperatív norma, amely nem tekinthető azonosnak a légiutas késésből fakadó, polgári jogon alapuló kára megtérítésével. Az utóbbi kifejezetten a szerződés teljesítése körében okozott kárnak, így egy polgári jogi jellegű igénynek minősül, míg a fogyasztóvédelmi rendelkezés a fogyasztók magasabb szintű védelmet biztosító, a légitársaságot gondosabb, pontosabb eljárásra sarkalló objektív jogkövetkezmény. A fogyasztóvédelmi hatóság az utasok jogainak biztosítása érdekében szükséges intézkedés keretében jogosult a légifuvarozót ezen kártalanítási összeg megfizetésére kötelezni, valamint fogyasztóvédelmi bírság kiszabásáról is rendelkezhet.

[13] Az elsőfokú ítélet azon megállapításával kapcsolatban, hogy a kártalanítás alapvetően egy polgári jogi igény, leszögezte, hogy az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe a C-597/20. számú ítélet 29–33. bekezdéseiben írtakat, mely szerint a Rendelet 7. cikkében foglaltak átalány kártalanítást jelentenek, ahol nincs szükség az okozott kár mértékének egyedi értékelésére. Bár a Rendelet szövegváltozatai „kártalanítás/kártérítés” kifejezést használnak a 7. cikkben, de mégsem a klasszikus polgári jogi értelemben vett kártalanításról/kártérítésről van szó. A hivatkozott Rendelet 7. cikkében rögzített kártalanítás nem tekinthető polgári jogi igénynek, az egy átalánykompenzáció.

[14] Előadta, hogy az elsőfokú ítéletnek az a megállapítása, hogy az Fgytv. 47. § (1) bekezdés c) pontja mint egyfajta generálklauzula jelen ügytípusban nem értelmezhető akként, hogy az alperes hatáskörrel rendelkezne, tévedésen alapul. Három olyan ítéletre hivatkozott, amelyekkel bemutatta, hogy a fogyasztóvédelmi eljárásokban nem ritka, hogy polgári jogi jellegű szankciókat alkalmaz, így például szolgáltatót kötbér fizetésére, számlakorrekcióra, csereigény teljesítésére kötelező döntést hoz, mivel arra, mint fogyasztóvédelmi rendelkezések megtartásának ellenőrzésére – jogszabály által kijelölten – hatáskörrel rendelkezik. Nem kivételes tehát, ha a jogalkotó polgári jogi igények eldöntésére hatalmazza fel.

[17] Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróságnak a kúriai ítéletekkel (Kfv.IV.37.979/2020/5., Kfv.II.37.401/2020/4.) kapcsolatban kifejtett álláspontja nincs megfelelően megindokolva, de egyúttal a leírtak ellentmondásosak is.

[18] A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.

[19] A felülvizsgálati kérelem alapos.

[21] A Kúriának elsődlegesen azt a kérdést kellett vizsgálnia, hogy a Rendelet 16. cikke alapján az e rendelet végrehajtásáért felelős nemzeti szerv a magyar nemzeti jogban kijelölésre került-e, az alperes e kijelölt szerv és kötelezhette-e a légifuvarozót az utasoknak ugyanezen Rendelet alapján járó, a 7. cikk szerinti kártalanítás megfizetésére, ha e nemzeti szervhez egyéni utaspanasszal fordultak.

[22] Ahogy arra a Kúria a Kfv.IV.37.979/202065. számú ítéletének [21]–[22] bekezdéseiben rámutatott: A Rendelet (1) preambulumbekezdése célkitűzésként határozza meg a légiközlekedés terén az utasok magas szintű védelmét és az általános fogyasztóvédelmi követelmények érvényesülését. A (4) preambulumbekezdés szerint a Rendelet célja a már meghatározott védelem szintjének emelése. A Rendelet (21) preambulumbekezdése kifejezetten elérendő célként határozza meg, hogy a tagállamok állapítsák meg a Rendelet rendelkezéseinek megsértésére alkalmazandó szankciók szabályait, biztosítsák a szankciók alkalmazását, mely szankcióknak hatékonyaknak, arányosaknak és visszatartó erejűeknek kell lenniük. Biztosítaniuk kell továbbá, hogy a légifuvarozók betartsák a Rendeletet azzal, hogy biztosítani kell a légifuvarozók számára a bírósághoz való fordulás jogát [(22) preambulumbekezdés].

[23] A Rendelet – jelen ügyben releváns – 7. cikk (1) bekezdés c) pontja alapján e cikkre való hivatkozáskor az utasok 600 EUR összegű kártalanítást kapnak minden, az a) és b) pontba nem sorolható repülőútra. A távolság meghatározásánál azt az utolsó célállomást kell alapul venni, amelynél a beszállás visszautasítása vagy a járat törlése miatt az utas érkezése késik a menetrend szerinti időponthoz képest.

[24] A Rendelet 16. cikk (1) bekezdése értelmében minden tagállam kijelöl egy szervet, amely e rendelet végrehajtásáért felel a területén levő repülőterekről induló légi járatok, valamint harmadik országból e repülőterekre induló járatok tekintetében. Adott esetben e szerv meghozza a szükséges intézkedéseket az utasok jogai tiszteletben tartásának biztosítása érdekében. A tagállamok tájékoztatják a Bizottságot arról, hogy e bekezdéssel összhangban melyik szervet jelölték ki. A (2) bekezdés szerint a 12. cikk sérelme nélkül minden utas az (1) bekezdés alapján kijelölt bármely szervnél vagy a tagállam által kijelölt bármely illetékes szervnél panaszt tehet e Rendeletnek a tagállam területén található repülőtéren történt állítólagos megsértésével vagy a tagállam területen található repülőtérre harmadik országból induló járattal kapcsolatban.

[25] Az EUB a C-597/20. számú ügyben hozott ítéletében kétségkívül utal arra (24. pont), hogy a Rendelet 16. cikk (2) bekezdésében említett panaszok inkább általában e Rendelet megfelelő végrehajtásához hozzájáruló jelzésnek tekintendők anélkül, hogy a kijelölt szerv köteles lenne e panaszok nyomán eljárni annak érdekében, hogy biztosítsa minden egyes utas jogát ahhoz, hogy kártalanításban részesüljön. A 25. pont rögzíti, hogy a Rendelet 16. cikk (1) bekezdésében előírt általános jellegű felügyelet gyakorlása során megállapított jogsértésekre reagálva elfogadott intézkedésekről van szó, nem pedig minden egyes konkrét esetben hozandó közigazgatási végrehajtási intézkedésekről. Az EUB azonban azt is hangsúlyozta [26. pontban], hogy mindazonáltal meg kell állapítani, hogy a 16. cikk szövege nem tiltja, hogy valamely tagállam ilyen végrehajtási hatáskört ruházzon az e rendelet végrehajtásáért felelős szervre. A 27. pont szerint a tagállamok annak érdekében, hogy orvosolják a légi utasok védelmének elégtelenségét, felhatalmazhatják arra az ilyen szerveket, hogy az egyéni panaszok nyomán intézkedéseket fogadjanak el.

[26] Ezért helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az EUB fenti ítéletének 26. és 27. bekezdései azt rögzítik, hogy a tagállamok mozgástérrel rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy nemzeti szerveiknek milyen hatásköröket adnak a Rendelet végrehajtása körében és felhatalmazhatják a nemzeti szerveiket arra, hogy az egyéni panaszok alapján intézkedjenek.

[27] A nemzeti jogszabályok közül az Fgytv. 43/A. § (2) bekezdése valóban a 2017/2394/EU rendelet végrehajtása körében hatalmazza fel a fogyasztóvédelmi hatóságot a Rendeletbe ütköző jogsértések miatti fellépésre és a 2017/2394/EU rendelet csak az egyes tagállamok fogyasztóvédelmi hatóságainak egymással való együttműködését szabályozza. Azonban az alperes hatáskörének hiányát a jogszabályok téves értelmezése alapján állapította meg az elsőfokú bíróság, mert a nemzeti szabályok az uniós joggal összhangban az alábbiak szerint biztosítják a hatáskört az alperesnek mint kijelölt nemzeti hatóságnak.

[28] Az Fgytv. 45/A. § (2) bekezdése szerint a fogyasztóvédelmi hatóság ellenőrzi a külön jogszabályban fogyasztóvédelmi rendelkezésként meghatározott rendelkezések betartását és – ha a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló törvény eltérően nem rendelkezik – eljár azok megsértése esetén. A Korm.r. 27. § (3) bekezdése szerint a Rendelet 16. cikkének (2) bekezdése alapján kijelölt szerv a fogyasztóvédelmi hatóság. A (4) bekezdés szerint a fogyasztóvédelemről szóló törvényben meghatározott fogyasztóvédelmi bírság kiszabása szempontjából a Rendelet rendelkezéseinek megsértése a fogyasztóvédelmi rendelkezések megsértésének minősül.

[29] Nem osztotta ezért a Kúria az elsőfokú bíróságnak azt a megállapítását, hogy a Korm.r. 27. § (3) bekezdése kizárólag a Rendelet 16. cikkében foglaltak szerint a nemzeti szerv kijelölését végezte el, külön további hatáskört nem telepített az alperesre.

[30] A Rendelet célja elérésének érdekében pedig a fogyasztóvédelmi hatóság nem csak azt köteles biztosítani, hogy a fogyasztóknak a Rendeletben foglalt jogai megfelelően érvényesüljenek, hanem ezzel kapcsolatban megfelelő visszatartó erővel bíró szankciót is köteles alkalmazni.

[31] Azzal összefüggésben, hogy az Fgytv. 47. § (1) bekezdés c) és i) pontjaival indokolta az alperes az alkalmazott jogkövetkezményt és az jogszerűnek minősül-e a jelen tényállás mentén, az ügy érdemi elbírálására tartozó kérdés. A Kúria azonban megjegyzi, hogy az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés 288. cikk (2) bekezdése szerint a rendelet általános hatállyal bír, teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban. Az Alaptörvény E) cikke az Európai Unió jogát a magyar jogrendszerbe beépíti (inkorporálja). Ebből adódóan nem csupán a szűkebb értelemben vett magyar jog, hanem az Európai Unió joga is biztosíthat hatáskört hatóságok részére, továbbá szabályozhat hatósági eljárásokat.

[32] Tévesen foglalt állást az elsőfokú bíróság arról, hogy az Fgytv. nem tartalmaz kifejezett rendelkezést arra vonatkozóan, hogy a fogyasztóvédelmi hatóság eljárása során polgári jogi igényt eldönthet és arról is, hogy a kártalanítás alapvetően egy polgári jogi igény. A Kúria a Kfv.IV.37.979/2020/5. számú ítéletében már utalt rá, hogy – többek között – azért tartotta a Rendelet rendelkezéseit egyértelműnek, mivel azzal kapcsolatosan az EUB is már értelmezést adott a C-402/07. és C-432/07. számú egyesített ügyekben, amikor a kimondta a 45. pontban, hogy a kártalanítás iránti jogot biztosító rendelkezéseket tágan kell értelmezni. A késéssel érintett légi járatok utasait a törölt járatok utasaihoz hasonlónak lehet tekinteni a kártalanítás iránti jog szempontjából, így megilleti őket is a Rendelet 7. cikke szerinti kártalanítás, kivéve, ha a légifuvarozó bizonyítja a járat késését rendkívüli körülmény okozta (61. pont). Kifejtette, hogy a törölt járatok utasai, valamint a késéssel érintett járatok utasai hasonló, időveszteségben megnyilvánuló kárt szenvednek (54. pont). Azt is kifejtette (51., 65. pont), hogy a Rendelet a kár egységesített és azonnali orvoslására irányul, ezen azonnali érvényesülés azt kívánja tehát, hogy a Rendelet által meghatározott kártalanítási összeg a késés bekövetkezésekor nyomban esedékessé váljon. A Rendelet célja a beavatkozásokkal tehát az, hogy orvosolja – többek között – az érintett utasok által az időveszteség következtében elszenvedett kárt, aminek egyetlen módja az időveszteség visszafordíthatatlan jellegére tekintettel a kártalanítás (51. pont). Márpedig e tekintetben meg kell állapítani, hogy az említett kárt úgy a törölt járatok utasai mint a késéssel érintett járatok utasai, elszenvedik, ha a célállomásukra érkezésük előtt a légifuvarozó által eredetileg meghatározottnál hosszabb utazási idővel kell számolniuk (53. pont). Ezért a Rendelet – az EUB értelmezésének is megfelelő – nyilvánvaló értelme az, hogy a légifuvarozó az azon alapuló kártalanítási kötelezettsége a késés bekövetkezésekor külön bírósági és hatósági eljárások nélkül beáll. Ezt szolgálja a fogyasztók érdekeinek magas szintű érvényesülését és a rendelet céljainak az elérését is.

[33] Függetlenül attól tehát, hogy a kártalanítás alapvetően egy polgári jogi kategória, az Európai Unió Bírósága fenti ítéletében egyértelműen kimondta, hogy a kártalanítást, vagyis a Rendelet szerinti ezen beavatkozást, az időveszteség következtében elszenvedett kár orvoslása érdekében biztosítják. Ezért a Kúria ismét hangsúlyozza a Kfv.IV.37.979/2020/5. számú ítéletében foglalt azon megállapítást ([28] bekezdés), miszerint a Rendelet 7. cikk (1) bekezdésében meghatározott kártalanítási összeg fizetésére vonatkozó kötelezettség egy fogyasztóvédelmi jogszabályban előírt imperatív norma, amely nem tekinthető azonosnak a légiutas késésből fakadó, polgári jogon alapuló kárának megtérítésével.

[34] Az elsőfokú ítélet indokolásából nem derül ki, hogy a Kúria precedensképes ítélete (Kfv.IV.37.979/2020/5.) az EUB C-597/20. ítéletének fényében miért nem alkalmazható, a mellőzésre önmagában nem ad alapot az, hogy a precedens korábbi, mint az EUB C-597/20. számú ítélete. Az elsőfokú bíróság tévesen minősítette a Kúria Kfv.IV.37.979/2020/5. számú ítéletével ellentétesnek a Kfv.II.37.401/2020/4. számú ítéletet, ez utóbbi ügyben a Kúria ugyanis a hatáskör kérdésében nem foglalt állást, ebben a körben érdemben nem döntött.

[35] Mindezek alapján a Kúria a Kp. 121. § (1) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az ügyben eljárt elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasította.

[36] Az új eljárás során az elsőfokú bíróságnak – figyelemmel arra, hogy az alperes hatáskörrel rendelkezik a fentiekben kifejtettek értelmében a kártalanítás megfizetésére kötelezésre – érdemben kell elbírálnia a keresetben foglaltakat.