BK ÍH 2023/3.

Az úttestre a közforgalom számára meg nem nyitott területről (házból, kapualjból, telekről stb.) elinduló vezetőnek nemcsak az úton közlekedő járműveknek, hanem – amennyiben haladási irányát járda keresztezi – a gyalogosoknak is elsőbbséget kell adnia. Az elsőbbségadásra kötelezett felelősségét legfeljebb az zárhatja ki, ha az elsőbbségre jogosult szabályszegése következtében a jelentős tényeket nem észlelhette, vagy ha e körülményekre az elsőbbségadásra jogosult megtévesztette [Btk. 235. § (1) bekezdése; KRESZ 24. § (1) bekezdése; 6/1998. BJE].

Az elsőfokon eljárt járásbíróság a 2021. október 5-én kelt ítéletével a vádlottat a Btk. 235. § (1) bekezdésében meghatározott közúti baleset okozásának vétsége miatt 150 napi tétel, összesen 150 000 forint pénzbüntetésre ítélte és kötelezte az eljárás során felmerült 98 800 forint bűnügyi költség viselésére.

A másodfokon eljárt törvényszék a 2022. március 3-án kelt ítéletével az elsőfokú bíróság határozatát megváltoztatta és a vádlottat a Btk. 235. § (1) bekezdésében meghatározott közúti baleset okozásának vétsége miatt emelt vád alól – bűncselekmény hiányában – felmentette.

A jogerős ítélet tényállásának lényege a következő:

A középiskolát végzett, mezőgazdasági munkás vádlott havi 60 000 forint jövedelemmel rendelkezik, részben szülei tartják el. 2000 óta rendelkezik B kategóriára érvényes vezetői engedéllyel, kb. 200 000 kilométert vezetési gyakorlata van. Vezetői engedélye ideiglenes visszavonására az eljárás során nem került sor. Büntetve nem volt.

A vádlott 2018. december 6-án – mint korábban már több alkalommal – engedéllyel használta az ismerőse tulajdonában álló Ford Galaxy típusú személygépkocsit, melyet ezúttal is tárolási helyéről, a P. város A. utca 12. szám alatti ingatlan udvaráról, annak kapuján kihajtva, a járdán áthaladva, majd az úttesten jobbra fordulva kívánt elvinni.

Az A. utca észak–déli tájolású, a kihajtás helyén annak nyugati széle enyhén ívelt. A kapu kialakítása erre figyelemmel speciális, annak északi kapuszárnya kijjebb helyezkedik el, míg a déli kissé beljebb, követve az utca vonalát. A kapu bejárata, illetve annak felső törésvonala és az utca nyugati vonala között 3,3 méter széles járda húzódik. A kapubejárattól északi irányban a közelben buszmegálló található, ahonnan gyalogosforgalomra számítani lehet. Az útfelület aszfalt, a járda térkő burkolatú, melyek a cselekmény idején száraz állapotban voltak. Nappali, jó látási viszonyok uralkodtak.

A vádlott a gépkocsival kis sebességgel, de folyamatosan haladt ki az udvarról, anélkül azonban, hogy az útját keresztező járda kapubejárattól északra eső részét belátta volna. Eközben északi irányból a ház fala és az úttest széle között, pontosan meg nem határozható távolságra a kapubejárat felé közeledett gyalogosan, folyamatosan, mintegy 1,28 m/s haladási sebességgel a 60 éves sértett.

A vádlott akkor észlelte a sértettnek a jármű nyomvonalába történő behaladását, amikor a jármű bal első kerekével ráhajtott a jobb lábfejére. A sértett ennek következtében felsőtestével a személygépkocsi szélvédője felé dőlt.

Mindezt észlelve a vádlott fékezett, kiszállt a személygépkocsiból, majd a sértett felszólítására visszaült, hátratolatott, így a jobb első kerék lekerült a sértett lábáról. A sértett ekkor hanyatt esett a járdán, amit észlelve többen a segítségére siettek.

A sértett segítséggel fel tudott állni, majd – miután további segítséget, a mentők vagy a rendőrség értesítését nem kérte – a közben ugyancsak a helyszínre érkező fia társaságában eltávozott. Ezt követően a vádlott is elhagyta a helyszínt.

A sértett panaszai miatt másnap jelentkezett orvosi ellátásra, ahol megállapították, hogy a baleset során a jobb lábának baloldali belső ékcsontja, valamint a jobb lábközép II. és III. csontjai törését szenvedte el. Sérülései nyolc napon túl gyógyulnak, tényleges gyógytartamuk mintegy 12 hétre tehető.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a vádlott jelentett be fellebbezést felmentés érdekében.

A másodfokú bíróság ítélete ellen az ügyészség jelentett be fellebbezést a büntetőjogi felelősség megállapítása és büntetés kiszabása céljából.

A fellebbviteli főügyészség átiratában és a nyilvános ülésen jelen lévő képviselője útján az ügyészség jogorvoslati kérelmét változatlan tartalommal fenntartotta és a másodfokú bíróság ítéletének a megváltoztatását indítványozta. Ez a vádlott bűnösségének megállapítására, vele szemben pénzbüntetés alkalmazására, illetve az eljárás során felmerült bűnügyi költség viselésére történő kötelezésére irányult. Perbeszédében a védő a másodfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását kérte.

A Be. 615. § (1) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén. A Be. 615. § (2) bekezdés b) pontjában írtak szerint ilyennek tekintendő az, ha a másodfokú bíróság az elsőfokon elítélt vádlottat felmentette. Miután a jelen ügyben éppen erről volt szó, az ügyészség által bejelentett és az ellentétes döntést sérelmező jogorvoslati kérelem joghatályos fellebbezésként megnyitotta a harmadfokú felülbírálat lehetőségét.

A harmadfokú bíróság – a Be. 618. § (1) bekezdés a) és b) pontjai alapján – a másodfokú bíróság ítéletének a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntését, továbbá azon rendelkezését, illetve részét, amelyet az elsőfokú bíróság ítéletének a sérelmezett ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményezett, valamint az elsőfokú és a másodfokú bírósági eljárást bírálta felül. Ezen túlmenően – figyelemmel a Be. 618. § (2) bekezdésére – hivatalból döntött az egyszerűsített felülvizsgálat tárgyát képező kérdésekben is.

Ennek során a harmadfokú bíróság megállapította, hogy az ügyben első-, illetve másodfokon eljáró bíróságok a perrendi szabályokat megtartották, így nem merült fel olyan a Be. 607. § (1) bekezdésében, 608. § (1) bekezdésében, illetve 609. § (1) bekezdésében írt eljárási szabálysértés, mely az érdemi elbírálásnak akadályát képezte volna.

A Be. 619. § (1) bekezdése szerint a harmadfokú bíróság a határozatát arra a tényállásra alapítja, amely alapján a másodfokú bíróság az ítéletet meghozta, kivéve, ha a másodfokú bíróság ítélete a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntés tekintetében megalapozatlan. Márpedig a harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság ítéletének alapjául szolgáló tényállást a Be. 592. § (2) bekezdés a) pontjában írt okból részben megalapozatlannak találta, mert az – a vádlott észlelési lehetőségét érintően – egy fontos körülmény rögzítésével adós maradt. Ilyen esetekben, ha a helyes tényállás az elsőfokú, illetve másodfokú bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok alapján megállapítható, a harmadfokú bíróság – a Be. 619. § (3) bekezdésében írt rendelkezés alkalmazásával – a részbeni megalapozatlansági okot, hiányosságot orvosolhatja, kiküszöbölheti.

Az ekként kiegészített, illetve helyesbített tényállás most már mentessé vált a Be. 592. § (2) bekezdésében írt részbeni megalapozatlansági hibáktól és hiányosságoktól, így az irányadó volt a harmadfokú eljárásban is.

A bizonyítási eljárást az elsőfokú bíróság rendkívül széles körben folytatta le, olyan részletek felderítésének és rögzítésének szándékával, melyek tekintetében az általa foganatosított eljárási cselekmények idején már csak feltételezésen alapuló, pontatlan ténybeli megállapításokat lehetett tenni. Mindez a balesetet követő helyszíni szemle elmaradására, illetve döntően arra volt visszavezethető, hogy az eseményeket közvetlenül figyelemmel kísérő, kívülálló személy felkutatására, illetve kihallgatására nem került sor. Ezért helyesen járt el a másodfokú bíróság, amikor mellőzte a cselekmény elkövetése után mintegy két és fél esztendővel megtartott helyszíni tárgyalás bizonytalan adataira támaszkodó, számításokon és kinematikai szimulációs vizsgálaton alapuló kategorikus ténymegállapításokat. A gyalogosan közlekedő sértett haladásának a járda középvonalához viszonyított helye és sebessége, illetve az ütközés pontja, valamint – ebből következően – egymás észlelésének ideje ugyanis nem volt pontosan feltárható, ezért a cselekvési és észlelési késedelemre vonatkozó számítások sem lehettek kellően megalapozottak.

A másodfokú bíróság által tett helyesbítések ennek felismeréséhez igazodtak, hangsúlyozva a szóban forgó megállapítások hozzávetőleges, becsült jellegét. Ez azonban az ügy elbírálhatóságát, érdemi megítélését nem befolyásolta, a büntetőjogi felelősség kérdésében – a múltbeli történések felderíthetőségének korlátozottsága mellett is – megnyugtatóan állást lehetett foglalni.

Az irányadó tényállásból a másodfokú bíróság tévesen következtetett a vádlott büntetőjogi felelősségének a hiányára és hozott vele szemben felmentő rendelkezést.

A KRESZ 24. § (1) bekezdése értelmében az úttest széléről elinduló, a várakozóhelyről az úttestre ráhajtó, az út más részéről vagy az útnak nem minősülő területről az úttestre ráhajtó jármű vezetőjének, az úttesten haladó járművek és gyalogosok részére elsőbbséget kell adnia. Ez az elindulás lényege, melynél a folyamatos forgalomba bekapcsolódó jármű vezetőjét fokozott körültekintési és elsőbbségadási kötelezettség terheli mindazok tekintetében, akik a közlekedésben – bármilyen módon – már részt vesznek. Ennek megfelelően az úttestre közforgalom számára meg nem nyitott területről (házból, kapualjból, telekről stb.) elinduló vezetőnek nemcsak az úton közlekedő járműveknek, hanem – amennyiben a haladási irányát járda keresztezi – a gyalogosoknak is elsőbbséget kell biztosítania.

A KRESZ 1. számú függelékének III/b) pontja szerint az elsőbbség a továbbhaladás joga a közlekedés más résztvevőjével szemben. Az elsőbbséget élvező jármű nem kényszeríthető haladási irányának vagy sebességének hirtelen megváltoztatására, illetve azt a gyalogost, akinek elsőbbsége van, az elsőbbségadásra kötelezett nem akadályozhatja és nem zavarhatja az áthaladásban.

A jelen ügyben vád tárgyává tett közlekedési helyzet alapvetése, kiindulópontja tehát a gyalogos feltétlen – kivételt nem tűrő – elsőbbsége. Nincs ugyanis olyan rendelkezés, mely a gyalogos számára bármilyen kötöttséget megfogalmazna és előírná, hogy a járda mely részén, milyen sebességgel közlekedjen, vagy meghatározná azt, hogy a be nem látható kapualjakból – minden figyelmeztetés és jelzés nélkül – a járdára kihajtó járművekkel szemben hogyan kellene eljárnia.

A feltétlen elsőbbségadási kötelezettséggel jellemezhető közlekedési helyzetek megítélésében a bírói gyakorlat több évtizede egységes elveket követ. Ezek szerint az elsőbbségadásra kötelezett felelősségét legfeljebb az zárhatja ki, ha az elsőbbségre jogosult szabályszegése következtében a jelentős körülményeket nem észlelhette, vagy ha e körülményekre nézve az elsőbbségre jogosult megtévesztette (6/1998. BJE határozat).

Ilyen körülmény fel sem merült, a sértett közreható – szabályszegésben vagy megtévesztésben jelentkező – magatartást nem tanúsított, így a baleset kizárólag egyetlen okra, az elsőbbségadási kötelezettség elmulasztására volt visszavezethető. Márpedig az elinduláshoz kapcsolódó elsőbbségadási kötelezettség olyannyira feltétlen, hogy az még a jármű holtterében haladó vagy tartózkodó járművekre és gyalogosokra is kiterjed (EBH 2008.1755. számú eseti döntés).

Mindez azt jelentette, hogy a járdán történő áthaladás előtt az elsőbbségadásra kötelezett vádlottnak meg kellett volna győződnie műveletének veszélytelenségéről. Ezt elmulasztotta, és ugyan kis sebességgel, de mégis folyamatos haladással kihajtott a betonkerítéssel körülzárt udvarról; hangsúlyozottan anélkül, hogy az útját keresztező járda kapubejárótól északra eső részét belátta volna.

A vádlott az elsőbbségadási kötelezettségével tisztában volt, ahogyan azzal is, hogy – a magas betonkerítés miatt – a haladási irányát keresztező járda forgalmát megnyugtatóan nem érzékeli. Ennek ellenére a járművét folyamatosan, megszakítások és fékezések nélkül mozgásban tartotta, bízva abban, hogy a gyér forgalmú járdán gyalogos nem közeledik, vagy ha mégis, úgy az a kis sebessége miatt időben észleli őt és megáll. Erre a helyszín kevésbé forgalmas jellege, illetve az adott alapot, hogy a gépkocsi lassú mozgása folytán bízni lehetett az azonnali állóra fékezés eredményességében. Ez a bizakodás azonban könnyelmű volt, a sértett megjelenése végül balesethez, nyolc napon túl gyógyuló testi sérülés okozásához vezetett.

Határozatának indokolásában a másodfokú bíróság azzal érvelt, hogy a vádlott által megválasztott haladási sebesség alkalmas volt arra, hogy reálisan számolható és számára észlelhető akadály esetén meg tudjon állni. Az ítélőtábla álláspontja szerint nyilvánvaló, hogy a járdán történő áthaladáskor – városi környezetben – szabályosan közlekedő gyalogosra számítani kell, mi több, arra is, hogy feltétlen elsőbbséget élvez. Az udvari kihajtó kialakítása folytán ugyanakkor a vádlott észlelési lehetősége rendkívül korlátozott volt, az északi irányból érkező gyalogosforgalmat a betonkerítés takarásáig, azaz a kapun történő áthaladásig nem mérhette fel. Ha tehát – mindezek ellenére – a folyamatos kihajtás mellett döntött, legfeljebb az ügyességére, reflexeinek gyorsaságára támaszkodhatott, a képességét azonban ez esetben túlértékelte.

A továbbhaladási jog biztosítása nélkül, a járdát keresztező áthajtás következménye előre látható, felismerhető. Ez okból a hanyagság fogalmi elemeinek a vizsgálatába – téves jogi álláspontjára visszavezethetően – a másodfokú bíróság szükségtelenül bocsátkozott.

Ekként a baleset – ahogyan azt az elsőfokú bíróság is helyesen felismerte – azért következett be, mert a vádlott megszegte a KRESZ 24. § (1) bekezdésében meghatározott rendelkezést és az elindulása során nem biztosított elsőbbséget a járdán szabályosan közlekedő gyalogosnak. Magatartásának lehetséges következményeit a vádlott előre látta, de könnyelműen bízott azok elmaradásában, így a szabályszegését és az eredményhez való viszonyulását – a Btk. 8. § I. fordulata szerinti – tudatos gondatlanság jellemezte.

Ezért a harmadfokú bíróság a vádlott büntetőjogi felelősségét a Btk. 235. § (1) bekezdésében meghatározott közúti baleset okozásának vétségében megállapította. Következésképpen az ezt célzó ügyészségi fellebbezés megalapozottnak bizonyult.

A büntetőjogi jogkövetkezményeket befolyásoló tényezők számbavétele során súlyosító körülmény nem merült fel. Az elsőfokú bíróság a határozatában utalt arra, hogy a vádlottal szemben a közúti közlekedési szabályok kisebb fokú megsértése miatt 2017. augusztus 3-án helyszíni bírságot szabtak ki. A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény 155. § (1) bekezdése szerint a szabálysértési nyilvántartó szerv a szabálysértést elkövetettek és a helyszíni bírságoltak nyilvántartásába felvett adatokat a büntetést vagy intézkedést megállapító határozat jogerőre emelkedésétől, illetve a helyszíni bírság kiszabásától számított három évig kezeli. A szóban forgó adatok törlése után a korábban elkövetett szabálysértés büntetéskiszabási tényezőként történő értékelésének nincs helye.

A vádlott büntetlen előéletű, aki – az elkövetett gondatlan bűncselekmény tárgyi súlyához viszonyítottan – rendkívül hosszú ideig, közel négy évig állt büntetőeljárás hatálya alatt.

Ilyen körülmények között a Btk. 79. §-ában megfogalmazott büntetési célok eléréséhez intézkedés alkalmazása is elegendő, ezért a harmadfokú bíróság a vádlottat a Btk. 65. § (1) bekezdése alapján – a Btk. 65. § (3) bekezdésében meghatározott keretek között – egy évre próbára bocsátotta.

Mindez azt is jelenti, hogy az eljárás során felmerült bűnügyi költséget a Be. 574. § (1) bekezdése értelmében a vádlottnak kell viselnie.