PK ÍH 2023/93.

A felperesek édesanyja 1995. június 9-én, édesapja 1995. június 13-án hunyt el. Sírjuk a t.-i temetőben található.

A felperesek szüleik halálának évfordulóján minden évben meglátogatják sírjukat, és lehajtott fővel, harangszó mellett emlékeznek meg róluk. A harangozást nem minden esetben azonos időpontra igényelték.

A II. rendű felperes – az I. és III. rendű felperesek megbízása alapján is eljárva – édesanyjuk halálának 25. évfordulójára 2020. június 9-én 15.00 órára az alperestől rendelte meg a harangozást és annak díját átutalta. A felperesek a megadott időpontban megjelentek a temetőben, a harang azonban nem szólalt meg, ami rosszul érintette őket. Előbb az I. rendű, majd a II. rendű alperes próbálta telefonon felhívni a lelkészt, eredménytelenül. Az I. rendű felperes a parókiára sietett, felindult állapotban megrugdosta annak ajtaját, illetve dörömbölt rajta. Emiatt – ijedtségében – a lelkész értesítette a rendőrséget, majd közölte az I. rendű felperessel, hogy haladéktalanul intézkedik a harangozás teljesítéséről. Az I. rendű felperes távozása után a lelkész egy egyházi alkalmazottal átment a harangtoronyba és 15 óra 32 perckor megkezdte a harangozást.

A II. rendű felperes 2020. június 10-én a község polgármesterének írt levelében sérelmezte az emlékharangozás elmaradását, aki azt közölte az egyházmegye esperesi hivatalával.

A lelkész feljelentése alapján büntetőeljárás indult az I. rendű felperessel szemben. A Sz.-i Járásbíróság a 2020. szeptember 1. napján kelt határozatában megállapította az I. rendű felperes bűnösségét garázdaság vétségében, és pénzbüntetést szabott ki vele szemben.

A lelkész a jóhírnévhez fűződő személyiségi joga megsértésének megállapítása iránt polgári pert indított az I. rendű felperessel szemben. A felek az eljárás során egyezséget kötöttek: az I. rendű felperes a jogsértést elismerte, magánlevél formájában elégtételadást és 250 000 forint sérelemdíj megfizetését vállalta.

A felperesek keresetükben kérték megállapítani, az alperes megsértette kegyeleti jogukat azzal, hogy édesanyjuk halálának 25. évfordulóján a megrendeltek szerint nem harangozott. Személyenként 350 000 forint sérelemdíjat igényeltek. Keresetük jogalapjaként a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2:50. § (1) bekezdését, 2:51. § (1) bekezdés a)–e) pontjait, 2:52. § (1) és (3) bekezdését jelölték meg. Állították, hogy a perbeli esetben a harangozás már második alkalommal maradt el, amely a negyedszázados évforduló miatt rendkívül érzékenyen érintette őket, emellett a községben élők sem tudtak megemlékezni a szüleik haláláról. Utaltak arra, hogy a lelkész az általa indított perben elismerte a harangozás elmaradását. Megítélésük szerint mulasztása nem egyeztethető össze az egyház felelősségvállalásával, szeretetszolgálati tevékenységével. Vitatták, hogy a lelkész utólag teljesítette a harangozást, ugyanakkor az esetleges későbbi teljesítést közömbösnek tartották, mert a megrendelt időpont 15.00 óra volt.

Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Érvelése szerint a lelkész mulasztása nem akadályozta a felpereseket az elhunyt emlékének megőrzésében, kegyeleti joguk gyakorlásában. Megjegyezte, megemlékezésük magánjellegű volt, nem egyházi szertartás keretében történt. Állította, hogy első ízben technikai okból maradt el a harangozás, 2020-ban pedig pótolta a mulasztását, amelyet hangfelvétellel kívánt igazolni.

Másodlagosan a jogsérelem csekély mértékét emelte ki és azt, hogy a lelkész számára nem volt előre látható a felperesek heves reakciója. Az igényelt sérelemdíj összegét – a jogsértés megállapíthatósága esetére – eltúlzottnak ítélte.

Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes megsértette a felperesek édesanyjuk emlékéhez fűződő kegyeleti jogát azzal, hogy a 2020. június 9. napján 15.00 órára megrendelt emlékharangozást ebben az időpontban elmulasztotta. Kötelezte, hogy fizessen meg a felpereseknek 15 nap alatt személyenként 300 000 forint sérelemdíjat. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Ítélete indokolásában kifejtette, a kegyeleti jog egyfelől a meghalt személy emlékéhez, a róla megőrzött személyiségi értékekhez fűződő jog, azaz az elhunyt személy emléke iránti tiszteletként határozható meg, másfelől a túlélők személyiségi jogaként érvényesül, amelyben gyászuk kifejezése, az elhunythoz fűződő érzelmeik, emlékeik, hírnevének torzításmentes őrzése nyilvánul meg. Megállapította, hogy a felpereseket az édesanyjuk iránti kegyeletük kifejezésében gátolta a harangozás elmaradása, nem tudtak róla a megszokott módon megemlékezni. Lényeges körülménynek tartotta, hogy minden évben rendeltek emlékharangozást szüleik halálának évfordulójára, ezáltal a lelkésznek tudnia kellett, hogy ilyen módon gyakorolják kegyeleti jogukat. Megítélése szerint azzal, hogy a harangozás nem a megrendelt időpontban hangzott el, sérült a felperesek kegyeleti joga, amely a fél órával későbbi, 29 másodpercig tartó pótlással nem volt reparálható. Kiemelt jelentőséget tulajdonított annak, hogy 2000-ben a szülők halálának 25. évfordulója volt, azt azonban közömbösnek találta, hogy a felperesek nem egyházi szertartás keretében, hanem „magánúton” kívántak szüleikről megemlékezni. Hangsúlyozta, az alperes a felelősség alól nem tudta magát kimenteni, felróhatóságát pedig nem befolyásolja, hogy az I. rendű felperes a lelkésszel szemben garázda magatartást tanúsított.

Az alperes kártérítési felelőssége kapcsán utalt a Magyarországi Református Egyház Alkotmányáról és Kormányzatáról szóló 1994. évi II. törvény, valamint a lelkészek szolgálatáról és jogállásáról szóló 2003. évi I. törvény rendelkezéseire, amelyek szerint az egyházi alkalmazottak kártérítési felelősségére a hatályos állami jogszabályok, így a Ptk. rendelkezései alkalmazandók. Rámutatott: az egyházközség tisztségviselője által okozott kárért az egyházközség az alkalmazotti felelősség szabályai szerint felel [Ptk. 6:540. § (2) bekezdés].

Jelentősnek ítélte a felperesek kegyeleti jogának sérelmét, ezzel arányosan határozta meg a sérelemdíj mértékét – a Ptk. 2:52. § (1) és (3) bekezdésének alkalmazásával – személyenként 300 000 forintban. Mérlegelése során figyelembe vette, hogy második alkalommal maradt el a harangozás, és azt is, hogy bizalomvesztésük miatt a felpereseknek azt utóbb más módon és helyen kellett megrendelniük. Értékelte továbbá, hogy a jogsértés óta 4 év telt el, ezért a jelenlegi ár- és értékviszonyoknak megfelelő mértékű sérelemdíjról döntött. Megjegyezte, a sérelemdíj iránti igény kapcsán a felpereseknek a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkezését nem kellett bizonyítaniuk.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezett – tartalma szerint – annak részbeni megváltoztatása és a kereset elutasítása érdekében. Álláspontja az volt, az elsőfokú bíróság jelentőséggel nem bíró, illetve nem bizonyított tényekre alapozta ítéletét. Ilyennek tekinthető az emlékharangozás hagyománya. Úgy vélte, a jogvitában nem kaphat szerepet az sem, hogy a harangozás késedelme milyen gondolatokat váltott ki a felperesek ismerőseiben, mert a felperesek perbeli igényüket saját kegyeleti joguk megsértésére alapították. Megítélése szerint nem bizonyított, ismert volt-e a községben, hogy a felperesek milyen módon szoktak megemlékezni szüleik haláláról, de ez sem lehet releváns körülmény, mert nem a felperesek hírnevének sérelme a per tárgya. Kétségbe vonta az elsőfokú bíróságnak azt a következtetését, hogy a harangozás utólagos pótlása nem reparálhatta a felperesek sérelmét. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg ítéletében, hogy a harangozás 29 másodpercig tartott. Erre a tényre nem lehet következtetni pusztán a csatolt hangfelvétel időtartamából, mert nem a teljes harangozás lett rögzítve. Ezt igazolja, hogy a harangok már a felvétel kezdetekor is szóltak. Állította, az emlékharangozás T.-n kiveszőben van, a halottról ugyanis enélkül is méltóképpen meg lehet emlékezni. Kiemelte, a megemlékezés nem egyházi szertartás keretében folyt, így az ott történtekért az alperes nem tehető felelőssé. Álláspontja szerint a harangozás időpontjának nem volt különösebb jelentősége, mert a felperesek édesanyja nem 15.00 órakor hunyt el és a harangozást minden évben más-más időpontra rendelték meg.

A felperesek fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.

A fellebbezés alapos.

A jogvita elbírálására a Ptk. rendelkezései irányadóak, amely a személyiségi jogok általános védelmét fogalmazza meg [Ptk. 2:42. § (1) bekezdés]. A Ptk. 2:42. § (2) bekezdése generálklauzulaként rögzíti, hogy az emberi méltóságot és az abból fakadó személyiségi jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani, míg a 2:50. §-a a kegyeleti jogot külön is nevesíti. A kegyeleti jog védelem alá helyezésének indoka, hogy bár a halállal a személyiség véget ér, társadalmi hatása mégsem szűnik meg azonnal, a társadalom tagjainak tudatvilágában hatása tovább él. Ki kell emelni azt is, hogy jogellenességet kizáró ok fennállásának hiányában minden személyiségi érdeksérelmet okozó magatartás jogellenes, amelyhez a Ptk. különböző jogkövetkezmények alkalmazását fűzi. A felróhatóságtól független szankciókat a Ptk. 2:51. § (1) bekezdés a)–e) pontjai sorolják fel, míg a mögöttes felelősségi alakzattól függően objektív vagy szubjektív jogkövetkezmény a sérelemdíj fizetése.

A felperesek a személyiségi jogot sértő magatartást abban látták megvalósulni, hogy az alperes az édesanyjuk halála évfordulójára megrendelt harangozási kötelezettségének nem tett eleget. A felek között a Ptk. 6:238. §-a szerinti vállalkozási szerződés jött létre: a felperesek 2020. június 9-én 15.00 órára emlékharangozást rendeltek, az alperes a teljesítést vállalta, a megrendelők pedig a vállalkozói díjat megfizették. Az alperes azzal, hogy a szolgáltatást annak esedékességekor nem teljesítette, szerződésszegést követett (Ptk. 6:153. §). A felperesek a kötelezett késedelmének a Ptk. 6:154. §-ában írt jogkövetkezményei közül választottak: követelték a teljesítést. Az alperes lelkésze ennek eleget tett és a harangozást mintegy félórás késéssel pótolta, aminek tényét bizonyította. Miután a felperesek úgy vélték, hogy a késedelemmel sérült a kegyeleti joguk, a perben azt kellett vizsgálni, a késedelem gátolta-e, illetőleg mennyiben gátolta őket az édesanyjukra való emlékezésben, vagyis a szerződésszegés elérte-e azt a szintet, amely már a személyiségi jog sérelmét is okozza.

A kegyeleti jog, mint a túlélő hozzátartozókat megillető személyiségi jog akkor sérül, ha vagy a halott emlékét, ezzel a túlélők iránta érzett tiszteletét, szeretetét sértő, vagy a kegyelet kifejezését gátló magatartás valósul meg. A kegyeleti jog megsértését nem csupán a halott emlékének megsértése jelentheti, hanem az olyan magatartás vagy mulasztás is, amely gátolja a jogosultat az elhunyt iránti kegyelete kifejezésében, akadályozza, vagy korlátozza kegyeleti érzésének kinyilvánításában (Kúria Pfv.IV.21.644/2015/8., PJD 2017.1.). Arra a kérdésre kellett tehát választ keresni, hogy az alperes időleges mulasztása (késedelme) sértette-e a felperesek kegyeleti érzéseinek kinyilvánítását, gátolta-e őket elhunyt édesanyjuk iránt érzett tiszteletük, szeretetük kifejezésében. A kegyeleti jog gyakorlásához fűződő személyiségi jog ugyanis kiterjed arra is, hogy az általánosan elfogadott társadalmi szokásrend keretein belül az elhunyt hozzátartozója a gyászát az általa kívánt formában kifejezhesse, róla méltó módon megemlékezhessen. Nyilvánvalóan nem adható taxatív felsorolás arról, hogy a megemlékezés milyen módon gyakorolható, annak az egyéni szokásokhoz mérten számos megnyilvánulási formája lehet. A felpereseket megillette az a jog, hogy maguk válasszák meg megemlékezésük módját, akár egyházi, akár azon kívüli szertartás keretében kívánták azt gyakorolni. A személyiségijog-sértés megállapíthatósága ettől független, ahogy annak sincs jelentősége, hogy a felperesek az egyházközség tagjai vagy sem. Ugyanígy figyelmen kívül marad a személyiségijog-sértés megvalósulása kapcsán a sértett fél egyéni érzékenysége, a település lakóinak megemlékezési szokásai és a késedelem harmadik személyekre gyakorolt érzelmi hatása.

Kétségtelen, hogy a felperesek a megrendelt időpontban nem tudták minden tekintetben az általuk kívánt módon kegyeletüket leróni elhalt édesanyjuk előtt, mert a tervezett szertartás egyik eleme, a harangozás késett. Személyiségi joguk gyakorlása így bár megvalósult, időlegesen mégis némi csorbát szenvedett, ami érzékenyen érintette őket. Mivel azonban az alperes kérésükre viszonylag rövid idő elteltével pótolta a mulasztását, amelyet nem egy megismételhetetlen, szükségképpen bizonyos időpontban tartandó szertartás kapcsán követett el, azt lehet megállapítani, hogy végső soron nem akadályozta a felpereseket elhunyt édesanyjuk felé tiszteletük kinyilvánításában, következésképpen késedelme nem járt kegyeletijog-sértéssel.

Itt kell kitérni a pótolt harangozás időtartamára. Az ítélőtábla egyetért azzal a fellebbezési hivatkozással, hogy a hangfelvételből nem következik a harangozás méltatlanul rövid volta, hiszen a felvételen annak kezdete nem hallható. Lényeges továbbá az is, hogy a felek a létrejött vállalkozási szerződésben nem kötötték ki a harangozás időtartamát, így ha az némiképp rövidebb volt a felperesek személyes elvárásánál, az sem a szerződés teljesítését, sem a személyiségijog-sértést nem befolyásolta.

Miután az ítélőtábla álláspontja szerint az alperes mintegy félórás késedelme nem valósított meg kegyeletijog-sértést, az igényelt jogkövetkezmények alkalmazásának sem volt helye.

Végül megjegyzi az ítélőtábla: a perben nem volt vitatott az alperesi egyházközség jogi személyisége, a lelkész tevékenységéért fennálló felelőssége és az sem, hogy a lelkészi feladatokat a felperesek által sérelmezett magatartást tanúsító lelkész látta el, erre figyelemmel szükségtelen volt az egyházi rendelkezéseket idézni, amelyek a polgári perben nem alkalmazhatók.

A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének megfellebbezett rendelkezéseit a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján megváltoztatta és a keresetet elutasította.