BK ÍH 2023/82.

A járásbíróság ítéletével a vádlott bűnösségét közúti baleset okozásának vétségében [Btk. 240. § (1) bekezdésére figyelemmel a Btk. 235. § (2) bekezdés b) pont] állapította meg, ezért őt 1 év fogházban végrehajtandó szabadságvesztés-büntetésre és 2 év lassú jármű vezetésétől eltiltás büntetésre ítélte, a szabadságvesztés-büntetés végrehajtását 2 év próbaidőre felfüggesztette és a vádlottat előzetes mentesítésben részesítette.

A határozat indokolása szerint a bíróság a KRESZ 33. § (1) bekezdésében meghatározott, hátramenetre vonatkozó közlekedési szabályok megszegésével összefüggésben állapította meg a terhelt büntetőjogi felelősségét, rámutatva arra is, hogy utóbbi szabályszegéssel szükségszerű összefüggésben a terhelt megsértette a KRESZ 3. § (1) bekezdés a) pontjában rögzített, a személyi és vagyonbiztonság védelmének kötelezettségét előíró általános jellegű közlekedési szabályt is.

A megállapított tényállás lényege a következő:

A vádlott a P. B. Kft. alkalmazásában mint nehézgépkezelő a munkáltatója által bérelt homlokrakodó géppel úgynevezett garmadarendezési munkálatok végzésére kapott munkautasítást a B. Zrt. üzemi területén, derült időben, nappali világosságban, jó látási viszonyok mellett. A munkaterületen dolgozott még az S. P. Kft. munkavállalójaként a sértett, akinek a vádlott által mozgatott faapríték anyag víztartalom-mintavételezése, a minták zacskózása és a zacskók laborba történő szállítása volt a feladata. A sértett a munkavégzéskor kabátot viselt, melyen fényvisszaverő csíkok voltak.

A sértett a mintavételezési munka elvégzését követően az aprítéktároló térről levonulva a még parkoló vádlotti homlokrakodótól mintegy 12 méter távolságban lévő diszpécserház elé ment a minták zacskózásának elvégzésére. Ezt észlelve a vádlott elindult a munkavégzés megkezdése érdekében az általa vezetett homlokrakodóval, melynek során egy aprítékhalom megközelítése érdekében a homlokrakodóval előremenetet végzett. Amikor a vádlott a munkagéppel a diszpécserház sarka mellett elhaladt, a sértett az épület előtt a minták zacskózását végezte.

A sértett ezt követően elhagyta a diszpécserházat és a gyakorlatnak megfelelően elindult a mintákkal az aprítéktároló tér irányába eső laborba, azonban ennek során szabályellenesen visszatért az aprítéktároló tér területére, amelynek során a vádlott által vezetett munkagép mögött haladt el gyalogosan. A vádlott ekkor – mivel egy másik, helyszínen álló munkagép miatt a ráfordulás ívét nem tudta megfelelően kivitelezni – rövid, mintegy 4 méter hosszú hátramenetet végzett a gyalogos sértett haladási iránya felé, melynek során a homlokrakodó gép folyamatos hangjelzést adott.

A vádlott a hátramenetet megelőzően a visszapillantó tükrökbe tekintett, viszont a hátramenet megkezdésének pillanatában a későbbi ütközési helytől 5,6 méter távolságban lévő sértett a tükrökben ekkor nem volt látható. A vádlott ugyanakkor elmulasztotta a hátratekintést, ezért nem észlelte a járműve mögött elhaladó sértettet, akit az általa vezetett munkagép hátsó részével a tolatás során elsodort, majd a munkagép egyik hátsó kereke a sértett testére a háti-ágyéki gerinc, valamint a keresztcsont vetületében felhajtott.

A sértett az elütés következtében a helyszínen életét vesztette, halálának oka vérzéses és traumás sokk volt. A sértett halála és a közlekedési balesetben elszenvedett sérülések között közvetlen okozati összefüggés állapítható meg.

A baleset azért következett be, mert a vádlott megszegte a KRESZ 33. § (1) bekezdésében meghatározott hátramenetre vonatkozó közlekedési szabályokat, mely szerint járművel hátramenetet végezni csak úgy szabad, hogy a többi jármű és az úttesten haladó gyalogosok közlekedését ne akadályozza, valamint ezzel szükségszerű összefüggésben megsértette a KRESZ 3. § (1) bekezdés a) pontjában rögzített, a személy- és vagyonbiztonság védelmének kötelezettségét előíró általános jellegű közlekedési szabályt.

A vádlott mint nehézgépkezelő a rá irányadó Tűzvédelmi, Munkavédelmi Szabályok a Készlettéren Üzemeltetési Utasításban (továbbiakban: Utasítás) meghatározott több biztonsági szabályt köteles lett volna betartani, azonban ezt elmulasztotta.

A sértett mint mintavételezéssel megbízott személy a rá irányadó Utasításban meghatározott biztonsági szabályokat köteles lett volna betartani, azonban ezeket elmulasztotta.

A vádlott által vezetett munkagép nem került közúti forgalomba helyezésre, forgalomba helyezése esetén „LJ”, azaz más kategóriába nem sorolható lassú járműnek minősülne, a fajtája mezőgazdasági erőgép és jellege „XP” munkagép lassú jármű jelzéssel történne 25 km/h sebességkorlátozással.

Az elsőfokú ítélet ellen az ügyész a vádlott terhére súlyosításért, a szabadságvesztés tartamának felemelése, valamint a lassú jármű vezetésétől való eltiltás tartamának súlyosítása érdekében, míg a vádlott és védője felmentésért jelentett be fellebbezést.

Az ügyben másodfokú bíróságként eljáró törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát megváltoztatta, a vádlottat a közúti baleset okozása vétségének vádja alól bűncselekmény hiányában felmentette.

Az elsőfokú ítélet megalapozatlanságának kiküszöbölése érdekében a törvényszék tárgyalás tartását és bizonyítás felvételét, ennek keretében pedig az igazságügyi műszaki szakértő által elkészített szakvélemény kiegészítését rendelte el. Ennek eredményeképpen olyan eltérő tényállást állapított meg, amely az elsőfokú bíróságétól eltérő következtetések levonására adott alapot. Ennek során mellőzte a terhelt büntetőjogi felelősségét megalapozó KRESZ-szabályszegések és foglalkozási szabálysértések megvalósításával kapcsolatos, valamint a munkahelyi baleset bekövetkezéséhez vezető okokat, és abban a terhelti felelősséget taglaló megállapításokat. Bizonyítékértékelése eredményeképpen arra az álláspontra jutott, miszerint a vádlott az üzemi területnek, munkaterületnek minősülő aprítéktéren nem közúton kívüli közlekedési műveletnek megfelelő járműmozgatást, hanem munkafolyamatnak minősülő munkatevékenységet végzett, melynek során a tevékenységére vonatkozó írott és íratlan szabályokat betartotta, az adott helyzetben úgy járt el, ahogy az tőle elvárható volt. Ugyanakkor az ügy sértettje a rá irányadó foglalkozási szabályokat megszegte, ez vezetett a baleset bekövetkezéséhez. Erre figyelemmel a terheltet a közúti baleset okozásának vétségével összefüggésben előterjesztett vád alól a Be. 566. § (1) bekezdés a) pontja szerinti – bűncselekmény hiánya okából történő – felmentette.

A másodfokú bíróság ítélete ellen az ügyész a felmentő rendelkezést támadva jelentett be fellebbezést, annak megállapítását kérve, hogy a vádlott magatartásával megszegte a KRESZ 33. § (1) bekezdésének a hátramenetre vonatkozó szabályait, amellyel közvetlen okozati összefüggésben a sértett halálával járó balesetet okozta. Ennek megfelelően gyakorlatilag az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás alapján indítványozta a vádlott bűnösségének megállapítását halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétségében, és vele szemben lényegében az elsőfokon kiszabott joghátrányok alkalmazását.

A fellebbviteli főügyészség átiratában a másodfokú ügyész fellebbezését annak helyes indokaira figyelemmel változatlan formában fenntartva arra mutatott rá, hogy az elsőfokon eljárt bíróság perrendi szabálysértést nem vétett, az ügy elbírálása szempontjából releváns bizonyítást elvégezte, ezzel szemben a másodfokon eljárt törvényszék az eltérő tényállás megállapítására vonatkozó büntetőeljárási szabályok megsértésével állapított meg az elsőfokú bíróságétól eltérő tényállást. Utóbbi eljárásra kizárólag az elsőfokú ítélet részbeni megalapozatlanságának kiküszöbölése érdekében kerülhet sor, azonban a járásbíróság által megállapított tényállás mentes volt a Be. 592. § (2) bekezdésében felsorolt részbeni megalapozatlansági hibáktól és hiányosságoktól. Erre tekintettel a törvényszék által a tényállásban eszközölt változtatások, a bizonyítékok másodfokú eljárásban tilalmazott felülmérlegelését jelentették, ilyen módon a másodfokú bíróság a Be. 619. § (3a) bekezdésben rögzített eljárási szabálysértést valósított meg.

Az ügyészi álláspont azt emelte ki a Be. 619. § (3a) bekezdés értelmezésével, hogy a másodfokú bíróság törvénysértő módon állapított meg az elsőfokú bíróságétól eltérő tényállást. Ezen eltérő részeket a tényállásból ki kell rekeszteni, jelen jogi szituációban ennek azonban csak oly módon lehet érvényt szerezni, hogy a másodfokú bíróság által törvénysértően mellőzött ítéleti tényállásbeli részeket ismételten rögzíteni kell az irányadó tényállásban.

A fentiek alapján a másodfokú bíróság ítéletének Be. 624. § (1) bekezdése alapján történő megváltoztatására, a vádlott közúti baleset okozásának vétségében történő bűnösségének kimondására, vele szemben próbaidőre felfüggesztett, fogházban végrehajtandó szabadságvesztés-büntetés kiszabására, közúti járművezetéstől eltiltás alkalmazására tett indítványt.

A védő a fellebbviteli főügyészségi átiratra tett írásbeli észrevételében az ügyészi másodfellebbezést alaptalannak minősítve, indítványozta az ügyben a másodfokú bíróságként eljáró törvényszék jogorvoslattal támadott ítéletének helybenhagyását. Hangsúlyozta, a vádlott mozgása munkavégzés volt, nem közlekedés, jelen ügyben a terheltnek nem kellett számolnia azzal, hogy valaki a jármű közelében tartózkodik. A vádlottra vonatkozó szabályok alapján nem rögzíthető a terhelt esetében a gondatlanság fennállta sem, terhére bűncselekmény elkövetése nem állapítható meg.

A Be. 615. § (1) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén. Figyelemmel arra, hogy a jelen ügyben másodfokon eljárt bíróság az elsőfokon elítélt vádlottat felmentette, a Be. 615. § (2) bekezdés b) pontjának I. fordulata értelmében a másodfokú döntés ellen előterjesztett fellebbezés joghatályosnak tekintendő.

A Be. 618. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálat teljes körű volt, és felülbírálat eredményeként az ítélőtábla megállapította, hogy az elsőfokú bírósági eljárás lefolytatása megfelelt a jogszabályi előírásoknak, a felülvizsgálat során az ítélőtábla nem észlelt olyan megalapozottsági hibát, illetőleg perrendi szabálysértést, amely az ügy érdemi felülbírálatát megakadályozta volna.

A releváns tényállási elemekre vonatkozóan a járásbíróság mérlegelése valamennyi bizonyítékra kiterjedt, ezeket az elsőfokú bíróság körültekintően elemezte, és kötelezettségeinek magas szakmai színvonalon eleget téve, a szükséges részletességgel meg is indokolta.

A fentiekkel szemben az ügyben eljárt másodfokú bíróság a Be. 593. § (1) és (2) bekezdéseiben írt szabályok figyelmen kívül hagyásával, az eltérő tényállás megállapíthatóságának feltételeire vonatkozó perrendi rendelkezések megsértésével állapított meg az elsőfokú bíróság határozatában foglaltakhoz képest alapvetően eltérő ítéleti tényállást.

A Be. 2022. évi LX. törvény 89. § (1) bekezdésével módosított, 2023. január 1. napjától hatályban lévő 619. § (3a) bekezdése értelmében, amennyiben a másodfokú bíróság a Be. 593. § (1) és (2) bekezdésére figyelemmel törvénysértő módon állapított meg az elsőfokú bíróságtól eltérő tényállást, a harmadfokú bíróság az ítéletnek a másodfokú bíróság eltérő tényállás megállapítását eredményező részét kirekeszti, és a másodfokú bíróság által felmentett vagy megszüntetéssel érintett vádlott bűnösségét állapíthatja meg. Ugyanezen jogszabályhely (3b) bekezdése szerint a harmadfokú bíróság a (3a) bekezdés alapján irányadó tényállást az elsőfokú, illetve a másodfokú bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok, ténybeli következtetés alapján kiegészítheti, helyesbítheti.

A törvényszék a másodfokú felülbírálat körében a tényállás megváltoztatása jogszabályi alapjaként a Be. 592. § (2) bekezdés a), b) és d) pontjában írt megalapozatlansági okokat hívta fel, a hiányos és felderítetlen ítéleti tényállás orvoslásának eszköze azonban a tényállás kiegészítése. Utóbbira a másodfokú eljárás eredményeként nem került sor. Valójában a másodfokon eljárt bíróság a járásbíróság által megállapított tényállásból pusztán csak elvett, a felülbírálati eljárásban elrendelt és a másodfokú tárgyalás keretében az eljárás anyagává tett szakértői véleménykiegészítéssel érintett bizonyítás következtében az elsőfokú tényállásból a jogi meggyőződésével ellentétben álló részeket és megállapításokat mellőzte, kirekesztette.

A másodfokú bizonyításban az igazságügyi szakértői vélemény kiegészítése, annak megállapításai semmilyen nóvumot nem eredményeztek, és semmilyen formában nem is jelentek meg a másodfokú ítélet tényállásában. A másodfokon elrendelt bizonyítás annak a kérdésnek az eldöntésében sem játszhatott szerepet, hogy az elsőfokú ítéletben rögzített közlekedési bűncselekmény történt, avagy a másodfokú bíróság álláspontjának és jogi meggyőződésének megfelelően esetlegesen az élet, testi épség és egészség elleni bűncselekmény megvalósítása kerülhet szóba. Ebből következően a másodfokú bíróság saját jogi álláspontjához képest is szükségtelenül rendelte el a bizonyítást, amelynek eredményére hivatkozással kellő alappal nem kerülhet sor az elsőfokú bíróság által megállapított tényállástól eltérő tényállás megállapítására. Ilyen módon a Be. 592. § (2) bekezdés a) és b) pontjaiban foglalt megalapozatlansági okok felhívására alaptalanul került sor. Téves a törvényszék azon hivatkozása, hogy a másodfokon felvett bizonyításra is figyelemmel mellőzte a tényállásból az általa megjelölt tényeket és megállapításokat.

Mindezzel szemben a másodfokon eljárt bíróság ugyanazon bizonyítéki kör alapján a későbbiekben kifejtendők szerint az elsőfokú bíróság álláspontjától eltérő, helytelen következtetésre jutott, amikor mellőzte az elsőfokú bíróság ítéletének a KRESZ- és foglalkozási szabálysértések megvalósításával kapcsolatos megállapításait.

A harmadfokú felülbírálat eredményeként az ítélőtábla a másodfokú bíróság által megállapított tényállást a Be. 592. § (2) bekezdés a) pontjában foglaltakat kimerítő módon részben megalapozatlannak, közelebbről alapvetően hiányosan megállapítottnak találta.

A törvényszék álláspontja szerint a vádlott közlekedési műveletnek megfelelő járműmozgatást kizárólag a munkagéppel parkolóhelyről kiállása során, azzal a munkaterületre való behaladásig végzett, a tényleges munkatevékenység megkezdésétől a gépjármű mozgatása már a munkatevékenységgel célzott eredményt elérni kívánó járműmozgatás volt, és mint ilyen, közlekedési tevékenységnek nem tekinthető.

Az utóbbi másodbírói okfejtéssel a harmadfokú bíróság nem értett egyet, ugyanakkor mindenben osztotta a közúti közlekedési szabályok jelen ügyben való alkalmazandóságával összefüggő elsőbíró álláspontot.

A Btk. 240. § (1) bekezdésében foglalt értelmező rendelkezés a közúton kívüli területeken, de a járművezetés során és a közúti járművezetésre vonatkozó szabályok megszegésével összefüggésben bekövetkezett balesetek esetében is a közlekedési bűncselekményekre vonatkozó rendelkezések alkalmazását írja elő, ha a nem közúton létrejött baleset legalább súlyos testi sértést vagy halált eredményezett.

Nyilvánvaló az is, hogy a közúti közlekedési szabályok a közutak sajátosságaihoz, a közúti jelzésekhez, valamint a forgalmi helyzethez igazodóan tartalmaznak megfelelő rendelkezéseket, ezért a közúton, illetőleg a közforgalom elől el nem zárt magánúton kívüli olyan területeken, ahol hiányoznak a közútra jellemző körülmények, a közúti közlekedésre vonatkozó valamennyi rendelkezést nem lehet irányadónak tekinteni. A közúton kívüli területeken főszabályként azok a közlekedési szabályok az irányadók, amelyek a balesetek közvetlen veszélyének az elkerülését szolgálják. Vannak tehát olyan alapvető jelentőségű, a közúti közlekedésen kívüli emberi tevékenységre is irányadó, kikerülhetetlen járművezetési szabályok, amelyek megszegése a közútnak, illetőleg a közforgalom számára is nyitott magánútnak nem minősülő területeken is, az ott tartózkodók, a járműmozgatás hatókörében lévő személyek életét, testi épségét, egészségét akár közvetlenül veszélyeztetik, az e szabályok megszegésével okozott káros eredményeket a Btk. 240. § (1) bekezdésében rögzített értelmező rendelkezés hiányában kizárólag a sértő eredménnyel összefüggő büntetőjogi rendelkezések szerint lehetne elbírálni, tehát a szabályszegés speciális jellege nem nyerhetne értékelést. Márpedig a közúton kívüli, a közlekedési műveletnek megfelelő járműmozgás során a közúti járművezetési szabályok megsértésével összefüggésben bekövetkezett, és a törvényben szabályozott súlyos eredménnyel járó balesetek – függetlenül a közúton kívüli területek jellegének és minőségének sokszínűségétől, ezeknek egymástól is alapvetően eltérő természetétől – valóban egységes jogszabályi elbírálást igényelnek, illetőleg indokolnak. Ilyen alapvető közúti közlekedési szabályként kezeli az ítélkezési gyakorlat a járművek sebességére, az irányváltoztatásra, a követési távolság betartására, a hátramenetre és megfordulásra, illetőleg többek között a vezetés személyi feltételeire és a járművek műszaki követelményeire vonatkozó rendelkezéseket, amelyek tehát nem közúti területeken is feltétlenül érvényesülést kívánnak, ugyanakkor példának okáért a kifejezetten a közúti közlekedés viszonyai szempontjából specifikus előzésre, elsőbbségadásra vagy a kikerülésre vonatkozó rendelkezések e körben már kevésbé (lehetnek) irányadók.

Mindemellett a Btk. 240. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés folytán a közlekedési bűncselekmény tekintetében a büntetőjogi felelősség megállapítása körébe kell vonni azokat az eseteket is, amikor a közlekedési eszköz vezetése során a kellő figyelem és körültekintés elmulasztása folytán a járművezető egyéb jellegű közlekedési szabályt sért meg. Ilyen szempontból a járművezetés fogalmát tehát tágabban kell értelmezni.

A másodfokú bíróságnak a járásbíróság döntésével ellentétes felmentő rendelkezése a Btk. 240. § (1) bekezdésében foglalt értelmező szabály téves értelmezéséből adódik.

A P. B. Kft. Utasítása felhívta a figyelmet arra, hogy a KRESZ által meghatározott, a gépjármű jellegétől és tömegétől függő tartozékok hiánya az adott munkaterületen munkát végző járművek esetében is a beléptetés megtagadását vonja maga után, egyébiránt meghatározta a közlekedési utak egy-, illetőleg kétirányú közlekedés esetén irányadó minimális szélességét és minimális kanyarulati sugarát, emellett pedig azt is rögzítette, hogy a kizárólag gyalogosforgalom céljára szolgáló útvonalakat a gépjárműforgalom elől el kell zárni, a gyalogosforgalmat a gépjármű forgalomtól le kell választani, a készlettér környezetében lévő, annak kiszolgálását biztosító üzemi úthálózaton a gyalogosforgalom – többek között a területen munkavégzést ellátó dolgozók közlekedése kivételével – tilos. Mindemellett rögzíti, hogy az utasításban nem szabályozott tevékenységek és rendelkezések tekintetében a KRESZ-szabályok és egyéb előírások rendelkezései érvényesek.

A fentiekből is következően maga az Utasítás is közlekedési útvonalakon végrehajtott járműmozgásnak tekinti a készlettéren az aktív munkavégzési folyamatokat.

A járművezetésen adott esetben a szóban forgó gépi meghajtású jármű mozgásba hozatalát és mozgásban tartását, tehát annak elindítását és a már mozgásba hozott járművek irányítását, gépezetének, meghajtó erejének a működtetését kell érteni. A vádlott homlokrakodóval való indulási helye is a készlettéren volt, és a jármű meghajtó erejének működtetése, a garmadák közötti közlekedése és munkavégzése mindvégig a készlettéren zajlott.

A bírói gyakorlat egységes és következetes a tekintetben, hogy a közútnak nem minősülő területeken bekövetkezett, súlyos eredménnyel járó baleseteknél sem tagolja a járművezetést közlekedési és munkavégzési tevékenységi fázisra, és nem különböztet aszerint, hogy a baleset a járművezetés közlekedési vagy munkavégzési szakaszában következett be. Alapvetően a specialitás elvét követi, azaz amennyiben a jármű vezetőjét a fennálló körülmények között a foglalkozási szabályok megtartásának kötelezettsége is terheli, a súlyos kimenetelű balesetet azonban a jármű vezetése, mozgatása során döntően a közúti közlekedési szabályok megszegésével okozza, akkor cselekménye nem foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés, hanem közlekedési bűncselekményt valósít meg (ld. különösen a BH 1984.88., BH 1995.618. számú döntések).

A fentiek alapján az is megállapítható, hogy a másodfokú bírósági jogértelmezésének követése ahhoz az elfogadhatatlan eredményhez vezetne, miszerint az aprítéktéren történő járműmozgatás körében a különböző munkafázisokban vagy résztevékenységek során okozott balesetekkel összefüggésben álló egyes elkövetési magatartások annak függvényében minősülnének közlekedési, avagy az élet, testi épség elleni bűncselekménynek, hogy az egymástól akár csak néhány méternyire történt elkövetésekre a közúti közlekedési manővernek megfelelő járműmozgás, avagy a munkatevékenységgel célzott eredményt elérni kívánó járműmozgatás során került-e sor.

Az elsőfokon eljárt bíróság helytállóan vont következtetést arra, hogy a hátramenetre vonatkozó előírások a KRESZ olyan alapvető rendelkezései, amelyekhez a balesetek elkerülése érdekében a közúton kívüli területeken is igazodni szükséges, miután a hátramenet köztudomás szerint is különleges, az átlagosnál bonyolultabb, magas rizikófaktorú forgalmi művelet.

A hátramenettel összefüggő közlekedési szituációk jogi megítélése követi a forgalmi előnnyel kapcsolatosan általánosan érvényesülő gyakorlati elveket, így a meg nem engedett helyen közlekedő személy akadálytalan haladásának a sérelme esetén a KRESZ 33. § (1) bekezdésének az objektív jellegű megsértése megállapítható, ilyen esetekben azonban – amiként arra a járásbíróság is felhívta a figyelmet – fokozott gondossággal kell vizsgálni a baleset összes konkrét körülményét, a szabály megsértéséért terheli-e gondatlanság a hátramenetet végző járművezetőt.

Okszerűen hivatkozott a járásbíróság arra is, miszerint minden jármű körül vannak olyan holtterek, amelyekben jelen lévő objektumokat a járművezető objektív körülmények okán képtelen észlelni, ez a nagyobb tömegű és térfogatú járművek esetén jellemzően lényegesen jelentősebb területet foglal magában, a holttér azonban nem mentesíti a járművezetőt az akadályozási tilalom érvényesülésének alapfeltételét jelentő meggyőződési kötelezettség kellő körültekintéssel történő teljesítése alól.

A fenti kötelezettségekkel részben azonos tartalmú a nehézgépkezelőkre vonatkozó magatartási szabályok utolsó bekezdésébe foglalt foglalkozási előírás a „folyamatos látás” módszerének alkalmazása. Ezen rendelkezést – mint a tolatással is összefüggésbe hozható kötelezettséget – a járásbíróság által helytállóan megállapítottak szerint a terhelt ugyancsak megszegte.

A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megállapítható, hogy az Utasításban írt, a nehézgépkezelők elindulást követő járműmozgatására vonatkozó munkáltatói előírások semmilyen vonatkozásban nem állnak ellentétben a közúti közlekedés irányadó rendelkezéseivel, lényegüket tekintve a KRESZ 3. § (1) bekezdés c) pontjában rögzített, a személy- és vagyonbiztonság védelmének kötelezettségét előíró általános jellegű közlekedési szabállyal esnek egybe, annak tartalmát konkretizálják az adott speciális körülményekre, mindemellett a szabályozási rendjében, a fogalom meghatározásaiban egyértelműen a KRESZ alapfogalmait használja, minduntalan a KRESZ rendelkezéseire utal vissza, egyben kisegítő szabályként is a közúti közlekedés rendjét szabályozó jogi normát hívja fel.

Önmagában tehát az a tény, hogy egy adott üzemi területen az irányadó belső munkáltatói utasítás a munkaviszonyokra, az ott dolgozók és tevékenységeik egymás közötti kapcsolatára, a munkavégzés rendjére akár speciális, akár általános vagy kisegítő jellegű, esetleg a jogszabályokban írtaktól eltérő szabályozást tartalmaz, nem zárhatja ki a jogszabály, illetőleg a magasabb szintű jogi norma alkalmazhatóságát, az utóbbiakban foglalt kötelezettségek teljesítését.

A rakodógépes-tolólapos művelet elvégzésének két együttes, konjunktív feltétele volt, az elsőt a mintavétel-mintaosztás-laborminta képzésből álló egységes folyamat lezajlása, véghezvitele jelenti, a második kritérium pedig akkor teljesül, amikor a mintaszedő a nyilvánvalóan az egységes mintavételezési folyamattal érintett helyszínt biztonságosan elhagyta, hiszen ez az értelme és célja a fenti irányú belső szabályozásnak, csak ilyen módon teljesíthetőek az alapvető munkabiztonsági követelmények.

Az eljárás során senki által nem vitatottan és a vádlott által kifejezetten elismerten a nehézgép parkoló helyzetéből elindulva a terhelt a sértettet a diszpécserépület mellett előremenetben végzett elhaladása során az épület sarkánál látta, ahol a mintaszedést és a mintaosztást követően éppen a labormintás zacskókat rakta össze, ebben az időpillanatban a vádlott a munkagéppel néhány méteres távolságra közelítette meg a sértettet és haladt el mellette.

A nehézgépkezelőkre irányadó szabályokban foglaltak szerint a munkakört betöltő munkavállalók kötelesek a munkavégzésük során a biztonsági és hatástávolságokat (15 méter) betartani, továbbá a mintavételezéssel párhuzamosan garmadarendezési munkát a nehézgép csak a biztonsági és hatástávolságon kívül végezhet.

Utóbbi kötelezettségeinek tudatában a vádlott tehát vagy alkalomszerűen, vagy helytelen és normarontó gyakorlatot követve a fenti kötelező erejű rendelkezéseket megszegte. Utóbbi körülmény nyilvánvalóan nem érinti azt a tényt, miszerint a sértett a készlettéren követendő magatartási szabályok rá, mint mintavételezéssel megbízott személyre vonatkozó részét szegte meg azzal, hogy a mintavételezés folyamatában az aprítéktérre visszatért, ő maga sem alkalmazta a kellő preventivitás elvét, a környezetében rá veszélyt jelentő mozgásokat nem kísérte folyamatos figyelemmel, a munkavégzése helyéről és a védőtávolságok betartásáról a nehézgépkezelővel nem kommunikált.

A szakértő az eljárás során hangsúlyozta, hogy a kifejezetten előírt, hátrafordulással és hátratekintéssel végrehajtott meggyőződés útján a sértett és mozgása akadálytalanul észlelhető volt. Miután tehát a másodfokú bíróság a Be. 593. § (1) és (2) bekezdéseivel ellentétes módon állapított meg az elsőfokú bíróságtól eltérő tényállást, a harmadfokú bíróság az ügyészi másodfellebbezéssel érintett ítéletnek a másodfokú bíróság részéről eltérő tényállás megállapítását eredményező részét kirekesztette, a másodfokú bíróság által törvénysértő módon mellőzött ítéleti tényállási részeket ismételten rögzítette, és ennek alapulvételével bírálta felül a másodfokú határozatot.

A harmadfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság által közlekedési bűncselekmény elkövetése miatt bűnösnek kimondott vádlott másodfokú bíróság által a Be. 566. § (1) bekezdés a) pontjában szerint, bűncselekmény hiányában történt felmentésére a büntető anyagi jogi szabályok megsértésével került sor.

A Btk. 235. § (1) bekezdése szerint, aki a közúti közlekedés szabályainak megszegésével másnak vagy másoknak gondatlanságból súlyos testi sértést okoz, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Ugyanezen jogszabályhely (2) bekezdésének b) pontja értelmében a büntetés 1 évtől 5 évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény halált okoz.

A Btk. 240. § (1) bekezdése értelmében a közúton elkövetett bűncselekményekre megállapított rendelkezéseket kell alkalmazni akkor is, ha a közúti járművezetésre vonatkozó szabályok megszegése nem közúton okoz legalább súlyos testi sértést vagy halált.

Amiként arra a harmadfokú bíróság fentebb már részletesen hivatkozott, a Btk. 240. § (1) bekezdése szerinti értelmező rendelkezés abban a tekintetben kiterjesztő jellegű, hogy a nem közúton, de a járművezetés során és a közúti járművezetésre vonatkozó megszegésével összefüggésben létrejött balesetek bekövetkezése esetén is a közlekedési bűncselekményekre irányadó rendelkezések alkalmazását írja elő, másfelől ugyanakkor viszont szűkítő értelmű a rendelkezés abból a szempontból, hogy ezen szabály alkalmazására kizárólag akkor kerülhet sor, ha a közúton kívüli területeken a közúti járművezetéssel összefüggésben bekövetkezett baleset legalább testi sérülést vagy halált okozott.

A balesetek közvetlen veszélyének elkerülését szolgáló, alapvető közlekedési szabályok hatálya alá kell vonni azokat az eseteket is, amikor a járművezetés körében a személy- és vagyonbiztonság megóvására vonatkozó általános kötelezettség elmulasztása és az azzal kapcsolatosan elkövetett speciális közlekedési szabályszegés folytán áll elő a Btk., fenti értelmező szabályában rögzített súlyos eredmény. Ebből következően a Btk. 240. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés folytán a közlekedési bűncselekmény tekintetében a büntetőjogi felelősség megállapítása nem korlátozódik azokra az esetekre, amikor az elkövető nem a közúton haladása során vezetéstechnikai hibát ejtve okoz súlyos testi sérülést vagy halált, hanem ilyen elbírálás alá kell vonni azokat az eseteket is, amikor a közlekedési eszköz vezetése körében a kellő figyelem és körültekintés elmulasztásával okozati összefüggésben a járművezető egyéb jellegű közlekedési szabályt szeg meg. Ebből a szempontból is tágabban kell tehát értelmezni a járművezetés fogalmát.

A töretlen ítélkezési gyakorlat értelmében a közúton elkövetett bűncselekményekre vonatkozó rendelkezések alkalmazását előíró értelmező szabályok megállapíthatósága szempontjából a balesettel érintett, közútnak nem minősülő út, illetőleg terület jellege, valamint a baleset közvetlen okának tekintendő szabályszegés minősége, természete vizsgálandó. A már részletesen kifejtettek okán a közúton kívüli üzemi terület jellege, annak rendszeres járműforgalommal való érintettsége, azon belül gépi meghajtású járművek közlekedésére alkalmas útvonalak fenntartása, az adott területre irányadó normák háttérszabályozottsága, valamint a balesettel közvetlen oki kapcsolatban álló szabályszegés jellege, annak az alapvető közlekedési rendelkezések közé sorolhatósága mind a Btk. 240. § (1) bekezdésében rögzített értelmező szabály kötelező jellegű alkalmazása mellett szól.

Az irányadó tényállásban rögzített magatartásával a vádlott megszegte a KRESZ 33. § (1) bekezdésének I. fordulatában szabályozott, a hátramenet esetén az akadályozás tilalmára vonatkozó szabályát, egyúttal ezzel szükségszerűen a KRESZ 3. § (1) bekezdés c) pontjában szabályozott, általánosan megfogalmazott közlekedési magatartási szabályt is sértette.

A hátramenetet végző járművezetőt terhelő kötelezettség a jogosulti kör akadályozásmentes továbbhaladásának biztosítása. Akadályozásnak minősül, ha valaki a közlekedés más résztvevőjét annak szándéka szerinti menetében, mozgásában, továbbhaladásában gátolja, hátráltatja, illetőleg a célzottól eltérő közlekedési magatartásra kényszeríti.

Az akadályozás tilalma a teljes forgalmi művelet tartalmára vonatkozik, azaz a feltételek fennállásáról nem elég a hátramenet megkezdésekor meggyőződni, a fenti tilalom nemcsak a tolatás megkezdésekor fennálló közlekedési helyzetre, hanem a hátramenetet folyamatában végrehajtó járművezetőre egészen a mozgás befejezéséig vonatkozik, aki köteles tartózkodni a jogosultak, a járművek és a gyalogosok akadályozásától. A meg nem engedett helyen közlekedő személy, jogosult akadálytalan haladásának a sérelme esetén is megállapítható a KRESZ 33. § (1) bekezdésének az objektív megsértése, szubjektív értelemben azonban a baleset összes konkrét körülményének alapos vizsgálatával dönthető el, hogy a szabály megszegéséért terheli-e büntetőjogi felelősség a hátramenetet végrehajtó járművezetőt.

A hátramenetre vonatkozó szabályok védelmi körébe nem pusztán a jármű mögötti útszakaszon lévő járművek és gyalogosok tartoznak, hanem minden olyan jogosult, akinek a haladási nyomvonalát a hátramenet elvégzéséhez szükséges térrész érinti. A fenti KRESZ-szabály tehát nem szigorúan csak a tolatást végző jármű mögötti esetleges forgalom védelmét szolgálja, a hátramenetet végző vezetőnek a jármű mozgásával érintett területen tilos a jogosultak közlekedésének akadályozása, ellentétes esetben a főszabály megfordulna, és valójában a tolató jármű mögé még meg nem érkezett más járműveket és gyalogosokat tiltaná a hátramenetet végrehajtó jármű akadályozásától.

A közúti közlekedés szabályainak megszegése nem feltétlenül szándékos, hanem gondatlan jellegű is lehet. Különösen halálos kimenetelű közúti baleset vizsgálatakor bír alapvető jelentőséggel a szabályszegés bűnösségi formájának vizsgálata, a szabályszegés szándékos vagy gondatlan voltának a büntetés kiszabásánál komoly jelentősége van.

Jelen ügyben a közlekedési szabályszegések szándékos jellegére nem vonható megalapozott következtetés, ezzel kapcsolatosan csak az állapítható meg, hogy a terhelt az adott helyzetben felismerte ugyan, hogy az irányadó közút közlekedési szabályok és a munkáltatója által a nehézgépkezelők számára előírt, a haladási irányának megfelelő „folyamatos látás” és a „megelőző figyelem” tanúsítását megkövetelő, valamint minden tolatásnál a hátrafordulás és a hátratekintés kötelezettségét előíró foglalkozási szabályok őt az adott helyzetben milyen tevékenység kifejtésére kötelezik, ennek teljesítését azonban elmulasztotta, abban bízva, hogy magatartásának a környezetében dolgozó más személyre nem lesznek káros következményei. Nem a véletlenre számítva várta tehát a baleset elmaradását, hanem az ezzel kapcsolatos könnyelmű bizakodását a külső körülményekre, a saját képességeire és tapasztalataira alapozta. A fenti szabályszegések vonatkozásában tehát a vádlott tudatos gondatlansága állapítható meg.

Utóbbiakkal kapcsolatban kell rámutatni arra, hogy a közúti közlekedésben részt vevő járművek vezetői számára alapvető kötelezettség a vezetés során mindvégig fenntartandó kellő figyelem és körültekintés.

A halálos balesetet eredményező közvetlen veszélyhelyzetet a vádlott többszörös közlekedési és foglalkozási szabályszegés halmazatot megvalósító magatartása és egyúttal a sértettnek a rá irányadó foglalkozási-munkabiztonsági előírások többirányú megsértésében megnyilvánuló normaellenes magatartása idézte elő. Személyenként vizsgálva az okozati összefüggés megállapíthatóságát, arra vonható következtetés, miszerint a tényállásban rögzített vádlotti és sértetti szabályszegések megvalósulásának hiányában a tragikus baleset, illetőleg annak jóvátehetetlen eredménye sem következik be, azaz a harmadfokú bíróság által konkrétan megjelölt szabályszegések és a baleset során bekövetkezett halálos eredmény közötti okozati összefüggés fennállta nem vitatható.

A vádlott terhére rótt cselekmény nem veszélyeztetési, hanem eredmény-bűncselekmény, egyúttal gondatlanságból okozott vétség, ezért a Btk. 9. §-ában foglalt rendelkezés folytán a megvalósulásának feltétele az, hogy a közúti közlekedési szabályok szándékos, vagy mint jelen esetben gondatlan megszegésének folyományaként a vádlott tudata átfogja a sértett halálos sérülései bekövetkezésének lehetőségét, és könnyelműen bízik ennek az elmaradásában, vagy pedig ezt a körülményt azért nem látta előre, mert a tőle elvárható figyelmet és körültekintést – amelyre egyébként köteles és képes is volt – elmulasztotta, és ennek folytán olyan eredményt idézett elő, amelyet előre láthatott és elkerülhetett volna.

A vádlottat a baleset bekövetkezéséhez vezető, közlekedési műveletnek megfelelő adott jármű mozgatása során is fokozott gondossági kötelesség terhelte a KRESZ 3. § (1) bekezdés c) pontja és az ebből fakadó kötelezettségeket az adott helyzetre konkretizáló foglalkozási-munkabiztonsági rendelkezés szerint, amelyek minden közlekedési helyzetre irányadó követelményrendszert fogalmaznak meg, különösen a láthatóság nehezítettsége vagy kizártsága esetén, ebből következően a kellő figyelem és körültekintés tanúsítása a vádlottól személy szerint is elvárható általános követelménynek minősül.

A hátramenet végrehajtása a közúti jármű közlekedés körében is fokozottan veszélyes műveletnek minősül, az erősen korlátozott kilátást biztosító nehézgépekkel történt végrehajtás esetén pedig ez a manőver kiemelkedően balesetveszélyes. Ehhez képest a vádlott a tolatási manőverének megkezdése előtt nem győződött meg a biztonságos manőverezés feltételeinek fennálltáról, a saját előadása szerint rutintevékenység szintjén végezte el az adott hátrameneti manővert, gondatlanságból elmulasztva a tevékenységére vonatkozó előírások betartását, s emiatt nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a tolatás biztonságos végrehajtásáról megfelelően meggyőződjön. Az objektíve elvárt és részéről szubjektíve is teljesíthető megfelelő magatartás tanúsítása esetén a sértett haladási nyomvonala teljes egészében látható volt, a terheltnek a hátrafordulással és hátratekintéssel történő meggyőződésre mindenképpen sort kellett volna kerítenie, a homlokrakodót napi szinten vezetve, annak kiterjedésével, adottságaival, kiláthatósági korlátaival tisztában volt, a munkagép tolatókamerával nem rendelkezett, a visszapillantók korlátozott hátralátást biztosítottak.

Amikor a mintavételezéssel párhuzamosan szabálysértő módon megkezdte a tolólapos manipulációt, a szabályosan a helyszínen tartózkodó sértett a munkavégzésének közvetlen hatókörében volt, és a későbbi elütéséig a hatókörében is maradt, a vádlott pedig tisztában volt azzal is, hogy mi a sértett feladatköre, a rá bízott munkafolyamat éppen melyik fázisában jár, a munkavégzésének mi a célterülete és milyen irányba kell vinnie a labormintákat.

Az aprítéktéren főszabályszerűen ugyan tilos volt a személyforgalom, a vádlott azonban az adott helyzetben szabálytalanul közelítette meg a munkáját akkor még a szabályoknak megfelelően végző sértettet, így egyértelműen számolnia kellett azzal, hogy a mellette történt elhaladását követően végrehajtott tolatási manővere során is a sértett még a gépi manipuláció hatókörében vagy annak közvetlen környezetében tartózkodhat. Ennek ellenére a hátramenet megkezdésekor akár a visszapillantó tükrökből sem láthatta őt, csupán az elütésére utaló körülményeket észlelte.

A terhelt tudata átfogta, hogy a munkavégzése során a mintavételező a közvetlen környezetében tartózkodik, és amennyiben a célállomására a labormintázás elvégzését követően szabályosan kíván visszatérni, akkor a munkaterület kikerülésével jelentős többletutat kellene megtennie. Az adott helyszínen azonban ténylegesen ellentétes gyakorlat alakult ki, a mintavételezők több esetben az aprítéktér sarkának „levágásával” rövidítették meg a laborhoz vezető utat, ráadásul a nehézgépkezelők körében ismert volt, hogy a sértett több alkalommal illetéktelenül került a készlettérre, illetőleg a depóhoz. A közúti közlekedés körében az egyes járművezetőkkel szemben támasztott, fokozott óvatosságra irányuló kötelezettséghez hasonlóan tehát a vádlottnak is kiemelt körültekintéssel kellett volna a helyi viszonyokra figyelemmel a tervezett hátrameneti manőverét végrehajtania, számolnia a sértett esetleges szabályszegő magatartásával.

Miután a vádlott tükrökből nem tudta megfelelően áttekinteni a hátramenete során a nehézgép mögé eső útvonalat, illetőleg területrészt, adott körülmények között teljes biztonsággal – egyszerűen hátrafordulással és alapos hátratekintéssel – meg kellett volna győződnie arról, hogy a homlokrakodó útjában senki nem tartózkodik. Az akár halálos következmények előállásának reális lehetőségét tolatása során a vádlott azért nem ismerte fel, mert hanyagsága folytán a tőle elvárható figyelmet és körültekintést nem tanúsította, a tőle adott helyzetben elvárható magatartás tanúsítását elmulasztotta, és ezzel a KRESZ 3. § (1) bekezdés c) pontjában foglaltak megszegésén keresztül speciális KRESZ-szabályt is megszegett, amelynek a halálos eredménnyel való ok-okozati összefüggése is megállapítható.

A tárgybeli baleset halálos eredménye vonatkozásában a harmadfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy aktuálisan a vádlott nem látta előre a magatartásának lehetséges jóvátehetetlen következményeit, erre figyelemmel értelemszerűen azokhoz érzelmileg sem viszonyulhatott. Büntetőjogi felelősségre vonásának alapját az képezi, hogy a terhelt az objektíve előre látható és elkerülhető eredményt a saját képességeihez és lehetőségeihez mérten előre láthatta és elkerülhette volna, amennyiben a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést ténylegesen ki is fejti.

Az utóbbiak szerinti „tőle elvárhatóság” eltérő mércét jelent az „általában elvárhatósághoz” viszonyítva, utóbbi körében a gondossági kötelesség tartamát az adott élethelyzetben gondosan eljáró személyektől való elvárhatóság mércéje határozza meg (a jogellenesség megállapíthatóságának kérdésköréhez tartozóan), míg az előbbi esetében a gondossági kötelességnek az elkövető személyes ismeretei és képességei alapján történő megfelelés kérdésköre vizsgálandó (az alanyi bűnösség megállapításának köre).

Az individuális jellegű elvárhatóság körében levont következtetések megtételénél mindenkor különös gonddal kell vizsgálni az adott elkövető személyes tulajdonságait, fizikai és szellemi adottságait, felkészültségi szintjét, iskolázottságát, esetlegesen sajátos képességeit, bármilyen irányú szaktudását, munkatapasztalatait, életkorát és az egyéb individuális körülményeket.

Utóbbi tényezők vizsgálatának eredményeképpen megállapítható, hogy a terhelt a tőle elvárható körültekintés tanúsítása esetén az objektíve is előre látható és elkerülhető halálos eredményt a saját képességeihez és lehetőségeihez mérten, szubjektíve is képes volt előre látni és elkerülni, a baleset halálos következményei vonatkozásában őt hanyag gondatlanság terheli.

Az állandónak tekintendő ítélkezési gyakorlat abban a vonatkozásban is egységes és következetes, hogy amennyiben az elkövető nem közúton, ám a közúti járművezetésre vonatkozó szabályok megszegése mellett a munkavédelmi szabályokat is megszegi, cselekménye elbírálásánál a közúton elkövetett bűncselekményekre megállapított rendelkezéseket kell alkalmazni. A több, fentiekről rendelkező eseti döntés (BH 1995.618. és BH 1981.312., egyúttal a BJD 9002.) mellett az utóbbiakkal ellentétes álláspontra jutó egyedi határozatok tartalma a contrario jelleggel ugyancsak alkalmas a fenti alaptétel igazolására.

Jelen ügyben a KRESZ alapvető jelentőségű, a közúton kívüli területeken is irányadó és speciális jellegű rendelkezésének a megszegésére vezethető vissza a baleset bekövetkezése.

A Btk. 235. §-a, illetőleg a 165. §-a szerinti bűncselekmények elhatárolásának alapja az, hogy míg az előbbi bűncselekményt az elkövető a közúti közlekedés, míg az utóbbit a foglalkozás szabályainak a megszegésével követi el. Ebből a szempontból alapvetően annak van jelentősége, hogy a közúton kívüli területeken bekövetkezett balesetek előidézése döntően a közúti közlekedési, vagy döntően a foglalkozási szabályok megszegésével vagy elmulasztásával áll-e okozati összefüggésben.

A fenti indokok és megfontolások alapján a harmadfokú bíróság a másodfellebbezést a Be. 620. § (1) bekezdés II. fordulata alapján nyilvános ülés keretében elbírálva, a jogorvoslati kérelemmel támadott másodfokú ítéletet a Be. 624. § (1) és (2) bekezdései alapján megváltoztatta, és a vádlottat bűnösnek mondta ki a Btk. 240. § (1) bekezdésére figyelemmel a Btk. 235. § (2) bekezdés b) pontjába ütköző és aszerint minősülő közúti baleset okozásának vétségében.

A büntetés kiszabása körében a vádlott javára enyhítő körülményként értékelte a büntetlen előéletét, a kifogástalan közlekedési múltját, azt a körülményt, hogy neki fel nem róhatóan hosszabb ideje áll a büntetőeljárás hatálya és súlya alatt. Komoly nyomatékkal bíró enyhítő körülmény, hogy a helyrehozhatatlan eredmény vonatkozásában a bűnössége hanyag gondatlanság formájában állapítható meg, az utóbbi tényezők súlyát azonban mérsékli az a körülmény, hogy a kimutatható gondatlansága egyúttal súlyos fokúnak is minősül, és egyúttal keveset kellett volna megtennie a baleset eredményes elkerülése érdekében, azaz mulasztása nem pusztán súlyos eredménnyel járt, hanem súlyos fokú is volt. További nyomatékos enyhítő körülményként értékelendő a vádlott javára a jelentős fokú sértetti közrehatás a baleset bekövetkezésében. Ugyanilyen nyomatékkal vette figyelembe a harmadfokú bíróság a büntetés kiszabásánál a vádlott javára a terhelt munkáltatójának az adott munkaterületet érintően a munkaszervezés, a munkabiztonság és mindezek hatékony ellenőrzése terén elkövetett mulasztásait, és különösen a telephelyvezetés és a munkavédelmi oktatási rendszer megszervezése szintjén mutatkozó alapvető hiányosságokat.

Súlyosító körülmény ugyanakkor az alapvető közlekedési rendelkezés megszegése és a vádlott által megvalósított közlekedési és foglalkozási szabályszegés halmazat, amelyből a bekövetkezett balesettel okozati összefüggésben nem álló foglalkozási szabályszegés szándékosan elkövetett.

A fenti bűnösségi és büntetéskiszabási körülmények együttes értékelése alapján a harmadfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vádlottal szemben a büntetési célok a Btk. 33. § (1) bekezdés a) pontjában, 34. §-ában, 35. § (1) bekezdésében foglaltakra figyelemmel kizárólag a Btk. 36. §-a szerinti határozott ideig tartó szabadságvesztés-büntetés kiszabása útján érhetőek el, amelynek végrehajtási fokozata a Btk. 37. § (1) bekezdésének I. fordulata alapján fogház.

Figyelemmel arra, hogy a vádlott javára értékelhető enyhítő körülmények száma, főként azonban konkrét súlya és nyomatéka lényegesen meghaladja a súlyosítókét, az ítélőtábla a vádlottal szemben irányadó 1-től 5 évig terjedő büntetési tételkeretben a 3 évi tartamú középmértéktől a terhelt javára lényegesen eltért, és a vádlottal szembeni tettarányos büntetést a Különös részi törvényi minimumban állapította meg.

A bíróság álláspontja szerint a vádlottal szemben a büntetéskiszabás kettős célja a fentiek szerint kiszabott szabadságvesztésnek a Btk. 85. § (1) és (2) bekezdései alapján történő felfüggesztésével is elérhetőek, amelynek próbaidejét a büntetés kiszabásánál irányadó tényezők figyelembevételével a törvényi minimumhoz közeli mértékben határozta meg.

Arra figyelemmel, hogy a vádlott az irányadó ítéleti tényállásban rögzítettek szerint az engedélyhez kötött járművezetés szabályainak megszegésével követte el a terhére rótt bűncselekményt, a harmadfokú bíróság a Btk. 33. § (1) bekezdés f) pontjában foglaltakra figyelemmel a Btk. 55. § (1) bekezdés a) pontja alapján a járművezetéstől eltiltás büntetés alkalmazását is szükségesnek ítélte a vádlottal szemben, amelynek mértékét az adott büntetés törvényben szabályozott időtartama alsó határához közelítette, s egyúttal az eltiltást a Btk. 55. § (3) bekezdése alkalmazásával a lassú jármű kategóriára korlátozta. A harmadfokú bíróságnak is szem előtt kellett tartania azt az általános alapelvet, miszerint az ez irányú szankció alkalmazás célja az, hogy az eltiltott személy olyan jármű vezetésétől legyen elzárva, amelyikkel a tilalmazott magatartást tanúsította, és a bűncselekményt elkövette, erre tekintettel a vádlottal szemben kizárólag a lassú járművek vezetésétől történő eltiltás szükségessége állapítható meg.

A büntetés kiszabása körében figyelembe vett enyhítő körülményekre, az elkövetés konkrét körülményeire és indítékára figyelemmel a harmadfokú bíróság a Btk. 102. § (1) bekezdésében foglaltak alkalmazásával összességében érdemesnek ítélte a vádlottat arra, hogy a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól előzetes mentesítésben részesítse.