PK ÍH 2024/12.

I. Sajtó-helyreigazítási perben nem lényeges tévedés csak akkor állapítható meg, ha az nem a közlemény érdemi központi részére vonatkozik, és a tévedés a médiatartalom mondanivalóját, illetve értékelését nem érinti, azt nem befolyásolja.

II. Nem eredményez helyreigazítási kötelezettséget, amikor a véleményalkotás alapjaként a szerzőnek a tények szubjektív, akár szakmailag kifogásolható értékelése szolgál [2010. évi CIV. törvény (Smtv.) 4. § (1) és (3) bekezdés, 12. § (1) bekezdés; 13/2014. (IV. 18.) AB határozat; PK 12. sz. állásfoglalás].

A II. r. felperes 2018. november 20. napján alapította az I. r. felperesi alapítványt, az I. r. felperes megalapítását megelőzően a M. hírportál főszerkesztő-helyetteseként tevékenykedett.

Az I. r. felperes a 2018. évi tevékenységére vonatkozó pénzügyi beszámolóját 2019. július 22-én tette közzé, majd 2019. november 28-án módosította. 2019. évi beszámolóját 2021. május 2-án, 2020. évi beszámolóját 2022. március 31-én, 2021. évi beszámolóját pedig 2022. június 15-én tette közzé.

A 2018., 2019., 2020. évekre vonatkozó beszámolók szerint az I. r. felperesnek az adott években sem bevétele, sem kiadása nem volt. A 2021. évi beszámoló szerint 2021-ben az alapítvány bevétele 1 600 000 forint adomány volt, kiadása pedig 1 800 000 forint személyi költség.

2023. június 17-én az I. r. alperes honlapján „Kamuzott a T. Ú. Alapítvány alapítója az Á. főszerkesztőjével készült vitán a szervezet gazdálkodásával kapcsolatban” címmel cikk jelent meg.

A cikk felvezetője szerint „P. B., a T. Ú. Alapítvány alapítója azt állította, transzparensen működik az általa képviselt szervezet. Azonban, mint cikkünkből kiderül, ez közel sem igaz.” Ezt követően a cikk ismerteti, hogy korábban már több írásban is foglalkoztak azzal, miszerint az I. r. felperes „milyen átláthatatlanul működik”. A cikk utal arra is, az I. r. felperes alapítójaként a II. r. felperes folytatott egy vitát az Á. nevű internetes portál főszerkesztőjével, melynek során az alapítvány forrásait firtató kérdés elől azzal a válasszal próbált kitérni, hogy az I. r. felperes finanszírozási hátteréről az éves beszámolókból lehet tájékozódni, „amit évről évre mindig átlátható módon” közzétesznek. A cikk szerint: „Ez sem egészen így van, ahogy az alapító állította”, mert a beszámoló leadásával kapcsolatos törvényi határidőt egyszer sem tartották be. Ezt követően rögzíti, az egyes években mi volt a pénzügyi beszámoló leadásának határideje, ehhez képest ténylegesen mikor, hány napos késedelemmel történt azok leadása, továbbá, hogy 2018., 2019. és 2020. években a beszámolók szerint a bevétel és a kiadás is nulla forint volt. Ezeket követően kitér arra, 2018-ban az I. r. felperes két beszámolót is leadott, mind a kettőt késve, majd felteszi a kérdést, „mennyire vehető komolyan az a szervezet, amelyik nem képes 52 nap késedelemmel megfelelő beszámolót leadni és ezért újbóli benyújtásra kényszerül”. A nullás beszámolókkal kapcsolatban kétségeket fogalmaz meg, és arra is rámutat, a 2021. évi bevételként jelentkező 1 600 000 forint sem fedezhette a tízfős munkatársi létszám bérköltségét. Meg nem nevezett forrásra hivatkozva azt is rögzíti, hogy egy, az I. r. felperes részére munkát végző személlyel azt közölték, számláját nem az I. r. felperes, hanem egy a felpereshez köthető kft. nevére kell kiállítani. Tájékoztatást ad arról is, a finanszírozással kapcsolatban feltett kérdésre az I. r. felperes azt a választ adta, hogy a működéssel kapcsolatban esetleg felmerülő költségeket a II. r. felperes mint alapító, magánszemélyként fizeti.

A cikk szerzője a fentiekből azt a következtetést vonta le, ha az I. r. felperes a költségeit nem maga fizeti, hanem azokat az alapítója állja, akkor aligha nevezhető transzparensnek, annak ellenére, hogy céljai között a sajtó transzparens működésének elősegítése szerepel.

A cikk záró része azzal foglalkozik, hogy az I. r. felperest alapító II. r. felperes több kormányközeli kapcsolódással bír, például oly módon, hogy 2018-ig főszerkesztő-helyettese volt a kormányközeli M. elnevezésű lapnak.

A felperesek helyreigazítási kérelemmel fordultak az I. r. alpereshez a cikkben megjelent azon közlésrészletekkel kapcsolatosan, melyek szerint

– a II. r. felperes az I. r. felperes alapítójaként a szervezet gazdálkodásával kapcsolatos vita során „kamuzott”,

– az I. r. felperes átláthatatlanul működik,

– a II. r. felperes nem mondott igazat („kamuzott”), amikor azt állította, hogy az I. r. felperes az éves beszámolóit évről évre mindig átlátható módon közzéteszi,

– volt olyan év, amikor az I. r. felperes közel egy évvel később tett eleget beszámolóleadási kötelezettségének,

– a II. r. felperes 2018-ig volt a M. című lap főszerkesztő-helyettese.

A kérelmet az I. r. alperes nem teljesítette.

A felperesek sajtó-helyreigazítás iránti keresetet terjesztettek elő a fenti közlésrészletekre vonatkozóan.

Álláspontjuk szerint az általuk sérelmezett közlésrészletek valótlan tényállítások. Ha a bíróság a közlésrészleteket véleménynek minősítené, akkor annak megállapítását kérték, hogy azok nem állnak valós ténybeli alapon.

Elismerték, hogy a beszámolóit az I. r. felperes részben késedelemmel adta le, de álláspontjuk szerint e tényből nem következik a beszámolók átláthatatlansága. Vitatták, hogy a késedelmek meghaladták az egyéves időtartamot. A 2019. évi beszámoló kapcsán arra hivatkoztak, hogy a járványügyi helyzet miatt kihirdetett rendkívüli jogrend okán a leadási határidő módosult, ezért a késedelem ezen beszámoló leadásánál nem 336 nap, hanem csupán 216 nap.

Előadták, hogy az I. r. felperesnek az alapítást követő első években azért nem volt sem bevétele, sem kiadása, mert induló civil szervezetként alig fejtett ki tevékenységet. Voltak ugyan munkatársi körben megbeszélések, csapatépítő alkalmak, de ezek költségeit a II. r. felperes fizette, amely önmagában nem jelent visszaélést, a munkatársak pedig önkéntes alapon látták el a tevékenységüket.

A II. r. felperes állította, hogy főszerkesztő-helyettesi státusza a M. nevű lapnál nem 2018-ban, hanem 2019. február 1-jén szűnt meg.

Kérték annak figyelembevételét, hogy nem minősülnek közszereplőnek.

Az alperesek ellenkérelmükben a kereset elutasítását kérték.

Álláspontjuk szerint a felperesek által kifogásolt első három közlésrészlet olyan vélemény, amely valós tényeken alapul.

Arra hivatkoztak, hogy közhiteles nyilvántartásból megállapítható, az I. r. felperes a 2018–2020. évekre vonatkozó pénzügyi beszámolóit késéssel adta le, és e beszámolók szerint az adott években sem bevétele, sem kiadása nem volt. Előadták, a cikk azt fejtette ki, miért életszerűtlen ez: kizárt, hogy a vitaesteket, rendezvényeket tartó I. r. felperes működése kapcsán ne keletkeztek volna költségek. Úgy vélték az is megkérdőjelezhető, hogy a 2021. évi beszámoló valós módon tükrözi az I. r. felperes gazdálkodását, mert eszerint a tíz munkatársa havi 15 000 forint juttatásban részesült. Kitértek arra, miszerint az I. r. felperestől származott korábban az az információ, hogy a működéssel kapcsolatos költségeket a II. r. felperes magánszemélyként fizette, és arra is, hogy más forrásból olyan információik voltak, melyek szerint az I. r. felperesnél felmerülő egyes költségeket két kft. térítette, azonban e bevételek a pénzügyi beszámolókban nem jelentek meg.

Úgy vélték, mindezek alapján alappal jutott a cikk arra a következtetésre, miszerint az I. r. felperes működése nem átlátható, az éves beszámolókat nem tette átlátható módon közzé, továbbá, hogy a II. r. felperes nem mondott igazat, illetve „kamuzott”, amikor azt állította, hogy az I. r. felperes transzparensen működik, éves beszámolóit átlátható módon teszi közzé.

A beszámolók késedelmes közzétételére és a II. r. felperes szakmai előéletére vonatkozó tényállítások kapcsán azok valósságára hivatkoztak.

Utaltak a közhiteles nyilvántartás adataira, melyekből megállapítható, hogy a 2019. és a 2020. években az I. r. felperes a beszámolók közzétételével közel egy évet késett. Arra is hivatkoztak, ha e közlésrész pontatlan lenne, az a közlés lényegének szempontjából közömbös.

A II. r. felperes szakmai előéletével kapcsolatosan közzétett információt állításuk szerint szintén nyilvánosan elérhető tényekre alapították: az I. r. felperes weboldalán ugyanis a II. r. felperesről az az információ szerepel, hogy a M. internetes portálon az I. r. felperes létrehozása miatt mondott fel. Ebből a közlésből és abból a tényből, hogy az I. r. felperes – az alapító okirat szerint – 2018. november 20-án jött létre, arra lehetett következtetni, hogy a II. r. felperes státusza a M.-nél ezt megelőzően, tehát 2018-ban szűnt meg. E következtetés megalapozottságát támasztja alá az is, hogy a M. portálon a II. r. felperes utolsó írása 2018. október 2-án jelent meg, az új főszerkesztő-helyettesre vonatkozó bejelentés pedig 2019. február 1-jei.

Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította.

Ítéletének indokolásában rögzítette, hogy a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény (Smtv.) 4. § (1) és (3) bekezdése, valamint 12. § (1) bekezdése alapján sajtó-helyreigazításnak kizárólag valótlan tények közlése, illetve valós tények hamis színben való feltüntetése esetén lehet helye. Utóbbiak fogalmi körébe nem vonható a véleménynyilvánítás, amely általában nem szolgálhat sajtó-helyreigazítási igény alapjául.

A fentiek alapján elsődlegesen azt vizsgálta, a kereseti kérelemben sérelmezett közlésrészletek tényállításnak vagy véleménynyilvánításnak minősülnek-e. Rámutatott, hogy a tényállítás és a véleménynyilvánítás határán álló esetek, az ún. értékítélettel vegyes tényállítások az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) gyakorlatából következően szintén a véleményszabadság magas szintű védelmét élvezik.

Megállapította, hogy azon két közlésrészlet, mely szerint az I. r. felperes átláthatatlanul működik, és amely szerint nem igaz az, hogy a közzétett éves beszámolókból átlátható módon lehet tájékozódni az I. r. felperes finanszírozási hátteréről, nélkülözi az olyan konkrét tényállítást vagy adatot, mely kapcsán bizonyításra sor kerülhetne, így ezen közlések véleménynek minősülnek. Rámutatott, hogy a cikk részletesen beszámolt azokról a nem vitatottan valós – tehát helyreigazításra alapot nem adó – tényekről, melyekből az I. r. alperes fenti két következtetésre jutott (a 2018–2020. évek között közzétett pénzügyi beszámoló nullás adatai, az I. r. felperes munkatársainak száma, weboldalának üzemeltetése, rendezvények szervezése).

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint e tények alapján az alperesi oldal által levont következtetést nem lehet okszerűtlennek tekinteni. Kiemelte, hogy a bíróságnak nem feladata, hogy sajtó-helyreigazítási per keretében állást foglaljon arról, az alperesek által levont következtetés helytálló-e.

A fenti érvelésre utalva véleménynek minősítette a II. r. felperest érintően azon közlést is, mely szerint nem mondott igazat, illetve – az alperesi szóhasználat szerint – „kamuzott” az I. r. felperes gazdálkodásával, az éves beszámolók átlátható voltával kapcsolatban.

Rögzítette, hogy a „kamuzás” kifejezés minősíthető ugyan provokatívnak és gúnyosnak, de politikai-közéleti vitával kapcsolatban nem tekinthető durván sértőnek. Nem osztotta felperesek azon hivatkozását, miszerint nem tekinthetők közszereplőnek. Kifejtette, az I. r. alperes célja, nevéből adódóan is a sajtó működésének nyilvánosság számára történő átláthatóbbá tétele, a véleményformáló újságírók munkásságának közvéleménnyel való megismertetése. E tevékenység a sajtónak a demokratikus közvélemény kialakításában és fenntartásában betöltött központi alkotmányos szerepe folytán méltán tarthat igényt közérdeklődésre. A felperesek a nyilvánosságban a közvélemény alakításának szándékával lépnek fel, ezért a tevékenységükkel kapcsolatos kritikákat, negatív véleményeket tágabb körben kötelesek tűrni, mint azon személyek, akik a közszereplést elkerülik.

Az I. r. felperes beszámolóinak közzétételével kapcsolatos „közel egyéves” késedelmére vonatkozó I. r. alperesi közléseket az elsőfokú bíróság értékítélettel vegyes tényállításnak minősítette.

Ezt azzal indokolta, hogy a közhiteles adatokból kétséget kizáróan megállapítható, a beszámolók közzétételére mikor került sor, így az is bizonyítható, volt-e olyan év, amikor a közzététel késedelmes volt. Másfelől azonban a közlés, miszerint a késedelem „közel” egy év, szubjektív elemet is tartalmaz, mely magában hordozza az akár indokolatlan túlzás lehetőségét is.

E körben nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a 2019. évi beszámoló közlése kapcsán módosult-e utóbb a cikk, mert a 2020. évi beszámoló nem vitatottan 304 napos késedelemmel került leadásra, és úgy ítélte meg, e tíz hónapos késedelmet „közel egyéves” késedelemnek minősíteni nem olyan mértékű indokolatlan túlzás, amely alapot adhat helyreigazításra.

A bizonyíthatósági teszt alapján tényállításnak tekintette azt az alperesi közlést, mely szerint a II. r. felperes 2018-ig volt a M. című lap főszerkesztő-helyettese. Kifejtette, e tény valósságának bizonyítása a Legfelsőbb Bíróság PK 14. számú állásfoglalásában kifejtettek szerint az I. r. alperest terhelte.

E közlés kapcsán annak tulajdonított jelentőséget, hogy a sajtó-helyreigazítási igény elbírálásánál a kifogásolt közléseket, kifejezéseket nem formális megjelenésük, hanem valóságos tartalmuk szerint kell figyelembe venni, és a helyreigazítást kérő személy megítélése szempontjából közömbös részletek, pontatlanságok, lényegtelen tévedések nem adhatnak alapot helyreigazításra.

Kifejtette, a kifogásolt közlés lényege szerint a II. r. felperes – mint az I. r. felperes alapítója – kormányközeli kapcsolódással bír, erre hozta fel példaként a cikk, hogy korábban a kormányközeli M. című lap főszerkesztő-helyettese volt. Erre figyelemmel a közlés egészéhez képest lényegtelen részletnek minősítette, hogy a II. r. felperes főszerkesztő-helyettesi státusza az I. r. alperes által állított 2018. évi, vagy a felperesi hivatkozás szerinti 2019. február 1-jei időpontban szűnt-e meg.

Mindemellett megjegyezte, hogy az I. r. felperes honlapján, és az M. weboldalán elérhető információk, másrészt az I. r. felperes alapításával kapcsolatosan nyilvánosan elérhető iratok alapján a cikk szerzője egyébként megalapozottan jutott arra a következtetésre, hogy a munkaviszony az M.-nél 2018-ig állt fenn. Amennyiben a II. r. felperes a M.-től 2019. február 1-jén távozott, ez a közlés egészéhez képest olyan lényegtelen részlet, amely a közvélemény tájékoztatása szempontjából jelentéktelen, a II. r. felperes személyiségének a közvélemény általi megítélése szempontjából közömbös, így helyreigazítási igényt ezért sem alapoz meg.

Az ítélettel szemben a felperesek terjesztettek elő fellebbezést, amelyben a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 383. § (2) bekezdése alapján az ítélet megváltoztatásával a keresetüknek történő helytadást kérték.

Álláspontjuk szerint az elsőfokú bíróság tévedett, amikor azt a kijelentést, hogy az I. r. felperes átláthatatlanul, működik konkrét tényállítást nélkülöző közlésnek, véleménynek minősítette. Úgy vélték, a beszámoló közzététele közhiteles nyilvántartásból ellenőrizhető. A működés átláthatóságával kapcsolatos kijelentést határozott és erős kritikának minősítették, mellyel kapcsolatban az alperesek csak abban az esetben mentesülhetnének a helyreigazítás alól, ha bizonyítják azon tények valósságát, melyekre a kijelentést a cikk alapította.

Azt is állították, hogy e sérelmezett kijelentéseket az I. r. alperes nem valós tényalapra, hanem az általa felállított azon vélelmekre alapozta, melyek szerint feltételezi a beszámolók és a működés valótlanságát, hogy:

– a 2018–2020. évek beszámolóit késéssel adta le,

– a 2018–2020. évek beszámolói nulla forint kiadást és nulla forint bevételt mutattak,

– életszerűtlen, miszerint 2018–2020. évi működése alatt ne keletkeztek volna költségei,

– a 2021. év beszámolójában szereplő 1 800 000 forint kiadás nem valós módon tükrözi működési költségeit,

– információjuk szerint a II. r. felperes, valamint két kft. fizeti a működési költségeket,

– tartott rendezvényeket, melyeken kizárt, hogy ne lettek volna kiadásai.

Megismételték, hogy önmagában a beszámoló késedelmes leadása nem jelent és nem igazol valótlanságot, mint ahogy az sem, hogy a 2018–2020. évek beszámolók nulla forint kiadást és nulla forint bevételt mutattak. Előadták, az alperesek nem bizonyították sem azt, hogy az I. r. felperesnek a fenti években keletkeztek bevételei és kiadásai, sem azt, hogy a két hivatkozott kft. fizetett az I. r. felperes helyett bármilyen költséget, és azt sem, hogy tartott kiadással járó rendezvényeket. Újólag hivatkoztak arra is, az I. r. felperes működése ebben az időszakban még nem indult be. Fenntartották azon állításukat, miszerint a 2021. évi beszámoló valós adatot tartalmaz, és hiteles módon tükrözi az I. r. felperes működési költségeit, mert közreműködői a mai napig önkéntes alapon járnak el.

A fentiek alapján vitatták azt is, hogy valós ténybeli alappal rendelkezne a közlés, miszerint a II. r. felperes „kamuzott”, amikor azt állította, hogy az I. r. felperes átláthatóan működik. Külön kiemelték, hogy a sérelmezett közlés a cikk címében a II. r. felperes fényképe alatt jelent meg, ezzel is célozva a II. r. felperes lejáratását.

Indokolatlan túlzásnak tartottak tíz hónapos késedelmet „közel egyéves”-nek minősíteni. Álláspontjuk szerint a „közel egyéves” késedelem kifejezés csak az egy évnél néhány nappal (semmiképen sem két hónappal) kevesebb késedelemre vonatkozhat. Arra is hivatkoztak, hogy eredetileg az alperesek is csak a 2019. évi beszámoló vélt 336 napos késedelmét tartották közel egyévesnek, és utóbb bebizonyosodott, hogy ekkora késedelem nem volt.

Vitatták azt az elsőfokú bírósági megállapítást is, mely szerint lényegtelen részlet, a közvélemény tájékoztatása szempontjából jelentéktelen, hogy a II. r. felperes meddig volt a M. főszerkesztő-helyettese. Előadták, hogy a „2018. év” és „2019. február” akár 14 hónap különbséget is jelenthet, amely már nem tekinthető bagatell tévedésnek egy kiemelt vezetői pozíció szempontjából.

Az alperesek fellebbezési ellenkérelmükben az elsőfokú ítélet helybenhagyását indítványozták az elsőfokú eljárás során tett nyilatkozataikat fenntartva.

Az ítélőtábla a fellebbezést a Pp. 376. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el, és megállapította, hogy a fellebbezés nem alapos.

Az elsőfokú bíróság helytállóan mutatott rá arra, hogy az Smtv. általa idézett rendelkezéseiből következően sajtó-helyreigazításnak valótlan tények, illetve valós tények hamis színben való feltüntetése esetén lehet helye, véleménynyilvánítás sajtó-helyreigazítási igény alapjául általában nem szolgálhat. Ezért – miután a felperesek a fellebbezésükben vitatták az elsőfokú bíróság megállapításait a sérelmezett közlések tény-, illetve véleménybeli minősítésére vonatkozóan – az ítélőtáblának is elsősorban arról kellett állást foglalnia, hogy a felperesek által sérelmezett közlések ténynek vagy véleménynyilvánításnak minősülnek-e.

Az Alkotmánybíróság 13/2014. (IV. 18.) AB határozatában kifejtette, az értékítéletekkel szemben a tényállítások mindig olyan konkrétumokat tartalmaznak, amelyek valóssága bizonyítás útján igazolható, ellenőrizhető. Ezzel szemben az értékítéletek közös sajátossága, hogy igazságtartalmuk nem ellenőrizhető és nem igazolható.

Az elsőfokú bíróság a fentiek alapján helytállóan állapította meg, és kellő részletességgel meg is indokolta, hogy az első három sérelmezett közlés véleménynek, az ötödik sérelmezett közlés tényközlésnek, a negyedik sérelmezett közlés pedig értékítélettel terhelt tényállításnak minősül.

Az ítélőtábla elsődlegesen a tényközlést vizsgálta és rámutat arra, valótlan tény állítása sem alapozza meg minden esetben a helyreigazítás iránti igényt. A PK 12. számú állásfoglalás II. pontja szerint a helyreigazítást kérő személyének megítélése szempontjából közömbös részletek, pontatlanságok, lényegtelen tévedések ugyanis nem adnak alapot helyreigazításra.

A II. r. felperes M. című lapnál fennállt jogviszonyának megszűnésével kapcsolatos tényállítással kapcsolatban az ítélőtábla is kiemeli, hogy – ugyancsak a PK 12. számú állásfoglalás II. pontja szerint – a sajtó-helyreigazítási igény elbírálásánál a sajtóközleményt a maga egészében kell vizsgálni, a kifogásolt közléseket, kifejezéseket nem formális megjelenésük, hanem valóságos tartalmuk szerint kell figyelembe venni. Nem lényeges tévedés csak akkor állapítható meg, ha az nem a közlemény érdemi központi részére vonatkozik, és a tévedés a médiatartalom mondanivalóját, illetve értékelését nem érinti, azt nem befolyásolja. Az érintett közlés esetében ezen körülmények fennállnak, mert a médiatartalom mondanivalója szempontjából nem volt relevanciája annak, hogy 2018-ban vagy 2019. február 1-jén szűnt-e meg a II. r. felperes főszerkesztő-helyettesi megbízása. Az I. r. alperesi közlés lényege ugyanis az, a II. r. felperes, mint az I. r. felperes alapítója kormányközeli kapcsolódással bír.

A véleménynek és az értékítélettel terhelt tényállításnak minősülő közlések kapcsán az ítélőtábla is leszögezi, hogy az Alkotmánybíróság – a már idézett határozatában az EJEB gyakorlatát ismertetve – rámutatott, a véleményszabadság oltalma alatt álló értékítélet magában foglalja a túlzó, akár vulgáris kifejezést használó bírálatot, vagy ízlésbeli megnyilatkozást is, mint ahogy szintén a véleményszabadság oltalma alatt állnak az erős, túlzó jellegű kritikát megfogalmazó és polemikus stílusban megírt, ám vékony ténybeli alapokon nyugvó értékítéletek is. A véleményszabadság csak az olyan öncélú, a közügyek vitatásának körén kívül eső, így a magán- vagy családi élettel kapcsolatos közlésekkel szemben nem nyújt védelmet, amelyek célja a puszta megalázás, illetve a bántó vagy sértő kifejezések használata vagy más jogsérelem okozása. Ezenkívül nem védelmezi a közéleti vitában kifejtett véleményt sem, ha az abban megfogalmazottak az emberi méltóság korlátozhatatlan magját sértik, így az emberi státusz nyilvánvaló és súlyos becsmérlésében öltenek testet.

Az Alkotmánybíróság mércéje szerint tehát az értékítéletek és a személyes meggyőződést közvetítő vélemények mindaddig, amíg összefüggésben állnak a közügyekkel, attól függetlenül élvezik a véleményszabadság alkotmányos oltalmát, hogy helyes vagy helytelen, tetsző vagy nem tetsző, értékes vagy értéktelen gondolatokat tartalmaznak.

Ezen okfejtés alapján a negyedik közlés vonatkozásában is teljeskörűen osztja az ítélőtábla az elsőfokú bíróság álláspontját. Bizonyítható, ezért tény (és nem is volt a perben vitatott), hogy a beszámolók közzétételére mikor, milyen késedelemmel került sor. Az állásfoglalást igénylő kérdés e közlés kapcsán az volt, a beszámolók közzétételének késedelme kapcsán használt „közel egyéves” minősítés legalább vékony ténybeli alapon nyugvó értékítéletnek minősül-e.

Nem volt vitás, hogy a 2020. évi beszámolót 304 napos késedelemmel teljesítette az I. r. felperes. Alaptalanul hivatkoztak a felperesek a fellebbezésükben arra, hogy az alperesi oldal eredetileg úgy vélte, csak a 336 napos késedelem közel egyéves, mert ilyen következtetés a sérelmezett cikk állításából nem vonható le: a cikk összesítette a beszámolók leadásának határidejét, a tényleges leadási időpontokat, a késedelmes napok számát, majd a 2018-as beszámoló első leadásával kapcsolatosan rögzíti 52 napos késedelem tényét, és megállapítja, hogy „volt olyan év, amikor közel egy évvel később tettek eleget kötelezettségüknek. Épp, amikor a média egy ennek hiányát firtató cikket publikált.” Ezen közlésrészből nem vonható le az a következtetés, amelyre a felperesek a fellebbezésükben jutottak.

A 300 napot meghaladó késedelem „közel egyéves” késedelemnek minősítése olyan – a tényekből levont nem megalapozatlan – vélemény, melynek helyreigazítása alappal nem kérhető.

Az első három közlésrészlettel kapcsolatban is utal az ítélőtábla a PK 12. számú állásfoglalásra, mely egyértelművé teszi, a sajtó-helyreigazítási per nem alkalmas a közéleti vita tárgyát képező megtörtént események értékelésére vonatkozó kérdések eldöntésére. A bíróság tehát nem foglalhat állást arról, hogy a véleményalkotás megalapozott-e, és nem eredményez helyreigazítási kötelezettséget, amikor a véleményalkotás alapjaként a szerzőnek a tények szubjektív, akár szakmailag kifogásolható értékelése szolgál. Ezért amikor az I. r. felperes beszámolóit, működését átláthatatlannak minősítette a cikk, az nem szolgálhat sajtó-helyreigazítás alapjaként.

Az ítélőtábla kiemeli azt is, a cikk tartalmazza, hogy milyen tényeket értékelve fogalmazta meg véleményét a szerzője, ezért annak (átlag)olvasója számára egyértelmű, hogy véleményalkotás történt, másrészt annak megalapozottságát is meg tudja ítélni: a felsorakoztatott tények alapján az olvasók eldönthetik és megítélhetik, a szolgáltatott információk alapján egyetértenek-e a cikk következtetésével, avagy sem. E körben annak van jelentősége, hogy a valós körülmények vonatkozásában a cikk nem keltett hamis látszatot.

Mindezekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.