PÜ BH 2023/217

[1] A felperes házastársa 1975. november 23-án született P.-n, 1980-ban Z. településre költözött. Gyermekkorát ezen a településen töltötte, sokat tartózkodott az l.-i ingatlanon működő gyár közelében.

[2] Betegségének tünetei 2013 novemberében mutatkoztak. Kivizsgálása során a szövettani vizsgálat igazolta, hogy mesotheliomában (mellhártya daganat) szenved. A folyamatos gyógykezelések ellenére 2016. június 8-án elhunyt. Betegségének az volt a kiváltó oka, hogy azbesztszálak kerültek a tüdejébe. Az azbeszt-szennyezettségnek való kitettség (azbeszt expozíció) időszaka 1980-tól az 1992. év végéig terjedő időszakra tehető.

[3] A Cementipari Vállalatot 1963-ban alapították. 1971-ben a cementgyár mellé azbeszt-cement nyomócső gyártó üzem épült az állami tulajdonban álló ingatlanokon (a továbbiakban: gyár ingatlanok), amelyek tulajdonosa 1996. június 24-ig az alperes volt, kezelője, az állami vállalat lett az ingatlan-nyilvántartásba is bejegyezve.

[4] A gyárban 1971-től fehér azbeszt felhasználásával készült különféle azbeszt-cement nyomócsöveket gyártottak, és kis mennyiségben kék azbeszt felhasználásával tűzálló cementet. A cementgyártási technológia elsősorban porterhelést jelentett a környezet számára. Az azbeszt-cement művek működésének első két évtizedében a kis hatékonyságú portalanító berendezések miatt és az azbeszt-cement termékek, valamint azbeszttartalmú hulladék óvatlan felhasználása miatt jelentős mennyiségű azbeszt-cementpor juthatott ki a környezetbe.

[5] Az alperes szervezeti átalakulás folytán 1981-ben alapította a kezelőként bejegyzett vállalatot, amelynek a tevékenységi körébe tartozott a mész-, cement- és azbesztcementgyártás. Az említett vállalat jogutódja 1995. december 31-től, átalakulás folytán egy Kft. lett.

[6] A gyári ingatlanokra vonatkozóan a földhivatal 1996. június 24-én törölte az alperes tulajdonjogát és az állami vállalat kezelői jogát, ezt követően az ingatlanok tulajdonosa végelszámolás, majd felszámolás alá került, a felszámolási eljárás befejezését követően 2017. április 6-án törölték a cégnyilvántartásból.

[7] A felperes jogelődje módosított keresetében 50 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Keresetét elsődlegesen a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. IV. törvény (régi Ptk.) 100. §-a és a régi Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján a szomszédjogi szabályok megsértésére, másodlagosan a régi Ptk. 345. §-a alapján a veszélyes üzemi felelősség szabályaira, harmadlagosan pedig a régi Ptk. 350. § (1) bekezdése szerinti megbízotti felelősség szabályaira alapította. Hivatkozott továbbá a régi Ptk. 76. §-ára is.

[8] A per során bekövetkezett halála folytán a perbe felperesként a jogutódja, a házastársa lépett.

[9] A felperes mint jogutód keresetének alapjaként arra hivatkozott, hogy az alperes felelős az azbeszt cementgyár kiporzása miatt kialakult, a jogelődje halálához vezető megbetegedésért. Álláspontja szerint a jogelődjének az egészsége azért károsodott, mert az alperes mint tulajdonos az eternit gyár létezésével, lakókörnyezetbe telepítésével, működtetésével szükségtelenül zavarta a gyár lakókörnyezetében élőket. Másodlagosan arra hivatkozott, hogy az alperes mint az ingatlan és az azbesztet felhasználó állami vállalat tulajdonosa a veszélyes üzemi felelősség szabályai szerint felelős a fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytató állami vállalat által okozott károkért. Harmadlagosan hivatkozott a megbízott igénybevételéért fennálló felelősség szabályaira.

[10] Az alperes a kereset elutasítását kérte. Védekezése szerint a gyárterület 1948. és 1993. között állami tulajdonban, de állami vállalatok kezelésében volt. Kifejtette, hogy az állami vállalatok tevékenységéért vagy mulasztásáért az állam nem felelős. Állította, hogy az alperes a károkozás időpontjában a felperes jogelődjének súlyos, esetlegesen halálos végkimenetelű megbetegedésének bekövetkeztét nem láthatta előre, így az okozati összefüggés is kizárt. Utalt arra, hogy mind a korabeli Európai Gazdasági Közösség (a továbbiakban: EGK), mind a korabeli magyar állami szabályozás az azbesztpor légszennyezettsége kapcsán kizárólag a munkavállalókat tekintette veszélyeztetettnek, a lakosságot nem. Hivatkozott arra is, hogy az adott helyzetben általában elvárható módon járt el az azbeszt por által okozott légszennyezettség csökkentése, egészséget károsító hatásainak megelőzése érdekében. Ennek alátámasztására hivatkozott arra, hogy a munkavédelem és a környezetvédelem tekintetében milyen intézményi rendszert alakított ki. Kiemelte továbbá, hogy a környezetvédelmi hatóság gyakorlatilag évente megbírságolta az üzemet, azaz azt rendszeresen ellenőrizte, ennek ellenére káros azbesztterhelést nem állapított meg.

[11] A Fővárosi Törvényszék a 2017. július 13-án kelt ítéletével a keresetet elutasította. A Fővárosi Ítélőtábla ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét – eltérő indokok alapján – helybenhagyta. A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelem alapján a Kúria végzésével a jogerős ítéletet az elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatállyal hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Indokolásában megállapította, hogy az egészséget közvetlenül veszélyeztető tevékenység minden további bizonyítás nélkül szükségtelen zavarásként értékelhető. Kifejtette, hogy az adott ügyben az alperes mint a gyár ingatlanok tulajdonosa mulasztott, amikor nem akadályozta meg, hogy az ingatlanát használó állami vállalat légszennyezéssel járó üzemi tevékenységet folytasson, amely a szomszédos ingatlanok használóinak az egészségét károsította. Az elsőfokú bíróságnak meghagyta, hogy tényként kezelje: a szomszédjog sérelmére alapított kárkötelem alanya az alperes, és a felperes jogelődjét ért nem vagyoni kár az ingatlantulajdonos alperes szükségtelen zavarásával mint jogellenes magatartással okozati összefüggésben keletkezett. Ehhez képest – tette hozzá indokolásában – az alperest kell felhívni a kártérítési felelősség alóli kimentés körében a bizonyítási indítványainak előterjesztésére és további bizonyítékai megjelölésére.

[12] A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 40 000 000 forintot, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

[13] A károkozó magatartást és az okozati összefüggést vizsgálva a műszaki szakértői vélemény és a tanúvallomások alapján megállapította, hogy a gyár ingatlanokon lévő üzemekben folyó gyártási folyamat során 1971-től 1985-ig nagyobb mértékben, majd azt követően csökkenő tendenciát mutatva, folyamatos azbeszt kiporzás történt. Kiemelte, hogy a műszaki szakértői vélemény rögzítette a gyártási technológia hiányosságait és azokat a körülményeket, amelyek igazolták a környezetet szennyező tevékenység kifejtését. Annak tulajdonított jelentőséget, hogy nincs egyenes összefüggés a kiporzás egészségkárosító hatása és a kiporzás mennyisége, egészségügyi határértéke között, így a legkisebb kiporzás is alkalmas volt arra, hogy károkozó magatartásnak minősüljön. Utalt arra, hogy környezetszennyezés, környezetveszélyeztetés esetén nem várható el a kár és a károkozó magatartás közötti okozati összefüggés teljes bizonyossággal való alátámasztása a bizonyítás során, ez a károsultra lehetetlen bizonyítási kötelezettséget róna. Az alperes előreláthatósággal kapcsolatos védekezését nem fogadta el, mivel a károsító folyamat pontos ismeretének hiánya nem teszi előre nem láthatóvá a kár bekövetkezését.

[14] A veszélyes üzemi felelősség, illetve a megbízottért való felelősség címén az alperes kártérítési felelősségét nem látta megállapíthatónak.

[15] Kiemelte, hogy a szomszédjogi felelősség tekintetében a Kúria hatályon kívül helyező végzése szerint az alperesnek mint a gyár ingatlanok tulajdonosának azt kellett bizonyítania a felelősség alóli kimentése érdekében, hogy nem tudott, vagy kellő gondosság mellett sem kellett tudnia arról, hogy a gyár ingatlanokon folytatott fokozott veszéllyel járó tevékenységgel összefüggésben a levegőbe kerülő és a környezetet szennyező azbeszt egészségkárosító és rákkeltő. A szakértői vélemény kiegészítését követően arra a következtetésre jutott, hogy a kimentés szempontjából a Kúria által 1980-tól 1992-ig meghatározott releváns időszak a felperes esetében kellően igazolt. Figyelembe vette, hogy természettudományos módszerekkel konkrétan nem lehetett meghatározni, hogy a felperes jogelődje pontosan mikor lélegezte be az azbesztszálat, illetve, hogy az azbesztszál mikor tapadt meg a szervezetében.

[16] A kimentésre vonatkozó bizonyítás körében – utalva a Kúria végzésének indokolására – értékelte, hogy már az emberi környezet védelméről szóló 1976. évi II. törvény (a továbbiakban: régi Ktv.) 38. §-ában is elvárásként fogalmazódott meg az emberi környezet fokozott védelme, ami a kimentés szempontjából mindenkor megköveteli a magasabb, egyúttal szigorúbb mérce alkalmazását. Az 1976. évi 12. tvr. rendelkezéseiből, a 17/1975. (VI. 14.) MT. rendelet 2. számú mellékletének 24. pontjából, valamint a MSZ. 21461/1-1988. szabvány F.3.1. pontjából azt a következtetést vonta le, hogy az alperes már 1975-ben is tudta, hogy az azbeszt ártalmas az emberi egészségre, mert rákkeltő hatású. Figyelembe vette azt is, hogy az alperesnek volt lehetősége a tulajdonában álló ingatlanokat eltérő üzemeltetési rendben hasznosítani, különösen, mivel az adott időszakban az állami tulajdon dominanciája érvényesült a tulajdoni viszonyokban. Kiemelte, hogy a Kúria végzése szerint az állam közjogi szerepét – ide nem értve a jogalkotást – is értékelve megítélnie, hogy a tulajdonostól elvárható elővigyázatosság és ellenőrzés mellett teljesítette-e a kötelezettségét. Ennek fényében az alperes által felajánlott bizonyítást nem találta elegendőnek arra, hogy a felelősség alól magát kimentse arra hivatkozással, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

[17] Indokolása szerint nem lehetett következtetni az állami szabályozásból az adott időszak ismeretszintjére, mivel nem igazolt, hogy az adott szabályozás adekvátan követte az állam szervei által elérhető ismereteket, ezzel szemben az orvosszakértői vélemények, továbbá a nemzetközi tilalmak arra mutattak, hogy az azbesztózis kialakulásának mechanizmusára voltak már a szabályozást megelőzően is adatok. Figyelembe vette, hogy logikailag belátható volt: a munkavégzés során felhasznált azbeszt kikerülhet légmozgással a környezetbe, ennek ellenére az alperes alapvetően munkavédelmi oldalról szabályozta az azbeszt kibocsátási határértékeket.

[18] Vizsgálta azt is a felróhatóság vonatkozásában, hogy az azbesztszennyezés hatókörét meghatározhatta-e az alperes vagy nem, és ha igen, akkor megtette-e az annak megakadályozásához szükséges intézkedéseket. Az igazságügyi műszaki szakértői vélemény indokolása szerinte nem igazolta az alperesnek azt a védekezését, hogy a tevékenységük során a tudomány akkori állásához igazodóan ellenőrizték a mindenkor hatályos jogszabályok betartását, mivel a szakértő megállapította, hogy az adott gyárban soha nem volt zárt az azbesztfelhasználás. Megállapította, hogy az alperes tudott az azbeszt és az azbesztpor rákkeltő hatásáról, arról is, hogy az belégzés útján levegőszennyezéssel is terjedhet, mégsem terjesztette ki a hatósági ellenőrzést a gyár környezetére. Kiemelte, hogy az állam mint az ingatlan speciális tulajdonosa nem volt elzárva attól, hogy az üzemeltetést megváltoztassa, zárt gyártási rendszert alakítson ki, az észlelt kibocsátási anomáliák esetén intézkedjék, így a gyár körül védőterületet hozzon létre, vagy akár meg is szüntesse a tulajdonában lévő állami vállalatot. Mindezek alapján nem tartotta alkalmasnak az alperes által felajánlott bizonyítást a felelősség alóli kimentésre.

[19] A nem vagyoni kártérítés összegének megállapítása során figyelembe vette, hogy a felperes jogelődjének egészségét súlyosan sértette a károkozó magatartás, egy gyógyíthatatlan betegséggel szembesült, amely miatt életét is vesztette.

[20] Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást ítélkezése alapjául elfogadta, és az arra alapított jogi következtetéseivel is egyetértett.

[21] Döntése szerint az elsőfokú bíróság a szakértői bizonyítás eljárási szabályait nem sértette meg. Rámutatott: nem merült fel a szakvélemények között ellentmondás olyan, a jogvita eldöntése szempontjából jelentős kérdésben, ami a szakértők meghallgatását vagy az Egészségügyi Területen Működő Igazságügyi Szakértői Testület kirendelését tette volna szükségessé; a szakvélemények nem tértek el ugyanis abban a kérdésben, hogy természettudományos módszerekkel nem lehet pontosan megállapítani, hogy a felperes jogelődje a későbbi betegségét okozó azbesztrostokat mikor lélegezte be, mivel a mellhártya mesothelioma megbetegedést okozó folyamatindító expozíció bekövetkezésének időpontját csak különböző mértékű valószínűsítéssel lehetett meghatározni. Helytállónak tartotta az elsőfokú bíróságnak azt az értékelését a szakvélemények alapján, hogy a rövidebb idejű azbesztexpozíció is elindíthatta a megbetegedésre vezető folyamatot, és azt is, hogy a belégzés időpontjának bizonyítatlanságát a károkozás tényével szemben nem lehet a károsult terhére értékelni.

[22] Hangsúlyozta: az azbesztcement gyártás kezdetét (1971.), a felperes jogelődjének születési dátumát (1975.), az azbesztgyár közelébe költözését (1980.), illetve a betegség lappangási idejét (a tünetek jelentkezését megelőző 20 év) és a tünetek jelentkezését (2013.) figyelembe véve az elsőfokú bíróság okszerűen indult ki a beszerzett orvosi szakvélemény kiegészítései és a Kúria hatályon kívül helyező végzése alapján abból, hogy a betegséget kiváltó azbesztexpozíció a felperes jogelődjét valamikor 1980. és 1992. között érte (releváns időszak). A szakvélemény és annak kiegészítő véleményei ugyan magasabb valószínűséget társítottak az 1986-ig tartó időszakhoz, azonban az alperes érvelésével szemben e szakvélemények alapján sem tartotta kizárhatónak azt, hogy a végzetes azbesztexpozíció 1986. és 1992. között valósult meg. Arra vonatkozó konkrét adat hiányában, hogy a felperes jogelődje gyerekkorának melyik részét töltötte hosszabb ideig az azbesztcementgyár közelében, az 1986. és 1992. közötti bekövetkezést találta valószínűnek, különösen a konkrét körülményeket figyelembe véve (költözés időpontja, lappangási idő). A releváns időszak esetleges további szűkítésének azért sem tulajdonított jelentőséget, mivel az alperes nem vitatta, hogy az ingatlanán működő gyárból származó azbesztkiporzás okozta a felperes jogelődjének egészségkárosodását, a felperest a régi Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján terhelő bizonyítási kötelezettséget az időpont közelebbi meghatározása nem érintette. Döntése szerint az alperes felelősség alóli kimentése szempontjából a további pontosítás közömbös, mert az alperes nem bizonyított olyan tulajdonosi intézkedést az 1980. és 1992. közötti időszakban, amely az ingatlanán folytatott egészségkárosító tevékenység megszüntetésére irányult volna.

[23] A fellebbezésben foglaltakra tekintettel kiemelte: a perben a felek között nem volt vitás, hogy a felperes jogelődjének egészségkárosodását az azbesztszálak belégzése okozta, és az sem, hogy a belélegzett azbeszt az alperes tulajdonában álló ingatlan kezelőjének levegőt szennyező tevékenysége folytán került ki a levegőbe. Megállapította: a felperes ezzel bizonyította, hogy az alperes kártérítési felelősségének megállapításához szükséges, a régi Ptk. 339. § (1) bekezdésében meghatározott feltételek közül megvalósult a nem vagyoni kár bekövetkezése (jogelődjének egészségromlása), és hogy a kárt az alperes tulajdonában álló ingatlan kezelője okozta, mert a kár bekövetkezése az ingatlan kezelőjének tevékenységével áll ténybeli okozati összefüggésben.

[24] Kifejtette: a Kúria végzése alapján a megismételt eljárásban abból kellett kiindulni: az alperes azzal, hogy a releváns időszakban nem akadályozta meg, hogy az ingatlanát használó állami vállalat (az ingatlan kezelője) olyan légszennyezéssel járó üzemi tevékenységet folytasson, amely a szomszédos ingatlanok használóinak egészségét károsította, a tulajdonból fakadó jogainak régi Ptk. 100. §-ában foglalt korlátait túllépte, a lakókörnyezetben élőket, így a felperes jogelődjét szükségtelenül zavarta, jogait (egészségét) veszélyeztette. Erre a megismételt eljárásban lefolytatott bizonyítás eredményéből sem vont le eltérő következtetést. Megállapította, hogy nem vitásan az alperes tulajdonában álló ingatlanon folytatott tevékenység eredményeként, az azbesztgyár folyamatos működése során 1980. és 1992. közötti időszakban kiporzással a levegőbe kerültek a lakókörnyezetben élők egészségét is károsító azbesztszálak, és ezt az alperes eltűrte. Mindezeket okfejtése szerint az elsőfokú bíróság helyesen értékelte a régi Ktv. 38. § (1) bekezdését sértő tevékenységnek, ezért az alperes azzal, hogy eltűrte az ingatlanán ezt a tevékenységet, és tulajdonosként nem lépett fel a környezetszennyező működés megszüntetése érdekében, az Alkotmánybíróság 5/2022. (IV.14.) AB határozatban foglalt indokokra is figyelemmel tulajdonosként megszegte a régi Ptk. 100. §-ában előírt kötelezettségét, ezért mulasztása jogellenes.

[25] Az alperes fellebbezési érvelésével szemben arra a következtetésre jutott, hogy a régi Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján a kárért felelős személynek a releváns jogi oksági kapcsolat fennállásához nem kellett előre látnia a kár lehetséges mértékét, a légszennyező tevékenység hatókörét, súlyosságát. A magatartás és a kár közötti releváns jogi okozati összefüggés megállapításához elegendőnek tartotta, hogy a magatartás adekvát következménye legyen a kár, és a magatartást azért tiltsa a jog, hogy a károkozás, a kár bekövetkezése megelőzhető, elkerülhető legyen. A légszennyező és a munkavállalók egészségét veszélyeztető működés az állam mint tulajdonos részéről történő eltűrésével ezért releváns jogi oksági kapcsolatban állónak látott minden egészségkárosodást, amelyet a környezetszennyezés okozott a munkavállalóknak, illetve a lakókörnyezetben élőknek.

[26] Az alperesnek az ismereteire vonatkozó érvelésére tekintettel utalt arra, hogy az elsőfokú bíróság által helyesen értékelt korabeli jogi szabályozásból [17/1975. (VI. 14.) MT rendelet 2. számú melléklete] kitűnően az alperes – szervei útján – már 1975-ben tudta, hogy az azbeszt veszélyes anyag, egészségkárosító hatású, tüdőrákot okozhat, és – mivel az azbesztszál belégzéssel okoz egészségkárosodást – számolnia kellett azzal is, hogy a zárt technológia, megfelelő védőberendezések, zártságot biztosító munkafolyamatok hiányában a levegőbe szükségtelenül kikerülő azbesztpor és azbesztszálak kijuthatnak az azbesztet felhasználó üzem területén kívülre is.

[27] A kimentés tekintetében megítélése szerint nem az állam közjogi cselekvéseit kellett értékelni, hanem azokat a cselekvési lehetőségeit, amelyek az alperest az ingatlan tulajdonosaként illették meg. Döntése szerint a műszaki szakértői véleményből aggálytalanul megállapíthatók voltak azok a technológiai hiányosságok, amelyeken keresztül az azbesztszálak kiporzással az üzemen kívülre kerülhettek, és amelyekkel kapcsolatban az alperestől is elvárható volt a fellépés. A kimentés körében a releváns időszakon belül a folyamatindító expozíció pontos időpontja megállapításának lehetetlenségét az alperes terhére értékelte, mivel neki kellett bizonyítania, hogy a káresemény annak ellenére következett be, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

[28] Az alperes felróhatósága tekintetében osztotta az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját, hogy a régi Ktv. 38. §-ára tekintettel az alperes tulajdonosi felelősségét szigorúbban kellett vizsgálni, továbbá helytállónak tartotta azt a megállapítását is, hogy az alperesnek az állami tulajdon dominanciájának időszakában lehetősége volt arra, hogy az ingatlant kezelő állami vállalat tevékenységét befolyásolja, így arra is, hogy a környezetet szennyezően működő állami vállalatot megszüntesse, illetve tőle a kezelői jogot visszavonja, de ennek érdekében intézkedést nem foganatosított. Ezért helytállónak értékelte az elsőfokú bíróságnak azt a megállapítását, hogy az alperes a régi Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján nem tudta kimenteni magát a felelősség alól a felperes jogelődjét ért, az ingatlanon folytatott környezetszennyező tevékenységből eredő kárért.

[29] Az alperes nemzetközi, EGK szabályozásra, kiépített intézményrendszerre, a tudomány fejlődésére, az állami határértékekre hivatkozását súlytalannak tekintette annak alapján, hogy a régi Ktv. 38. §-ára figyelemmel a korabeli szabályok alapján is általában elvárható volt az, hogy szükségtelenül ne zavarja a környezetét a gyár működése, illetve a munkavállalók és a lakosság egészségét ne veszélyeztesse a végzett tevékenység; a régi Ktv. 25. §-a alapján a technológiát is úgy kellett megválasztani, hogy az ne járjon káros légszennyezéssel. Mindemellett utalt arra is: a tulajdonos állam (alperes) abban való tévedése, hogy az ingatlanán folyó, általa eltűrt, nyilvánvalóan a levegőt szennyező tevékenység az üzem munkavállalóin kívül a lakókörnyezetben élőket nem érinti, a kárért felelős személy terhére esik, így nem alkalmas annak igazolására, hogy az alperes úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

[30] A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben – annak tartalma szerint – elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatásával a kereset elutasítását, másodlagosan – szükség esetén az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedően – a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és az első- vagy másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.

[31] Megsértett jogszabályként a régi Ptk. 339. § (1) bekezdését, valamint a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: régi Pp.) 3. § (3) bekezdését, 164. § (1) bekezdését, 177. § (1) bekezdését, 182. § (3) bekezdését és 206. § (1) bekezdését jelölte meg.

[32] A régi Ptk. 339. § (1) bekezdésének megsértése körében kifejtette: változatlan jogi álláspontja szerint az adott ügyben a bekövetkezett kár és a károkozó magatartás közötti okozati összefüggés részét képező előreláthatóság, azaz a jogi okozatosság hiányzik, így nem áll fenn a kártérítő felelősség konjunktív feltétele, az okozati összefüggés bizonyítottsága, amely a felperes terhére esik.

[33] Hangsúlyozta: a perben különösen nagy jelentősége van az előreláthatóság szempontjából annak a kérdésnek, hogy melyik időpillanatban kell vizsgálni a halálos megbetegedés mint lehetséges jogkövetkezmény (azaz a kár) bekövetkeztének lehetőségét. Álláspontja szerint ebben a kérdésben az általa már az elsőfokú eljárásban indítványozott, majd a másodfokú eljárásban fenntartott bizonyítási indítványoknak megfelelően lefolytatott, kiegészített bizonyítás eredményeként a jelenlegi adatoknál pontosabb, konkrétabb adatok és időintervallum lehetne meghatározható; amennyiben azonban a fenti bizonyítás lefolytatása sem vezetne eredményre, a számára legkedvezőbb, azaz a lehető legkorábbi időpontot lehet figyelembe venni, amely a felperes jogelődjének születési éve, 1975. Utalt arra is, hogy a Kúria végzésében a betegség kialakulására az 1971-től 1992 . év végéig terjedő időszakot vette alapul.

[34] Kiemelte, hogy a Kúriának az ítélet hatályon kívül helyezésével kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 1/2014. (V1. 30.) PK véleményének 4. pontjával összhangban az okozatosság tekintetében releváns időszak nemcsak – az elsőfokú bíróság indokolását idézve – „átértékelésre kerülhetett” volna, hanem azt át kellett volna értékelni.

[35] Okfejése szerint az okozati összefüggés kapcsán meg kell különböztetni a ténybeli és jogi okozatosságot, az utóbbi vonatkozásában az oksági láncolatban figyelembe veendő szakasz tartamát döntően befolyásolja, hogy a károsodásra vezető eseménysor elindítója látta-e, illetve láthatta-e a bekövetkező eredményt. Ezzel összefüggésben hivatkozott a BH1984.195. számon és BH2008.299. számon megjelent eseti döntésekre, a BDT2016.3577. és BDT2013.2893. számon közzétett jogesetekre, valamint a szerződésen kívüli kártérítési felelősséget feldolgozó szakirodalmi álláspontokra. Mindezekből arra következtetett: a károkozó magatartás és a kár között csak akkor áll fenn okozati összefüggés, ha a károkozó a károkozás időpontjában „a kár bekövetkeztét előre láthatta”, ekként a károkozó csak akkor marasztalható, ha a felperes az okozati összefüggés részeként bizonyítja, hogy a folyamatindító azbesztexpozíció eseménye bekövetkeztekor (időpontjában) előre láthatta a felperes jogelődjének súlyos – akár halálos eseménnyel járó – megbetegedésének lehetőségét.

[36] Megítélése szerint téves a másodfokú bíróságnak a jogerős ítélet [39] bekezdésében írt az a megállapítása, hogy mivel előre láthatta a kár bekövetkezését, így a jogi okozatosság fennálltát alaptalanul vitatta. Az ebben a vonatkozásban az elsőfokú ítéletben kifejtetteket nem tartotta alkalmasnak arra, hogy az adekvát kauzalitás tanának általa idézett és az ott ismertetett bírósági döntésekben is megnyilvánuló jogirodalmi álláspontját cáfolják, mivel abból az következik, hogy a magyar bírósági gyakorlat a kár és a károkozó magatartás közötti okozati összefüggést csak akkor tartja megállapíthatónak, ha „a károkozó a bekövetkező eredményt mint kárt előre láthatta”. Rámutatott: mindezek alapján a jogi okozatosság fennálltához nem elég annak bizonyítása, hogy „az egészségre veszélyes azbeszt alapanyagként történő felhasználása sértheti más személyiségi jogát”, a felperesnek kifejezetten azt kellett volna bizonyítania, hogy az állam előre láthatta az azbeszt alapanyagként történő felhasználása következtében gyárban nem dolgozó helyi lakosok halálos megbetegedésének lehetőségét, amellyel kapcsolatban döntő jelentősége van a felperesi jogelőd azbesztexpozicíója időpontjának.

[37] Ezzel összefüggésben arra hivatkozott: az orvosszakértő a jelen perben és a Fővárosi Törvényszék előtt indított, hasonló tényálláson alapuló perben adott, valamint egy másik szakvélemény alapján a felperes jogelődje károsodásának legvalószínűbb időpontja 1976–1986. évek közötti időszakra esik, ezért csak az 1986-ig tanúsított magatartása tekintetében vizsgálható, hogy a folyamatindító azbesztexpozició időpontiában láthatta előre a felperes jogelődjének súlyos, akár halálos eredménnyel járó megbetegedése bekövetkezését. Utalt arra is, hogy egy harmadik szakértő szakvéleményében általánosságban egyetértett azzal, hogy az expozíció kezdete után a megjelenő új mesotheliomás esetek gyakorisága 30–40 év múlva volt a legmagasabb.

[38] Mindezeket a következőképpen összegezte. Vagy azt lehet megállapítani, hogy a felperes jogelődjének megbetegedését okozó folyamatindító azbesztexpozíció legvalószínűbb időpontja 1976. és 1986. közé esik, amely esetben az okozati összefüggés részét képező előre láthatóság 1986. év végéig vizsgálható. Vagy arra lehet következtetni, hogy folyamatindító azbesztexpozíció bekövetkezését valószínűség szintjén sem lehet megállapítani, amely esetben a felperes jogelődjének folyamatindító azbesztexpozíciója akár a születése (1975. november 23.) után nyomban bekövetkezhetett, ezért a kár és a károkozó magatartás közötti okozati összefüggés részét képező előre láthatóság (jogi okozatosság) az érintett születésének időpontjára (1975.) nézve vizsgálható, mivel a felperes a jogi okozatosságot a születést követő időszakra nem tudta bizonyítani.

[39] Kiemelte, hogy az EGK és az ő azbeszttel kapcsolatos szabályozásának összevetése alapján sem ő, sem a nála jóval fejlettebb EGK, illetve Európai Unió tagállamai nem látták előre a lakossági azbesztexpozició lehetséges következményeit. Úgy gondolták, hogy létezik az azbesztpor kibocsátás kapcsán olyan légszennyezettségi határérték, amelynek betartása mellett a rákbetegség kockázata nem áll fenn, továbbá az azbesztpor légszennyezettsége kapcsán csak a gyártó üzem munkavállalóit tekintették veszélyeztetettnek, a lakosságot pedig nem. Kitért arra is, hogy az igazságügyi műszaki szakértői vélemény szerint az érintett állami vállalat esetében is „a mért értékek a technikai határértéket nem haladták meg, a nemzetközi eredményekkel összehasonlítva megfelelnek egy forgalmas nagyvárosban élők azbesztterhelésének”.

[40] Mindezek alapján az alperes a Kúria hatályon kívül helyező végzése után is irányadónak tekintette az elsőfokú bíróság 2017. július 13-én hozott 38.P.25.872/2016/11. számú ítélete indokolásában tett megállapítást, amely szerint eredménnyel bizonyította, hogy nem volt általában elvárható a nyolcvanas években, illetve a kilencvenes évek elején annak az információnak az ismerete, hogy az azbesztkiporzás a szakértői véleményben meghatározott hatókörben és valószínűséggel, határértékre tekintet nélkül egészségkárosító hatású, halálos betegséget okozhat. Érvelése szerint tehát a perben vizsgált időszakban a felperes jogelődjének folyamatindító azbesztexpozícióját nem láthatta előre, ezért hiányzik a kár és a megbetegedés közötti okozati összefüggés részét képező előre láthatóság (jogi okozatosság), vagyis az okozati összefüggés bizonyítottsága, amely a felperes terhére esik.

[41] Állította, hogy a kár és károkozó magatartás közötti okozati összefüggés bizonyítottsága esetére is igazolta, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben „tőle” elvárható volt. A Kúria hatályon kívül helyező végzésében foglalt útmutatással kapcsolatban kifejtette: a Kúria által említett „közjogi szerepét” jogalkotással valósítja meg, viszont a Legfelsőbb Bíróság Pf.V.24.375/1998/9. számú ítélete alapján a polgári perben eljáró bíróság nem állapíthatja meg, hogy a jogalkotó a jogalkotás sérelmezett elmulasztásával jogellenességet követett el.

[42] A kimentés körében hivatkozott arra is, hogy a perben vizsgált időszakban a munkavédelem és munkaegészségügy, valamint a környezetvédelem vonatkozásában olyan szervezeti rendszert alakított ki, ami az akkori műszaki fejlettségi szinten maximálisan biztosította a munkavállalók – köztük az üzem dolgozóinak – egészségügyi védelmét és a szabályok betartásának ellenőrzését. Utalt továbbá az igazságügyi műszaki szakértő megállapítására is, amely szerint a környezetvédelmi szervezetén keresztül rendszeresen ellenőrizte az üzem levegőszennyezését, ugyanakkor ez az ellenőrzés káros azbeszt terhelést nem állapított meg. Álláspontja szerint a kor adott színvonalán minden tőle elvárható intézkedést megtett annak érdekében, hogy azbesztózis okozta súlyos megbetegedés ne fordulhasson elő, ebből kifolyólag hiányzik a magatartásának felróhatósága.

[43] Tévesnek tartotta a jogerős ítélet indokolása [41] bekezdésének utolsó mondata szerinti érvelést, amelyben a másodfokú bíróság a károkozó magatartás (a felperes jogelődjének megbetegedése) időpontja bizonyítási nehézségeit nem az okozati összefüggés körében értékeli (a felperes terhére), hanem ezt a kimentés, azaz a felróhatóság körébe helyezi át megállapítva, hogy az a körülmény, hogy a károkozó magatartás pontos időpontját lehetetlen megállapítani, az alperes terhére esik. Ezzel ellentétben álláspontja szerint a kárt, a károkozó magatartást és a kettő közötti okozati összefüggést a károsult felperesnek kell bizonyítania, és a bizonyítás sikertelenségének következményei is őt terhelik. Ezért kifogásolta, hogy a másodfokú bíróság a régi Pp. 3. § (3) bekezdésében és 164. § (1) bekezdésében foglaltakat szerinte megsértve, jogszabálysértő módon nem értékelte a bizonyításra köteles felperes terhére a jelen perben bizonyításra szoruló tények – így a régi Ptk. 339. § (1) bekezdésében írt feltételek közül az okozati összefüggés megléte – bizonyítatlan voltát, és az okozati összefüggés nem bizonyított volta ellenére jogszabálysértő módon kötelezte kártérítés megfizetésére.

[44] Sérelmezte, hogy a halálos megbetegedést okozó azbesztszál felperesi jogelőd tüdejében való megtapadásának időpontjára nézve a perben rendelkezésre álló, egymással ellentmondásos szakértői álláspontokat az általa felajánlott bizonyítás foganatosításával nem kísérelte meg tisztázni annak ellenére, hogy a mellőzött bizonyítás foganatosításával a jelenlegi adatoknál pontosabb, konkrétabb adatok és időintervallum állna rendelkezésre. Mindezek alapján érvelése szerint a jogerős ítélet a régi Pp. 177. § (1) bekezdését és a 182. § (3) bekezdését azzal sértette meg, hogy a perben irányadó tényállás megállapításához szükséges különleges szakértelmet részben mellőzve, az egymással ellentmondásban álló igazságügyi szakértői vélemények közül egyet kiválasztva, a nyilvánvalóan fennálló ellentmondás feloldását meg sem kísérelve állapította meg az ítélet alapjául szolgáló tényállást. Hangsúlyozta: mindez azt is eredményezte, hogy az eljárt bíróságok aggályos szakvélemény alapján állapították meg a tényállást, és ezzel a régi Pp. 206. § (1) bekezdését is megsértették.

[45] Indítványozta valamennyi érintett szakértő – részben ismételt – meghallgatását és/vagy az Egészségügyi Területen Működő Igazságügyi Szakértői Testület felülvizsgálati szakvéleményének beszerzését, arra figyelemmel, hogy az elsőfokú bíróság előtt folyamatban lévő (folyamatban volt) azbesztózissal összefüggő kártérítési perekben beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemények egymástól olyan eltérést mutatnak, amelyek közti ellentmondások csak ilyen módon oldhatók fel.

[46] A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.

[57] A felülvizsgálati kérelem nem alapos.

[59] Az alperes a felülvizsgálati kérelmét lényegében három jogszabálysértésre alapította: a régi Ptk. 339. § (1) bekezdésének megsértésére; arra, hogy a másodfokú bíróság a régi Pp. 3. § (3) bekezdésében és 164. § (1) bekezdésében foglaltakat megsértve nem értékelte a felperes terhére a perben őt terhelő bizonyításra szoruló tények – az okozati összefüggés megléte – bizonyítatlan voltát; továbbá arra, hogy a másodfokú bíróság az igazságügyi szakértői vélemények ellentmondásait nem tisztázva, a régi Pp. 177. § (1) bekezdésének és 182. § (3) bekezdésének sérelmével állapította meg a tényállást.

[60] A jogi okozatosság bizonyítottsága kapcsán a Kúria utal arra, hogy az ebben az ügyben a hatályon kívül helyező végzésével – jogkérdésben is állást foglalva – már döntést hozott. Ebben megállapította, hogy az alperes azzal, hogy az ingatlan használója által az egészséget károsító légszennyező tevékenységben megnyilvánuló zavaró szomszédjogi áthatást mint az ingatlan tulajdonosa nem akadályozta meg, az ingatlanait használó gyárral szemben semmilyen módon nem lépett fel, jogellenes mulasztásával a régi Ptk. 100. §-ába ütköző módon maga is közrehatott a kár bekövetkeztében, ezért a régi Ptk. 344. § (1) bekezdése alapján a közös károkozás szabályai szerint egyetemleges felelősséggel tartozik. Ennek okán a megismételt eljárásban tényként kezelendő, hogy a felperes jogelődjét ért nem vagyoni kár az ingatlan-tulajdonos alperes szükségtelen zavarásával mint jogellenes magatartással okozati összefüggésben keletkezett [régi Ptk.100. §, 339. § (1) bekezdés].

[61] A hatályon kívül helyező végzéshez a régi Pp. 229. § (1) bekezdése nem fűz anyagi jogerő hatást. A Kúria azonban a Jpe.III.60.037/2022/12. számú határozatában rámutatott, hogy a Kúria egységes és egy irányba mutató gyakorlata alapján, a Kúria – a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 163. § (1) bekezdése szerinti közzétételi körbe tartozó – hatályon kívül helyező végzésében foglalt iránymutatás köti a megismételt eljárásban eljáró bíróságot. Ebből kifolyólag az esetleges felülvizsgálati eljárásban a Kúria csak azt vizsgálhatja, hogy a megismételt eljárásra utasított bíróság eleget tett-e a hatályon kívül helyező végzésben foglalt meghagyásnak, és az ügyben eljárt bíróságok a korábbi, a jogkérdést már elbírált végzésben foglaltakkal összhangban álló döntést hoztak-e. Ennélfogva a felülvizsgálati eljárásnak nem képezhette tárgyát az okozati összefüggés fennállásának, és ennek körében – az adott ügyben alkalmazandó régi Ptk.-ban egyébként nem szabályozott – előreláthatósági klauzula alkalmazhatóságának vizsgálata.

[62] A fentiekből következően a megismételt eljárásban azt kellett és lehetett vizsgálni, hogy az alperes a tulajdonjogából fakadó kötelezettségeit a tulajdonostól az adott helyzetben általában elvárható elővigyázatosság és ellenőrzés mellett teljesítette-e. A Kúria – ebben a vonatkozásban is egyetértve az első- és a másodfokú bíróság álláspontjával – úgy ítélte meg, hogy az alperes mint sajátos helyzetben lévő jogalany a károkozás szakértői bizonyítással igazolt időtartamában (1980–1992) elegendő ismerettel rendelkezett ahhoz, hogy megfelelő gondosságot tanúsítva felismerje: az azbeszt felhasználásával végzett cementgyártás nem csak a gyár területén veszélyes és ezáltal a környezetében élőkre is az egészséget károsító rákkeltő hatása van.

[63] A Kúria maradéktalanul egyetértett a másodfokú bírósággal abban is, hogy az alperes felelősség alóli kimentésre felajánlott bizonyítása nem vezetett eredményre. Amint azt a másodfokú bíróság helytállóan kifejtette, ebben a tekintetben nem az állam közjogi cselekvéseit, nem az alperes fellebbezésben hivatkozott, kialakított intézményrendszert, szerveinek hatósági jogalkalmazását (ellenőrzését) kellett értékelni, hanem azokat a cselekvési lehetőségeit, amelyek az alperest az ingatlan tulajdonosaként illették meg. Az alperes sajátos jogalanyiságával kapcsolatban a Kúria hangsúlyozza – amint arra már a hatályon kívül helyező végzésben is rámutatott –, hogy a közjogi helyzetébe nem értendő bele a jogalkotási szerepe, felelősségre vonásának alapja tehát nem a jogalkotási mulasztása.

[64] A kimentés körében az alperes által a felülvizsgálati kérelemben kifejezetten nem vitatott szakértői vélemény aggálytalanul állapította meg a környezetszennyező azbesztgyár működésének hiányosságait, amelyek az azbesztszálak az üzemen kívülre kerülését lehetővé tették. A műszaki szakvélemény alapján az alperes nem bizonyította a releváns időszakra (1980–1992) nézve azt, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, mivel az anyag ismert veszélyességére, rákkeltő tulajdonságára tekintettel elvárható volt a kiporzás csökkentéséhez, megszüntetéséhez szükséges műszaki intézkedések megtétele a munkavállalók, és közvetve a lakókörnyezet védelme érdekében is.

[65] Az alperes cselekvési lehetőségeivel összefüggésben mindenben helytállóan állapította meg azt is a másodfokú bíróság, hogy az adott esetben a régi Ktv. 38. §-ára tekintettel az alperes tulajdonosi felelősségét szigorúan kellett vizsgálni, amelynek keretei között a felróhatóság alól nem tudta magát kimenteni. A Kúria már a hatályon kívül helyező végzésben rámutatott arra, hogy az emberi környezet fokozott védelme a kimentés szempontjából mindenkor megköveteli a magasabb, egyúttal szigorúbb mérce alkalmazását. Az 5/2022. (IV. 14.) AB határozat [82] és [84] bekezdésekben foglalt indokokra tekintettel nem lehet vitás az sem, hogy az állam mint tulajdonos a rendszerváltást megelőző állami tulajdon dominanciájára tekintettel polgári jogi felelősséggel is tartozik a tulajdonában lévő ingatlanon, az ingatlan kezelője által folytatott, nyilvánvaló környezetszennyező tevékenységgel okozott kárért.

[66] Az alperesnek a másodfokú bíróság ítéletében ismertetett és helyesen mérlegelési körébe vont jogszabályi környezetben [állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvény, az állami tulajdonban álló ingatlanok kezeléséről szóló 9/1969 (II. 9.) Korm. rendelet, valamint a földről szóló 1987. évi I. törvény] tehát kétségtelenül lehetősége volt arra, hogy az ingatlant kezelő állami vállalat tevékenységét – akár az állami vállalat megszüntetése, akár a kezelői jogot visszavonása útján – befolyásolja, így rendelkezhetett volna a régi Ptk. 100. §-át sértő, az egészséget veszélyeztető, környezetszennyező tevékenység megszüntetése érdekében. Az alperes azonban mint tulajdonos az ingatlant kezelő állami vállalat környezetszennyező tevékenységével kapcsolatban a rendelkezésére álló tulajdonosi eszközökkel nem élt. A környezetszennyezés megszüntetésére irányuló tulajdonosi intézkedést nem állított, illetve nem bizonyított még a felülvizsgálati kérelmében sem; annak ellenére, hogy nemzetközi és hazai szabályok alapján is ismert volt számára az azbeszt rákkeltő hatása, a peradatok szerint a zártkörűséget a technológiában soha nem tudták elérni.

[67] A Kúria úgyszintén egyetértett a másodfokú bírósággal abban is, hogy az alperes nemzetközi, EGK szabályozásra, kiépített intézményrendszerre, a tudomány fejlődésére, az állami határértékekre hivatkozása nem ad alapot a kimentésre az őt terhelő, a fentiekben ismertetett szigorúbb felelősség fényében. Mindezek alapján az alperes a régi Ptk. 339. § (1) bekezdésének alkalmazásában nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható és emiatt felróhatóság nem terheli.

[68] Bár az alperes helyesen hivatkozott arra, hogy a megismételt eljárásban felajánlott bizonyítás a tényállás eltérő tartalmú megállapítását is eredményezheti, a rendelkezésre álló adatok azonban nem cáfolják, hogy az 1980-tól 1992-ig terjedő időtartam minősül a károkozás releváns időszakának: ekkor történt a felperes jogelődjét ért károkozás, vagyis az azbeszt szennyeződés belélegzése. Mindazonáltal ennek az időtartamnak a meghatározása nem az okozatosság, hanem a felróhatóság alóli kimentés körében bír jelentőséggel. A felróhatóság szempontjából kell ugyanis értékelni azt, hogy a károkozás időpontjához képest – azaz a releváns időszakon belül – az alperes mit láthatott előre, milyen ismeretekkel rendelkezett az azbeszt felhasználásának hatásairól. A felróhatóság törvényi vélelmével szemben mindezekre tekintettel lehet megítélni azt, hogy úgy járt-e el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

[70] A felülvizsgálati kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, valamint annak kifejtése, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja [régi Pp. 272. § (2) bekezdés]. Ezeknek az együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt pedig a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja, az arra vonatkozó jogi álláspontját kifejti, vagyis ha a jogszabálysértésre való hivatkozása indokait is ismerteti [1/2016. (II. 15.) PK vélemény 3. és 6. pont]. Érdemben csak azok a hivatkozások vizsgálhatók, amelyek esetében a régi Pp. 272. § (2) bekezdésében meghatározott tartalmi követelmények maradéktalanul teljesülnek (Pfv.V.20.301/2015/6., megjelent: BH2015. 307.; Pfv.I.20.259/2019/6.; Pfv.II.20.343/2022/9.). Az alperes a felülvizsgálati kérelmében csak általánosságban hivatkozott a szakvélemény ellentmondásosságára. Ezzel szemben a felülvizsgálati eljárásban, annak rendkívüli perorvoslati jellegére tekintettel az alperesnek konkrétan meg kellett volna jelölnie az állított jogszabálysértés indokait, nem elegendő visszautalni a korábbi beadványaira (Kúria Pfv.21.483/2013/8.; Jpe.60.004/2023/7. [45]). Mindezek hiányában a Kúria az alperes szakértői véleménnyel szemben felhozott kifogásait sem találta megalapozottnak.

[71] Miután az alperesnek a kárfelelősség alóli kimentésre irányuló bizonyítása nem járt eredménnyel, mindkét fokú bíróság jogszabálysértés nélkül kötelezte az alperest a felperes jogelődje halálos kimenetelű egészségkárosodására tekintettel megállapított összegű nem vagyoni kártérítés megfizetésére. Mindezekre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.