PK ÍH 2023/58.

A felperes édesapja (néhai K. L.) és az alperes 2019 őszén ismerkedtek meg az alperes által üzemeltetett mosodában. A beszélgetéseik során a felperes édesapja elmondta, hogy egyetlen gyermekével, a felperessel és annak családjával nem ápol jó viszonyt.

Az alperes 2020 elejétől kezdett gondoskodni a felperes édesapjáról: bevásárolt számára, takarított nála, alkalmanként ebédet vitt, sokat beszélgettek. A felperes édesapja hálából a gondoskodásért, az ellátásért 2020. július 1. napján ajándék címén 18 000 000 Ft-ot utalt az alperesnek.

2020. július 6. napján K. L. felkért egy ügyvédet, hogy az alperessel kötendő tartási szerződést készítse elő akként, hogy az átruházandó ingatlanán holtig tartó haszonélvezeti jogot alapítsanak a javára.

2020. július 8. napján a felperes édesapja mint eltartott és az alperes mint eltartó tartási szerződést kötöttek. A szerződés aláírására az okiratot szerkesztő ügyvéd előtt, annak irodájában került sor.

Az alperes vállalta, hogy a felperes édesapját természetben, a saját költségén – az eltartott havi legfeljebb 100 000 Ft összegű hozzájárulásával – haláláig eltartja.

Az alperes napi négyszeri étkezés biztosítására, a háztartási teendők teljes körű ellátására, az eltartott megfelelő ruházatának, általános ápoltságának biztosítására volt köteles. Az alperes kötelezettsége volt a napi kapcsolattartás, az eltartott családi ünnepeinek lebonyolítása, gondoskodás az eltartott orvosi felügyeletéről, ápolásáról, kórházi kezeltetéséről, gyógyszereinek beszerzéséről, rehabilitációs kezeléséről, utaztatásáról, illetve az eltartott illő eltemettetéséről.

A szerződő felek az alperes által vállalt tartás havi értékét 120 000 Ft összegben állapították meg. Utaltak arra, hogy az eltartó az elmúlt öt hónapban a tartást, a gondozást folyamatosan biztosította.

Az eltartott a tartási szerződéssel az alperesre ruházta át az 1/1 arányú tulajdonát képező Gy., Á. út 50. szám alatti ingatlan tulajdonjogát a javára szóló holtig tartó haszonélvezeti jog alapítása mellett. Az eltartott az alperesre ruházta át – a pénzvagyona kivételével – a meglévő ingóságai tulajdonjogát is azzal, hogy az ingóságok használatának jogát holtáig fenntartotta. Az eltartott kikötötte, hogy a nyugellátásával szabadon rendelkezik.

K. L. megtiltotta a szerződést készítő ügyvédnek, hogy tájékoztassa a felperest arról, hogy az eltartásáról, eltemettetéséről az alperes gondoskodik. A felperes édesapja kifejezésre juttatta a felperes felé, hogy nem kíván vele találkozni, és két nappal később visszakérte tőle az ingatlana kulcsait is.

2020. július 29. napján K. L. a számláit vezető S. Bank Zrt.-nél a forintszámláján és a devizaszámláján nyilvántartott pénzeszközök vonatkozásában az alperest jelölte meg kedvezményezettként.

K. L. 2020. november 20. napján kórházba került, majd 2020. november 28. napján elhalálozott, a temetéséről az alperes gondoskodott.

A felperes a kereseti kérelmében más mellett a néhai édesapja (K. L.) és az alperes által kötött tartási szerződés érvénytelenségének megállapítását kérte.

Előadta, hogy néhai édesapja sem anyagilag, sem fizikális értelemben nem szorult ellátásra, gondozásra. A pandémia időszakában ő vásárolt be neki, és váltotta ki a gyógyszereit, egyebekben pedig a néhai édesapja teljes mértékben el tudta látni magát.

Azt állította, hogy az édesapja életkorára, valamint az alperes által megszerzett ingatlannak, a bankszámlákon lévő összeg értékének, továbbá a tartás havi értékének egymáshoz viszonyított arányára tekintettel a tartási szerződés a szerencseelemet teljes mértékben nélkülözte. A szerződés egyoldalú és indokolatlan előnyt biztosított az alperes számára, ezért az a jóerkölcsbe ütközik, tehát semmis.

Utalt arra, hogy az alperes a tartási kötelezettségének sem tett eleget.

Az alperes az ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.

Hangsúlyozta, hogy kifejezetten az eltartott kívánta a tartási szerződés megkötését, az ügyvédet is ő maga kereste fel, majd a szerződést az ügyvéd előtt írta alá saját kezűleg.

Arra hivatkozott, hogy az eltartottnak sem a felperessel, sem a családjával nem volt jó a kapcsolata, a néhai kifejezett célja az volt, hogy utána a gyermeke (a felperes) ne örököljön.

Állította, hogy 2019 őszétől nemcsak fizikálisan gondoskodott a felperes édesapjáról, hanem törődött vele, sokat beszélgettek. Emellett ételt vitt neki, ruházatának tisztán tartásáról, lakása takarításáról gondoskodott.

Kiemelte, hogy a tartási szerződés tárgyát az ingatlan, illetve az abban lévő ingóságok képezték. Az eltartott bankszámláján lévő összeg nem tartozik a hagyatékhoz, ugyanis az eltartott a pénzintézet felé a halála esetére az alperest jelölte meg kedvezményezettnek. Nem tartozik a hagyatékhoz a 18 000 000 Ft sem, mivel azt ajándékba kapta a néhaitól.

Utalt arra, hogy az általa kapott ingatlan értékét a holtig tartó haszonélvezeti jogra és az ingatlan lelakott állapotára tekintettel állapították meg, ugyanakkor a tartás havi összege 120 000 Ft/hónap volt. A fentiek mellett tehát a szerződés nem nélkülözte a szerencseelemet, így jóerkölcsbe nem ütközik.

A törvényszék a keresetet elutasította.

A szerződés jóerkölcsbe ütközés címén való érvénytelensége körében az elsőfokú bíróság a szolgáltatás-ellenszolgáltatás egymáshoz viszonyított értékaránya megítéléséhez a szerződés tartalmából kiindulva megállapította, hogy a kötelezett (alperes) által nyújtott tartás ellenszolgáltatása a jogosult részéről a tulajdonát képező ingatlan, illetve az abban lévő ingóságok voltak, a készpénzvagyonáról a néhai jogosult külön rendelkezett, ezt az ügyvéd tanú vallomása teljes egészében alátámasztotta.

A felperes tévesen hivatkozott arra, hogy az alperes részére ajándék jogcímén juttatott 18 000 000 Ft is a tartási szerződés körébe vonható. Ez esetben ugyanis a néhai jogosult ezt az összeget is a tartási szerződésben tüntette volna fel.

Kitért arra, hogy a 18 000 000 Ft-ra vonatkozó okiratban a felek tesznek ugyan megjegyzést, hogy az ápolásra, ellátásra tekintettel került sor az utalásra, azonban a pénzátadás jogcímeként kifejezetten az ajándékozást jelölték meg.

Álláspontja szerint a 18 000 000 Ft összegű ajándékkal a felperes édesapja az alperestől addig kapott gondoskodást, figyelmet kívánta honorálni, egyúttal az öröklésből a felperest kizárni.

Kifejtette, hogy a forint- és devizaszámlán lévő összegek sem vonhatók a tartási szerződés körébe, mivel a néhai jogosult a tartási szerződés megkötését követően, 2020. július 29-én a halála esetére a pénzintézet felé kedvezményezettként írásban az alperest jelölte meg. Amennyiben a korábban megkötött tartási szerződéssel a pénzvagyon tulajdonjogát is átruházta volna, akkor nem lett volna szükség a kedvezményezetti nyilatkozatra.

A fentiekből következően tehát – a tartási szerződésben kikötött szolgáltatás és ellenszolgáltatás közti értékarány szempontjából – abból kellett kiindulni, hogy a néhai jogosult az ingatlanát és az abban lévő ingóságait szolgáltatta, míg a kötelezettnek – havi 120 000 Ft értékben – átlagosan jó színvonalú, a jogosultnak egyéni körülményeihez képest megfelelő szintű tartást kellett természetben nyújtania.

Kikötötték a felek azt is, hogy a jogosult a tartásához legfeljebb havi 100 000 Ft összeggel járulhatott hozzá, ami azonban kötelezettségként nem értelmezhető. Emiatt a 100 000 Ft nem vonható le az alperes által nyújtandó tartás értékéből, ezért tévesen hivatkozott arra a felperes, hogy a tartás összege mindössze havi 20 000 Ft.

Kitért arra, hogy önmagában a tartási szerződés szolgáltatásai közti esetleges értékaránytalanság sem eredményezheti a szerződés érvénytelenségét, e körben a szerződéskötés valamennyi körülményének, köztük a jogosult szándékának van relevanciája.

A jelen esetben tehát fokozott jelentősége van annak, hogy az eltartott a tartási szerződés megkötését az abban foglalt tartalommal kifejezetten kívánta, illetve a szerződést kifejezetten az alperessel akarta megkötni.

Nem osztotta a felperes azon álláspontját, hogy a tartási szerződés a szerencseelemet teljes mértékben nélkülözte volna:

Az eltartott ugyan idős volt, azonban jó fizikai és szellemi állapotban volt, nem szenvedett sorsszerű betegségben, így rövid időn belül való elhalálozására az alperes nem számíthatott; a néhai akár 4, 6, 8 évig is élhetett volna az alperes gondozásában.

Kitért arra, hogy az idős kor önmagában nem szolgálhat a tartási szerződés érvénytelenségének megállapítására, ellenkező értelmezés esetén ugyanis azon idős emberek, akik a családjuk támogatására nem számíthatnak, érvényesen nem köthetnének a gondozásukat biztosító szerződéseket.

A néhai jogosult részéről a jelentős vagyon részben ingyenes, részben visszterhes átruházása azt valószínűsíti, hogy a néhai egyik célja a lakhatásának és tartásának élethosszig való biztosítása, a másik célja pedig egyetlen gyermeke öröklésének megakadályozása volt. Ezen érzelmi alapú döntése sem vezethet azonban a szerződés érvénytelenségéhez.

A fentiekre figyelemmel az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a perbeli tartási szerződés, az abban foglalt tartalommal – a szerződéskötés valamennyi körülményére figyelemmel – nem ütközik a jóerkölcsbe [a polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:96. §], így semmissége nem állapítható meg.

Megjegyezte, hogy a jelen esetben a felperes által felhívott, a Kúria Pfv.I.21.506/2018/14. számú döntése azért nem alkalmazható, mivel a hivatkozott esetben a befolyásolható jogosultat rábeszéléssel vették rá az életjáradéki szerződés megkötésére, a jelen esetben azonban a határozott, karakán személyiségű eltartott kifejezett kívánságára történt meg a tartási szerződés megkötése.

Az elsőfokú bíróság a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 276. § (5) bekezdése értelmében a szerződést ellenjegyző ügyvéd tanúkénti meghallgatásán túl a felek által felajánlott tanúbizonyítást mellőzte.

A meghallgatni kért tanúk ugyanis a tartás megvalósulására tudtak volna nyilatkozni, ami azonban nem a tartási szerződés érvénytelensége, hanem a szerződés teljesítése körében vizsgálandó.

Az ingatlan értékének megállapítására ingatlanforgalmi szakértő kirendelése is szükségtelen volt, ugyanis önmagában egy esetleges értékaránytalanság – a szerencseelemre is figyelemmel – nem szolgálhatott az érvénytelenség megállapításának alapjául.

A felperes a fellebbezésében elsődlegesen a Pp. 383. § (1) és (2) bekezdése alapján az ítélet megváltoztatását kérte a kereseti kérelemben foglaltak szerint, a másodlagos kérelme az ítéletnek a Pp. 381. §-a alapján történő hatályon kívül helyezésére, és az elsőfokú bíróság új tárgyalásra, és új határozat hozatalára utasítására irányult.

Álláspontja szerint a törvényszék ítélete sérti a Ptk. 6:88. §-át, 6:491. §-át és 6:492. §-át, valamint ellentétes a Kúria Pfv.21.506/2018/14. számú döntésével.

Arra hivatkozott, hogy a törvényszék – a szerződést ellenjegyző ügyvéd kivételével – a felajánlott bizonyítást mellőzte, amelynek következtében a tényállás részben felderítetlen maradt, több ponton sem felel meg a valóságnak, illetve nem bizonyított.

A felperes – az ítéleti tényállással szemben – azt állította, hogy a néhai édesapjával jó kapcsolatban volt, ugyanakkor vitatta, hogy az alperes 2020 elejétől kezdődően gondoskodott a néhairól, takarított rá, ebédet vitt részére, bevásárolt számára. Mindezt az általa meghallgatni kért tanúk tudták volna alátámasztani.

A néhai ugyanis nem szorult sem tartásra, sem gondozásra egyrészt azért, mert jó fizikális állapota miatt el tudta látni magát, másrészt pedig a felperes maga gondoskodott róla.

A 2020 elején, a COVID-járvánnyal érintett időszak alatt – az időseket a közlekedésben és az ügyintézésben korlátozó rendelkezések miatt – a felperes maga nyújtott segítséget a néhainak a bevásárlásban és a gyógyszerek megvásárlásában.

Kifejtette, okirat igazolja azt, hogy a 18 000 000 Ft összeget a néhai az alperes részére a gondoskodásért, az ellátásért cserébe adta, amely önmagában cáfolja, hogy ez ingyenes juttatás, illetve ajándék lett volna.

A 18 000 000 Ft ellentételezés része a tartási szerződésből eredően az eltartottat az ellátásért cserébe terhelő kötelezettségnek. Az összeg átadásának visszterhes jellegéből tehát az is következik, hogy az a tartási szerződés részeként értékelendő, amit alátámaszt a tartási szerződés 6. pontjának nyelvtani értelmezése is. Eszerint ugyanis az eltartott az ingóságai tulajdonjogát is átruházza az alperesre, a pénzeszközök pedig ingóságnak tekintendők.

A tartási szerződés 6. pontjára tekintettel az ellenjegyző ügyvéd tanúvallomása nyilvánvalóan ellentétben áll az általa szerkesztett okirat tartalmával, ezért az ellentmondásos tanúvallomás az okirattal szemben nem fogadható el.

A tartási szerződés 4., 5. és 6. pontjainak nyelvtani értelmezése alapján a felperes kifejtette, hogy a szerződés 4. pontja szerinti 100 000 Ft összegű eltartotti hozzájárulás levonandó a tartásra kötelezett alperes által vállalt 120 000 Ft összegű tartásból, azaz az alperes által nyújtott tartás tehát legfeljebb havi 20 000 Ft volt. Ebből következően a néhai csak a nyugdíjának 100 000 Ft-ot meghaladó részével gazdálkodhatott szabadon.

A fentieket támasztják alá a beszerzett bankszámlakivonatok is: azokból ugyanis kiolvasható, hogy az ellátásához szükséges élelmiszereket, szolgáltatásokat az eltartott maga vásárolta meg.

A tanúbizonyítással igazolható lett volna, hogy a néhai a szükségleteit maga elégítette ki, azaz a néhai képes is volt eltartani magát és haláláig ténylegesen el is tartotta magát, így az alperes ellenérték nélkül jutott – egy visszterhes szerződés alapján – jelentős vagyonhoz.

Kifejtette, hogy a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közt fennálló jelentős aránytalanságot erősíti az is, hogy a mindössze 20 000 Ft tartás ellenében az alperes nemcsak a jelentős pénzösszeghez jutott, hanem az általa megszerzett ingatlan értéke is a szerződésben kikötöttnél jóval nagyobb volt. Ezt az elsőfokú bíróság által mellőzött ingatlanforgalmi szakértő kirendelésével tudta volna bizonyítani. Érvelése szerint tehát a tartással szembeni ellenszolgáltatáshoz hozzá kell számítani a jelentősen nagyobb értékű ingatlant, valamint az alperesnek juttatott pénzeszközöket is.

A kifejtettekből álláspontja szerint az következik, hogy az alperes a tartási szerződéssel csekély ráfordítás fejében, kifejezetten jelentős értékű vagyont szerzett meg úgy, hogy a néhait az ajándékozás szándéka nem vezette.

Azzal is érvelt, hogy a férfiak átlagos élettartamára és az eltartott 90 éves életkorára tekintettel az alperes alappal bízhatott abban, hogy a 90 éves eltartottról huzamosabb ideig nem kell már gondoskodni.

Összevetve ezt az alperes által vállalt tartás alacsony, mindössze havi 20 000 forintos összegével, valamint a megszerzett ingatlan és készpénzpénz jelentős értékével, megállapítható, hogy a tartási szerződés egyrészt az alperes számára egyoldalú, indok nélküli előnyt biztosított, másrészt – az értékek közti különbségre, és a néhai életkorára figyelemmel – a szerencseelemet is nélkülözte.

Hangsúlyozta, hogy a tartási szerződés jelentős ismérve a kockázati elem, valamint a visszterhesség, ezzel szemben az alperes a néhai vagyonát valós ellenérték nélkül, a piaci ár töredékéért, kockázatmentesen szerezte meg, ez pedig ellentétben áll a visszterhes tartási szerződés rendeltetésével és a társadalom általános értékítéletével is, ami a szerződés jóerkölcsbe ütközését, semmisségét okozza.

A perbeli tartási szerződést jellemző szerencseelemre tekintettel a szolgáltatások feltűnő értékaránytalansága önmagában az érvénytelenség megállapítására nem ad alapot, a konkrét esetben azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szerződés a néhai életkorára és a felek által ténylegesen nyújtott, valamint a jövőben nyújtandó szolgáltatásokra tekintettel az alperes számára valós kockázatot nem jelentettek, mert az alperes egy csekély mértékű, időszakos szolgáltatás fejében jutott egy értékes ingatlanhoz, valamint jelentős pénzösszeghez.

A felperes fellebbezése nem alapos.

Az ítélőtábla megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárást a szükséges körben lefolytatta, és megalapozott tényállásból helytálló jogi következtetést levonva utasította el a felperes kereseti kérelmét.

A törvényszék helyes indokainak ismétlését mellőzve az ítélőtábla az alábbiakat emeli ki.

A felperes a fellebbezésében a szerződés jóerkölcsbe ütközés címén állított érvénytelenségének megállapítását elutasító ítéleti rendelkezést támadta.

Az ítélőtábla álláspontja szerint az e körben vizsgálandó körülmények tekintetében további bizonyítás nem volt indokolt, az elsőfokú bíróság a szerződéskötéshez vezető folyamat, a felek személyében, helyzetében rejlő sajátosságok, és a szerződéses tartalom együttes vizsgálatával, és okszerű mérlegelésével foglalt állást akként, hogy a perbeli tartási szerződés nem sérti a társadalom általános értékítéletét, nem ütközik a jóerkölcsbe.

Kiemeli az ítélőtábla, hogy az örökhagyó tudatos, tervszerű, egymásra épülő intézkedései nem hagynak kétséget afelől, hogy a néhai a saját akaratelhatározásából rendezte el a vagyoni viszonyait mind a hátralévő életére, mind a halálára vonatkozóan annak a kettős célnak a szem előtt tartásával, hogy egyrészt a saját érdekei, lakhatása, létfenntartása, gondozása biztosítva legyen amellett, hogy a halála esetén a leszármazói a vagyonából ne részesülhessenek.

2020. július 1-én a 18 000 000 forint alperes részére való ajándékozása, 2020. július 6-án az ügyvéd írásbeli felkérése a szerződés előkészítésére, majd 2 nap múlva, 2020. július 8-án a tartási szerződés megkötése, ezzel egyidejűleg pedig a saját javára a haszonélvezeti jog alapítása és a tartási kötelezettség kikötése, ezt követően a kapcsolattartás megszakítása a felperessel a lakáskulcs visszakérése mellett, később pedig 2020. július 29-én a bankszámla-kedvezményezetti nyilatkozat megtétele egyértelműen a fentiekben írt kettős cél koncepciózus megvalósítását szolgálták.

A néhainak az okiratszerkesztő ügyvéd tanúvallomásával alátámasztott, a fentiek szerinti akaratelhatározása – azaz a gyermekére ne háruljon a felmenője eltartásának, gondozásának kötelezettsége, egyben a szülő elhalálozása esetén anyagi előnyökben se részesüljön – és az ezen célt megvalósító tartási szerződés a társadalom általános értékítéletét nem sérti, hanem a tulajdonjogból fakadó alapvető részjogosultságok következetes gyakorlását valósítja meg akként, hogy a néhai az általa szerzett, a tulajdonában álló ingó- és ingatlanvagyonról – a létfenntartása, meglévő életszínvonala biztosítása mellett – a saját belátása szerint rendelkezett.

A szerződés fentiek szerinti megítélésén nem változtat az sem, ha a néhai szerződéskötési akaratának kialakulásában a gyermekével szembeni negatív érzelmi indíttatása is szerepet játszott, és ennek következtében a törvényes örökös hagyatékkal kapcsolatos várakozása meghiúsult.

A szolgáltatás és ellenszolgáltatás közti értékarányosságnak, valamint a szerencseelem meglétének jelen esetben való értékelése szempontjából az ítélőtábla – a fellebbezési érvelésre tekintettel – az alábbiakat emeli ki.

Az elsőfokú bíróság helyesen fejtette ki, hogy az esetleges értékaránytalanság sem eredményezheti a tartási szerződés érvénytelenségét, figyelembe kell venni a szerződéskötés valamennyi körülményét, különös tekintettel a jogosult szándékára, akaratára.

Az ítélőtábla álláspontja szerint a jelen esetben a kötelezett (alperes) által nyújtott ellenszolgáltatás nem korlátozódott pusztán a havi 120 000 forint értékű tartásra, hanem számos pénzben nem kifejezhető szolgáltatást is tartalmazott: azaz a napi kapcsolattartást, az ünnepek lebonyolítását és egyéb – szükség szerint felmerülő – gondozási, ápolási kötelezettséget is.

A jogosult (eltartott) által a tartási szerződés szerint a kötelezettnek (alperesnek) juttatott ingatlannal és ingóságokkal szemben tehát – az értékarányosság, és a szerencseelem megléte szempontjából – azt a komplex tartási, gondoskodási, kapcsolattartási szolgáltatást kell mérlegre tenni, amely a fizikális tartáson túl az eltartottal való törődésre, naponta együtt töltött időre, és egy esetleges elhúzódó egészségromlás esetén a hosszas, akár a nap teljes időtartamában felmerülő összetett, embert próbáló ápolási tevékenységre is kiterjed.

Helyes a törvényszék álláspontja abban a körben is, hogy az idős kor önmagában nem lehet a szerződés jóerkölcsbe ütközése megállapításának az alapja. Az eltartott idős kora nem zárja ki a tartási szerződésben rejlő kockázatot: a tartási szerződés egyik jellegadó sajátossága, a szerencseelem megítélése szempontjából nemcsak az eltartott életkorát és a várható élettartamot kell összevetni, hanem jelentősége van annak is, hogy az életkor előrehaladtával hatványozottan lehet számítani a tartós megbetegedésből eredő, hosszú ideig elhúzódó, az eltartót fizikálisan és anyagilag is megterhelő gondozási-ápolási szükséglet felmerülésére.

Az ítélőtábla – az ott írt indokok alapján – egyetértett a törvényszék álláspontjával abban is, miszerint sem az ajándékként adott 18 000 000 forint, sem a bankszámlákon szereplő pénzösszeg nem tárgya a tartási szerződésnek, és az eltartott által az eltartónak nyújtott szolgáltatás körében nem vehető figyelembe. A tartási szerződés ingóságokra vonatkozó 6. pontja nyilvánvalóan nem érinti az egy héttel korábban elajándékozott 18 000 000 forintot, figyelemmel arra, hogy a szerződéskötéskor ezen pénzösszeg már nem volt az eltartott tulajdonában.

A fentiek alapján megállapítható, hogy a támadott tartási szerződés sem a szolgáltatások értékaránya, sem a szerencseelem hiánya miatt nem sérti a társadalom általános értékítéletét, és nem ütközik a jóerkölcsbe (Ptk. 6:96. §), így semmissége nem állapítható meg, az alperes által ténylegesen nyújtott tartás módja, mértéke, intenzitása, időtartama az érvénytelenség körében nem volt értékelendő.

A fellebbezésben és az elsőfokú eljárásban is hivatkozott kúriai döntéssel kapcsolatosan a törvényszék helyesen mutatott rá, hogy azon ügy tényállásában lényegi eltérések vannak a jelenlegihez képest, így a döntés a jelen eljárásban nem irányadó.

A kifejtettek alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése értelmében helybenhagyta.