PÜ BH 2024/10

III. A hozzátartozó által végzett gondozási tevékenység esetén a gondozás mint piaci szolgáltatás igénybevétele esetén fizetendő díj alapulvételének nincs akadálya, a gondozás és felügyelet költsége körében az óradíj mértéke az említett tevékenységek elvégzésére szakosodott gazdasági társaság díjának 75%-ában megállapítható. Ez a számítás megfelel a teljes kártérítés elvének [1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 340. § (1) bek., 355. § (4) bek.].

[1] Az I. rendű felperes gondozott terhességének 32. hetéig rendellenesség gyanúja nem merült fel. Az alperes a 2013. június 24-én elvégzett ultrahangvizsgálat során a magzat méhen belüli retardációját állapította meg, és „iu. retard.” diagnózissal kórházi felvételt javasolt. Az I. rendű felperes 2013. június 27-én jelentkezett az alperesnél, ahol a szülészeti-nőgyógyászati osztályra történt felvételét követően Doppler-vizsgálattal magzati szívhang anomáliát nem találtak. A magzat állapotára utaló műszeres vizsgálatokat azonban elmulasztották elvégezni, és folyamatos monitorizálás sem történt. A másnap reggel észlelt magzati bradycardia miatt azonnali császármetszés mellett döntöttek. A II. rendű felperes 2013. június 28-án Apgar 0 értékkel született meg, komplex reanimációra és intenzív ellátásra szorult.

[2] A II. rendű felperes autizmus spektrumzavarral küzdő, súlyos értelmi fogyatékos gyermek. Ápolásra nem szorul, a gondozási szükséglete azonban fokozott, magára hagyni nem lehet.

[3] A felperesek keresetükben kérték annak megállapítását, hogy az alperes megsértette a teljes, egészséges családban éléshez fűződő személyiségi jogukat, valamint a II. rendű felperes testi épséghez és egészséghez való személyiségi jogát. Az I. rendű felperes 10 000 000 forint, a II. rendű felperes 16 000 000 forint, míg a III–IV. rendű felperesek személyenként 4 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és ezen összegek késedelmi kamata megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Az I. rendű felperes emellett vagyoni kártérítésként ápolás, gondozás és felügyelet többletköltsége, háztartási kisegítés költsége, rezsitöbbletköltség, keresetveszteség, tisztasági többletkiadás, gépkocsivásárlás és üzemben tartás költsége, közlekedési többletköltség, továbbá ingatlan-felújítás és akadálymentesítés költsége megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

[4] Az alperes és beavatkozója érdemi ellenkérelmeikben a kereset elutasítását kérték.

[5] Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresettel egyezően marasztalta az alperest.

[6] A perben kirendelt igazságügyi szakértői intézet szakvéleménye alapján megállapította, hogy az autizmus egyik lehetséges oka a szülés körüli oxigénhiányos állapot volt, amely minél hosszabb ideig áll fenn, annál nagyobb az esélye annak, hogy a gyermek betegen fog születni, illetőleg súlyos állapotban lesz. Az alperes terhére értékelte, hogy az I. rendű felperes felvétele után csak másnap végezte el az egyébként azonnal elvégzendő sürgős vizsgálatokat, holott egy korábbi császármetszéssel a II. rendű felperes károsodásai esetleg nem következtek volna be, illetve nagyobb eséllyel kisebb mértékű károsodásokat szenvedett volna el.

[7] Kifejtette, hogy a II. rendű felperes súlyos egészségkárosodása az alperes jogellenes magatartásának következménye, és az alperes a lehetséges ok tekintetében az elvárható gondos eljárását bizonyítani nem tudta. A kimentést azért minősítette sikertelennek, mert az alperes nem bizonyította, hogy az elvárható gondosságnak és a szakmai irányelveknek megfelelő eljárása esetén sem lett volna nagyobb esélye annak, hogy a II. rendű felperes egészségkárosodása ne alakuljon ki; továbbá nem tudta bizonyítani, hogy mindenben a jogszabály előírásainak megfelelően járt el, az I. rendű felperes részére korrekt tájékoztatást adott.

[8] Rámutatott, hogy az I. rendű felperes kis mértékben, de közrehatott a kár bekövetkezésében, a közrehatása azonban nem volt felróható. Ezt azzal indokolta, hogy az I. rendű felperes 2013. június 24-én írásbeli beutalót nem kapott, és nem is minősítették veszélyeztetett terhesnek, a vizsgálatot végző orvos csak felvetette, hogy feküdjön be a kórházba, de ez megfelelő tájékoztatásnak nem volt tekinthető. Utalt arra, hogy a 2013. június 24-én kiállított ambuláns lap alapján sem derülhetett ki az I. rendű felperes számára egyértelműen, hogy komoly probléma lehet a magzatával. Ezzel szemben értékelte, hogy három nappal később, az ultrahangvizsgálatot követően már részletes tájékoztatás mellett hívták fel az I. rendű felperes figyelmét arra, hogy mielőbb kérje a kórházi felvételét. Emiatt álláspontja szerint a három napos késedelem az I. rendű felperesnek nem volt felróható. Arra is tekintettel volt, hogy az alperes nem tudta bizonyítani: az I. rendű felperes közrehatása hátráltatta a diagnózis felállításában és a megfelelő kezelések lefolytatásában. E körben hivatkozott arra, hogy az alperes az I. rendű felperes felvétele után sem tartotta be a szakma szabályait, a szükséges vizsgálatokat nem végezte el; ezért nem vehető biztosra, hogy a 2013. június 24-i kórházi felvétel esetén másként cselekedett volna.

[9] A nem vagyoni kártérítések mértékének meghatározásakor mérlegelte, hogy a felpereseknek nagy terhet jelent a II. rendű felperes állapotának elviselése, ami a II. rendű felperes növekedésével fokozódni fog. Kiemelte, hogy a II. rendű felperes az életét betegen, súlyos szellemi fogyatkozással és autizmussal fogja leélni, ami összehasonlíthatatlan hátrányt jelent egy egészséges ember életminőségéhez képest. Kitért arra, hogy a család baráti kapcsolatokat ápolni nem tud, az I. rendű felperesnek és a II. rendű felperesnek való segítségnyújtás érdekében a III. rendű felperes a továbbtanulás helyett a munkavégzést választotta, a IV. rendű felperesnek pedig a tanulmányai mellett már egészen fiatal korában munkát kellett vállalnia. Éppen ezért a nem vagyoni kártérítések mértékét a keresetnek megfelelően, a károsodás bekövetkeztének időpontjában irányadó értékviszonyok alapján állapította meg.

[10] Az I. rendű felperes által követelt vagyoni kártérítések közül a gondozás és felügyelet költsége esetében abból indult ki, hogy a II. rendű felperes az élete minden egyes napján gondozásra fog szorulni. A járadék mértékének megállapításakor az I. rendű felperes által hivatkozott Bt. árlistáját tekintette irányadónak azzal, hogy abból az I. rendű felperes az egyes szolgáltatók közötti árkülönbözet kiküszöbölésére 20%-ot, a szolgáltatói haszon kiküszöbölésére további 5%-ot levont. Hivatkozott arra, hogy valamilyen számítási alapot figyelembe kellett vennie, amely lehetett a szakápolói, szakgondozói tevékenység átlagos díjszabása mint tájékoztató adat. Emellett hangsúlyozta, hogy a csatolt kimutatás lefedte a keresettel érintett teljes időszakot, és figyelemmel volt az egyes évek során bekövetkezett változásokra is. Érvelése szerint a károsulttal szemben nem támasztható olyan elvárás, hogy a piacon fellelhető legalacsonyabb díjszabással működő vállalkozást vegye igénybe.

[11] A háztartási kisegítő költsége vonatkozásában annak tulajdonított jelentőséget, hogy az I. rendű felperes a II. rendű felperessel kapcsolatos teendői miatt a háztartási feladatokat elvégezni nem tudja, és ebben a családtagjai nyújtanak neki segítséget. A járadék összegét itt is a Bt. árainak 25%-kal csökkentett mértékében határozta meg.

[12] Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, az alperes által fizetendő nem vagyoni kártérítés összegét az I. rendű felperes esetében 7 000 000 forintra, a II. rendű felperes esetében 12 000 000 forintra, a III–IV. rendű felperesek esetében személyenként 2 800 000 forintra és ezen összegek elsőfokú ítéletben írt kamataira, az alperes által az I. rendű felperesnek fizetendő vagyoni kártérítés összegét 21 137 115 forintra, míg a 2022. március 1-jétől fizetendő havi járadék összegét 348 446 forintra leszállította. Egyebekben – a per főtárgya tekintetében – az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

[13] Nem értett egyet az elsőfokú bíróságnak azzal a következtetésével, hogy az I. rendű felperes az elvárható módon járt el, és őt a késedelmes osztályos felvételével összefüggésben mulasztás nem terhelte. Hivatkozott a beteg együttműködési kötelezettségét rögzítő, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 26. § (2) bekezdés e) pontjára, valamint a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 340. § (1) bekezdésére.

[14] Ezzel kapcsolatban figyelemmel volt az I. rendű felperes által az igazságügyi pszichológus szakértői meghallgatása során előadottakra, amelyek szerint a perbeli terhessége kapcsán érezte, hogy valami nincs rendben, magas volt a vérnyomása, és a közérzete is más volt, mint a korábbi terhességei alkalmával. Álláspontja szerint ezen – az I. rendű felperes perbeli személyes meghallgatása alkalmával is említett – körülmények miatt az I. rendű felperesnek jelentőséget kellett tulajdonítania annak, hogy az ultrahangvizsgálat során az orvos a kórházi ellátását indokló rendellenességet észlelt. Éppen ezért az I. rendű felperes részéről azt tartotta volna helyes eljárásnak, ha az osztályos felvételére vonatkozó egyértelmű orvosi javaslatot elfogadja. Az I. rendű felperesnek a javaslat el nem elfogadásával kapcsolatos magyarázatát nem találta alkalmasnak arra, hogy az együttműködés hiányosságát vétlenné tegye.

[15] Hangsúlyozta, hogy a magzati oxigénhiányos állapot károsító hatását tekintve az időbeliségnek az orvosszakértői véleménnyel megerősítetten kiemelt szerepe van, és ezért nem zárható ki, hogy a 2013. június 24-én megkezdett orvosi ellátás esélyt teremtett volna a káros eredmény elhárítására. Utalt a felperesek által csatolt szakértői állásfoglalásnak annak a megállapítására, amely szerint a II. rendű felperes károsodott állapotát leginkább akkor lehetett volna elkerülni, ha az I. rendű felperes 2013. június 24-én elfogadja a kórházi felvételt, és napi magzati diagnosztikában részesül. Idézte továbbá a perben kirendelt szakértői intézet szakvéleményéből azt, hogy a három nappal korábbi felvétel és a szakma szabályainak megfelelő monitorizálás jelentősen javíthatta volna az újszülött életkilátásait, az egészségkárosodás még nagyobb mértékben csökkenthető lett volna. A 2013. június 27-én történt késedelem ellenére sem tartotta levonhatónak azt a következtetést, hogy a 2013. június 24-i felvétel sem eredményezett volna gondosabb ellátást.

[16] Értékelte továbbá az alperes kötelezettségszegésének mibenlétét és különösen azt a körülményt, hogy a magzatot érintő kockázat súlyával az alperes orvosainak és nem a laikus I. rendű felperesnek kellett tisztában lennie. Ennek alapján az I. rendű felperes önhibájának mértékét 30%-ban határozta meg.

[17] A nem vagyoni kártérítés mértékét illetően azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság feltárta és értékelte mindazokat a hátrányokat, amelyek a II. rendű felperes egészségkárosodása folytán a felperesek személyiségi jogaiban keletkeztek. Ilyen súlyos hátrányok mellett az elsőfokú bíróság által elfogadott összegeket a 2013. évi értékviszonyok mellett sem tekintette eltúlzottnak. Azok leszállítását kizárólag az I. rendű felperes közreható magatartásával indokolta.

[18] A gondozás és felügyelet költsége, valamint a háztartási kisegítés költsége kapcsán rögzítette, a bíróságokra nem kötelező a Bt. árai 75%-ának alapulvétele akkor sem, ha a bírói gyakorlat többségében ezt követi. Ennek okaként azt jelölte meg, hogy az ilyen irányú bírói gyakorlatot megalapozó EBH 2009.2041. számú elvi bírósági határozatnak a közzététel során kiemelt elvi tartalma nem erre a kérdésre vonatkozik. A fellebbezésben előadottakkal részben egyetértve az említett költségeknek az elsőfokú bíróság által elfogadott összegét eltúlzottnak tartotta. Az elsőfokú bíróság mérlegelési szempontjaival annyiban nem értett egyet, amennyiben azokban nem tükröződik megfelelően a II. rendű felperes személyére, állapotára tekintettel elvégzendő munka jellege. Lényegesnek tartotta ugyanis, hogy a II. rendű felperes nem szorul ápolásra, sem pedig szakgondozásra, ellátása szakképzettséget nem igényel, mint ahogy nem igényelnek ilyen jellegű képzettséget a szokásosnak mondható háztartási munkák sem. Ilyen körülmények között nem tartotta elégségesnek, hogy a szakápolói szolgálat kiindulási alapnak tekintett piaci alapú díjait kizárólag a szolgáltatók közötti díjkülönbség és a szolgáltatói haszon kiküszöbölése érdekében csökkentse, hanem annak a végzett munka jellege miatti további mérséklését találta indokoltnak. Az alapul vett szolgáltatói díjat ezért nem 25%-kal, hanem 50%-kal csökkentette.

[19] A jogerős ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérték.

[20] Megsértett jogszabályhelyként a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 279. § (1) és (3) bekezdését, a 370. § (1) bekezdését, a régi Ptk. 340. § (1) bekezdését, a 355. § (1) és (4) bekezdését jelölték meg.

[21] Álláspontjuk szerint az adott esetben felróható károsulti közrehatásról szó sem lehetett. Rámutattak: az alperes 2013. június 24-én felvetette, de részletesen nem indokolta, hogy az I. rendű felperesnek miért kell kórházba mennie, a kórházi kezelést csak mint lehetőséget ajánlotta fel, és a gyermeknél jelentkező problémáról az I. rendű felperest nem tájékoztatta. Lényegesnek tartották, hogy az említett időpontban kiállított ambulánslap egy teljesen egészséges magzatról szóló leírást tartalmaz, a szerint kóros eltérés nem volt látható. Ehhez képest az ambulánsleleten ugyancsak szereplő, a méhen belüli fejlődés elmaradás leírására szolgáló „iu. retard.” szövegrész az I. rendű felperes számára nem ismert, rövidített latin nyelvű kifejezés volt. A kellő tájékoztatás hiányát bizonyította érvelésük szerint az, hogy az I. rendű felperesnek egy ismerős orvostól kellett tájékoztatást kérnie a kórházi felvétel indokoltságával kapcsolatban. Emiatt állították, hogy az alperes egyértelműen hibázott a tájékoztatás során, és nem az elvárható gondosság szerint járt el. Az alperes részéről annak bizonyítását is szükségesnek tartották, hogy 2013. június 24-én mindent megtett volna annak érdekében, hogy a károsodás bekövetkezése elkerülhető legyen. Ezt azonban nézetük szerint cáfolta, hogy a 2013. június 27-i kórházi felvételt követően is másnapig késlekedett a szükséges vizsgálatok elvégzésével. Előadták azt is, hogy a másodfokú bíróság az igazságügyi pszichológus szakértői vélemény és a keresetlevélhez mellékelt szakvélemény tartalmát is tévesen értékelte, amikor az I. rendű felperes felróható károsulti közrehatását állapította meg. Mindezek miatt hivatkoztak arra, hogy a közrehatás semmiképpen sem állhat fenn, ha pedig mégis, akkor az nem lehet felróható az I. rendű felperesnek.

[22] Egyetértettek a másodfokú bírósággal abban, hogy a Bt. árai a bíróságokra nem kötelezőek. Azok figyelembevételét az adott esetben mégsem tartották mellőzhetőnek, mert más bizonyíték ebben a körben nem volt. Az alperes által megjelölt minimálbér alkalmazását már csak azért sem fogadták el, mert az ellentételezendő havi munkamennyiség ennél jóval magasabb mértékű, és az alperes a perben nem bizonyította, hogy annak elvégzését minimálbér ellenében bárki vállalná. Nem vitatták a jogerős ítéletnek azt a ténymegállapítását, hogy a II. rendű felperes szakápolásra nem szorul, de hangsúlyozták, hogy a szükséges gondozást csak olyan cég vállalja, amely szakápolói tevékenységet is végez. Eljárási szabálysértésként jelölték meg azt is, hogy a másodfokú bíróság túlterjeszkedett a fellebbezés korlátain, az alperes ugyanis a fellebbezésében – a bírói gyakorlatra hivatkozással – kizárólag a minimálbér alkalmazását kérte, a jogerős ítélet indokolásában megjelent, a szakápolás szükségességének hiányával kapcsolatos érvelése nem volt.

[23] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.

[24] A felülvizsgálati kérelem megalapozott.

[25] A Kúria a Pp. 423. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között eljárva, a felülvizsgálati eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott – az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztató – rendelkezése sérti a régi Ptk. 340. § (1) bekezdését és a 355. § (4) bekezdését.

[26] A másodfokú bíróság az alperes által az ellenkérelmében és a fellebbezésében egyaránt hivatkozott felróható károsulti közrehatás fennállásának vizsgálatakor helyesen indult ki abból, hogy az egészségügyi szolgáltatás igénybevételekor a betegnek is vannak kötelezettségei. A jogerős ítélet indokolásában felhívott Eütv. 26. § (2) bekezdés e) pontjának értelmében a beteg – amennyiben ezt egészségi állapota lehetővé teszi – köteles az ellátásában közreműködő egészségügyi dolgozókkal képességei és ismeretei szerint együttműködni, a gyógykezelésével kapcsolatban tőlük kapott rendelkezéseket betartani. Ennek a tételesjogi szabálynak a megsértése okozatossága és felróhatósága esetén a régi Ptk. 340. § (1) bekezdésében megfogalmazott, a károsultat terhelő kárelhárítási és kárcsökkentési kötelezettség megszegéseként, a kármegosztásra okot adó közrehatásként (önhibaként) értékelhető.

[27] A beteg együttműködési kötelezettségének említett vonatkozása az adott esetben azért kapott jelentőséget, mert az alperes érdemi védekezése szerint, ha az I. rendű felperes az orvosi javaslat ellenére nem háromnapos késedelemmel jelentkezik az osztályos felvételre, akkor a II. rendű felperes kóros állapota előbb megszüntethető lett volna. A szakértői bizonyítás eredménye az idejében megkezdett egészségügyi ellátás fontosságát, annak a születendő gyermek életkilátásaira gyakorolt hatását s ezzel együtt a késedelem esélycsökkentő szerepét valóban alátámasztotta. A perben kirendelt szakértői intézet szakvéleménye szerint az I. rendű felperest célszerűbb lett volna már az ultrahangvizsgálat napján (2013. június 24-én) felvenni és az előírt vizsgálatokat elvégezni, ebben az esetben előbb került volna felismerésre a veszélyhelyzet. A szakértő megállapította továbbá, hogy ha a felvétel három nappal előbb, a retardáció diagnosztizáláskor megtörténik, és a szakma szabályai szerint a monitorizálást elvégzik, akkor az esetleg már fennálló oxigénhiányos állapot előbb kerül felismerésre, a magzat kóros állapota előbb megszüntethető, az egészségkárosodás még nagyobb mértékben csökkenthető lett volna.

[28] Ezek ismeretében kétségtelen, hogy az I. rendű felperes részéről az osztályos felvételére vonatkozó javaslat figyelmen kívül hagyása, az azzal kapcsolatos felróható késedelme a kár bekövetkezésével, annak súlyosbodásával okozati összefüggésben álló károsulti közrehatásnak minősülhetett volna. A jogerős ítélet indokolása szerint az I. rendű felperesnek a terhessége során tapasztalt egészségi problémákra (magas vérnyomás, vizesedés, a korábbi terhességektől eltérő közérzet) is figyelemmel jelentőséget kellett volna tulajdonítania annak, hogy az ultrahangvizsgálat során az orvos a kórházi ellátást indokló rendellenességet észlelt. A másodfokú bíróság ezért az osztályos felvételre vonatkozó egyértelmű orvosi javaslat elfogadását tartotta volna helyes eljárásnak, és ehhez képest az I. rendű felperesnek az együttműködés hiányával összefüggő magyarázatát a felróhatóság hiányának alátámasztására alkalmatlannak találta.

[29] Az önhiba megállapítása tehát abból a tényből levont következtetésen alapult, hogy a 2013. június 24-én elvégzett ultrahangvizsgálat során az alperes orvosa a magzat méhen belüli retardációját észlelte, és erre tekintettel javasolta az I. rendű felperesnek a kórházi felvételt. Vagyis az I. rendű felperesnek tudnia kellett az ekkor feltárt rendellenességről. Ezt azonban az elsőfokú bíróság ítéletének a – Pp. 369. § (3) bekezdés c) pontja szerinti felülbírálati jogkörében eljárt – másodfokú bíróság által sem megváltoztatott tényállása alapján megállapítani nem lehetett. Az elsőfokú bíróság a tényállás körében ismertette a 2013. június 24-i ultrahangvizsgálat eredményét, és rögzítette, hogy annak során megállapították a méhen belüli retardációt, továbbá javasolták az I. rendű felperes kórházi felvételét. Az elsőfokú ítélet jogi indokolása tartalmazta azt is, hogy az I. rendű felperest a szóban forgó vizsgálatnál nem tájékoztatták a magzat komoly problémájáról, amiből kifolyólag a kórházi felvétele nem tűrt halasztást, és ez egyértelműen az ambuláns lap alapján sem derülhetett ki a számára. Ez annál is inkább így van, mivel a lelet tartalmazta, hogy „[a] jelenleg érvényes protokoll szerint (5X3 síkban) elvégzett vizsgálatnál kóros eltérés nem látható”. A diagnózisként feltüntetett „iu. retard.” a magzat méhen belüli retardációját jelentette, azonban ez a rövidített, latin nyelvű kifejezés használata miatt, külön magyarázat hiányában a laikus I. rendű felperes számára egyértelműen nem volt felismerhető. A 2013. június 24-én elvégzett ultrahangvizsgálat során ezt meghaladó, a javasolt kórházi felvétel indokára kiterjedő szóbeli tájékoztatás a jogerős ítélet tényállása szerint nem történt. Nem hagyható figyelmen kívül továbbá az sem, hogy az I. rendű felperes 2013. június 27-én, a nőgyógyászati szakrendelésen való ismételt megjelenésekor már külön, a terhespatológiára szóló írásbeli beutalót kapott, amelynek indoka az ott feltüntetett „iu. retardatio” volt.

[30] Az Eütv. 13. § (8) bekezdése szerint a betegnek joga van arra, hogy számára érthető módon kapjon tájékoztatást. Az Eütv. 135. § (1) bekezdése tartalmazza, hogy a kezelőorvos a beteg tájékoztatását körültekintően, szükség szerint fokozatosan, a beteg állapotára és körülményeire tekintettel végzi. Az Eütv. 135. § (2) bekezdése értelmében pedig meg kell győződni arról, hogy a beteg a tájékoztatást megértette. A Kúria a BH 2020.149. számon is közzétett, Pfv.III.20.669/2019/5. számú közbenső ítéletének kiemelt elvi tartalma szerint a tájékoztatás akkor tekinthető megfelelőnek, ha az az adott klinikai képhez igazodóan szakszerű, egyben igazodik a beteg személyiségéhez, számára érthető és egyértelmű információkat tartalmaz. Ugyanezen határozat indokolása kitért arra, hogy a zárójelentésben szereplő latin kifejezések és rövidítések egy laikus beteg számára külön magyarázat nélkül nem értelmezhetők, jelentésük nem egyértelmű, azok értelmezése a betegtől nem elvárható.

[31] Mindezek figyelembevételével azt megállapítani, hogy az I. rendű felperes a kórházi felvételére vonatkozó, 2013. június 24-i orvosi javaslat tényleges indokával, az ekkor elvégzett ultrahangvizsgálat során észlelt rendellenességgel, annak jelentőségével tisztában volt, nem lehetett. Ebből viszont az következik, hogy az Eütv. 26. § (2) bekezdés e) pontjában előírt együttműködési kötelezettség megszegése nem jelenthette az I. rendű felperes felróható, a régi Ptk. 340. § (1) bekezdése alapján a kármegosztásra okot adó károsulti közrehatását. A jogerős ítélet ettől eltérő rendelkezése ezért az utóbbi jogszabályhely mellett a régi Ptk. 355. § (4) bekezdését is sérti.

[32] Az I. rendű felperes a keresetben a gondozás és felügyelet költsége, valamint a háztartási kisegítés költsége esetében a járadék mértékét az általa több eseti döntés megjelölésével bemutatott bírói gyakorlat alapulvételével kérte meghatározni. A szerint az óradíj mértéke az említett tevékenységek elvégzésére szakosodott gazdasági társaság díjának 75%-ában megállapítható, amelyben megjelenik a hozzátartozó által ellátott tevékenység ellenértéke és a céges keretek között végzett, költségeket is magába foglaló szolgáltatás díja közötti különbség [Kúria Pfv.III.20.133/2022/6., Pfv.III.20.618/2020/4. (BH 2021.308.), Pfv.VIII.20.047/2019/4.]. Míg azonban az elsőfokú bíróság ennek megfelelően, a keresettel egyezően marasztalta az alperest, addig a másodfokú bíróság az alapul vett szolgáltatói díjat nem 25%-kal, hanem 50%-kal csökkentette, és erre figyelemmel rendelkezett a marasztalási összeg leszállításáról. Mivel az alperes a fellebbezésében ennél nagyobb mértékben kérte a marasztalás összegének mérséklését, és ezt a hivatkozott díjszabás alkalmazhatóságának vitatásával is indokolta, ezért a másodfokú bíróság a felülvizsgálati kérelemben előadottakkal szemben a felülbírálati jogkörének a Pp. 370. § (1) bekezdésében meghatározott korlátain nem terjeszkedett túl.

[33] A másodfokú bíróság helyesen utalt továbbá a Kúria Pfv.III.20.737/2019/4. számú ítéletére, amelynek indokolása szerint a bíróságokra nem kötelező az adott Bt. árai 75%-ának alapulvétele akkor sem, ha a bírói gyakorlat többségében ezt követi. E kúriai határozat rögzítette: az olyan kártérítési összegről, amely tényleges kiadásként nem merült fel, így pontosan, egzakt módon nem határozható meg, az eset összes körülményeinek, sajátosságainak figyelembevételével kell – mérlegelés útján – dönteni. A másodfokú bíróság is ezt szem előtt tartva határozta meg az alperes által megtérítendő költségek összegét, és ennek során az elsőfokú bíróság mérlegelési szempontjaival csak részben értett egyet. Az eltérő mérlegelés alapja az a – felülvizsgálati kérelemben sem vitatott – ténymegállapítás volt, hogy a II. rendű felperes nem szorul ápolásra, sem pedig szakgondozásra, ellátása szakképzettséget nem igényel, és ilyen képzettséget a szokásosnak mondható háztartási munkák sem igényelnek. A másodfokú bíróság ebből vonta le azt a következtetést, hogy a kiindulási alapnak tekintett piaci alapú díjak további, a végzett munka jellege miatti mérséklése indokolt. Ez a következtetés nem volt nyilvánvalóan okszerűtlen [Kúria Pfv.I.21.474/2011/10. (BH 2013.119.II.)], ezért a bizonyíték-mérlegelés a felülvizsgálati kérelemben feltüntetett Pp. 279. § (1) és (3) bekezdését sem sérti.

[34] A felperesek ugyanakkor felülvizsgálati kérelmükben e körben nemcsak a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésére hivatkoztak, hanem megsértett jogszabályhelyként megjelölték a régi Ptk. 355. § (1) és (4) bekezdését arra hivatkozással, hogy álláspontjuk szerint a másodfokú bíróság által megállapított összeg nem ellentételezi az I. rendű felperes által végzett gondozási tevékenységet.

[35] Adott esetben nem volt vitatott az a Kúria több eseti döntésében is kifejtett álláspont, hogy a családtag ingyenes vagyoni vagy nem vagyoni (tevőleges) segítségnyújtása nem a károkozó kárviselés alóli részleges vagy teljes mentesítését szolgálja, e veszteségek térítése a károkozó feladata [Kúria Pfv.III.20.618/2020/4. (BH 2021.308.), Pfv.III.20.751/2019/9., Pfv.III.21.276/2017/4.]. A gondozás mint piaci szolgáltatás igénybevétele esetén fizetendő díj alapulvételének nincs akadálya, ugyanis az ilyen tevékenységek elvégzésére szakosodott szolgáltató által megállapított díjak tükrözik megfelelően az ellátandó feladatok elvégzésének ellenértékét, szemben a minimálbérrel, amelyben nem jelenik meg a tevékenység speciális jellege (sem minőségét, sem pedig az időszükségletet, időbeosztást tekintve). A Kúria által is megerősített, következetesnek tekinthető bírói gyakorlat szerint az óradíj mértéke az említett tevékenységek elvégzésére szakosodott gazdasági társaság díjának 75%-ában megállapítható, amelyben megjelenik a hozzátartozó által ellátott tevékenység ellenértéke és a céges keretek között végzett, költségeket is magába foglaló szolgáltatás díja közötti különbség (Kúria Pfv.VIII.20.047/2019/4., Pfv.III.20.765/2017/7., Pfv.III.20.875/2016/4.). A felülvizsgálati kérelemben megsértett jogszabályhelyként megjelölt, a teljes kártérítés elvét megjelenítő régi Ptk. 355. § (1) és (4) bekezdésének ez az elsőfokú bíróság által alkalmazott járadékszámítás felelt meg.

[36] A Kúria a kifejtettekre figyelemmel a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését – a másodfokú perköltség és az állam által előlegezett szakértői költség viselésére is kiterjedően – hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróság ítéletét teljes egészében helybenhagyta.