PÜ BH 2023/9

[1] B. S., az I. rendű felperes apósa, a II. rendű felperes édesapja és a III. rendű felperes házastársa volt. Kórelőzményében – egyebek mellett – idült obstruktív tüdőbetegség, ischaemiás szívbetegség, csökkent bal kamra funkció, aorta és kéthegyű műbillentyű, valamint Parkinson-kór szerepelt. 2008. november 25-én vették fel az alperes urológiai osztályára, ahol a húgycsövön keresztüli hólyagtumor eltávolítást végeztek. 2008. december 15-én – pár napja tartó erős fulladás miatt – az alperes sürgősségi betegellátó osztályán jelentkezett, és az újabb kórházi felvételét követően, 2008. december 17-én az Országos Kardiológiai Intézetbe helyezték át, ahol az elvégzett szívultrahang-vizsgálat műbillentyű elzáródást igazolt. Az azonnal megkezdett vérrögoldó kezelés ellenére azonban klinikai állapotromlás lépett fel, és a felperesek hozzátartozója – vérmérgezéses shock tünetei között – 2008. december 20-án elhunyt.

[2] A felperesek keresetükben a hozzátartozójuk elvesztése miatti vagyoni és nem vagyoni káraik megtérítésére kérték kötelezni az alperest. Az I. rendű felperes nem vagyoni kártérítésként 1 000 000 forint, a II. rendű felperes 3 000 000 forint és ezen összegek késedelmi kamatai megfizetésére tartott igényt.

[3] Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.

[4] Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperest – egyebek mellett – az I. rendű felperes javára 1 000 000 forint, a II. rendű felperes részére 2 500 000 forint nem vagyoni kártérítés és ezen összegek 2008. december 21-től járó késedelmi kamatai megfizetésére kötelezte.

[5] Az alperes kártérítési felelősségét arra tekintettel állapította meg, hogy a felperesek hozzátartozója részére a 2008. novemberi műtétjét követően, az otthonába bocsátásakor nem megfelelő tájékoztatást adott a véralvadásgátló injekció használata tekintetében; a 2008. december 15. és 2008. december 17. közötti kórházi ellátás során nem a panaszoknak, az adott egészségi állapotnak megfelelő vizsgálatokat végezte el, amelynek eredményeképpen nem megfelelő diagnózist állított fel, illetve a megfelelő diagnózis felállítása elkésetten történt, amely a felperesek hozzátartozójának halálához vezetett.

[6] A nem vagyoni kártérítési igények elbírálásakor abból indult ki, hogy a felpereseknek a hozzátartozójukkal szoros családi kapcsolata állt fenn, és elvesztésével sérült a családhoz való joguk. Értékelte, hogy mindhárman nehezen élték meg a hozzátartozójuk rövid idő alatt, csupán néhány nap lefolyása alatt történt elvesztését. Az I. rendű felperes esetében figyelembe vette, hogy évtizedek óta ismerte az apósát, közöttük apa-fiú kapcsolat, igen szoros családi viszony alakult ki. A II. rendű felperesnél pedig az ugyancsak szoros szülő-gyermek viszonyra volt tekintettel.

[7] Mindezek alapján, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 75. § (1) bekezdésére, 76. §-ára, valamint a 355. § (1) és (4) bekezdésére hivatkozással állapította meg a nem vagyoni kártérítések összegét. A II. rendű felperes keresetének ezt meghaladó részében való elutasítását azzal indokolta, hogy nem alakult ki nála komplikált gyászreakció, és az édesapja elvesztését már jelentős részben feldolgozta.

[8] Az alperes és beavatkozója fellebbezései, valamint a II. és a III. rendű felperes csatlakozó fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és a marasztalás tőkeösszegét – egyebek mellett – az I. rendű felperes esetében 500 000 forintra, a II. rendű felperes esetében 1 500 000 forintra leszállította.

[9] Nem értett egyet az alperesnek azzal a fellebbezési hivatkozásával, hogy az I. rendű felperes nem tartozik bele a nem vagyoni kártérítésre jogosult hozzátartozók körébe. Ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy az egységes családban élés személyhez fűződő joga egy adott család valamennyi tagját megilleti, és mindig a tényállástól függően, az eset összes körülményeinek mérlegelése alapján dönthető el a hozzátartozók nem vagyoni kártérítésre való jogosultsága. Ehhez képest az I. rendű felperesnél azt a perben bizonyított tényt tartotta lényegesnek, hogy az apósával ugyanolyan szoros, szeretetteljes családi kapcsolatban állt, mint a gyermeke, a II. rendű felperes vagy a házastársa, a III. rendű felperes. Éppen ezért azt állapította meg, hogy az I. rendű felperes is jogosult volt a nem vagyoni kártérítésre.

[10] Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság helyesen vette számba mindazokat a nem vagyoni hátrányokat, amelyek a felpereseket a hozzátartozójuk halálával összefüggésben érték, de azokat nem a súlyuknak megfelelően értékelte, és a mérlegelés során nem volt figyelemmel a káreseménykori ár- és értékviszonyokra, valamint a hasonló jellegű ügyekben megítélt nem vagyoni kártérítések összegére. A felperesek javára megítélt nem vagyoni kártérítések összegének egymáshoz viszonyított arányát ugyan helyesnek minősítette, de azokat eltúlzottnak találta. Ennek megfelelően rendelkezett a leszállításukról.

[11] A jogerős ítélet ellen az I–II. rendű felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak részbeni hatályon kívül helyezését, és az alperesnek – a keresettel egyezően – az I. rendű felperes részére 1 000 000 forint, a II. rendű felperes részére 3 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és késedelmi kamatai megfizetésére kötelezését kérték.

[12] Megsértett jogszabályhelyként a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: régi Pp.) 206. § (1) bekezdését és a 221. § (1) bekezdését, valamint a régi Ptk. 355. § (4) bekezdését jelölték meg.

[13] Az alperes és beavatkozója felülvizsgálati ellenkérelmeikben a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérték.

[14] A felülvizsgálati kérelem részben megalapozott.

[15] A Kúria a régi Pp. 275. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között eljárva, a felülvizsgálati eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezése az I–II. rendű felperesek által megjelölt régi Ptk. 355. § (4) bekezdését sérti.

[16] A másodfokú bíróság a felülvizsgálati kérelemben állított eljárási szabálysértések nélkül hozta meg a jogerős ítéletét. Az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, és a régi Pp. 206. § (1) bekezdésének sérelme akkor állapítható meg, ha a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni (EBH 2013.119.II.). A nem vagyoni kártérítés mértékének megállapítása miatt a jogerős ítélet akkor jogszabálysértő, ha a személyiség sérelmének meghatározása körében a bíróság elmulasztotta a tényállás feltárását, illetve a bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül, logikátlanul értékelte (Kúria Pfv.III.22.127/2009/4.).

[17] A jogerős ítélet ugyanakkor az I–II. rendű felperesek nem vagyoni kártérítési igényeinek megalapozottsága szempontjából lényeges ténymegállapítások kapcsán okszerűtlen bizonyítékmérlegelést nem tartalmazott. Az elsőfokú bíróságnak a másodfokú bíróság által is irányadónak tekintett ténymegállapításait a felülvizsgálati kérelmükben az I–II. rendű felperesek sem vitatták, mint ahogy arra sem hivatkoztak, hogy elmaradt volna az őket ért nem vagyoni hátrányok teljes körű feltárása. Azt sérelmezték, hogy e hátrányokat a másodfokú bíróság nem a súlyuknak megfelelően értékelte, és azok kompenzálására az elsőfokú bíróságtól eltérően meghatározott mértékű nem vagyoni kártérítések nem alkalmasak. Ennek vizsgálatát azonban nem ebben a körben, hanem a régi Ptk. 355. § (4) bekezdéséhez kapcsolódóan kellett elvégezni.

[18] Az I–II. rendű felperesek kifogásolták továbbá, hogy a másodfokú bíróság az általa hivatkozott, hasonló jellegű ügyekben megítélt nem vagyoni kártérítési összegeket nem megfelelően értékelte, és a figyelembe vett határozatokat nem jelölte meg. Az összehasonlítás alapjául szolgáló ítéletek azonban nem bizonyítékok, azok nem megfelelő értékelése nem jelenti a régi Pp. 206. § (1) bekezdésének sérelmét (Kúria Pfv.III.20.279/2018/4.).

[19] A felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal szemben nem tette hiányossá a jogerős ítélet indokolását, s ezáltal nem eredményezte a régi Pp. 221. § (1) bekezdésének megsértését, hogy a másodfokú bíróság a káreseménykori ár- és értékviszonyokat nem tárta fel. A bíróságok – a jogszabályok és az ítélkezési gyakorlat által direkt módon nem definiált – értékviszonyokban történt változást mint a nem vagyoni kártérítés mértéke meghatározásánál lényeges szempontok egyikét értékelik, és általában köztudomású tényként veszik figyelembe. Noha ez az adott esetben is megtörtént, az I–II. rendű felperesek az erre vonatkozó részletesebb levezetést, az összehasonlítás alapjának tekintett statisztikai adatok feltüntetését hiányolták. Az indokolási kötelezettség teljesítése szempontjából azonban csak annak volt jelentősége, hogy a másodfokú bíróság a jogerős ítélet indokolásában kellő részletességgel számot adott a mérlegelésének szempontjairól, és megjelölte mindazon körülményeket, amelyek alapulvételével a nem vagyoni kártérítések összegét meghatározta.

[20] A jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezése ugyanakkor az I–II. rendű felperesek által megjelölt egyetlen anyagi jogi jogszabályhelyet, a régi Ptk. 355. § (4) bekezdését sérti. Az itt megfogalmazott teljes kártérítés elve a nem vagyoni kártérítés esetében azt jelenti, hogy annak alkalmasnak kell lennie a károsultat ért nem vagyoni hátrányok hozzávetőleges kompenzálására. A pénzbeli kártérítésnek a nem vagyoni károknál az a funkciója, hogy az elszenvedett sérelem hozzávetőleges kiegyensúlyozásáról olyan vagyoni szolgáltatás nyújtásával gondoskodjon, amely az elszenvedett sérelemért körülbelül egyenértékű másnemű előnyt nyújt [34/1992. (VI. 1.) AB határozat III/2. pont]. Ezzel szemben az I–II. rendű felperesek helyesen hivatkoztak arra, hogy a másodfokú bíróság a feltárt hátrányokat nem kellő súllyal értékelte, és a javukra megítélt nem vagyoni kártérítési összegek nem felelnek meg a káreseménykori ár- és értékviszonyoknak, valamint a bírói gyakorlatnak.

[21] A hozzátartozójuk elvesztésével az I–II. rendű felperesek teljes családban éléshez való joga sérült. E személyiségi jog alapja az a családi köteléken alapuló, szoros érzelmi, bizalmi kapcsolat, amely egy adott család tagjai között fennáll, amelyre jellemző egymás támogatása, segítése, a lelki kötődés és a családi kötelékek által nyújtott érzelmi biztonság (BH 2020.10.). Mint ahogy önmagában az együttélés az említett személyiségi jog megsértése miatt érvényesített nem vagyoni kártérítési igényt nem alapozza meg, a külön háztartásban élő felnőtt gyermeknek is sérülhet a teljes családban éléshez való joga a szülő halálával (BH 2011.248.). Ebből következően minden esetben az adott körülmények alapján lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy megállapítható-e a család integritásának megsértése és azzal kapcsolatban olyan hátrány bekövetkezése, amely nem vagyoni kártérítést alapozhat meg.

[22] Az I. rendű felperes a régi Ptk. 685. § b) pontjában meghatározott hozzátartozónak minősült, az elhunyt a házastársának egyeneságbeli rokona volt. Kétségtelen, hogy ez a hozzátartozói viszony kívül esik azon a körön, amelyre tekintettel a hasonló tárgyú perekben a teljes családban éléshez való jog sérelmére hivatkozással általában nem vagyoni kártérítési igényt érvényesítenek. A fentiekből következően azonban az igény megalapozottsága csak az ügy egyedi sajátosságainak figyelembevételével volt eldönthető. Ezek alapján pedig a másodfokú bíróság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy az I. rendű felperes és az elhunyt hozzátartozója között fennállott szoros és szeretetteljes, az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában foglaltak szerint az apa-fiú kapcsolat szintjét elérő családi viszony a teljes családban éléshez való jog sérelmét, és arra tekintettel a nem vagyoni kártérítésre való jogosultságot megalapozta. Ugyanakkor éppen ennek az évtizedekig megvolt erős családi kötelék váratlan felbomlásának a megfelelő súllyal történő értékelése indokolta volna az alperesnek a keresettel egyező marasztalását. Jóllehet a szakvélemény szerint az I. rendű felperes a hozzátartozójának elvesztését alapvetően feldolgozta, és nála komplikált gyászreakció nem alakult ki, a haláleset a jövőre vonatkozó elképzelései elnehezedését, a családi kapcsolatai beszűkülését eredményezte. Mindezek miatt a jogerős ítélet indokolásában kifejtettekkel szemben az I. rendű felperes által követelt 1 000 000 forint nem vagyoni kártérítés sem a káreseménykori ár- és értékviszonyok, sem az összehasonlításra alkalmas ügyekben követett bírói gyakorlat figyelembevételével nem tekinthető eltúlzottnak.

[23] A II. rendű felperes az édesapját vesztette el. A különélő szülő és a nagykorú gyermeke között – az elsőfokú bíróság ténymegállapítása szerint – érzelmileg szoros családi kapcsolat áll fenn, a II. rendű felperes számára az édesapja jelentette a lelki támaszt. Habár a szakvélemény szerint komplikált gyászreakció nála sem volt kimutatható, és a veszteséget már jelentős részben feldolgozta, a nagy érzelmi felkavarodottsággal, fokozott szorongással megélt haláleset a családi és szociális kapcsolatainak beszűkülése mellett a szabadidős tevékenységeinek csökkenését eredményezte. Ehhez képest az elsőfokú bíróság által megítélt 2 500 000 forint nem vagyoni kártérítés az, amely a jogsértés súlyára is tekintettel alkalmas az ismertetett hátrányok kiegyensúlyozására, emellett megfelel a másodfokú bíróság által is nevesített további mérlegelési szempontoknak.

[24] A Kúria a kifejtettekre figyelemmel, a régi Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését részben – az I–II. rendű felperesek keresetével kapcsolatban felmerült első- és másodfokú perköltség, valamint a le nem rótt teljes kereseti és fellebbezési illeték viselésére is kiterjedően – hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét ebben a körben a per főtárgya tekintetében helybenhagyta, az említett költségek viseléséről a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, egyebekben a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését a régi Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.