22/2023. (X. 4.) AB határozat

Az Alkotmánybíróság teljes ülése jogszabály alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló bírói kezdeményezés tárgyában – dr. Márki Zoltán és dr. Patyi András alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő

1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény 276. § (8) bekezdésének „– tanácskozási joggal –” szövegrésze alaptörvény-ellenes, sérti az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdését, ezért azt megsemmisíti.

A megsemmisítést követően a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény 276. § (8) bekezdése a következő szöveggel marad hatályban: „(8) Az a szakszervezet (szakszervezeti szövetség), amely a kollektív szerződés megkötését követően felel meg a (2) bekezdésben meghatározott feltételnek, jogosult a kollektív szerződés módosítását kezdeményezni, és a módosítással kapcsolatos tárgyaláson részt venni.”

2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény 276. § (8) bekezdésének „– tanácskozási joggal –” szövegrésze a Fővárosi Törvényszék előtt 11.M.70.251/2022. számon folyamatban lévő perben, valamint bármely bíróság előtt folyamatban lévő ügyben nem alkalmazható.

Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzé kell tenni.

[1] A Fővárosi Törvényszék az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. § (1) bekezdése alapján benyújtott bírói kezdeményezésében – a folyamatban lévő pert a 11.M.70.251/2022/46. számú végzésével felfüggesztve – a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 276. § (8) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte elsődlegesen az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése, másodlagosan a XV. cikk (1) bekezdése sérelmére hivatkozással.

[2] Az alapul fekvő ügyben a munkáltatónál 2010. március 1-jén hatályba lépett kollektív szerződést teljes jogú szerződő félként három, az akkori szabályok szerint reprezentatív szakszervezet írta alá. A többi három szakszervezet, köztük a per felperese is, aláírta a megállapodást azzal a megjegyzéssel, hogy a kollektív szerződéssel egyetért. A kollektív szerződés 2013. novemberi módosítása rögzítette, hogy 2014. január 1-jét követően a szerződés a felperes hozzájárulása nélkül nem módosítható, ami 2021-ig nem volt vitatott a felek között. Ekkor bértárgyalások kezdődtek, de végül a 2021. november 4-ei Csoportszintű Érdekegyeztető Tanács megalakításáról szóló megállapodást (amely „kollektív erejű megállapodásnak minősül”), valamint a 2021. június 25-ei bérmegállapodást és annak 2022. január 17-ei módosítását csak a munkáltató meghatalmazottja és hét másik szakszervezet írta alá, a felperes nem.

[3] A bíróságnak a perben állást kell foglalnia egyebek mellett abban, hogy a felperes rendelkezik-e az eredeti, 2010-ben megkötött kollektív szerződés módosítására és felmondására vonatkozó joggal, arra tekintettel, hogy 2014. január 1-jétől a munkáltatónál munkaviszonyban álló tagjainak száma meghaladja a 2012. július 1-jén hatályba lépett Mt. 276. § (2) bekezdésében rögzített minimum létszámot. Az Mt. 276. (8) bekezdése ezt kizárja, mivel kifejezetten csak tanácskozási jogot ad annak a szakszervezetnek, amely a kollektív szerződés megkötését követően felel meg a (2) bekezdésben meghatározott feltételnek. A jogszabály ezáltal a bíróság álláspontja szerint kellő súlyú alkotmányos indok nélkül hátrányosan különböztet az adott időpontban kollektív szerződéskötési képességgel rendelkező szakszervezetek között, illetve eltérő módon bánik a munkáltatónál kollektív szerződéskötési képességgel rendelkező felperessel, azon oknál fogva, hogy csak a kollektív szerződés megkötését követően teljesítette az Mt. 276. § (2) bekezdésében rögzített feltételt. Ennek következtében a felperes kiszorul a kollektív szerződés és ezáltal a munkafeltételek alakításából, noha az ehhez szükséges felhatalmazással (taglétszámmal) utóbb rendelkezik.

[4] Részletes – az Alkotmánybíróságnak a kollektív szerződéskötéshez való jogra [Alaptörvény XVII. cikk (2) bekezdése], valamint az egyenlőségi tárgyú ügyekre [Alaptörvény XV. cikk (1)–(2) bekezdése] vonatkozó gyakorlatát is citáló – indokolásában a kezdeményező bíróság rámutatott, hogy az Mt. 276. § (8) bekezdése a kollektív szerződéskötési képességet érintően alkalmaz megkülönböztetést időbeli alapon. Attól teszi függővé a teljes kollektív szerződéskötési képességet, hogy a munkáltatónál képviselettel rendelkező szakszervezet a kollektív szerződés megkötése előtt vagy azt követően érte el az Mt. 276. § (2) bekezdésében rögzített minimum taglétszámot. Ez a csoportképzés a kollektív szerződés kötelmi jellegén alapul (ebből fakad úgymond az „aki kötötte, az módosíthatja”-elv). A bíróság azonban részletesen bemutatta azokat az – az Alkotmánybíróság gyakorlatán, az Mt. indokolásán, a tételes szabályozáson és a bírói gyakorlaton alapuló – érveket, amelyek ezzel szemben megítélése szerint a kollektív szerződéskötés kapcsán a normatív jelleg dominanciáját igazolják. Például ide tartozik a kollektív szerződés beillesztése az Mt. 13. §-a által a munkajogi jogforrási hierarchiába, vagy az, hogy a kollektív szerződés a munkavállalók jogviszonyát képes alakítani akaratuk hiányában is, illetve, hogy a szerződés az azt kötő felek akaratától függetlenül is megszűnhet az Mt. 281. § (4) bekezdése alapján. A kollektív szerződés ezért tényleges célját és hatását tekintve egy szabályozó eszköz a munkáltatók és a munkavállalók kezében.

[5] A kollektív szerződéskötési joghoz való joggal a kollektív szerződés stabilitásához fűződő érdek és az Alaptörvény M) cikk (2) bekezdéséből levezethető szerződési szabadság állhat szemben az indítványban foglaltak értelmével. Ami az elsőt illeti, a bíróság rámutatott, hogy azt maga a jogalkotó írta felül az Mt. 281. § (4) bekezdésében. Ami a másodikat, a szerződéskötési szabadságot illeti, a bíróság szerint a támadott szabály (az „aki kötötte, az módosíthatja”-elv érvényesítése) a kollektív szerződést megkötő feleket és a megállapodásukat védi. Ezzel szemben áll a felperes által elszenvedett alapjogsérelem, amelynek az a lényege, hogy hiába szerezte meg a „felhatalmazást a jogalkotásra”, ameddig fennáll a több, mint tíz éve megkötött kollektív szerződés, kiszorul annak módosításából, így nem tud érdemi befolyást gyakorolni a munkafeltételek alakítására. Az, hogy valamely szakszervezet később szerezte meg a szerződéskötési képességet, a kollektív szerződés célja és rendeltetése szempontjából irreleváns – fejtette ki a bíróság. A kollektív szerződés intézménye akkor és annyiban képes betölteni rendeltetését, ha és amennyiben a munkáltatóval szemben a mindenkori megfelelő reprezentativitással rendelkező szakszervezetek állnak szemben. Az Mt. 276. § (8) bekezdése ezzel szemben a kollektív szerződés aláírásakori erőviszonyokhoz köti a részvétel lehetőségét, és teszi ezáltal statikussá a viszonyrendszereket, mely ellentétes a kollektív szerződés munkafeltételekhez jobban illeszkedő, rugalmas szabályozás megteremtésére törekvő koncepciójával is. Emellett az Mt. 276. § (8) bekezdése szembe megy a kollektív szerződés rendszerének egyik főszabályával, azaz az együttes szerződéskötés követelményével is [Mt. 276. § (4) bekezdése], melynek lényege, hogy a munkafeltételek kollektív szerződéses szabályozása csak valamennyi erre jogosult szakszervezet együttes akaratával (részvételével) legyen lehetséges. Ez a helyzet a sztrájkhoz való jogot is érinti, mivel a bérmegállapodás kollektív ereje révén megakadályozza a felperest abban, hogy tagjai bérigényének sztrájk útján tudjon nyomatékot adni. A felperes sérelmeinek súlyosságát fokozza, hogy azok időkorlát nélküliek, hiszen a perbeli kollektív szerződés határozatlan időre szól. Az Mt. 276. § (8) bekezdése pedig még a felek akaratából sem enged eltérést.

[6] Összefoglalva a fentieket, a kezdeményező bíróság szerint nincs olyan, a szabályozási koncepcióba megfelelően illeszkedő indok, mely igazolná a jogalkotó azon megoldását, hogy a normatív jelleg dominanciáját felülírva, a szerződéses jellegre alapozva egy újabb megkülönböztetés keretében csak egy rendkívül szűk kör számára tartsa fenn a teljes kollektív szerződéskötési jogosultságot, különösen nem egy olyan tényezőre (időbeliség) alapozva, mely irreleváns a kollektív szerződés rendszerében.

[7] A bíróság kifejtette, hogy ha az Alkotmánybíróság arra jutna, hogy védett tulajdonság hiányában az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése nem alkalmazható, akkor másodlagosan a kérelmének a XV. cikk (1) bekezdése alapján történő elbírálását kéri.

[8] Rámutatott az indítványozó végezetül arra is, hogy a támadott rendelkezés megsemmisítése és az alkalmazási tilalom kimondása esetén lehetőség nyílik az Mt. 276. § (2) és (4) bekezdésének egybeolvasásával egy olyan értelmezésre, mely szerint a munkáltatónál utóbb kollektív szerződéskötési képességet szerzett szakszervezetként a felperes is teljes jogú félként csatlakozhat a kollektív szerződéshez.

[9] 1. Az Alaptörvény érintett rendelkezései:

„XV. cikk (1) A törvény előtt mindenki egyenlő. Minden ember jogképes.

(2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.”

„XVII. cikk (2) Törvényben meghatározottak szerint a munkavállalóknak, a munkaadóknak, valamint szervezeteiknek joguk van ahhoz, hogy egymással tárgyalást folytassanak, annak alapján kollektív szerződést kössenek, érdekeik védelmében együttesen fellépjenek, amely magában foglalja a munkavállalók munkabeszüntetéshez való jogát.”

[10] 2. Az Mt. érintett és támadott rendelkezései:

„276. § (1) Kollektív szerződést köthet

a) a munkáltató, a tagok felhatalmazása alapján a munkáltatói érdek-képviseleti szervezet, továbbá

b) a szakszervezet vagy szakszervezeti szövetség.

(2) A szakszervezet kollektív szerződés kötésére jogosult, ha a munkáltatónál munkaviszonyban álló tagjainak száma eléri

a) a munkáltatóval munkaviszonyban álló,

b) munkáltatói érdek-képviseleti szervezet által kötött kollektív szerződés esetében a kollektív szerződés hatálya alá tartozó

munkavállalók létszámának tíz százalékát.

[…]

(4) A (2) bekezdés szerint kollektív szerződés kötésére jogosult szakszervezetek a kollektív szerződést együttesen köthetik meg.

[…]

(6) A (2) bekezdés alkalmazásakor a munkavállalóknak a szerződéskötést megelőző félévre számított átlagos statisztikai létszámát kell alapul venni.

(7) A kollektív szerződés kötésére irányuló ajánlat tárgyalása nem utasítható vissza.

(8) Az a szakszervezet (szakszervezeti szövetség), amely a kollektív szerződés megkötését követően felel meg a (2) bekezdésben meghatározott feltételnek, jogosult a kollektív szerződés módosítását kezdeményezni, és a módosítással kapcsolatos tárgyaláson – tanácskozási joggal – részt venni.”

„277. § (1) A kollektív szerződés szabályozhatja

a) a munkaviszonyból származó vagy az ezzel kapcsolatos jogot vagy kötelezettséget,

b) a feleknek a kollektív szerződés megkötésével, teljesítésével, megszüntetésével, jogaik gyakorlásával, kötelezettségeik teljesítésével kapcsolatos magatartását.”

„279. § (2) A kollektív szerződésnek a felek kapcsolatát szabályozó rendelkezése hatálya a kollektív szerződést kötő felekre terjed ki.

(3) A kollektív szerződés munkaviszonyra vonatkozó rendelkezésének hatálya a munkáltatóval munkaviszonyban álló valamennyi munkavállalóra kiterjed.”

[11] 1. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt megvizsgálta, hogy a bírói kezdeményezés eleget tesz-e az Abtv.-ben írt feltételeknek {lásd például 3242/2017. (X. 10.) AB határozat, Indokolás [7]; 3102/2018. (IV. 9.) AB határozat, Indokolás [18]}.

[12] Megállapítható, hogy az Abtv. 25. § (1) bekezdésének megfelelően a bírósági eljárás felfüggesztése megtörtént, az eljárásban alkalmazni kell a támadott rendelkezést, és az indítvány eleget tesz az Abtv. 52. § (1b) bekezdésében rögzített határozott kérelem követelményének. A kérelem a) tartalmazza azt a törvényi rendelkezést, amely megállapítja az Alkotmánybíróság hatáskörét az indítvány elbírálására, továbbá azt, amely az indítványozó indítványozói jogosultságát megalapozza (Abtv. 25. §-a); b) az eljárás megindításának indokait (a bíróságnak hátrányos megkülönböztetést tartalmazó jogszabályi rendelkezés alkalmazásával kell eldöntenie az ügyet); c) az Alkotmánybíróság által vizsgálandó jogszabályi rendelkezést [Mt. 276. § (8) bekezdése]; d) az Alaptörvény sérülni vélt rendelkezését [Alaptörvény XV. cikk (1)–(2) bekezdése]; e) indokolást arra nézve, hogy a sérelmezett jogszabályi előírás miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével, valamint f) kérelmet arra, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg a támadott jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességét, semmisítse meg azt, és rendelkezzen annak alkalmazási tilalmáról.

[13] Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a bírói kezdeményezés érdemi elbírálásának nincs akadálya.

[14] 2. Az Alkotmánybíróság az eljárás során az üggyel kapcsolatos véleményének kifejtése céljából 2023. június 29-én megkereste a Gazdaságfejlesztési Minisztériumot (a továbbiakban: GFM), a válasz 2023. augusztus 16-án érkezett meg. A GFM foglalkozáspolitikáért felelős államtitkára továbbá külön amicus curiae beadványban is kifejtette az álláspontját, amely irat 2023. augusztus 25-én érkezett az Alkotmánybíróságra.

[15] A GFM a szabályozással összefüggésben arra mutat rá, hogy az Mt. megalkotásakor a jogalkotó igyekezett visszaszorítani az állami beavatkozást, és a korábbinál lényegesen nagyobb teret kívánt engedni a magánjogias szemléletű szabályozásnak. Ennek érdekében erősítette a munkajog szerződéses jogforrásainak (és e körben a kollektív megállapodásoknak) a jelentőségét a munkaviszony tartalmának alakításában. A jogalkotó szándéka szerint az állami szabályozás szerepének csökkentésével egyidejűleg a felek akaratának előtérbe helyezésével a megállapodások jobban kifejezhetik az érdekeket, a megállapodások tartalma rugalmasabb, könnyebben változtatható és aktualizálható.

[16] A kollektív szerződés nem jogszabály, de a jogrend része, amely sajátos jogforrási természettel bír az Mt. rendszerében, és alapvető fontosságú a munkaviszony és a munkaügyi kapcsolatok alakításában. A kollektív szerződés normatív részét képező rendelkezések „mintegy normaként hatályosulnak a munkaviszonyban”. A jogalkotó célja a kollektív szabályozási autonómia bővítésére irányult az Mt. megalkotásakor, „amely érdekében az Mt. rendelkezéseitől való eltérést a törvény széles körben biztosítja. Erre tekintettel a normatív hatályú kikötésekben való megállapodással a kollektív szerződést kötő felek az Mt. keretei között az Mt.-ben rögzített minimum-követelményektől eltérhetnek, a munkaviszony tartalmát alakíthatják. A kollektív munkajogi szabályozás megújításának egyik lényeges eleme, hogy az Mt. jelentősen bővítette a felek tárgyalási szabadságát és a kollektív szabályozási autonómia lehetőségeit.” Ebből következően a kollektív szerződés nemcsak a munkavállaló javára térhet el, hanem – bizonyos kivételekkel – a hátrányára is. Ugyanakkor a munkaszerződés a kollektív szerződéstől – jogszabály eltérő rendelkezése hiányában – csak a munkavállaló javára térhet el. A kollektív szerződés másik része a kollektív szerződést kötő felekre vonatkozó kötelmi rész, az itt szabályozható tárgyköröket az Mt. külön nem nevesíti. Azonban a jogalkalmazói gyakorlatban lényeges szabályozási eleme a kötelmi résznek az ún. békekötelezettség (sztrájktilalom) és a befolyásolási kötelezettség.

[17] A kollektív szerződéskötéshez való jog gyakorlása tekintetében – a 10%-os küszöbértéket időközben teljesítő szakszervezet, szakszervezeti szövetség részére – a munkafeltételek normatív alakításában való részvételt az Mt. 276. § (8) bekezdése részlegesen biztosítja: az ilyen szakszervezet kezdeményezheti a kollektív szerződés módosítását, és részt vehet – tanácskozási joggal – az ezzel kapcsolatos tárgyaláson, azonban nem lehet aláírója a kollektív szerződés módosításának, tekintettel arra, hogy a kollektív szerződés megkötésekor nem volt szerződéskötő fél. Ebből következően nem jogosult felmondani sem a kollektív szerződést. A felmondás jogát ugyanis csak a szerződéskötő fél gyakorolhatja. Ehhez hasonlóan a 10%-os küszöbértéket időközben teljesítő szakszervezet a meglévő kollektív szerződéshez sem csatlakozhat szerződéskötő félként. A kollektív szerződés módosításának a jogát az Mt. csak a megkötött kollektív szerződés aláírói számára biztosítja. „E rendelkezés megalkotásakor a jogalkotó többek között figyelembe vette, hogy a kollektív szerződéshez való utólagos csatlakozással a szakszervezet fel is mondhatná a kollektív szerződést, amely kockázatot jelenthet a hatályos kollektív szerződés szerinti foglalkoztatás tekintetében.” E körben utal a GFM a „szerzett jogok védelmének biztosításához fűződő érdekre” is. Kifejti továbbá, hogy ha viszont „utóbb a kollektív szerződés megszűnik – amely következtében a munkáltatónál nincs már hatályban kollektív szerződés –, akkor a szakszervezet kezdeményezheti új kollektív szerződés kötését is.”

[18] A bírói kezdeményezés megalapozott.

[19] 1. A vizsgált ügy lényege szerint a per felperese az Mt. 276. § (2) bekezdése alapján 2014. január 1-je óta a munkáltatóval kollektív szerződés kötésére jogosult szakszervezet, mert a munkáltatónál munkaviszonyban álló tagjainak száma eléri a munkáltatóval munkaviszonyban álló munkavállalók létszámának tíz százalékát. A kollektív szerződéskötési képessége elérése előtt, még 2010. február 2. napján megkötött kollektív szerződésnek a perben vitatott módosításában viszont ennek ellenére a bírói kezdeményezéssel támadott jogszabályi rendelkezés – az Mt. 276. § (8) bekezdése – miatt félként nem, csak tanácskozási joggal volt jogosult részt venni. Az indítvány alapján az Alkotmánybíróságnak azt kell eldöntenie, hogy ez a szabályozás az Alaptörvény XV. cikk (1)–(2) bekezdésébe ütköző, alaptörvény-ellenes hátrányos megkülönböztetést jelent-e az adott munkáltatónál kollektív szerződéskötési képességgel rendelkező szakszervezetek között.

[20] 2. Az Alkotmánybíróság először áttekintette az Alaptörvény XV. cikkével összefüggő gyakorlatának jelen ügy eldöntése szempontjából jelentőséggel bíró leglényegesebb elemeit {lásd összefoglaló jelleggel például 13/2020. (VI. 22.) AB határozat, Indokolás [32]–[35] és 12/2021. (IV. 14.) AB határozat, Indokolás [60]}.

[21] Az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdés első mondatában megfogalmazott törvény előtti egyenlőség (pozitív irányú megközelítés) és a (2) bekezdés szerinti hátrányos megkülönböztetés tilalma (negatív irányú megközelítés, amely az alapjogok tekintetében és egyúttal védett tulajdonság alapján tett különbségtételt tiltja) az egyenlőséghez, egyenlő bánásmódhoz való jog két, szorosan összetartozó aspektusát jelentik. Az egyenlőség nem jelenti a megszerezhető jogok avagy kötelezettségek terjedelmének teljes azonosságát. Az alkotmányosan védett igény az, hogy a releváns szempontból hasonló eseteket hasonlóan kezeljék, illetve, ha valamely, az Alaptörvényből levezethető többletelem miatt szükséges a különbségtétel, akkor a szabályozás reflektáljon a lényeges és releváns szempontból különböző helyzetben lévők megkülönböztető jegyeire is.

[22] Az Alaptörvény XV. cikk (1)–(2) bekezdése kapcsán három kérdést kell vizsgálni. Először azt kell megállapítani, hogy fennáll-e az érintett hátrányára eltérő bánásmód. Mivel a diszkrimináció szükségképpen valamilyen viszonyrendszerben érvényesül, vizsgálandó az is, hogy az érintett összehasonlítható helyzetben (homogén csoportban) van-e azokkal, akikhez képest a hátrányát az indítványban állítják. Másodsorban azt kell megvizsgálni, hogy az indítványozó a XV. cikk alapján milyen tartalmú sérelmet állít: a törvény előtti egyenlőség megsértésére hivatkozik [Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdése], vagy arra, hogy egy védett tulajdonságra tekintettel tett alapjogi különbségtételről van szó [Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése]. Végezetül a megkülönböztetés típusához igazodóan az észszerűségi, illetve a szükségességi-arányossági teszt alkalmazásával mérlegelni kell, hogy az azonosított hátrányos megkülönböztetés igazolható-e, összeegyeztethető-e az Alaptörvénnyel.

[23] Az egyenlőség követelménye nemcsak a természetes személyekre, hanem a személyekre általában, így a jogi személyekre is vonatkozik {például 3062/2012. (VII. 26.) AB határozat, Indokolás [166]}.

[24] 3. Jelen ügyre vonatkoztatva mindezt, az Alkotmánybíróságnak elsődlegesen azt kellett mérlegelnie, hogy fennáll-e az ügyben az érintett szakszervezet hátrányára eltérő elbánás a vele homogén csoportba tartozó személyekkel való összehasonlításban.

[25] 3.1. Az indítványban körülírt tényállás szerint több szakszervezet kötött a munkáltatóval kollektív szerződést, amelynek a módosítását egy abban részt nem vevő, ebben az értelemben kívülálló szakszervezet utóbb kifogásol. Áttekintve az Mt.-nek a kollektív szerződésre vonatkozó rendelkezései (Mt. 13. §-a, 276–284. §-a) közül a jelen ügy tényállása szempontjából relevánsnak minősülő előírásokat, a következők állapíthatók meg.

[26] A kollektív szerződés a munkáltató és a szakszervezet(ek) által kötött írásbeli megállapodás. Tartalmát tekintve a munkaviszonyra vonatkozó szabályrend, amely a) normatív módon rögzíti a munkaviszonyból származó vagy az ezzel kapcsolatos jogokat, kötelezettségeket, illetve b) kötelmi jelleggel szabályozza a feleknek a kollektív szerződés megkötésével, teljesítésével, megszüntetésével, jogaik gyakorlásával, kötelezettségeik teljesítésével kapcsolatos magatartását. A kötelmi rész csak az azt megkötő felekre terjed ki. Ennek tartalma heterogén, legfontosabb részét azok a megállapodások alkotják, amelyek a felek együttműködésének részleteire, a kollektív szerződésben foglaltak érvényesítésére vonatkoznak (például békekötelem, szakszervezeti helyiséghasználat, állandó egyeztetőbizottság létrehozása stb.). Ezzel szemben a kollektív szerződés normatív részének hatálya erga omnes vagy abszolút abban az értelemben, hogy az túlmutat a szerződést kötő feleken: az adott munkáltatóval munkaviszonyban álló munkavállalókra is kiterjed, ráadásul nem csak azokra a munkavállalókra vonatkozik, akik a kollektív szerződést kötő szakszervezet(ek) tagjai.

[27] A szakszervezet kollektív szerződéskötési képességét az Mt. a korábbi szabályozással – lásd a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: régi Mt.) – ellentétben nem az üzemi tanács választása eredményéhez, hanem a munkavállalók szakszervezeti tagságához, illetve ennek létszámához köti. Ilyen képessége az adott munkáltatónál annak a szakszervezetnek van, akinek a munkáltatónál munkaviszonyban álló tagjainak száma a szerződéskötést megelőző félévre számított átlagos statisztikai létszám alapulvételével eléri a) a munkáltatóval munkaviszonyban álló, b) munkáltatói érdek-képviseleti szervezet által kötött kollektív szerződés esetében a kollektív szerződés hatálya alá tartozó munkavállalók létszámának tíz százalékát. Ez a taglétszámra épülő reprezentativitási kritérium [ami tehát hangsúlyozottan eltér a régi Mt. 29. § (2) bekezdése szerinti reprezentativitási kritériumtól] a szakszervezet jelentőségének, képviseleti erejének, bizonyos tekintetben az érdekérvényesítési képességének is egyfajta mutatója az adott munkáltatónál, és az ennek megfelelő szakszervezetet a jogszabály felhatalmazza a kollektív szerződésnek akár a többi szakszervezet nélkül vagy azok kifejezett akarata ellenére való megkötésére. A relatíve alacsonyan – tíz százalékban – meghatározott küszöb lehetővé teszi, hogy alacsonyabb szakszervezeti szervezettség mellett is lehessen kollektív szerződést kötni. Az Mt. azonban azt is előírja, hogy ha a munkáltatónál több szakszervezet éri el a tíz százalékos küszöböt, ők csak együttesen jogosultak a kollektív szerződés megkötésére. Így az adott munkáltatónál jelentős szakszervezetek egyike sem hagyható ki az érdekegyeztetésből és a kollektív alkuból. A szabályozás tehát nem a többségi elvre, hanem a reprezentativitásra és a – vétójogot is magába foglaló – koalíciós kényszerre épül.

[28] Ha a munkáltató vagy a kollektív szerződést kötő szakszervezet jogutód nélkül megszűnik, vagy elveszíti a kollektív szerződéskötési képességét, a szerződés hatályát veszti. Több szakszervezet által kötött kollektív szerződés ellenben csak akkor veszti hatályát, ha valamennyi szakszervezet jogutód nélkül megszűnt, vagy már egyik szakszervezet sem felel meg a reprezentativitási feltételnek. A szabályozás ebben az összefüggésben is a kollektív szerződés stabilitásának megőrzésére törekszik.

[29] A kollektív szerződéskötési képesség utóbb történő megszerzése (a taglétszámon alapuló reprezentativitási kritérium teljesítése és ezzel egyidejűleg a szakszervezeti erőviszonyok átrendeződése) esetében – a bírói kezdeményezéssel támadott Mt.-szabály értelmében – az érintett szakszervezet jogosulttá válik ugyan a kollektív szerződés módosításának kezdeményezésére, de a maga által kezdeményezett módosítással kapcsolatos tárgyaláson csak tanácskozási joggal vehet részt. A kollektív szerződés felmondására való jogosultság viszont egyáltalán nem illeti meg azt a szakszervezetet, amely annak aláírásában nem vett részt.

[30] A fentiek alapján az Mt. szabályozási koncepciójában a reprezentativitáshoz kötött kollektív szerződéskötési képesség akkor teljes, ha az a kollektív szerződés megkötésének idején áll fenn. Ebben az esetben az feljogosítja a szakszervezetet: a) a kollektív szerződés kötésére irányuló ajánlattételre; b) a kollektív szerződés megkötésére, avagy az abban való részvételre (a reprezentatív szakszervezetek együttesen, konszenzussal döntenek); c) a kollektív szerződés módosítására, avagy az abban történő részvételre; és d) a kollektív szerződés felmondására. Az Mt. támadott 276. § (8) bekezdése és a vizsgált ügy ezek közül a c) pontot érinti, jóllehet az utóbb reprezentatívvá váló és ezzel szerződéskötési képességet szerző szakszervezet a b) pont és a d) pont szerinti jogokat sem gyakorolhatta.

[31] 3.2. Megállapítható, hogy az Mt. 276. § (8) bekezdése értelmében az adott munkáltatónál utóbb reprezentatívvá vált szakszervezet(ek)et az ún. közreműködői jogok közül csak tanácskozási jog illeti meg a korábban létrehozott kollektív szerződés módosítására irányuló tárgyalások során, szemben azon szakszervezetekkel, akik az Mt. egyéb rendelkezései alapján – a kúriai gyakorlat szerint adott esetben még reprezentativitásuk elvesztése esetén is – evidensen részt vehetnek a döntésben. Ez a helyzet megkülönböztetést valósít meg. A tanácskozási jog révén az utóbb reprezentatívvá vált szakszervezet megismerheti a tárgyaláson kifejtett álláspontokat, illetve érveivel maga is gazdagíthatja a vitát, de ez a döntési képességhez képest egyértelműen gyengébb jogosítványt jelent. Ennek alapján az Mt. 276. § (8) bekezdése által megvalósított különbségtétel egyértelműen hátrányként azonosítható.

[32] A taglétszámon alapuló reprezentativitási feltételnek egy adott munkáltatónál egy adott időpontban megfelelő szakszervezetek között a mögöttük álló munkavállalók érdekeinek képviselete tekintetében nincs különbség: mindannyian elérték az Mt. által e tekintetben előírt egyetlen kritériumot, a tíz százalékos küszöböt. Ezért az is megállapítható, hogy ezek a szakszervezetek a reprezentativitási kritérium teljesítésének idején összehasonlítható helyzetben vannak egymással.

[33] 4. Másodsorban azt kellett megvizsgálni, hogy az indítványozó a XV. cikk alapján milyen tartalmú sérelmet állít: a törvény előtti egyenlőség [Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdése] bármely megkülönböztetés esetében felhívható, az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése azonban csak akkor, ha valamely, ún. védett tulajdonságra tekintettel korlátoztak alapvető jogot. Ha bármelyik feltétel hiányzik a kettő közül, az azonosított hátrányos különbségtételt a XV. cikk (1) bekezdése alapján kell megítélni.

[34] A bírói kezdeményezés szerint a kollektív szerződéskötési joggal összefüggésben érte az érintett szakszervezetet hátrányos megkülönböztetés. Az Alaptörvény XVII. cikk (2) bekezdése – amely az Alaptörvény Szabadság és Felelősség fejezetében helyezkedik el – garantálja a kollektív szerződés kötésének a szabadságát, amikor akként fogalmaz, hogy törvényben meghatározottak szerint a munkavállalóknak, a munkaadóknak, valamint szervezeteiknek joguk van ahhoz, hogy egymással tárgyalást folytassanak, kollektív szerződést kössenek, érdekeik védelmében együttesen fellépjenek, vagy munkabeszüntetést tartsanak. A 3021/2017. (II. 17.) AB határozat rámutatott, hogy a „szakszervezet szabad tevékenykedéséhez való joga egyik elemének tekinthető kollektív szerződés megkötéséhez való jog […] nem tekinthető egyéni alapjognak, hanem természetét tekintve kollektív jog […]” (Indokolás [58]). A 17/2022. (VIII. 1.) AB határozatában pedig az Alkotmánybíróság az Alaptörvény XVIII. cikk (2) bekezdése első két fordulatát kifejezetten a „kollektív tárgyalások folytatásához és kollektív szerződések kötéséhez való alapjog”-ként azonosította {Indokolás [28], [42]–[44]; megerősítette: 3408/2022. (X. 21.) AB határozat, Indokolás [33]}.

[35] A megkülönböztetés ennek alapján alapvető jog tekintetében történt, az ellenben nem állapítható meg – erre a bíróság sem hivatkozott –, hogy az érintett szakszervezetet a jogalkotó valamely védett tulajdonsága miatt részesítette volna egyenlőtlen bánásmódban. Az ügyben nem azonosítható faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel, figyelemmel arra is, hogy az egyéb helyzet „csupán olyan élethelyzeteket ölelhet át, amelyekben az emberek önazonosságát, identitását meghatározó lényegi tulajdonságuk miatt előítélettel, vagy társadalmi kirekesztéssel néznek szembe. Vagyis a diszkriminációtilalom alkotmányos klauzulája elsődlegesen a társadalom személyben rejlő és tetszés szerint nem változtatható tulajdonság mentén elkülönülő csoportjainak védelmét szolgálja” {3206/2014. (VII. 21.) AB határozat, Indokolás [27]; megerősítette például 27/2021. (XI. 5.) AB határozat, Indokolás [70]; 3105/2023. (III. 14.) AB határozat, Indokolás [35]}.

[36] Mindezek miatt a vizsgált, a kollektív szerződés módosításában való részvételt érintő megkülönböztetés az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdése alapján bírálandó el.

[37] 5. Az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdése alapján valamely hátrányos megkülönböztetés alaptörvény-ellenessége akkor állapítható meg – a megkülönböztetés akkor igazolhatatlan –, ha a tárgyilagos mérlegelés szerint a megkülönböztetésnek nincs észszerű indoka, vagyis az önkényes {lásd például 13/2020. (VI. 22.) AB határozat, Indokolás [61]–[67]; 3453/2021. (XI. 3.) AB határozat, Indokolás [42]; 3468/2021. (XI. 12.) AB határozat, Indokolás [29]}.

[38] Ennek alapján jelen ügyben azt kellett megvizsgálni, hogy a kollektív szerződéskötési képességgel rendelkező szakszervezetek között a kollektív szerződés módosítására irányuló javaslatról szóló döntésben való részvétel tekintetében tett különbségtétel észszerű, tehát alkotmányosan indokolható-e.

[39] 5.1. Az Alkotmánybíróság már több ízben foglalkozott a kollektív szerződés jogi természetével.

[40] Megismételve az Alaptörvény hatálybalépése előtt kialakított gyakorlatot, megerősítést nyert a kollektív szerződés karakterének kétarcúsága a következők szerint.

[41] Egyrészt az Mt. „a kollektív szerződésnek – azzal, hogy a munkaviszonyra vonatkozó szabályok között helyezi el – olyan hatást ad, hogy az a munkaviszonyban álló felek jogaira és kötelességeire vonatkozó normatív szabályokat tartalmazhat” {17/2022. (VIII. 1.) AB határozat, Indokolás [38]}. Ebben az értelemben – és kifejezetten ebben a részében – a kollektív szerződés közjogi, „jogszabály jellegű”, autonóm, belső, quasi munkajogi jogforrás: az adott munkáltatónál hatályos kollektív szerződés jogokat és kötelezettségeket határoz meg az ott munkaviszonyban álló munkavállalóknak, akik a szerződés megkötésében közvetlenül nem, csak közvetetten, az őket képviselő szakszervezet(ek) által vettek részt. Rajtuk kívül azonban azokra is kihat, akik még a megállapodást aláíró szakszervezeteknek sem tagjai, illetve azokra is, akik a kollektív szerződés megkötését követően létesítettek munkaviszonyt az adott munkáltatóval. Ráadásul adott esetben a tíz százalékos küszöböt elérő szakszervezet akár egyedül is köthet minden jelenlegi és jövőbeni munkavállalóra kiterjedő kollektív szerződést, amely aztán a hierarchiában az egyéni munkaszerződések fölött, de a jogszabályok alatt helyezkedik el (az Mt.-től tág körben, de csak a jogszabály felhatalmazása alapján, az abban meghatározott körben és módon térhet el). Rendkívül jelentős tehát a kollektív szerződés normatív, közjogi jellege, annak ellenére, hogy jogszabálynak nem minősül. A kollektív szerződés nem jogszabály, de – átalakító ereje és kiterjesztő hatálya révén – jogszabályszerűen viselkedik az érintett munkáltató összes, munkaviszonyban álló munkavállalója számára.

[42] Másrészt viszont a kollektív alku létrehozását és a szerződő felek – tehát a munkáltató és az aláíró szakszervezetek – kapcsolatrendszerét szabályozó kötelmi részét tekintve „magánjogi természettel is bír, így a szerződési szabadság is vonatkozik rá, vagyis a szerződő felek döntenek arról, hogy kötnek-e, és ha igen, milyen tartalommal” {3021/2017. (II. 17.) AB határozat, Indokolás [63]}. Az autonómia azonban nem teljes. A diszpozitivitás elve főszabályként érvényesül, de a partnerválasztás szabadsága és a típusszabadság nem (bár nem kizárt, hogy a szakszervezet más megállapodást kössön a munkáltatóval, munkajogi szempontból csak a kollektív szerződés elismert). Az akarati autonómiát pedig bizonyos tekintetben terheli az a szabály, hogy a kollektív szerződés kötésére irányuló ajánlat tárgyalása nem utasítható vissza. Létrehozását tekintve tehát szerződéses jogügyletről van szó, tartalmát tekintve azonban csak a kötelmi rész vonatkozásában beszélhetünk polgári jogi értelemben vett szerződésről.

[43] A kollektív szerződések a fentiek szerint a „jogrendszerben sajátos (részben kötelmi, részben pedig jogforrási jellegű) helyet foglalnak el” {18/2021. (V. 27.) AB határozat, Indokolás [67]}, más megfogalmazással a kollektív szerződésnek „a munkajogban egyrészt megállapodásos, másrészt jogforrási karaktere van” {17/2022. (VIII. 1.) AB határozat, Indokolás [38]}. Egyik karakter sem kizárólagos azonban.

[44] Az Mt. 276. § (8) bekezdése – a kollektív szerződésben részt nem vett szakszervezetnek a kollektív szerződés módosításáról szóló döntéshozatalból való kizárása – egyértelműen a kollektív szerződés kötelmi jellegéhez kapcsolódik, abban az értelemben, hogy egy megkötött szerződésre vonatkozik, azt – pontosabban a szerződést kötő felek szerződési akaratát – védi a megállapodásban részt nem vett, külső személyek beavatkozásától. Ugyanakkor megállapítható, hogy még a klasszikus magánjogi jogviszonyokban sem példa nélküli – jóllehet mindenképpen kivételes – a szerződéses viszonyok kívülről történő befolyásolása {például elővásárlási és vételi jog mint hatalmasság, vagy a szerződésekbe történő utólagos állami beavatkozás, ez utóbbiról egyebek mellett lásd: 10/2019. (III. 22.) AB határozat, Indokolás [40]}. Az sem tipikus természetesen, hogy a kötelemből a szerződésen kívüli személyekre is háramlanának jogok és/vagy kötelezettségek.

[45] A támadott szabály ellenben nem védi önmagában a szerződés stabilitását. Ezt támasztja alá egyrészt, hogy az Mt. kifejezetten lehetővé teszi, hogy egy nem aláíró, de a tíz százalékos küszöböt később elérő szakszervezet a kollektív szerződés módosítását javasolja. Másrészt a konszenzuskényszer miatt ez a szakszervezet – egyedül – akkor sem tudná kikényszeríteni a módosítás elfogadását, ha részt vehetne a döntésben. Harmadrészt a mások által javasolt módosításról szóló döntéshozatalban való részvétel és a módosítás esetleges blokkolása éppen a szerződés további, változatlan tartalommal való fenntartását szolgálná. A szakszervezeti oldalon fennálló konszenzuskényszer miatt az Mt. 276. § (8) bekezdése tehát nem áll direkt kapcsolatban a fennálló kollektív szerződés állandóságával.

[46] Minthogy azonban a kollektív szerződés kettős – kötelmi és normatív – jogi természettel rendelkezik, a kollektív szerződéskötési képesség megszerzésének időpontja szerinti különbségtétel nem ítélhető meg kizárólag a szerződés kötelmi jellege alapján. A különbségtétel észszerűségére vonatkozó vizsgálat nem állhat meg ezen a ponton, mert a kötelmi jelleg a kollektív szerződés rendeltetésének fényében és a normatív – vagyis minden munkavállalóra kiterjedő, kötelező – jellegével összhangban álló védelemre tarthat igényt.

[47] 5.2. A kollektív szerződés rendeltetését és a szerződés normatív jellegéből fakadó elvárásokat megvizsgálva a következők állapíthatók meg.

[48] A kollektív szerződés esetében a munkavállalói érdekképviselet és -védelem egyik fontos eszközéről van szó, amelynek célja és a munkajogi viszonyok szabályozásában játszott szerepe abban áll, hogy a munkavállalók szervezetei és a munkáltató számára biztosítsa, hogy széles körben és érdemben részt tudjanak venni a munkafeltételek és munkakörülmények alakításában. A kollektív szerződés továbbá rendezett munkaügyi kapcsolatokat hoz létre a felek között, amely minden érintettnek érdeke.

[49] Az is lényeges továbbá, hogy „[a]z Mt. 277. §-a tartalmazza azokat a tárgyköröket, amelyeket kollektív szerződés szabályozhat. A (2) bekezdés kimondja, hogy kollektív szerződés – eltérő rendelkezés hiányában – az Mt. Második és a Harmadik Részében foglaltaktól eltérhet. Ezek a részek a munkaviszonyra és a munkaügyi kapcsolatokra vonatkoznak. Ezzel a szabállyal az Mt. ebben a körben a szabályozás lehetőségét általánosságban átengedte a kollektív szerződés kötésére jogosult feleknek” {17/2022. (VIII. 1.) AB határozat, Indokolás [39]}. Tehát az Mt. rendkívül széles körben hatalmazza fel a munkáltatót és az érdekképviseleteket szabályalkotásra, ráadásul a főszabály az ún. kétoldalú diszpozitivitás: a kollektív szerződés – a korábbi szabályoktól eltérően – alapvetően mind a munkavállaló, mind a munkáltató javára és terhére is eltérhet az Mt. szabályaitól.

[50] A fentiekből kiindulva a megkötésére jogosultak konszenzusa alapján létrejött kollektív szerződések, illetve az általuk szabályozott viszonyok stabilitásához, kiszámíthatóságához a feleknek fontos érdeke fűződik.

[51] A kollektív szerződésnek az a jellegzetessége sem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a jogszabályokhoz képest, amint az Mt. indokolása is fogalmaz, a „megállapodás tartalma rugalmas, könnyebben változtatható, aktualizálható. A munkajog szerződéses jogforrásai jól alkalmazkodnak a felek között felmerülhető érdekellentétek rendezéséhez.” A kollektív szerződés tehát ebben az értelemben nem statikus képződmény, rugalmasan tud és kell is alkalmazkodnia a körülmények és a felek, valamint az érintett munkavállalók érdekeinek az alakulásához. A kollektív szerződés ezen jellegzetességét – rugalmasságát, változtathatóságát és aktualizálhatóságát – a GFM is hangsúlyosan kiemelte az Alkotmánybíróságnak küldött állásfoglalásában.

[52] A munkavállalói érdekek becsatornázását, miután a munkavállalók közvetlenül nem vesznek részt a rájuk (is) vonatkozó kollektív szerződés megalkotásában, az érdekegyeztetés folyamatában a szakszervezetek biztosítják. Ebből kiindulva, a munkavállalói érdekképviselet és -védelem egyik fontos eszközeként a kollektív szerződés normatív része akkor képes betölteni a rendeltetését, ha nem hagyja figyelmen kívül a szakszervezeti erőviszonyok változását. Az aláíráskori erőviszonyok módosulása – különösen, ha a kollektív szerződést határozatlan időre kötötték, és az már hosszú ideje fennáll, esetleg nagyszámú új munkavállaló is érkezett – erőteljes indikátora lehet a körülmények és a kollektív szerződéssel érintett munkavállalók érdekei, igényei megváltozásának.

[53] A kollektív szerződés megkötése tekintetében a tíz százalékos képviseleti küszöb meghatározásával a jogalkotó azt fejezi ki, hogy ennek elérése esetében a szakszervezet akkora munkavállalói kört reprezentál, hogy nem hagyható ki az érdekegyeztetésből és a munkavállalók jogait és kötelezettségeit alakító döntésből. A szabályozás tehát alapvetően a taglétszámon alapuló reprezentativitási kritériumnak megfelelő szakszervezetek együttműködésének, együttes szerződéskötésének a koncepciójára (koalíciós kényszer és vétójog) épül, és nem engedi meg a reprezentativitási kritériumnak megfelelő – az ehhez szükséges taglétszámmal rendelkező – szakszervezetek bármelyikének kizárását a kollektív szerződés megkötéséből. Mindezt azonban nem érvényesíti az Mt. a kollektív szerződés módosítására vonatkozóan: az a szakszervezet, amelyik a szerződés megkötését követően érte el a reprezentativitási küszöböt, tanácskozási joggal vehet részt a szerződés módosításának folyamatában, szavazati joggal azonban nem rendelkezik. Az Mt. 276. § (8) bekezdése tehát feljogosítja, egyben korlátozza is az utóbb reprezentatívvá váló érdekképviseletet a kollektív szerződés aktualizálásakor. A megkeresett miniszter válaszában maga is úgy ítéli meg, hogy „a munkafeltételek normatív alakításában való részvételt az Mt. 276. § (8) bekezdése részlegesen biztosítja” csupán (miniszteri vélemény, 11. oldal, 3. bekezdés).

[54] A konkrét normakontroll eljárás tényállási keretei között ez arra vezethet, hogy a több, mint tíz éve kötött kollektív szerződés minden jelenlegi munkavállalóra kiható módosításában nem vehet részt teljes joggal az a szakszervezet, amely szintén reprezentatív, 2014. januárja óta folyamatosan reprezentálja a munkavállalók több mint 10%-át. Mindaddig, amíg nem kerül sor új kollektív szerződés kötésére – amely döntésre az érintett érdekképviseletnek nincs ráhatása –, ez a szakszervezet nem jogosult a munkavállalók teljes jogú képviseletére a kollektív alku folyamatában.

[55] Figyelemmel a kollektív szerződés rendeltetésére és a munkaviszonyokat érintő szerződéses rendelkezések normatív jellegére, a tárgyilagos megítélés szerint – még a szerződés kötelmi jellegét figyelembe véve – sincs észszerű indoka a kollektív szerződéskötési képességgel rendelkező szakszervezetek közötti különbségtételnek a kollektív szerződés módosítására vonatkozó döntés folyamatában, pusztán azon az alapon, hogy az egyes szakszervezetek mikor érték el a reprezentativitási küszöböt. A kollektív szerződés lényege ugyanis éppen az, hogy a munkáltató időről-időre az aktuálisan reprezentatív szakszervezetekkel állapodjon meg a kollektív szerződés valamennyi munkavállalót és a munkáltatót kötelező tartalmáról, hiszen a kollektív szerződés tárgyát képező – a megállapodás normatív részében szabályozott – kérdésekben ők képviselik a folyamatban közvetlenül részt nem vevő munkavállalók mindenkori érdekeit és igényeit.

[56] A fentieket összefoglalva az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy az egy adott időpontban kollektív szerződéskötési képességgel – ehhez megfelelő taglétszámmal és ennek megfelelő képviseleti erővel – rendelkező szakszervezetek közötti különbségtétel a kollektív szerződés módosítására irányuló folyamatban kizárólag a korábban megkötött kollektív szerződés kötelmi jellegét tartja szem előtt. A kollektív szerződés megkötését követően reprezentativitást szerzett szakszervezetek számára tanácskozási jogot biztosító szabályozás figyelmen kívül hagyja a kollektív szerződés alapvető jellegzetességeit (rugalmasság, aktualizálhatóság), annak rendeltetését (a munkáltató és a munkavállalók érdekeinek megfelelő megállapodás) és normatív jellegét (a kollektív szerződés jogszabályszerűen viselkedik az érintett munkáltató összes, munkaviszonyban álló munkavállalója számára). Ez a szabályozási megoldás – rendeltetésszerű joggyakorlás esetén – nem felel meg a különbségtétel észszerűségére vonatkozó követelménynek.

[57] 6. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján az indítványnak helyt adva megállapította, hogy az Mt. 276. § (8) bekezdésének a megfogalmazása, kifejezetten a támadott rendelkezés „– tanácskozási joggal –” szövegrésze az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdésének a sérelmét okozta. Ezért az Alkotmánybíróság a megállapított sérelem orvoslása céljából az Mt. 276. § (8) bekezdésének kizárólag a „– tanácskozási joggal –” szövegrészére kiterjedő mozaikos megsemmisítéséről határozott az Abtv. 41. § (1) bekezdése alapján. A megsemmisítés mozaikos módja meghagyja az Mt. szövegezésében az utóbb reprezentatívvá vált szakszervezet részvételének kifejezett jogszabályi alapját.

[58] A megsemmisített rendelkezés az Abtv. 45. § (2) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság eljárására okot adó ügyben nem alkalmazható.

[59] Ennek következtében a kollektív szerződéskötési képességet utóbb megszerzett szakszervezetek több jogosultsággal rendelkeznek a kollektív alku folyamatában: a tanácskozási jog helyett teljes jogkörrel vehetnek részt a kollektív szerződés bárki által kezdeményezett módosításának a folyamatában.

[60] 7. Annak biztosítása érdekében, hogy alaptörvény-ellenes norma ne érvényesülhessen a jogrendben és a bíróságok az előttük folyamatban lévő ügyeket az Alaptörvénnyel összhangban álló jogszabályi rendelkezések alkalmazása révén dönthessék el, az Alkotmánybíróság – az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében garantált jogbiztonság védelme érdekében – az Abtv. 45. § (4) bekezdése alapján a megsemmisített rendelkezés általános alkalmazási tilalmáról is döntött.

[61] 8. Az Abtv. 44. § (1) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság jelen határozatát a Magyar Közlönyben közzé kell tenni.

Alkotmánybírósági ügyszám: III/882/2023.

[62] 1. Nem értek egyet a határozat szerinti – az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdése (értelemszerűen első mondata) sérelmének okából történt – megsemmisítéssel. Kisebbségben maradva különvéleményt csatolok a döntéshez [Abtv. 66. § (2) bekezdése].

[63] Álláspontom szerint a fennálló jogállapot szerinti törvényi szabályozás nem alaptörvénysértő.

[64] 2. Álláspontom indokai a következők.

[65] A határozat szerinti megsemmisítés alapja az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdése, miszerint a törvény előtt mindenki egyenlő.

[66] Kétségtelen ugyanakkor, hogy az Alaptörvény XVII. cikk (2) bekezdése szerint a munkavállalóknak, a munkaadóknak, valamint szervezeteiknek – törvényben meghatározottak szerint – van joguk ahhoz, hogy egymással tárgyalást folytassanak, annak alapján kollektív szerződést kössenek. Kétségtelen, hogy a XVII. cikk (2) bekezdése a XV. cikk (1) bekezdéséhez képest konkrétabb – ám azzal azonos értékű – alaptörvényi rendelkezés.

[67] Következésképpen (álláspontom szerint) olyan törvény nem lehet, ami – értelemszerűen az Mt. hatálya alá tartozók esetében – a kollektív szerződés megkötésének lehetőségével eleve nem számol (azt eleve kiiktatja, kiüresíti), ám olyan igen, ami azt különböző megfontolásból feltételhez köti.

[68] Kétségtelen, hogy törvényi feltételek megfogalmazása, tartalma alkotmányos vizsgálat tárgyát képezheti, ám ha a törvényi feltétel lehetősége alaptörvényi elvárás, akkor a törvényi feltétel állítása önmagában nem róható fel. Odáig sem lehet alkotmányos megfontolással (alaptörvény-védelmi szándék címén) eljutni, miszerint a kollektív szerződés kötéséhez fűződő jog feltétlen, feltételhez nem köthető. Ez ugyanis a XVII. cikk (2) bekezdésének sérelmére vezető lenne.

[69] Másképpen megfogalmazva, amennyiben az adott jog alaptörvényi megfogalmazása félreérthetetlenül kizárja, hogy ez a jog feltétlennek legyen tekinthető, akkor nem lehet olyan értelmezés sem, miszerint ez a jog eleve nem korlátozható, ez a jogosultság nem köthető feltételhez.

[70] Továbbmenve – álláspontom szerint – az sem helyénvaló, ha ilyenkor nem alapul véve az Alaptörvénynek a törvényi feltétel lehetőségét biztosító (szerintem elváró) rendelkezését, olyan alkotmányos kiindulópont választása történik, ahonnan, azaz Alaptörvény szerinti absztrakt elvből, értelmezés révén történik levezetés, illetve a vitás ügyre vonatkoztatás.

[71] Álláspontom szerint a XVII. cikk (2) bekezdésének kezdő tétele (miszerint „[a] törvényben meghatározottak szerint”), azt jelenti, hogy legitim és egyben alkotmányos alapja van a XVII. cikk (2) bekezdése szerinti alanyok és cselekvések vonatkozásában (ekként meghatározott tárgyban és körben) törvényi feltétel állításának. Ennek figyelembevétele a XV. cikk (1) bekezdésének első mondata esetében is indokolt, figyelmen kívül nem hagyható, nem üresíthető ki.

[72] 3. Az időbeliséghez képest pedig nehezen lehetne találni olyan feltételt, ami – ha alkotmányosan biztosított a feltétel lehetősége – közömbösebb, természetszerűbben igazolhatóbb, méltányosabb és ekként elfogadható. Az időbeliségnek az élet minden területén rendező szerepe, jelentősége van. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a méltányosság korrekciót igényel.

[73] Ám nyilvánvaló a különbség egyfelől a korábban hozott jog, és másfelől a korábban hozott jogba (a már fennálló jogállapotba) később érkező esete vonatkozásában. Utóbbi kapcsán világos, alkotmányos értékben gyökerező a XV. cikk (1) bekezdése második mondatának, a (2) és (3) bekezdésének alapjogi megfogalmazása. Ami az eleve meglévő egyenjogúság, feltétlen egyenlőség.

[74] Minden más esetben azonban nem feltétlen alkotmányos elvárás a valorizáció a korábban hozott jogba később érkező esetében; s az egyenlőség az esélyegyenlőség, s nem pedig az eredményegyenlőség.

[75] 4. A határozat szerinti alaptörvény-ellenesség – határozat szerinti – indokai valójában a (már) munkaszerződéses viszonyban álló felek további (értelemszerűen együttműködést célzó) megállapodás iránti igénye érvényesítésének egyensúlyi állapotát vázolják. Illetve mindezt a határozat – a később érkező szempontjából – olyannak tekinti, miszerint „nem felel meg a különbségtétel észszerűségére vonatkozó követelménynek”.

[76] Álláspontom szerint lényeges különbség a különbségtétel/egyenlőség helyénvalósága tárgyában, hogy nem a munkaszerződés (mint „alapszerződés”, alapjogviszony) esetéről, hanem a munkaszerződés adta viszonyban állók közötti további, együttműködési célú megállapodás iránti igényről van szó a kollektív szerződés esetében.

[77] A munkavállaló mint alany az „alapszerződését” már megkötötte, miáltal a meglévő kollektíva egyenjogú részévé vált, s szabadon választhat, hogy intézményesített alanyiság részese kíván-e lenni, választhat a már létező (érdekképviselő) intézmény(ek) között, avagy újnak lesz alakítója, tagja.

[78] Az államnak azonban nem feladata annak feltétlen kibiztosítása, hogy az intézményesített alanyiság (érdekképviselet) vonatkozásában a mindenkori új a meglévővel feltétlen, eleve egy helyzetbe kerüljön (vö. Indokolás [64]–[71]).

[79] Megemlítem, hogy ebben a munkaviszony talaján hozott, a felek (ekként a munkavállaló, a munkáltató s a jogalkotói felelősségviselő) közötti érdekegyeztetések eredménye, megállapodások kompetenciája nem hagyható figyelmen kívül (valójában a XVII. cikk (1) bekezdésének „[a] törvényben meghatározottak szerint” kitétele ezt is jelenti).

[80] 5. Mindemellett – álláspontom szerint – valóban lehet azt mondani, miszerint a megsemmisített törvényhely valójában és egyértelműen (nyelvtanilag és logikailag egyaránt) jogot, jogosultságot ad, s nem pedig attól megfoszt. Ehhez képest a határozat pedig valójában azt célozza, hogy a törvény által eleve több jogosultságot kell adni.

[81] Ezt lehet mondani, azt viszont nem lehet állítani, hogy a jelenlegi jogállapot alaptörvénysértő törvényi szabályozás. Aki úgy ad, hogy közben nem vesz el, az nem tud rossz lenni. (Megjegyzem, hogy ez esetben nyilvánvalóan nem „kegyből” adásról, hanem érdekegyeztetések mérlegelése nyomán kialakított szabályozásról van szó).

[82] Megemlítem továbbá, hogy a határozat szerinti megfontolás azzal a nem várt körülménnyel is járhat, miszerint az esetleges (érdekképviselő intézményen belüli) nézetkülönbségek automatikus (rendszerszerű) megoldási útjaként kínálkozik az újjá, az újkéntivé válás (s annak eredményeként a feltétlen döntésképesség); ami nyilvánvalóan kontraproduktív. Nem érdekvédelmi, hanem csupán érdekérvényesítést célzó. Megemlítem, hogy ez is az észszerűséghez tartozó.

[83] 6. A határozat valójában nem mondja meg, hogy a támadott/vitatott különbségtétel mint törvényi feltétel (azaz a később érkezés) miért ne lenne észszerű. A határozat alapján pedig valójában bármely feltétel állítása (ekként pl. a reprezentativitás küszöbértéke is) kifogásolható lehet/lenne az egyenlőség/különbségtétel/észszerűség ekkénti – határozat szerinti – levezetése folytán.

[84] Jelen alapügyben a bíró alapjogi válaszra vár, mivel álláspontja szerint az adott törvényhely alapjogot sért. Álláspontom szerint – a már kifejtettek nyomán – a törvényi szabályozás nem alaptörvénysértő, s valójában a megsemmisítést követően is fennmarad a bíró dilemmája.

Ugyanakkor azt lehet(ett volna) mondani, hogy a hatályos szabályozással szemben támasztható elvárás. Ez a döntésképesség bekövetkeztének beláthatósága. Nyilvánvaló és természetes elvárás ugyanis, hogy a reprezentativitás küszöbértékét elérő számára legyen belátható, reális esély a döntésképességre, várakozási ideje leteltére. Lehet azt is mondani, hogy nyilvánvaló és természetes összefüggés van a várakozási idő tartama és a küszöbérték mértéke között (értelemszerűen fordítottan aránylanak egymáshoz). E szempontok kölcsönös belátáson alapuló figyelembevétele elvárt lehet. Kétségtelen ugyanis, hogy örök időkre szóló jogszabály, „lex in perpetuum valitura” nincs.

[85] A különvéleményhez csatlakozom.