BK ÍH 2023/41.

Az elsőfokon eljárt törvényszék a bűnösségét beismerő és a tárgyaláshoz való jogáról lemondó vádlottat a Btk. 197. § (2) bekezdésében meghatározott és a (4) bekezdés a) pontjának ab) alpontja szerint minősülő, folytatólagosan elkövetett szexuális erőszak bűntette, a Btk. 198. § (1) bekezdésében meghatározott és a (3) bekezdés a) pontja szerint minősülő, folytatólagosan elkövetett szexuális visszaélés bűntette, valamint a Btk. 199. § (1) bekezdésében meghatározott, folytatólagosan elkövetett vérfertőzés bűntette miatt, halmazati büntetésül, 13 év szabadságvesztésre, 10 év közügyektől eltiltásra ítélte, továbbá végleges hatállyal eltiltotta bármely olyan foglalkozás gyakorlásától vagy egyéb tevékenységtől, amelynek keretében tizennyolcadik életévét be nem töltött személy nevelését, felügyeletét, gondozását, gyógykezelését végzi, illetve ilyen személlyel egyéb hatalmi vagy befolyási viszonyban áll. A szabadságvesztést fegyházban rendelte végrehajtani és megállapította, hogy a vádlott legkorábban a büntetés kétharmad részének a kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra. Ezen túlmenően a sértett tekintetében megszüntette a szülői felügyeleti jogát, illetve rendelkezett az előzetes fogvatartásban töltött idő beszámításáról és a felmerült bűnügyi költség viseléséről.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyészség jelentett be fellebbezést hosszabb tartamú szabadságvesztés kiszabása, valamint annak megállapítása végett, hogy a vádlott feltételes szabadságra nem bocsátható.

A fellebbviteli főügyészség átiratában, illetve a nyilvános ülésen jelen lévő képviselője útján a vádlott terhére bejelentett fellebbezést változatlan tartalommal fenntartotta. Perbeszédében a védő a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségével kapcsolatos rendelkezés megváltoztatásának az indokoltságát nem vitatta, ezt meghaladóan azonban az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását indítványozta.

Az előkészítő ülésen a vádlott – a Be. 500. § (2) bekezdésében írtakra történő figyelmeztetés után – beismerte a bűnösségét azokban a bűncselekményekben, melyek miatt ellene vádat emeltek és a beismeréssel érintett körben lemondott a tárgyaláshoz való jogáról is. Nyilatkozatát az elsőfokú bíróság a Be. 504. § (3) bekezdése alapján elfogadta, így a tényállás megalapozottságára és a bűnösség kérdésére – a Be. 521. § (1) bekezdése alapján – nem folytathatott le további bizonyítást.

A bűnösség megállapítása, illetve a váddal egyező tényállás és minősítés miatt – a Be. 580. § (2) bekezdésében foglaltak szerint – fellebbezésnek sem volt helye; a bejelentett jogorvoslati kérelem a Be. 583. § (3) bekezdés a) és b) pontjai alapján kizárólag a büntetés kiszabására vonatkozó (szabadságvesztés tartama), illetve az egyszerűsített felülvizsgálati eljárás tárgyát képező rendelkezés (feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét érintő döntés) ellen irányult. Ilyen körülmények között a másodfokú bíróság – figyelemmel a Be. 590. § (3) bekezdésében foglaltakra – az elsőfokú bíróság ítéletének csak a fellebbezéssel sérelmezett rendelkezéseit, illetve részét bírálta felül oly módon, hogy a Be. 591. § (2) bekezdés a) pontja értelmében nem vizsgálta az elsőfokú bíróság ítéletének megalapozottságát, és határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapította.

Észlelte ugyanakkor a másodfokon eljáró ítélőtábla, hogy a határozat tényálláson kívüli indokolásának [25] bekezdése ténymegállapításokat is tartalmaz. A tényállás kiegészítésére vagy helyesbítésére ugyan nem volt eljárásjogi lehetőség, arra azonban igen, hogy szóban forgó – a bűncselekményeknek a sértett személyiségfejlődésre gyakorolt súlyosan hátrányos hatásával kapcsolatos – tagmondatot a másodfokú bíróság a tényállás részének tekintse (HGY.1677.).

A felülbírálat korlátozottsága ellenére – szem előtt tartva a Be. 590. § (5) bekezdésében írtakat – vizsgálni kellett azon eljárási szabályok megtartását, melyek megsértése esetén a Be. 607. § (1) bekezdése, 608. § (1) bekezdése, valamint 609. § (1) bekezdése alapján az ítéletet hatályon kívül kell helyezni, illetve azt is, hogy helytálló-e a bűnösség megállapítására és a bűncselekmények minősítésére vonatkozó rendelkezés. Ezen túlmenően hivatalból kellett dönteni az egyszerűsített felülvizsgálat tárgyát képező további kérdésekben is [Be. 590. § (7) bekezdés].

A másodfokú bíróság nem észlelt olyan eljárási szabálysértést, mely az ügy érdemi elbírálását akadályozta, illetve kizárta volna, továbbá törvényesnek találta a vádlott bűnösségére vont következtetést is. Ugyanakkor a bűncselekmények minősítése csak részben felel meg a büntető anyagi jogszabályoknak.

Az irányadó tényállás szerint a vádlott 2016 második féléve és 2021 áprilisa között – hozzávetőlegesen öt esztendőn keresztül – végzett szexuális cselekményt a fiával, annak 10. életévétől kezdődően mintegy 15 éves koráig. Ezen időszak alatt a súlyosan szeméremsértő cselekmények rendszeres időközönként ismétlődtek, miközben a sértett folyamatosan változó életkora a büntetőjogi értékelés szempontjából lényeges változásokon ment keresztül.

Az ítélkezési gyakorlat több évtizede következetes abban, hogy az egyenes ági rokon sérelmére megvalósított szexuális erőszak (korábban erőszakos közösülés és szemérem elleni erőszak), illetve szexuális visszaélés (korábban megrontás) nem áll valódi alaki halmazati viszonyban a vérfertőzéssel, miután az elkövető és a sértett között fennálló hozzátartozói kapcsolat egyben valamennyi bűncselekmény önálló, súlyosabb büntetési tétellel fenyegetett minősítő körülménye (BH 1987.426.). Ilyenkor – a kétszeres értékelés tilalmazottsága folytán – ugyanaz a tény még egyszer, egy másik törvényi tényállásnak való megfeleltetéssel nem vehető figyelembe: a cselekmény kizárólag a súlyosabban büntetendő minősített eset szerint bírálandó el. [A vérfertőzés törvényi tényállásában szereplő egyenes ági rokon – a Btk. 459. § (1) bekezdés 14. pont a) alpontja értelmében – szükségképpen hozzátartozó, ezért, ha az elkövető a szexuális erőszakot, illetve a szexuális visszaélést a gyermeke sérelmére valósítja meg, úgy annak büntetőjogi megítélése nem maradhat meg az alapeset keretei között.]

Ennek megfelelően a jelen ügyben a vádlott a sértett tizenkettedik életévének betöltéséig a Btk. 197. § (2) bekezdésében meghatározott és a (4) bekezdés a) pont ab) alpontja szerint minősülő, folytatólagosan elkövetett szexuális erőszak bűntettét, majd a sértett tizennegyedik életévének a betöltéséig a Btk. 198. § (1) bekezdésében meghatározott és a (3) bekezdés a) pontja szerint minősülő, folytatólagosan elkövetett szexuális visszaélés bűntettét valósította meg.

A vádlottnak a későbbi – a tizennegyedik életévét betöltött gyermekével folytatott – szexuális cselekményei azonban már felvetették a heterogén alaki halmazat megállapításának lehetőségét. E magatartások ugyanis két törvényi tényállásnak is megfelelnek; egyfelől a Btk. 198. § (4) bekezdésében meghatározott szexuális visszaélés, másfelől pedig a Btk. 199. § (1) bekezdésében meghatározott vérfertőzés bűntettének. Mindkettő szexuális cselekmény elkövetését rendeli büntetni, az előbbi akkor, ha azt tizennyolcadik életévét betöltött személy a vele kapcsolatban fennálló hatalmi vagy befolyási viszonyával visszaélve tizennegyedik életévét betöltött, de tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére követi el, míg az utóbbi akkor, ha azt az elkövető egyenes ági rokonával valósítja meg.

A szóban forgó bűncselekmények egyaránt három évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetettek, így azok tekintetében – a látszólagos alaki halmazat feloldását szolgáló – konszumpció elve nem alkalmazható.

E deliktumok ugyanakkor nem tekinthetők egymással az általános és a speciális viszonyában álló tényállásoknak sem, miután a bennük megjelenített életviszonyok köre és szabályozási módja is számottevően különbözik. Következésképpen nem jelenthet megoldást a látszólagos alaki halmazat feloldását szolgáló és elvileg szóba jöhető másik formája, a specialitás elve sem.

A jogirodalom szerint specialitásról akkor beszélhetünk, ha két egymást a törvényi tényállás valamennyi általános elemét tekintve fedő bűncselekmény közül az egyik a másiknál szűkebb tartalmat ölel fel. Elengedhetetlen ismérv tehát, hogy a speciális bűncselekmény teljes egészében illeszkedjék a tágabb, az általános tényállás keretébe.

A szexuális visszaélés vizsgált alakzata az elkövető és a sértett eltérő, de egyben pontosan körülhatárolt életkorára helyezi a hangsúlyt, miközben a vérfertőzés ilyenfajta megkötést nem tartalmaz. Így ebben a megközelítésben a szexuális visszaélés értelmezési tartománya szűkebb, a vérfertőzésé pedig tágabb. Ezzel szemben a szexuális visszaélés bűncselekményének törvényi tényállása – az említett életkori megkötöttségek mellett – minden olyan helyzetet büntetni rendel, ahol az elkövető a vele kapcsolatban fennálló hatalmi vagy befolyási viszonyát használja fel szexuális cselekményre, addig a vérfertőzés szóban forgó alakzata csak az egyenes ági rokonok egymás közötti közösülését és súlyosan szeméremsértő cselekményét tiltja. Ebben a tekintetben tehát a szexuális visszaélés a tágabb, míg a vérfertőzés szűkebb tartalmat ölel fel.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint a sértettel szemben fennálló hatalmi vagy befolyási viszonnyal visszaélés ugyanakkor mindkét bűncselekményhez szükségszerűen kapcsolódik. A szexuális visszaélés szóban forgó alakzatának alaptényállási eleme, de a vérfertőzés tizennyolcadik életévét be nem töltött egyenes ági rokon sérelmére történő elkövetése is feltételezi. Félreismerhetetlenül erre utal, hogy a Btk. 199. § (3) bekezdése értelmében e bűncselekmény miatt nem büntethető a leszármazó, ha az elkövetéskor a tizennyolcadik életévét nem töltötte be.

A két bűncselekmény kapcsolata tehát nem feleltethető meg a fentebb, a specialitás kapcsán megfogalmazott követelményeknek.

Különbözik azonban a két törvényi tényállás a jogi tárgyát illetően is: a szexuális visszaélés vizsgált alakzata a kiskorúak egészséges nemi és erkölcsi fejlődését védi, míg a vérfertőzés a nemi kapcsolatok kialakult társadalmi rendjét, valamint a rokoni kapcsolatok tisztaságát hivatott biztosítani. Ilyen körülmények között tehát megállapítható, hogy a vádlottnak a tizennegyedik életévét betöltött gyermekével folytatott – mindkét törvényi tényállásnak megfeleltethető – szexuális cselekményei több vonatkozásban is veszélyesek a társadalomra.

Nem szólhat a halmazati minősítés ellen az a feltételezés sem, hogy a Btk. 198. § (4) bekezdésében írt hatalmi vagy befolyási viszony csak a hozzátartozói kapcsolaton kívüli ilyen helyzetre vonatkozna.
A Btk. 196. § (2) bekezdésének b) pontjában, 197. § (3) bekezdés b) pontjában, illetve 198. § (3) bekezdésében szabályozott minősített esetek – megkülönböztetve az önálló minősítő körülményként szabályozott hozzátartozói kapcsolaton alapuló ilyen befolyástól – mindegyikénél szerepel az „egyéb”, illetve „egyéb módon” kifejezés. A Btk. 198. § (4) bekezdésében azonban erre utaló megfogalmazás nem található, következésképpen a törvényhozó nyilvánvalóan nem kívánta e bűncselekmény megállapíthatóságát a hozzátartozói viszonyon kívüli hatalmi vagy befolyási visszaélésekre korlátozni.

Ez okból a másodfokú bíróság e magatartásokat – valódi heterogén alaki halmazatként – a Btk. 198. § (4) bekezdésében meghatározott szexuális visszaélés bűntettének, valamint a Btk. 199. § (1) bekezdésében meghatározott vérfertőzés bűntettének minősítette, melyeket a vádlott a Btk. 6. § (2) bekezdése alapján folytatólagosan követett el.

Mindez nem eredményezett az elsőfokú bíróság ítéletéhez képest ellenétes döntést, miután szó sem volt arról, hogy a másodfokú bíróság a vádlott bűnösségét olyan bűncselekményben állapította volna meg, melyről az elsőfokú bíróság nem rendelkezett [Be. 615. § (2) bekezdés c) pont]. Mindössze az történt, hogy a másodfokú bíróság a vádlottnak a tizennegyedik életévét betöltött gyermekével végzett szexuális cselekményeit – azok anyagi jogi megítélése tekintetében – az elsőfokú bíróságtól eltérően, valóságos alaki halmazatként értékelte. Ez pedig nem nyújt eljárásjogi lehetőséget a másodfellebbezés bejelentésére.

Végül hangsúlyozni szükséges, hogy a fentebb ismertetett és a felhívott eseti döntésben első alkalommal megfogalmazott korábbi gyakorlat újragondolását, illetve az attól történő eltérést az tette szükségessé, hogy a Btk. 198. § (4) bekezdése olyan magatartást kriminalizált, tett büntetendővé, mely korábban nem minősült bűncselekménynek. Következésképpen a fenti minősítési kérdés mikénti eldöntése a korábbi Btk., az 1978. évi IV. törvény hatálya alatt fel sem merülhetett.

Az elsőfokú bíróság helytállóan foglalt állást a büntetőtörvény időbeli hatályának kérdésében. Az érvelése azonban helyesbítésre szorult, miután az elkövetés idején irányadó rendelkezések alkalmazására az adott alapot, hogy utóbb – a 2021. július 8. napjától – a legsúlyosabb bűncselekmény büntetési tételének felső határa megváltozott, olyképpen, hogy a Btk. 197. § (2) bekezdésében meghatározott és a (4) bekezdése szerint minősülő szexuális erőszak bűntette tekintetében öt évtől húsz évig terjedő szabadságvesztés vált kiszabhatóvá. Ehhez képest a feltételes szabadságra vonatkozó előírások fenti időponttól kezdődő szigorításának – más, lentebb kifejtendő okból – nem volt jelentősége.

A büntetési tételkeretet, illetve annak középmértékét az elsőfokú bíróság helyesen határozta meg. Ehhez hasonlóan pontosan történt meg a büntetőjogi jogkövetkezményeket befolyásoló tényezők számbavétele és áttekintése, azok alapján az elsőfokú bíróság törvényes, a Btk. 79. §-ában megfogalmazott célok elérésére alkalmas büntetést szabott ki. A szabadságvesztés és a közügyektől eltiltás kellően igazodik az elkövetett bűncselekmények tárgyi súlyához, miközben a feltáró jellegű, őszinte megbánásra utaló beismerő vallomás nyomatéka kifejezésre jut abban, hogy a fegyházbüntetés tartama nem éri el a középmértéket. Lényeges súlyosbításra, a szabadságvesztés számottevően hosszabb tartamban történő meghatározására nincs indok.

Következésképpen a büntetés súlyosbítására irányuló jogorvoslati kérelem eredménytelennek bizonyult.

Törvényes a szabadságvesztés végrehajtási fokozatának a meghatározása, valamint az olyan foglalkozás gyakorlásától vagy egyéb tevékenységtől való végleges eltiltás is, melynek keretében a vádlott tizennyolcadik életévét be nem töltött személy nevelését, felügyeletét, gondozását, gyógykezelését végzi, illetve ilyen személlyel egyéb hatalmi vagy befolyási viszonyban áll.

Nem kerülte el az elsőfokú bíróság figyelmét, hogy az elkövetés idején hatályos Btk. 38. § (5) bekezdés b) pontja értelmében nem bocsátható feltételes szabadságra az sem, akit a hozzátartozója sérelmére elkövetett, nyolcévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek. Az érintett bűncselekmények körét azonban tévesen értelmezve nem látott lehetőséget a fenti rendelkezés vádlottal szembeni alkalmazására.

A Btk. 459. § (1) bekezdés 26. pont e) alpontja alapján személy elleni erőszakos bűncselekménynek tekintendő a szexuális erőszak Btk. 197. § (1)–(4) bekezdéseiben meghatározott valamennyi fordulata, köztük az is, melyet a vádlott megvalósított. A már a bűncselekmények elkövetésekor is hatályos Btk. 38. § (5) bekezdésében írt feltételek tehát maradéktalanul fennálltak, ezért nem lett volna mellőzhető annak megállapítása, hogy a vádlott a kiszabott szabadságvesztésből feltételes szabadságra nem bocsátható. Az ezzel ellentétes ítéleti rendelkezést az ügyészség megalapozottan kifogásolta.

A személy elleni erőszakos bűncselekményeknek a Btk. értelmező rendelkezéseinek körében található felsorolása taxatív jellegű, a bűncselekmények megnevezése mellett a pontos minősítést jelölő törvényhelyek feltüntetése folytán pedig egyértelmű is. Következésképpen a törvényhozó által a személy elleni erőszakos bűncselekmények elkövetéséhez fűzött súlyosabb jogkövetkezmények alkalmazása akkor sem mellőzhető, ha a Btk. 459. § (1) bekezdésének 26. pontjában szereplő bűncselekmény a konkrét esetben nem járt személy elleni erőszak tanúsításával. Amennyiben a törvényhozót ettől eltérő és az elsőfokú bíróság által feltételezett cél vezette volna, ezt más jellegű és egyértelmű szabályozással érhette volna el. Amiként ez pl. a Btk. 44. § (1) bekezdésében felsorolt bűncselekmények esetében is történt.

Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság – a Be. 606. § (1) bekezdése alapján – az elsőfokú bíróság ítéletének a cselekmények minősítésére, valamint a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségére vonatkozó részét megváltoztatta. Az egyéb rendelkezések törvényesek voltak, így azokat a Be. 605. § (1) bekezdése alapján helybenhagyta.

A kiszabott szabadságvesztésbe a Btk. 92. § (1) bekezdése alapján be kell számítani az elsőfokú bíróság ítéletének kihirdetésétől a mai napig előzetes fogvatartásban töltött időt is.

A másodfokú eljárásban felmerült bűnügyi költség viselésére vonatkozó rendelkezés a Be. 613. § (1) bekezdésén alapul.