PK ÍH 2023/54.

A felperes 2019. június 13-án 10 óra 18 perckor leparkolt egy mozgásában korlátozott személy részére fenntartott parkolóhelyre. A gépjárműben elhelyezte a mozgásban korlátozott személyt jogosító parkolási igazolványt, majd az autót lezárva gyalogosan elindult. Ekkor igazoltatta őt T. A. rendőr főtörzszászlós és G. T. rendőr főtörzsőrmester, akik a BRFK I. kerületi Rendőrkapitányság Rendészeti Osztályáról láttak el akciószolgálatot a környéken. A felperes közölte az intézkedő rendőrökkel, hogy a parkolási igazolvány tulajdonosa az élettársa, aki korábban masszázsra érkezett, ő pedig érte jött. Mivel a felperes az élettársa pontos tartózkodási helyét nem ismerte, telefonszámát pedig nem akarta megadni, a rendőrök engedélyezték neki, hogy kihangosítva beszéljen vele telefonon, majd a T. A. főtörzszászlós is beszélt az élettárssal, aki többszöri kérdésére úgy válaszolt, hogy a parkolóhely irányába indul, a közelben tartózkodik.

G. T. főtörzsőrmester gyalogosan, az időközben a helyszínen szolgálati gépkocsival megálló K. A. rendőr őrmester autóval indult el az élettárs megkeresésére, azonban nem jártak sikerrel. K. A. 10 óra 40 perckor érkezett vissza a parkolóhelyhez. Mivel a felperes élettársa a telefont nem vette fel, azt pedig az intézkedő rendőrök nem tudták megállapítani, hogy a gépkocsi közvetlen közelében tartózkodik, ezért a felperest 10 óra 45 perckor előállították. Ezt követően, 10 óra 50 perc körül a rendőrök megtalálták az élettársat, akit intézkedés alá vontak és mivel rosszul volt, mentőt hívtak hozzá.

A BRFK jelentése szerint B. P. rendőr törzsőrmester 2019. június 13-án 9-től 21 óráig térfigyelő szolgálatot látott el, amely során – a készenléti csoportvezető utasítására – visszanézte a Budapest … szám alatt elhelyezett térfigyelőkamera 10 óra 20 perc és 10 óra 55 perc között készített felvételét. A jelentés rögzíti, hogy „az élettárs 10 óra 45 perc 54 másodperckor sétál az A. út 31. számnál a buszparkoló felőli oldalon az A. út 29. szám (feltehetően a villamos D. téri megállója) felől az x autóbusz D. téri megállója felé. Haladása közben a forgalom miatt nem tud átmenni az úttesten, ezért visszafordul a kijelölt gyalogos-átkelőhely irányába. 10 óra 47 perc 3 másodperckor tűnik fel a személy ismét a felvételen amikor látszik, hogy az x autóbusz megállójának irányába halad gyalogosan. Majd leül a D. téren lévő egyik padra, melyet követően megérkezik K. A. és G. T., majd intézkednek a hölgy orvosi ellátására. A kamerafelvétel elemzése alapján kijelenthető, hogy az élettárs nem a telefonon elmondott utcák irányából érkezett a D. térre.”

A BRFK I. kerületi Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztálya a felperest 2019. június 13-án 13 óra 59 perc kezdettel hallgatta ki gyanúsítottként, aki a gyanúsítással szemben panasszal élt. A panaszt a Budapesti I. és XII. kerületi Ügyészség a 2019. június 24-én kelt határozatával elutasította, arra hivatkozással, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok, a rendőri jelentés, a kamerafelvételek alapján a nyomozó hatóság intézkedése törvényes és megalapozott volt.

A BRFK I. kerületi Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztálya a 2019. augusztus 13-án kelt határozatával a felperessel szemben közokirat-hamisítás bűntettének megalapozott gyanúja miatt folytatott nyomozást megszüntette, mivel a rendelkezésre álló adatok, illetve bizonyítási eszközök alapján nem volt megállapítható bűncselekmény elkövetése. A felperes panasza folytán eljáró Budapesti I. és XII. kerületi Ügyészség a 2019. október 28-án kelt határozatával a felperes panaszának helyt adott, és a BRFK határozatát részben megváltoztatta azzal, hogy az eljárás megszüntetésének az oka az, hogy a cselekmény nem bűncselekmény.

A felperes keresetében azt kérte, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy az alperes megsértette a felperes emberi méltóságát, illetőleg személyes szabadsághoz fűződő jogát azzal, hogy őt 2019. június 13-án rendőri intézkedés alá vonta, és előállította annak ellenére, hogy az intézkedés és előállítás során birtokában volt azoknak a bizonyítékoknak, amely szerint a felperes nem követett el bűncselekményt. Kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest 350 000 forint sérelemdíj és kamatai, valamint perköltség megfizetésére is.

Keresetét a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2:42. § (2) bekezdésére, 2:43. § b) pontjára, 2:52. §-ára, 2:53. §-ára, 6:519. §-ára, 6:522. §-ára, 6:527. §-ára, 6:531. §-ára, 6:532. §-ára és 6:548. §-ára, valamint a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) 81. § (1), (2) és (4) bekezdéseire és a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 342. §-ára alapította.

Álláspontja szerint az alperes annak ellenére korlátozta személyes szabadságát, hogy birtokában volt az intézkedés alaptalanságát igazoló információknak. Nem követett el olyan cselekményt, ami alapot adott volna arra, hogy a rendőrkapitányságra bevigyék, ott órákig fogva tartsák és végül gyanúsítottként kihallgassák. Élettársa parkolási igazolványát a mozgásában korlátozott személy parkolási igazolványáról szóló 218/2003. (XII. 11.) Korm. rendeletnek (a továbbiakban: Korm.rendelet) megfelelően használta, mivel a jogosult szállítása céljából parkolt le és a jogosult a közelben volt. Hangsúlyozta, hogy a rendőrség a jogszabályokat szakszerűtlenül és tévesen értelmezte és alkalmazta, az intézkedése súlyosan aránytalan és okszerűtlen volt, amit alátámaszt az ügyészségnek az eljárás megszüntetését megváltoztató határozata is.

A sérelemdíj iránti igénye körében arra hivatkozott, hogy az alperes megsértette személyiségi jogait, amivel felróhatóan kárt okozott, melynek megtérítésére köteles. A jogellenességet az eljárást bűncselekmény hiányában megszüntető ügyészségi határozatra, míg a jogsértés kirívó súlyát a közokiratba vetett közbizalom szabályaira alapította.

Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítását célozta. Az elfogás végrehajtásáról szóló rendőri jelentésben foglaltakra hivatkozva előadta, hogy mivel hitelt érdemlően nem lehetett megállapítani, hogy a felperes élettársa valóban a gépkocsi közvetlen közelében tartózkodna, ezért az intézkedő rendőrök okkal feltételezték, hogy a felperes visszaél a más személy nevére kiállított parkolási igazolvánnyal, így a vonatkozó jogszabályokat helyesen alkalmazva állították őt elő a rendőrkapitányságra.

A Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) 11. § (1) bekezdésére, 13. § (1) bekezdésére, 15. § (1) bekezdésére, 16. § (1) bekezdésére, 17. § (1) bekezdésére és 33. § (1) bekezdés a) pontjára hivatkozva kiemelte, hogy az igazoltatás, elfogás, a gyanúsítotti kihallgatás, illetve a parkolási igazolvány e tények ismeretében történő lefoglalása a jogszabályoknak megfelelő szükségszerű korlátozások keretein belül történt. A Korm.rendelet 8. § (4) bekezdése alapján a felperes nem volt jogosult azon kedvezmény igénybevételére, amelyet a mozgásában korlátozott személy részére kiállított parkolási igazolvány – mint közokirat – biztosított.

Álláspontja szerint az ügyben eljárt rendőrök a fentiekben ismertetett konkrét tényállás során úgy jártak el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, így magatartásuk nem volt felróható, a keresetben előterjesztett sérelemdíj iránti igény alapja nincs ok-okozati összefüggésben a felperes által az alperes eljárásával kapcsolatban vélelmezett személyiségijog-sértéssel.

Hangsúlyozta, hogy az ítélkezési gyakorlatban kialakult egységes jogelv szerint a jogértelmezésben és a jogalkalmazásban történt tévedések vagy hibák – az egyértelműen súlyos, feltűnően kirívó tévedéseket kivéve – általában a felróhatóság körén kívül esnek. A jelen ügyben kirívó tévedésről, jogalkalmazási hibáról egyértelműen nem lehet szó, mely körülmény kizárja a rendőrség kárfelelősségének megállapíthatóságát.

Álláspontja szerint az intézkedés foganatosításakor a felperes élettársa, mint a mozgássérült igazolvány jogosultja sem a P. Gimnáziumnál, sem pedig a D. téren nem volt megtalálható, vagyis nem volt ott a helyszínen, ezért a felperes jogosulatlanul használta a mozgássérült igazolványt.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.

A tényállást a lefolytatott bizonyítási eljárás, különösen a büntetőügyben keletkezett iratok, valamint T. A., G. T., B. P. tanúk vallomása alapján állapította meg, és ezekből arra a következtetésre jutott, hogy amikor 10 óra 20 perckor a felperes az élettársát telefonon felhívta, akkor az élettársa nem tartózkodhatott sem a P. Gimnáziumnál, sem a D. téren, hiszen a kamerafelvételek alapján egyértelműen megállapítható, hogy a felperes élettársa 10 óra 45 perc 54 másodperckor tűnik fel az x számú buszparkoló felőli oldalon, majd 10 óra 47 perc 3 másodperckor tűnik fel ismételten, amikor látszik, hogy az x autóbusz megállójának irányába halad gyalogosan, majd a D. téren leül egy padra. Erre figyelemmel a felperessel szemben intézkedő rendőrök nem tanúsítottak jogellenes magatartást azzal, hogy a felperest előállították.

Az elsőfokú bíróság megállapította továbbá, hogy a felperes élettársának tartózkodási helyeként csak azt követően merült fel a D. tér, miután a felperes a rendőrkapitányságon beszélt élettársával telefonon, és e beszélgetést követően indult el K. A. és T. A. a D. térre. Ugyanakkor arra vonatkozó adat – a felperes elmondásán kívül – nem merült fel, hogy a felperestől a telefonját a rendőrségen elvették volna. A bíróság annak tulajdonított döntő jelentőséget, hogy az intézkedés során nem merült fel annak a lehetősége, hogy az élettársat a D. téren kellene keresni, ő pedig 10 óra 20 perctől egészen 10 óra 40 percig sem a P. Gimnáziumnál, sem pedig a D. téren nem lehetett, hiszen a kamerafelvételek ennek az ellenkezőjét bizonyították. Tényként állapította meg, hogy a felperes élettársa a D. térre nem a P. Gimnázium irányából, hanem az ellenkező irányból érkezett meg mintegy 25 perccel az intézkedés foganatosításának megkezdését és 5 perccel azt követően, hogy a felperest 10 óra 40 perckor a rendőrség előállította.

Mindezek alapján a rendőrség munkatársai az intézkedés során úgy jártak el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A rendőri intézkedés oka az volt, hogy a felperes nem volt jogosult azon kedvezmények igénybevételére, melyet a mozgásában korlátozott személy részére kiállított parkolási igazolvány mint közokirat biztosított, az igazolvány jogosultja pedig nem tartózkodott azon a helyen, ahol mondta magát.

Megállapította továbbá, hogy a felperessel szemben lefolytatott eljárás során a felperes emberi méltóságát, illetve személyes szabadságát az alperes nem sértette meg, mivel az eljárása megfelelt a törvényben meghatározottaknak, annak kereteit nem lépte túl, ezért a felperes vonatkozásában az intézkedés jogszerű volt.

Hangsúlyozta, hogy az alperes jogalkalmazásának megítélésénél nincs jelentősége annak, hogy az ügyészség a jogszabály értelmezése, illetve a bizonyítékok értékelése során az alperestől eltérő jogi álláspontra jutott, és ennek megfelelő döntést hozott, mert ez sem az alperes kártérítési felelősségét, sem az alperes magatartásának felróhatóságát nem alapozza meg.

Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezett. A Pp. 383. § (3) bekezdése alapján kérte az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, keresetének helyt adó döntés meghozatalát. Kérte továbbá az alperes kötelezését a perköltség megfizetésére. A másodfokú bíróság felülbírálati jogkörét a Pp. 369. § (3) bekezdésére alapította. Eljárásjogi szabálysértésként a Pp. 276. §-ára, 346. § (5) bekezdésére és 379. §-ára hivatkozott.

Álláspontja szerint az elsőfokú ítélet okszerűtlenül állapította meg, hogy az alperes intézkedése megfelelő volt, mivel a parkolási kártya jogosultját egyrészt senki nem kereste az általa megadott helyen, másrészt állapotát is rosszul, az információkat szelektálva ítélte meg a bíróság. Kizárólag T. A. vallomását, jelentéseit vette figyelembe. Kiemelte, hogy az élettársa következetesen vallotta, hogy a telefonhíváskor a közelben volt, a P. Gimnázium vonalában, a D. tér körül, amelyek egymáshoz nagyon közel vannak. A törvényszék kizárólag a D. tér igazolatlanságát emelte ki, noha a felperes előadta, hogy élettársa azért érkezett oda az ellentétes irányból, mivel rosszul lett és önkontrollját vesztve a felperes munkahelyét láthatta biztos pontnak. Sérelmezte továbbá, hogy az elsőfokú ítélet nem vette figyelembe G. T. nyomozási iratban szereplő, a kártyajogosult állapotáról szóló nyilatkozatát sem, amely szerint az élettárs a telefonbeszélgetés során nehezen kommunikált, zihálva vette a levegőt.

Tagadta, hogy az előállítását követően a rendőrkapitányságon másodszor is beszélt volna telefonon az élettársával, erre álláspontja szerint nem volt lehetősége, mivel telefonját az előállításakor elvették tőle. Véleménye szerint a rendőri intézkedés kirívóan súlyos volt, emberi méltóságában megalázták, amikor „köztörvényes bűnözőként” bántak vele.

Az elsőfokú ítélet azon megállapítása, hogy az élettárs egyáltalán nem volt a helyszínen – álláspontja szerint –, iratellenes és ellentmondásos, mivel 10 óra 45 perckor más irányból, gyalogosan haladva látszik érkezni, és a közeli helyszínek alapján mind a rendőrség, mind az ügyészség jogszerűnek minősítette a kártyahasználatot.

Hangsúlyozta, hogy az első telefonhívásra nem 10 óra 20 perckor került sor, hanem mintegy 10 perccel később, akkor pedig a rendőrök rossz irányba kezdték keresni élettársát, aki az árnyékban keresett menedéket és a növényzet takarásában a gépkocsiból őt nem láthatták. Fényképsorozatot csatolt ennek igazolására.

Kiemelte, hogy az alperes a jogszabályi környezetet rosszul értelmezte, a jogosított személy közvetlen közelben való tartózkodásának követelményét nem igazolta. Kifejezetten sérelmezte az elfogását, mert ennek jogszabályi alapja nem volt, figyelemmel a Be. 273. §-ára. Ezt igazolja az ügyészi határozat is, amely szerint bűncselekmény nem történt.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a tényállást, amely során más hatóság döntése nem köti. Helytállóan rögzítette a rendőri intézkedés okát és folytatott le széles körű bizonyítást a tekintetben, hogy a kártyajogosult hol tartózkodott a felperessel szemben foganatosított rendőri intézkedés során. Az alperes intézkedése törvényes és megalapozott, jogszerű és arányos volt, ezért a felperes emberi méltóságát, személyes szabadságát nem sértette meg. Az intézkedő rendőrök úgy jártak el ahogy az az adott helyzetben elvárható, mindent megtettek azért, hogy az élettársat az általa megadott helyszínen felleljék.

A fellebbezés alaptalan.

Az elsőfokú bíróság ítéletének nem volt fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett rendelkezése, ezért azt a másodfokú bíróság teljes terjedelmében, a Pp. 370. § (1) bekezdésében írtaknak megfelelően, a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátai között bírálta felül.

A felperes jogorvoslati kérelmében arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, a lefolytatott bizonyítás eredménye okszerűtlen, a határozat pedig indokolás nélkül figyelmen kívül hagyta a felperes álláspontját megalapozó bizonyítékokat, előadott tényeket. Fellebbezését a Pp. 346. § (5) bekezdésére, 276. §-ára és 379. §-ára alapította, azonban az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére és az eljárás megszüntetésére vonatkozó kérelmének konkrét jogi indokát nem adta. Az eljárás kötelező hatályon kívül helyezésére utaló körülményt a másodfokú bíróság nem észlelt, nem merült fel olyan perakadály, amely alapot adott volna az eljárás hivatalból történő megszüntetésére.

Magyarország Alaptörvényének (a továbbiakban: Alaptörvény) IV. cikk (1) bekezdése szerint mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz, a (2) bekezdés pedig kinyilvánítja azt az általános elvet, hogy senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. E rendelkezések kiegészülnek a IV. cikk (3) bekezdésében foglalt további követelménnyel, amely szerint a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani, vagy bíróság elé kell állítani. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az állami büntetőhatalom monopóliumából egyértelműen következik a büntetőigény érvényesítésének, a bűnüldözés és a büntető igazságszolgáltatás alkotmányos feltételek szerinti működtetésének kötelezettsége. E kötelezettség indokolja, hogy az állami büntetőhatalmat gyakorló szervek hatékony eszközöket kapjanak feladataik teljesítéséhez, még akkor is, ha ezek az eszközök lényegüket tekintve súlyosan jogkorlátozóak {23/2014. (VII. 15.) AB határozat [39] bekezdés}. A büntetőigény hatékony érvényesítésének célja alkotmányosan elismert korlátozását jelentheti a személyi szabadsághoz való jognak.

Az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése értelmében a személyi szabadságot korlátozó rendelkezések akkor állnak összhangban az Alaptörvénnyel, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükséges és arányos {3025/2014. (II. 17.) AB határozat, Indokolás [50]}. Az Alkotmánybíróság ennek megítélésekor mindenkor szem előtt tartja, hogy a bűncselekmény megalapozott gyanújával terhelt, emellett ártatlannak vélelmezendő egyén személyi szabadságának – a jogerős ítélet meghozatalát megelőzően történő – bírói elvonása a legsúlyosabb személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a szabadságelvonás alkotmányossága megítélésében meghatározó jelentőségű a szabadságelvonás időtartamának mértéke, annak indokoltsága. Az egyén Alaptörvényből eredő joga a személyi szabadságra és a személyi biztonságra akkor élvez hatékony védelmet, ha az eljárás tényleges időtartama nemcsak a törvény szerint maximális határidőn belül marad, hanem az ügy sajátosságaival is adekvát {19/2019. (VI. 18.) AB határozat [91]”[92] bekezdés}. A határozatok előbbi megállapításai nem csupán a bírói, hanem a szabadságelvonás egyéb – így jelen esetben az alperes – szerve által alkalmazott kényszerintézkedésre is vonatkoznak.

Az ügy elbírálása során, a személyhez fűződő jogok sérelmét jelentő tényállás minősítésénél a Ptk. 6:548. § közigazgatási jogkörben okozott kárért fennálló felelősségre vonatkozó szabályaira is tekintettel kell lenni, a felperes azonban – a kereset ténybeli előadása alapján – nem az alperes által közhatalmi jogkörben okozott kár megtérítése miatt, hanem a személyiségi jogát sértő magatartásra hivatkozva támasztott követelést az alperessel szemben. A felperes előállítása kétségkívül a felperes személyes szabadságának sérelmével járt.

Az elsőfokú bíróságnak a jelen perben ezért arról kellett döntenie, hogy a közhatalom gyakorlása során megvalósult-e a felperes által állított személyiségi jogok sérelme. Az ítélkezési gyakorlat szerint önmagában a hatósági eljárás kezdeményezésére, a hatósági eljárás során végzett cselekményekre nem alapítható személyiségijog-védelmi igény. Arra akkor van alap, ha bizonyítottan a rendeltetésszerű joggyakorlás körén kívül eső, visszaélésszerű joggyakorlásra kerül sor, illetve, ha az adott eljárás tárgyára nem tartozó és személyiségi jogi sérelmet megvalósító, további sérelem következik be.

A személyiségi jogok sérelmének alapjául szolgáló tényállás minősítésénél az alperes alkalmazottainak tevékenységére vonatkozó jogszabályokat kell alkalmazni és a kifejtett, sérelmezett cselekmények megítélését ezek alapján kell vizsgálni. A rendőrség tevékenységének törvényi szabályozása alapján a cselekmények jogellenességét kizárja, ha a jogszabály feljogosítja a jogalanyt a sérelmezett cselekmény tanúsítására. Az előállítás alkalmazása kétségkívül a felperes személyes szabadságának sérelmével járt; vizsgálni kellett azonban, hogy az alperes által választott eszköz alkalmazása megfelelt-e a törvényi feltételeknek.

Az előállítás a Be. 117. § (1) bekezdése szerint a terhelt vagy a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy személyi szabadságának átmeneti elvonása annak érdekében, hogy az érintettet eljárási cselekmény elvégzése céljából a bíróság, az ügyészség, illetve a nyomozó hatóság elé kísérjék és biztosítsák a jelenlétét az eljárási cselekményen.

Az Rtv. 33. § (1) bekezdés a) pontjának rendelkezése szerint a rendőr a további intézkedés megtétele céljából elfogja és az illetékes hatóság elé állítja azt, akit szándékos bűncselekmény elkövetésén tetten értek.

Az elsőfokú bíróság ítéletéből kitűnően az eljáró rendőrök a fenti jogszabályi rendelkezés alapján kezdeményeztek intézkedést a felperessel szemben 2019. június 13-án, azt követően, hogy a mozgásában korlátozott személy részére fenntartott parkolóhelyre 10 óra 18 perckor leparkolt. Az előállítás alkalmazására a jelentős tárgyi súlyú bűncselekmény – közokirat-hamisítás bűntette – elkövetésének alapos gyanúja szolgált törvényes okként. Az Rtv. 33. § (1) bekezdése alkalmazásával a felperes személyes szabadságától közvetlenül megfosztottá vált.

Az ítélőtábla egyetértett az elsőfokú bíróságnak az előállítás jogszerűségével kapcsolatos érveivel. Az elsőfokú bíróság az intézkedés törvényességével (szükségességével és arányosságával) kapcsolatos vizsgálata során figyelembe vette, hogy a felperes igazoltatásakor a kártya használatára jogosult élettárs nem tartózkodott a helyszínen és a rendőrök a – felperes és az élettárs között lefolytatott, kihangosított – telefonbeszélgetés révén rendelkezésükre álló információk alapján sem tudták őt megtalálni. Az ekkor ismert, telefonban megadott adatok szerinti helyszínen abban a 20 percben, amíg őt a rendőrök keresték, a parkolókártya jogosultja nem tartózkodott. Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg azt is a bizonyítékként rendelkezésre álló, kamerafelvételről leírt jelentés alapján, hogy az élettárs nem az általa megjelölt utcák felől, hanem az ellenkező irányból érkezett később a D. térre.

A Korm. rendelet 8. § (4) bekezdése szerint az igazolvány nem adható át használatra az arra jogosulatlan személynek. A jogosultat szállító jármű vezetője az igazolvány által biztosított kedvezményekkel csak a jogosult szállítása esetén élhet. Amennyiben a jogosult maga él vissza az igazolvány biztosította kedvezményekkel, az igazolványt vissza kell vonni és a visszavonástól számított egy évig részére új igazolvány nem állítható ki. Ezt a tényt a nyilvántartásban fel kell tüntetni.

A felperes intézkedés alá vonását indokolttá tette az a körülmény, hogy a rendőrök azt tapasztalták, hogy a más személy nevére kiállított igazolványt használta, így vele szemben közokirattal kapcsolatos visszaélés alapos gyanúja merült fel. A szándékos bűncselekmény elkövetésén való tettenérés gyanúja kétségkívül fennállt, az Rtv. idézett rendelkezése pedig nem ad mérlegelési lehetőséget az intézkedő rendőr számára; a tetten ért személyt további intézkedés megtétele céljából el kell fognia és elő kell állítania. Ennek tettek eleget az intézkedést végző rendőrök akkor, amikor 10 óra 40 perckor, az intézkedés megkezdését mintegy 20 perccel követően a felperest az I. Kerületi Rendőrkapitányságon előállították.

A felperes fellebbezési hivatkozásával szemben nincs jelentősége annak, hogy az ügyészségi határozattal a nyomozást utóbb megszüntették, ugyanis az intézkedés jogszerűségének megítélésére nem vetülhet vissza a büntetőeljárás eredménye. A Kúria gyakorlatából kiemelendő elem, hogy a rendőrségtől nem várható el, hogy helyesen döntse el, később milyen határozatot hoz majd a büntetőhatóság. A bizonyítási eljárás alapján meghozott bírósági ítélet nem szolgálhat a bizonyítási eljárást jellegénél fogva nélkülöző rendőri intézkedés jogsértő voltának alapjául. Tehát a jogvita elbírálása során mindig azt kell megítélni, hogy az intézkedés idején felmerült konkrét tények ismeretében a rendőrség intézkedése egyrészt jogszerű, másrészt pedig szükséges és arányos volt-e (Kúria Pfv.IV.20.193/2016/4. számú ítélete).

Annak eldöntése során, hogy a felperessel szemben alkalmazott intézkedésekre jogszerűen és a szükségesség-arányosság mércéjének megfelelően került-e sor, nem elegendő néhány, a büntetőeljárásból kiragadott mozzanatot értékelni, hanem az alperes egész cselekvőségét folyamatában kell vizsgálni. Az elsőfokú bíróság a bizonyítékok értékelését az előbbi szempontnak megfelelően végezte el. Az egyes bizonyítékok bizonyító erejét helyesen vette figyelembe, azokat egyenként és összességükben is értékelve helyes következtetést vont le az intézkedés jogszerűségére.

A perben tanúként kihallgatott T. A. rendőr főtörzszászlós az eljárásban alkalmazott intézkedésekkel kapcsolatban azt mondta el, hogy a telefonban az élettárs azt az információt adta, hogy a P. Gimnáziumnál tartózkodik. Az egyik rendőr gyalog, a másik gépjárművel indult a keresésére, azonban annak ellenére, hogy különböző útvonalon haladtak, egyikük sem járt eredménnyel. Emiatt T. A. azt feltételezte, hogy a felperes és az élettársa nem mond igazat, majd közölte a felperessel, hogy intézkedés alá vonja közokirattal való visszaélés miatt és őt előállítja. A keresésről, az élettárs által megadott helyszínről G. T. is egyezően számolt be, a biztonsági intézkedés végrehajtásáról szóló jelentésben ugyancsak azt a nyilatkozatot téve, hogy az élettárs tartózkodási helyeként az A. útnak a „P. Gimnázium magasságában” lévő részét adta meg. A tanúvallomások egységesek voltak az eljárásban alkalmazott intézkedésekkel, illetve azzal kapcsolatban, hogy a felperes élettársának az intézkedés során fellelhető tartózkodási helyének meghatározásakor sem a felperes, sem pedig az élettársa nem jelölte meg a D. teret.

A felperes által élettársának egészségi állapotáról adott információnak a tekintetben nincs jelentősége, hogy amikor az élettárs a saját tartózkodási helyét megadta a telefonban, a helyszín megjelölése tekintetében a vele való kommunikáció nem volt akadályozott. A tanúk határozottan vallották, hogy a telefonhíváskor milyen helyszín hangzott el tartózkodási helyként, ők pedig ezen információ alapján kísérelték meg a felkutatást és az adott helyzetben elvárható magatartást tanúsították. Az erőfeszítéseik ellenére a 10 óra 18-kor történő leparkolást követően kezdődő intézkedéshez képest 10 óra 40 perckor még nem találták meg az élettársat, aki azonban 10 óra 45 perckor és 10 óra 47 perckor – sétáló helyzetben – még látható volt a kamerafelvételen. Ezekből az adatokból az következik, hogy az igazoltatás kezdetéhez képest a parkolásra jogosult személy közelítőleg fél óra alatt sem ért a parkoló gépkocsi elérhető közelségébe. A felperes tehát a két időpont között eltelt idő alatt sem tudta igazolni, hogy a parkolási kártya tulajdonosa érdekében használja az engedélyt, amely körülmény a használat törvényes feltétele lett volna. A kamerafelvételen szereplő események leirata annak bizonyítékául szolgál, hogy az élettárs nem az általa elmondott irányból érkezett a D. térre, a leiratban foglaltak valóságtartalmával kapcsolatos, jogi szempontból értékelendő aggály pedig nem merült fel.

Mindezen körülmények mérlegelése alapján az elsőfokú bíróság megalapozottan vonta le azt a következtetést, hogy az előállítás törvényes feltétele fennállt, az alperes állományába tartozó rendőrök intézkedése indokolt, szükséges és arányos volt. Részükről sem kirívó jogszabálysértésre, sem felróható magatartás tanúsítására nem került sor, a szabályosan végrehajtott rendőri intézkedés pedig kizárttá tette a személyiségi jogi jogsértés megállapíthatóságát. A kereset tehát mindkét jogellenesként állított magatartás tekintetében alaptalannak bizonyult.

A fent kifejtett indokok alapján a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a per főtárgya tekintetében – a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján – helybenhagyta.