BK ÍH 2023/45.

A törvényszék az előtte folyamatban lévő büntetőügyben a 2022. január 7. napján 9 órára kitűzött tárgyalásra tanúként idézte dr. K. O.-t.

A tárgyaláson a tanú – a 2021. augusztus 8-án kelt beadványában foglaltakra hivatkozással – törvényes figyelmeztetéseket követően a vallomástételt a Be. 169. § (1) bekezdés a) pontjára és a 170. § (1) bekezdés a) pontjára, továbbá az Ütv. 9. § (3) bekezdésére hivatkozással megtagadta. Előadta, hogy a vádbeli időben – 2018. május 9. napján – a III. r. vádlott védője volt a B.-i törvényszék előtt ugyancsak kábítószer-kereskedelem miatt folyó büntetőügyben, de egyben magánemberként érzelmi kapcsolatban is állt III. r. vádlottal. Így nem tudja szétválasztani, hogy bizonyos dolgokról milyen minőségben szerzett információkat. Hangsúlyozta, hogy az ügyvédi törvény is szigorúan tiltja a tanúkénti vallomástételét, amely alól – miután védőként megismert ügyvédi titokról van szó – a vádlott sem adhat felmentést.

Előadta ugyanakkor, hogy a jelen eljárás tárgyát képező cselekménnyel összefüggésben – a büntetőügy elkülönítése folytán – a Sz.-i Járási Ügyészség vádirata alapján vele szemben a Btk. 282. § (1) bekezdés b) pontjába ütköző bűnpártolás vétsége miatt a B.-i Járásbíróságon büntetőeljárás van folyamatban. Az írásbeli beadványában foglaltakat fenntartva a tanú úgy nyilatkozott, hogy ez utóbbi eljárásban gyanúsítottként tett vallomásának ismertetéséhez hozzájárul, ennél többet a jelen ügyben tanúként sem tudna előadni.

Az elsőfokú bíróság a tanú vallomástételét megtagadó nyilatkozatát végzésével elfogadta, és a tanú kihallgatásától eltekintett.

Az elsőfokú bíróság végzése ellen az ügyész jelentett be fellebbezést, majd dr. K. O.-nak a B.-i Járásbíróság előtt gyanúsítottként tett vallomásának ismertetését indítványozta, melynek az elsőfokú bíróság eleget tett, illetve a tanú korábbi írásbeli beadványát is ismertette.

A fellebbviteli főügyészség átiratában az ügyészi fellebbezést fenntartotta.

Rámutatott arra, hogy a felterjesztett iratok tartalmából megállapíthatóan dr. K. O. a jelen eljárásban – ahogy erre sem ő maga, sem pedig a III. r. vádlott nem hivatkozott – nem volt a III. r. vádlott védője, így nem illette őt meg a Be. 170. § (1) bekezdés a) pontja alapján a vallomástétel megtagadásának joga. A tanú kihallgatása a jelen eljárásban olyan eseményekre vonatkozna, amelyekkel kapcsolatban ellene ugyancsak büntetőeljárás indult, melyre figyelemmel esetében a Be. 172. § (1) bekezdése alapján áll fenn a vallomástétel megtagadásának lehetősége, vagyis azokkal a kérdésekkel kapcsolatban tagadhatja meg a vallomástételt, amelyekkel önmagát bűncselekmény elkövetésével vádolná. A fellebbviteli főügyészség álláspontja szerint azonban a vallomástétel ezen relatív akadályát az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta, amikor erre a tanút nem figyelmeztette.

Mindezek alapján azt indítványozta, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését a Be. 609. § (1) bekezdése alapján helyezze hatályon kívül és utasítsa az elsőfokú bíróságot a tanú ismételt kihallgatására azzal, hogy figyelmeztesse őt a Be. 172. § (1) bekezdése szerinti vallomástétel megtagadásának lehetőségére.

Az ítélőtábla álláspontja szerint az ügyészi fellebbezés – részben eltérő indokok alapján – alapos.

Tévedett ugyanis az elsőfokú bíróság, amikor dr. K. O. tanú tekintetében a nyilatkozata alapján a Be. 169. § (1) bekezdés a) pontja szerinti – helyesen – vallomástételi tilalmat állapított meg, melyre figyelemmel a tanú kihallgatását mellőzte.

Kétségtelen, hogy a védő és a tanú jogállása ugyanazon büntetőeljárásban összeegyeztethetetlen, a védő tanúként történő kihallgatása kizárt minden olyan bizonyítandó tényre, amelyre vonatkozó tudomása a védői pozíciójából származott, ilyen tények közlésére védence sem adhat felhatalmazást, a védői titoktartás ugyanis az adott eljárásjogi pozícióhoz kapcsolódik.

Azonban jelen esetben nem erről van szó.

A rendelkezésre álló iratok tartalma, de a tanú és a III. r. vádlott nyilatkozataiból is megállapítható, hogy dr. K. O. a jelen eljárásban védői tisztséget soha nem töltött be, ellenkezőleg: a vádbeli eseményekkel kapcsolatban gyanúsítottkénti kihallgatását követően, ügyének elkülönítése mellett vele szemben is büntetőeljárás indult. Vagyis megállapítható, hogy a 2018. május 9-i – azaz a jelen ügyben vád tárgyává tett – cselekményről, annak részleteiről nem mint védő szerzett tudomást, sőt annak nem egyszerűen csak tanúja volt, hanem a vád szerint elkövetőjévé is vált, amely eleve kizárja a jelen ügyben védői minőségének a lehetőségét. Mindezért a III. r. vádlott az üggyel kapcsolatban nem közölhetett a tanúval mint védővel olyan információkat, amelyre nézve a tanú vallomástételének abszolút akadálya megállapítható lenne, köztük a jelen eljárás tárgyát képező bűncselekmény során, és azt követően sem jogi jellegű, sem magánkapcsolat nem állt fenn.

A védői minőség mint feltétlen tanúzási tilalom valójában a terhelt védekezési jogának garanciális érvényesítésével függ össze. Azt szolgálja, hogy minden olyan információ, amelyet a terhelt a védőjével egy múltban megtörtént cselekmény kapcsán közölt, köztük maradhasson, ekként elősegítve az ügyben a védekezést is, és így a védő semmilyen körülmények között ne válhasson bizonyítékforrássá, ez ugyanis a védekezési jog kijátszását jelentené. Nyilvánvalóan abban a rendkívüli helyzetben, mikor a védő egyben magánjellegű kapcsolatban is áll a terhelttel, a terhelt által a múltban elkövetett cselekmények kapcsán közöltek nem feltétlenül különíthetők el a magánjellegű közlésektől, így ilyen helyzetekben nem is lehet alappal kétségbe vonni a megtagadási okra hivatkozást. Azonban ettől élesen elválik az, ha a magánjellegű kapcsolat során együtt, egyidejűleg valósítanak meg valamely bűncselekményt. Ilyen esetekben a büntetőeljárás még meg sem indult akkor, mikor annak tényeiről tudomást szerzett, elkövetői minősége pedig az ügyben későbbi védőkénti eljárás lehetőségét is kizárja a Be. 43. § (1) bekezdés h) pontja alapján akkor, ha ő maga is az üggyel összefüggő más ügyben terheltként vesz vagy vett részt.

Mindezekre tekintettel a jelen üggyel kapcsolatban a Be. 170. § (1) bekezdés a) pontjában írt követelmények nem teljesülnek, a tanút legfeljebb a III. r. vádlott korábbi bűncselekményei kapcsán illeti meg e jog, amelyeknek terheltje nem volt, és amelyekről – a köztük fennállt magánjellegű kapcsolatra is figyelemmel, attól elkülöníthetetlenül – valóban akár védőként is ismereteket szerezhetett.

Ellenben a tanú tekintetében a vallomástétel Be. 172. § (1) bekezdése szerinti relatív akadálya kétségtelenül megállapítható.

Azonban – szemben a fellebbviteli főügyészség észrevételével – az elsőfokú bíróság a tanút a törvényi előírásoknak megfelelően erre nézve is figyelmeztette, emellett és ennek ellenére is a tanú úgy nyilatkozott, hogy a Be. 177. § (5) bekezdésére figyelemmel a Be. 527. § (1) bekezdés b) pontja értelmében – bár ehhez a hozzájárulásának hiányában is törvényes lehetősége volt az elsőfokú bíróságnak – a gyanúsítottkénti kihallgatása során tett vallomásának ismertetéséhez hozzájárul, azt változatlanul fenntartja, annál többet nem tud elmondani az üggyel kapcsolatban. E vallomásának ismertetése ügyészi indítványra meg is történt.

Ettől eltekintve is, tényszerűen megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság azzal, hogy a tanú – egyébként ügyészség által indítványozott személyes kihallgatása során – olyan vallomástételi abszolút akadályt állapított meg, amely nem állt fent, a büntetőeljárásban részt vevő személyek eljárási jogait lényegesen korlátozta.

Az előzőekben megjelölt eljárási szabálysértés orvoslása ezért másként nem, csak a tanú ismételt, az eljárási pozíciójának megfelelő törvényes figyelmeztetés mellett történő kihallgatásával lehetséges.