PÜ BH 2024/131

[1] 2017. december 30-án egy vezetői engedéllyel nem rendelkező személy közlekedett az általa vezetett, de más személy tulajdonát képező személygépkocsival. A személygépkocsi kialakítása ötszemélyes, de abban hatan utaztak. A személygépkocsi hátsó üléssora három darab hárompontos biztonsági övvel volt felszerelve, azonban a hátsó ülésen utazók egyike sem használta a biztonsági övet. Az utazás megkezdése előtt mindannyian fogyasztottak alkoholt.

[2] A sofőr külterületen 140–145 kilométer/óra sebességgel közlekedett a megengedett 90 kilométer/óra helyett a balra íves vonalvezetésű útszakaszon. A kanyart észlelve eltúlzott kormánymozdulattal korrigált, amelynek eredményeként elvesztette uralmát a gépjármű irányítása felett. Előbb lehaladt a jobb oldali útpadkára, majd onnan visszatérve a bal oldalra sodródott, egy jelzőtáblának ütközött, majd a gépjármű jobb eleje az út melletti árok falán fennakadt. Ezt követően a gépjármű függőleges tengelye körül több alkalommal megpördült. Ennek során a gépjármű jobb hátsó része az árokfalnak csapódott, aminek során a hátsó ülésen helyet foglaló utasok a gépjárműből kizuhantak.

[3] Az I. rendű felperes a baleset következtében a koponya- és csigolyasérüléseket szenvedett, amelyek maradandó egészségkárosodást eredményeztek. Agykárosodás, perzisztáló vegetatív állapot (nem aktív ébrenlét) tünetegyüttes alakult ki nála, a baleset miatt cselekvőképtelen állapotba került.

[4] A II. rendű felperes a balesetben agyrázkódás, agyvizenyő, a jobb arcfél húzódása, ajak felszakadása, a nyakszirtcsont bal oldali nyúlványának mérsékelt elmozdulással járó törése, légmellel szövődött bal oldali tüdőzúzódás, háti XI. csigolya összenyomatásos törése, a bal oldali szeméremcsont alsó és felső szárának törése, valamint a jobb combcsont testének darabos, elmozdulással járó spirál törése sérülését szenvedte el. A sérülések tényleges gyógytartama tizenkét hét volt.

[5] A büntetőbíróság a 3.B.317/2019/20. számú jogerős ítéletével a személygépjárművet vezető személy bűnösségét közúti baleset okozásának vétségében megállapította.

[6] A III–XI. rendű felperesek az I. rendű felperes hozzátartozói.

[7] A közlekedési balesetben érintett gépjárműre az alperesnél állt fenn kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási szerződés.

[8] A felperesek keresetükben a balesettel összefüggő káraik megtérítésére és sérelemdíj megfizetésére kérték kötelezni az alperest.

[9] Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Hivatkozása szerint az I–II. rendű felperesek a káresemény bekövetkezésekor felróhatóan jártak el, a beleegyezésükkel és a tudtukkal ugyanis több ittas, jogosítvánnyal nem rendelkező személy (köztük az I. rendű felperes) vezette a gépjárművet, és az I–II. rendű felperesek e magatartással vállalták a kiemelt kárveszély viselését. Felróható magatartásként jelölte meg azt is, hogy az I–II. rendű felperesek szabálytalanul – négyen hátra ülve – szálltak be a gépjárműbe, és nem használták a biztonsági övet. Értelmezése szerint csak azokat a károkat kell megtérítenie, amelyek az I–II. rendű felperesek felróható magatartásának elmaradása esetén is bekövetkeztek volna. Ehhez képest annak tulajdonított jelentőséget, hogy a büntetőeljárásban kiállított egyesített szakvélemény szerint az I. rendű felperes maradandó fogyatékosságot nem eredményező sérüléseket, a II. rendű felperes nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett volna el.

[10] Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletében megállapította, hogy az alperes az I. rendű felperest és a III–XI. rendű felpereseket ért károk viselésére 100%-ban, míg a II. rendű felperest ért károk viselésére 60%-ban köteles.

[11] Abból indult ki, hogy az alperest a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény 12. és 17. §-ai, valamint 28. § (1) bekezdése alapján helytállási kötelezettség terhelte, továbbá a felek jogvitájában a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:535. § (1) bekezdését és 6:537. § (1) bekezdését kellett alkalmazni.

[12] Nem vitatott ténynek tekintette, hogy az ötszemélyes gépjárműben hatan utaztak. A tanúvallomások alapján azt is bizonyítottnak tartotta, hogy valamennyi utas fogyasztott alkoholt az utazás megkezdése előtt, és valamennyien tisztában voltak azzal, hogy közülük csak a gépjármű tulajdonosa rendelkezett vezetői engedéllyel. A büntetőeljárásban kiállított szakvélemény alapján az I–II. rendű felperesek sérüléséhez vezető baleseti mechanizmust sem tekintette vitásnak. Utalt a szakvéleménynek arra a megállapítására, amely szerint az utasok közül kizárólag a gépjármű jobb első ülésén utazó tulajdonos használta a biztonsági övet.

[13] Ehhez képest vizsgálta, hogy az I–II. rendű felperesek fenti – a közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendelet (a továbbiakban: KRESZ) 48. § (4) bekezdésének megszegését is jelentő – mulasztása okozati összefüggésben állt-e az általuk elszenvedett sérülésekkel, azaz a biztonsági öv használata mellett is elszenvedték volna-e ugyanezen sérüléseket. Erre tekintettel elrendelte a büntetőeljárásban kiállított szakvélemény kiegészítését, és a kiegészített egyesített szakvéleményt az ítélkezése alapjául elfogadta. Annak alapján megállapította, hogy az I. rendű felperesnek a gépjárműben való elhelyezkedésére és a baleset bekövetkezésének körülményeire figyelemmel bekötött biztonsági öv mellett is csaknem 50% esélye lett volna a maradandó fogyatékosságot eredményező sérülésre, az agyvizenyő kialakulására. A Ptk. 6:537. § (1) bekezdés második fordulatának megfelelően a maradandó fogyatékosságot eredményező tevékenység veszélyes jellegét az alperes terhére értékelte, és ennek alapján arra a következtetésre jutott, hogy az alperest teljes helytállási kötelezettség terheli az I. rendű felperest ért sérülésekkel kapcsolatban.

[14] A II. rendű felperes esetében azt a szakértői megállapítást tartotta lényegesnek, hogy a biztonsági öv rendeltetésszerű használatával nyolc napon belüli büntetőjogi gyógytartamú sérülések kialakulásával lehetett volna számolni, maradandó fogyatékosság kialakulása a bal oldali és a középső helyen utazó személyek esetén sem lett volna várható. Éppen ezért a II. rendű felperesnél a súlyosabb sérülések és a biztonsági öv becsatolásának hiánya között az okozati összefüggést egyértelműen megállapíthatónak tartotta, és a tevékenység fokozottan veszélyes jellegét az alperes terhére értékelve az alperes felelőssége terjedelmének mértékét a II. rendű felperes által elszenvedett károk 40%-ában határozta meg.

[15] A közrehatás mértékének meghatározásakor nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy az I–II. rendű felperesek a baleset előtt alkoholt fogyasztottak, és a hátsó ülésen négyen ültek, mert ezek a tényezők nem volt okozati összefüggésbe hozhatók a bekövetkezett sérülésekkel.

[16] Nem látott lehetőséget a felelősségnek az alperes által hivatkozott módon történő megállapítására, amit azzal indokolt, hogy a bíróságok a Ptk. 6:537. §-ának alkalmazása során a kárfelelősséget továbbra is százalékos mértékben, és nem csupán azon károk esetére korlátozva állapítja meg, amelyek a károsult közrehatása mellett is bekövetkeztek volna.

[17] A II. rendű felperes és az alperes fellebbezései folytán eljárt másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének fellebbezett rendelkezését részben megváltoztatta, mellőzte az elsőfokú közbenső ítélet indokolásának azt a megállapítását, hogy „valamennyien tudták azt, hogy közülük kizárólag […] rendelkezik jogosítvánnyal”, valamint „a gépjármű valamennyi utasa […] tisztában volt azzal is, hogy közülük csak […] rendelkezett vezetői engedéllyel”. Egyebekben az elsőfokú közbenső ítéletet helybenhagyta.

[18] A II. rendű felperesnek az elsőfokú közbenső ítélet indokolását érintő fellebbezését megalapozottnak minősítette. Nem találta ugyanis kétséget kizáróan bizonyítottnak azt, hogy a II. rendű felperesnek tudomása volt a gépjárművet a baleset időpontjában vezető személy vezetői engedélyének hiányáról, és álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ebben a körben a tanúvallomások nem megfelelő értékelésével téves tényállást állapított meg.

[19] Rögzítette, hogy a Ptk. 6:537. § (1) bekezdéséből következően a közrehatási arány meghatározásakor elsősorban a károsult magatartásának felróhatóságát kell értékelni, és az vehető figyelembe kárt csökkentő tényezőként a káresemény következményeiért való helytállás körében. Hangsúlyozta, hogy a közreható magatartást, a kár bekövetkezését és e magatartás közötti okozati összefüggést, a károsult felróhatóságát az üzembentartónak, az adott esetben az üzembentartó által okozott károkért helytállni köteles alperesnek kellett bizonyítania. Egyetértett az alperesnek azzal a fellebbezési érvelésével, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozott károk megtérítése során a kármegosztás aránya a közrehatás arányában határozható meg. Arra is utalt, hogy a kár bekövetkezéséhez vezető okfolyamatban a károsultnak csak a kár bekövetkeztével releváns okozati összefüggésbe hozható közreható magatartása értékelhető.

[20] Mindezekhez képest kiemelte, hogy a felek által sem vitatott szakvélemény szerint a baleset közvetlen oka a vezető abszolút és relatív sebességtúllépése és az annak következtében kialakult veszélyhelyzet miatt alkalmazott eltúlzott mértékű kormánymozdulat volt. Rámutatott: nem állt rendelkezésre olyan peradat, amelyből az a következtetés lett volna levonható, hogy a vezetői engedély hiánya, illetve a vezető alkoholfogyasztása okozati összefüggésben állt a balesettel, s ezáltal az I-II. rendű felperesek károsodásával.

[21] Hivatkozása szerint a hátsó ülés utasainak magatartását a tényleges elhelyezkedésük alapján kellett megítélni, és a biztonsági öv használatának hiánya a II. rendű felperes gépjárműben elfoglalt helyzetéből fakadt. Emiatt az alperes erre történt hivatkozásának figyelembevételét lényegében ugyanazon magatartás kétszeres értékelésének tekintette.

[22] Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság a következetes és állandó bírói gyakorlat megfelelő alkalmazásával döntött a kármegosztás százalékos arányban történő meghatározásáról, és annak felülmérlegelésére nem látott jogszabályi lehetőséget. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság által megállapított közrehatási arány a gépjárművezető sebességtúllépésben megnyilvánuló felróható magatartásának figyelembevételével is helytállónak minősült.

[23] Az I. rendű felperes esetében az elsőfokú bírósággal egyezően kármegosztásra okot adó károsulti közreható magatartásként értékelte a biztonsági öv becsatolásának elmaradását. Abban is egyetértett az elsőfokú bírósággal, hogy mivel a szakvélemény szerint a maradandó fogyatékosságot eredményező sérülések 50%-os eséllyel az öv használata mellett is bekövetkezhettek volna, továbbá a tevékenység fokozottan veszélyes jellegét az alperes terhére kellett értékelni, ezért az I. rendű felperes említett magatartása lényegében nem alapoz meg kármegosztást. Jelentőséget tehát annak tulajdonított, hogy az I. rendű felperes a biztonsági öv becsatolása esetén is nagy valószínűséggel ugyanezen kárt szenvedte volna el.

[24] A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 275. § (1) bekezdésére figyelemmel hivatkozott arra, hogy az alperes érdekében állt annak bizonyítása, hogy az I. rendű felperes elszenvedett károsodása a felróható magatartásával összefüggésben keletkezett, és a bizonyítatlanság következményeit az alperesnek kellett viselnie.

[25] A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet, míg a II. rendű felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő.

[26] Az alperes felülvizsgálati kérelme elsődlegesen a jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezésére, az elsőfokú közbenső ítélet megváltoztatására, és annak megállapítására irányult, hogy az I. rendű felperest, valamint a III–XI. rendű felpereseket ért károk vonatkozásában kizárólag az I. rendű felperest ért nyolc napon túl gyógyuló, de maradandó fogyatékosságot nem eredményező sérülések által okozott károkért köteles helytállni, a II. rendű felperest ért károk vonatkozásában pedig kizárólag a nyolc napon belül gyógyuló sérülések által okozott károkért köteles helytállni. A felülvizsgálati kérelme másodlagosan a jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezése mellett az elsőfokú közbenső ítélet megváltoztatására, és annak megállapítására irányult, hogy az I. rendű felperest, valamint a III–XI. rendű felpereseket ért károk viselésére 10%-ban, a II. rendű felperest ért károk viselésére 1%-ban köteles.

[27] Megsértett jogszabályhelyként az elsődleges kérelme tekintetében a Ptk. 6:537. § (1) bekezdését, a másodlagos kérelme vonatkozásában a Pp. 279. § (1) és (3) bekezdését jelölte meg.

[28] Az elsődleges kérelmének indokaként az eljárás korábbi szakaszaiban kifejtett jogi álláspontjára hivatkozott. Ennek megfelelően megismételte: dogmatikailag el kell különíteni egymástól a felróhatóság és a közrehatás arányának vizsgálati módszerét, és az adott ügyben a felperesek közrehatását kellett megállapítani. Ez érvelése szerint annak vizsgálatát tette szükségessé, hogy a felek milyen mértékben és egymáshoz képest milyen arányban tértek el az adott helyzetben általában elvárható magatartástól. Azt is változatlanul adta elő, hogy a közrehatás megállapítása során nem százalékosan, hanem tételesen kell vizsgálni, hogy mely károsodás milyen okból következett be, és ha az adott károsodás a károsult felróható magatartás eredménye, akkor annak megtérítésére nem kötelezhető. Hivatkozása szerint a két módszertan közötti különbség kifejezetten kiütközik a II. rendű felperes esetében, akinek a felróható magatartás elmaradása esetén kizárólag nyolc napon belül gyógyuló sérülései lettek volna. Azt is állította, hogy a bíróságok által felhívott ítélkezési gyakorlat téves, mivel eltérő jogi fogalmak esetén eltérő jogértelmezésre van szükség.

[29] Továbbra is az I–II. rendű felperesek felróható magatartásaként jelölte meg azt, hogy utasként szálltak be a gépjárműbe, holott tudomásuk volt a sofőr vezetői engedélyének hiányáról és ittas állapotáról. Sérelmezte, hogy a bíróságok a közrehatás megállapítása során e tényeket figyelmen kívül hagyták.

[30] A biztonsági öv használatának elmaradása mellett azt is felróható magatartásnak tekintette, hogy az I–II. rendű felperesek szabálytalanul, negyedik utasként szálltak be a hátsó ülésre. Érvelése értelmében a bizonyítási érdeke kizárólag arra terjedt ki, hogy a sérüléseknek az I–II. rendű felperesek felróható magatartásából való származását kellett bizonyítania; ezt követően azonban már az I–II. rendű felperesekre hárult annak bizonyítása, hogy szabályos utazás és a biztonsági öv használata mellett pontosan milyen sérülések következtek volna be. Éppen ezért kifogásolta, hogy a bizonyítás érdekét a másodfokú bíróság lényegesen szélesebb körben határozta meg. Hivatkozott továbbá arra, hogy az I. rendű felperes a szakvéleménnyel nem bizonyította: a biztonsági öv használata esetén is kialakult volna nála az agyvizenyő. A II. rendű felperes közrehatásának értékelése kapcsán pedig utalt arra, hogy a szakvélemény teljesen egyértelmű megállapítása szerint a II. rendű felperesnek legfeljebb nyolc napon belüli sérülései lettek volna a szabályos, a biztonsági öv használatával történő utazás esetén.

[31] A másodlagos kérelmét arra alapította, hogy az elsőfokú bíróság az övhasználat hiánya és a szabálytalan utazás tényét nem kellő mértékben értékelte. Álláspontja szerint a kirívóan téves mérlegelés miatt helye van a felülmérlegelésnek és annak eredményeként a károsultakra terhesebb közrehatás megállapításának.

[32] A II. rendű felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelme a jogerős közbenső ítélet részbeni hatályon kívül helyezésére, az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének részbeni megváltoztatására és annak megállapítására irányult, hogy az őt ért károk viselésére az alperes 80%-ban köteles. Kérte továbbá a jogerős közbenső ítélet indokolásának kiegészítését azzal, hogy „amennyiben középen utazik, úgy nyolc napon túli büntetőjogi gyógytartamú, súlyos sérülések (pl. végtag törés) kialakulásával lehetett volna számolni”.

[33] Megsértett jogszabályhelyként a Pp. 263. § (1) bekezdését és 279. § (1) bekezdését, valamint a Ptk. 6:537. § (1) bekezdését jelölte meg.

[34] Sérelmezte, hogy a bíróságok a közrehatás arányának meghatározásakor nem értékelték kellően azt a tényt, hogy a veszélyes üzemi károkozásból eredő objektív felelősségen túl a gépkocsivezető súlyosan felróható magatartása, abszolút és relatív sebességtúllépése és a kisodródáshoz vezető vezetéstechnikai hibája volt a baleset oka. Annak figyelmen kívül hagyását is sérelmesnek tartotta, hogy övhasználat mellett is elszenvedhetett volna súlyos, töréses sérüléseket. Mindez érvelése szerint az alperes terhesebb 80–20% arányú kármegosztás alkalmazását indokolta. Ennek alátámasztásaként hivatkozott a hasonló tényállású ügyekben hozott kúriai határozatokra.

[35] A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős közbenső ítélet csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel nem érintett rendelkezésének hatályában fenntartását kérték.

[36] A felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem sem megalapozott.

[37] A Kúria a Pp. 423. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között eljárva, a felülvizsgálati eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős közbenső ítélet az alperes és a II. rendű felperes által megjelölt okokból nem jogszabálysértő.

[38] Mint ahogy a másodfokú eljárásban, úgy a felülvizsgálati eljárásban is abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy helyesen történt-e a kártérítési felelősség és ahhoz igazodóan az alperes helytállási kötelezettsége terjedelmének meghatározása. Az alperes a Ptk. 6:535. § (1) bekezdésében meghatározott mentesülési okok fennállására az eljárás korábbi szakaszaiban sem hivatkozott, ehelyett az I–II. rendű felperesek elhárítható, felróható és a kár bekövetkezésében közreható károsulti magatartásának értékelését, és erre tekintettel a Ptk. 6:537. § (1) bekezdésének alkalmazását tartotta indokoltnak. Fellebbezésében és – az azzal azonos indokokat tartalmazó – felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen az utóbbi jogszabályhely megsértését állította, és kérte a kármegosztás eltérő módon, a százalékos arány feltüntetése helyett a károsulti közrehatás hiányában bekövetkező károk megjelölésével történő megállapítását.

[39] Kiemeli a Kúria, hogy az önhiba csak felróható magatartás lehet, amelynek okozati összefüggésben kell állnia a bekövetkezett kárral. A károkozó magatartásával összefüggésben lehet meghatározni, hogy a károsult milyen mértékben okozta a kárt [Kúria Pfv.III.20.875/2016/4. (BH 2017.264.)].

[40] A károsult felróható közrehatása (önhibája) a kártérítési felelősség fennállását feltételezi, a kármegosztás révén annak terjedelmét csökkenti, de a károkozónak a felelősség alóli mentesülését nem eredményezheti (Kúria Pfv.III.20.392/2022/13.).

[41] A Ptk.-nak a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség körében a károsulti közrehatás szabályait rögzítő 6:537. § (1) bekezdése értelmében az üzembentartónak nem kell megtérítenie a kárt annyiban, amennyiben az a károsult felróható magatartásából származott. A kármegosztásnál a tevékenység fokozottan veszélyes jellegét az üzembentartó terhére kell figyelembe venni.

[42] E jogszabályhely alkalmazásakor abból kell kiindulni, hogy a veszélyes üzemi felelősség szabályai alapján a károkozó felelőssége objektív, de a károsultnak is viselnie kell a felróható magatartásának következményeit; ez pedig abban áll, hogy csökken a károkozó felelősségének következménye, vagyis felelősség-, illetőleg kárcsökkentés történik. Ilyen esetben nem a két fél vétkességét kell összevetni, hanem azt kell megállapítani, hogy a károsult milyen mértékben okozta a kárt [Kúria Pfv.III.21.566/2014/3., Pfv.III.20.535/2014/9. (BH 2015.36.II.)]. A kármegosztásnak a Ptk. 6:525. § (2) bekezdésében írt általános szabályától eltérően tehát itt nincs szükség az üzembentartó – vagy helyette a tényleges károkozó – magatartása felróhatóságának vizsgálatára. A Ptk. 6:537. § (1) bekezdésének második mondata egyébként is tartalmazza azt – a PK 38. számú állásfoglaláson és az annak alkalmazása körében kialakult bírói gyakorlaton nyugvó – rendelkezést, amely szerint a kármegosztásnál a tevékenység fokozottan veszélyes jellegét az üzembentartó terhére kell figyelembe venni. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy azokban az esetekben, amikor az üzembentartó, avagy a tényleges károkozó a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásából eredő kárt valamely felróható magatartással okozta, azt a kármegosztás arányának meghatározásakor ne kellene értékelni. Ez a felróható magatartás az üzembentartó számára – a már említett korrekciós szabálytól is függetlenül – terhesebb kármegosztás alkalmazását indokolja (Kúria Pfv.III.20.185/2020/6.).

[43] A másodfokú bíróság a fentieknek megfelelően, az alperes fellebbezési érvelésével egyetértve fejtette ki, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozott károk megtérítése során a kármegosztás aránya a közrehatás arányában határozható meg. Mindezt helyesen értelmezte úgy, hogy a károsultnak csak a kár bekövetkeztével releváns okozati összefüggésbe hozható közreható magatartása értékelhető. Természetesen azzal, hogy mivel a Ptk. 6:525. § (1) bekezdése szerint a károkozó a károsultat terhelő kármegelőzési, kárelhárítási és kárenyhítési kötelezettség felróható megszegése miatt keletkezett kár megtérítésére nem kötelezhető, ezért a kármegosztásra okot adó károsulti közrehatás (önhiba) megállapításának előfeltétele a felróhatóság. Annak hiányában a Ptk. 6:537. § (1) bekezdésének kármegosztási szabálya sem alkalmazható, és ez az indoka annak, hogy a Ptk. 6:537. § (2) bekezdése értelmében az üzembentartót a károkozásban elhárítható magatartásával közreható vétőképtelen károsulttal szemben teljes felelősség terheli.

[44] A perben eljárt bíróságok az I–II. rendű felperesek felróható károsulti közrehatásaként kizárólag a biztonsági öv használatának elmaradását vették figyelembe. Ennek, a kármegelőzési kötelezettség felróható megszegésével azonosítható, s egyúttal KRESZ 48. § (4) bekezdésében foglalt közlekedési szabály megsértését is jelentő mulasztásnak az oki szerepét mindkét fokú bíróság vizsgálta, és azt a szakértői bizonyítás eredményének ismeretében határozta meg. Ez pedig megfelelt az előzőekben ismertetett, a Ptk. 6:537. § (1) bekezdésének alkalmazása körében irányadó szempontoknak. Ugyanebben a megközelítésben, a kár bekövetkezéséhez vezető okfolyamatban betöltött szerep értékelésével foglalt állást a másodfokú bíróság abban a kérdésben, hogy a perben feltárt további, az alperes fellebbezésében és felülvizsgálati kérelmében is feltüntetett felróható károsulti közrehatások alapot adhattak-e a kármegosztásra. Ennek során helyesen állapította meg: az a tény, hogy az I. rendű felperes a gépjármű vezetője vezetői engedélyének hiányáról, valamint az I–II. rendű felperesek a vezető ittasságáról való tudomásuk ellenére a gépjárműbe utasként beszálltak, az okozati összefüggés nélkül a kármegosztásnál nem volt figyelembe vehető. Ezzel kapcsolatban – az alperes felülvizsgálati okfejtésével szemben – nem annak volt jelentősége, hogy az I–II. rendű felperesek az utazásban való részvételükkel miféle többletveszélyt, kockázatot vállaltak; hanem annak, hogy a jogerős közbenső ítéletnek a felülvizsgálati kérelemben sem vitatott megállapítása szerint nem állt rendelkezésre olyan peradat, amelyből a vezetői engedély hiányának és a vezető alkoholfogyasztásának a baleset bekövetkezésével való oksági kapcsolatának fennállására lehetett volna következtetni. A másodfokú bíróság helytállóan mutatott rá arra is, hogy mivel a II. rendű felperes esetében a biztonsági öv használatának elmulasztása a II. rendű felperesnek a gépjárműben elfoglalt helyzetéből fakadt, ezért annak a ténynek a külön figyelembevétele, hogy a II. rendű felperes negyedik utasként a hátsó ülésen utazó egyik személy ölében foglalt helyet, ugyanazon magatartás kétszeres értékelését jelentette volna.

[45] Az alperes az elsődleges kérelmének indokai között a biztonsági öv használatának elmulasztása mint a bíróságok által a kártérítési felelősség terjedelmének megállapítása során egyedül értékelt felróható károsulti közrehatás tekintetében a bizonyítási érdek téves meghatározására is hivatkozott. Ez a felülvizsgálati támadás ugyanakkor az adekvát eljárásjogi jogszabályhely [Pp. 265. § (1) bekezdés] megsértett jogszabályhelyként történt megjelölésének hiányában érdemben nem volt vizsgálható [Pp. 413. § (1) bekezdés b) pontja, az 1/2017. Polgári jogegységi határozat szerint a Pp. alkalmazása körében is megfelelően irányadó 1/2016. (II. 15.) PK vélemény 3. és 4. pontja].

[46] A jogerős közbenső ítéletnek azok a – szakvéleményen nyugvó – ténymegállapításai, amelyek szerint az I. rendű felperes esetében a maradandó fogyatékosságot eredményező sérülések 50%-os eséllyel a biztonsági öv használata mellett is bekövetkezhettek volna, míg a II. rendű felperes esetében a biztonsági öv használata mellett nyolc napon belüli büntetőjogi gyógytartamú sérülések kialakulásával lehetett volna számolni, a felülvizsgálati kérelmében előadottakkal ellentétben nem tették lehetővé olyan következtetés levonását, hogy az alperest helytállási kötelezettség csak az említett sérülések tekintetében, azok kárkövetkezményeiért terheli. Az ennek megfelelő, az elsődleges kérelemben kifejtett jogi álláspont a károkozó magatartás és a károsulti közrehatás kapcsolatának téves értelmezésén alapult. Az alperes ugyanis figyelmen kívül hagyta, hogy a kár oka a biztosítottja által folytatott fokozott veszéllyel járó tevékenység volt, az okozati összefüggés e tevékenység és az I–II. rendű felpereseket ért valamennyi sérülés között fennállt, az I–II. rendű felperesek felróható károsulti közrehatásai pedig okozatosságuk esetén ezeknek a károknak a megosztását indokolták. Ennélfogva az elsődleges kérelem nem volt teljesíthető, a kármegosztás ott írt tartalmú meghatározásának nem lehetett helye.

[47] A perben eljárt bíróságok a fentiek figyelembevételével, a Ptk. 6:537. § (1) bekezdésének helyes alkalmazásával hozták meg a jogalapi döntéseiket. Az I. rendű felperes esetében az előzőekben ismertetett ténymegállapításból kiindulva helytállóan jutottak arra a következtetésre, hogy mivel a maradandó fogyatékosság a biztonsági öv használata mellett is bekövetkezhetett volna, ezért a felróható károsulti közrehatás oki szerepének hiányában az alperest teljes helytállási kötelezettség terhelte. Ezzel szemben a II. rendű felperest ért súlyosabb sérülések és a biztonsági öv használatának elmulasztása között az okozati összefüggés fennállt, ami a kármegosztást indokolta.

[48] Az alperes felülvizsgálati kérelmében másodlagosan a Pp. 279. § (1) és (3) bekezdésének sérelmére, a felülmérlegelés szükségességére hivatkozással a kármegosztás arányának a jogerős közbenső ítéletben foglaltaktól a felperesek terhére jelentős mértékben eltérő meghatározását kérte. Ennek az elsődleges kérelemben felhozottaktól különböző indokát nem adta, csupán az általa megjelölt károsulti közrehatások nem kellő mértékben történt értékelésére, a kirívóan téves mérlegelésre utalt. Ehhez képest a bizonyítékmérlegelés általános szabályát rögzítő Pp. 279. § (1) bekezdésének megsértésére alapított felülvizsgálati támadás esetében arra kellett figyelemmel lenni, hogy a felülvizsgálati eljárás nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni [Kúria Pfv.I.21.474/2011/10. (BH 2013.119.II.)]. Ezzel azonosítható bizonyítékmérlegelési hibát azonban a bíróságok nem vétettek. A károsulti közrehatások szempontjából lényeges ténymegállapításaik részben a bizonyítás nélküli ténymegállapítás Pp. 266. § (1) bekezdésében írt szabályainak helyes alkalmazásán, részben a bizonyítás eredményének okszerű mérlegelésén alapultak. Az e tényekből levont jogi következtetések helytállóságának értékelése pedig az elsődleges kérelemhez kapcsolódóan megjelölt anyagi jogi jogszabálysértés vizsgálatára tartozott. A kármegosztás aránya meghatározásának eljárásjogi alapja a Pp. 279. § (3) bekezdése volt. Az itt szabályozott szabad belátás szerinti döntés nem lehet önkényes: meg kell felelnie a körülményeknek, logikus gondolkodás követelményeinek, a per anyagából következtethető meg kell lennie, és kellő meggyőző erővel kellett bírnia (Kúria Pfv.III.21.399/2019/5.). A jogerős közbenső ítélet ezeket az elvárásokat is teljesítette: a másodfokú bíróság a kármegosztás kérdésében a felülvizsgálati kérelemben megjelölt körülményeket is figyelembe véve, a helyesen megállapított tények alapulvételével, logikai ellentmondás nélkül határozott.

[49] A II. rendű felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmének a jogerős közbenső ítélet indokolásának „kiegészítésére” irányuló része eleve nem volt teljesíthető. A Pp. 407. § (1) bekezdés c) pontja ugyanis a jogerős ítéletnek csupán az indokolása elleni felülvizsgálatot kizárja. Emiatt az ebben a körben megjelölt jogszabálysértés megvalósulását és az ahhoz kapcsolódó érvek helyességét a kérelem érdemi vizsgálatra alkalmas, a kármegosztási arány eltérő meghatározása iránti részének elbírálása során kellett értékelni.

[50] A csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel kapcsolatban előre kell bocsátani azt is, hogy bár a II. rendű felperes a Kúria több közzétett határozatára is utalt, az azoktól jogkérdésben való eltérésre hivatkozással a jogerős közbenső ítélet felülvizsgálatát nem kérte. A felülvizsgálat alapjaként kizárólag jogszabálysértést jelölt meg, és állította, hogy a bíróságok az alperes helytállási kötelezettsége mértékének meghatározásakor nem megfelelően alkalmazták a Pp. 263. § (1) bekezdését és 279. § (1) bekezdését, valamint a Ptk. 6:537. § (1) bekezdését.

[51] A hivatkozott eljárási szabálysértések közül a Pp. 263. § (1) bekezdésének megsértése azért nem volt megállapítható, mert ahhoz kapcsolódó, annak alátámasztására alkalmas indokot a II. rendű felperes elő sem adott. E jogszabályhely a tényállás szabad megállapításának elvét jeleníti meg, és a bizonyítékok felhasználásának egyetlen kritériumaként azoknak a tényállás megállapítására való alkalmasságát határozza meg (Kúria Pfv.III.20.591/2023/5.). Ezzel szemben a II. rendű felperes nem állította, hogy a bíróságok a bizonyítás felvétele és a bizonyítékok felhasználása során ettől eltértek volna, és valamely meg nem engedett alakszerűségi követelményt érvényesítettek volna.

[52] A II. rendű felperes sérelmezte, hogy a bíróságok a kármegosztás arányának meghatározásakor a gépkocsivezető felróható magatartását nem kellően értékelték. Mivel a veszélyes üzemi felelősség felróhatóságtól független felelősségi alakzat, ezért – a fentebb írtak szerint – a Ptk. 6:537. § (1) bekezdésének alkalmazásakor valóban nincs szükség az üzembentartó vagy a tényleges károkozó felróhatóságának vizsgálatára. Ha azonban az üzembentartó vagy a tényleges károkozó a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásából eredő kárt valamely felróható magatartással okozta, akkor ez a károk megosztásánál nem maradhat értékeletlenül. Ezt a másodfokú bíróság is szem előtt tartotta. Figyelemmel volt arra, hogy a szakvélemény szerint a baleset közvetlen oka a gépjármű vezetőjének abszolút és relatív sebességtúllépése és az annak következtében kialakult veszélyhelyzet miatt alkalmazott eltúlzott mértékű kormánymozdulat volt. Az említett közlekedési szabályszegés és vezetéstechnikai hiba nem kétségesen felróható magatartásnak minősült. A másodfokú bíróság ugyanakkor az elsőfokú bíróság által a II. rendű felperes esetében alkalmazott kármegosztást erre figyelemmel is helytállónak tartotta. Ezzel összefüggésben annak kellett ugyanis kiemelt jelentőséget tulajdonítani, hogy a biztonsági öv használata esetén a II. rendű felperes jóval enyhébb, nyolc napon belüli büntetőjogi gyógytartamú sérüléseket szenvedett volna. Ezt a ténymegállapítást a II. rendű felperes a fellebbezésében és a csatlakozó felülvizsgálati kérelmében a szakvéleményre hivatkozással megalapozatlanul vitatta. A szakvélemény valóban tartalmazta, hogy ha a II. rendű felperes a hátsó ülés közepén utazott volna, akkor nyolc napon túli büntetőjogi gyógytartamú, súlyos sérülések kialakulásával is lehetett volna számolni. A másodfokú bíróság azonban e szakértői megállapítás figyelembevételét helyesen mellőzte azzal az indokkal, hogy a kármegosztás arányának meghatározásakor a II. rendű felperesnek a baleset bekövetkezésekor a gépjárműben ténylegesen elfoglalt helyzetének volt jelentősége.

[53] Az elsőfokú bíróság a II. rendű felperest ért károk megosztása során a Ptk. 6:537. § (1) bekezdés második mondatában írt korrekciós szabályt is indokoltan alkalmazta, és a tevékenység fokozottan veszélyes jellegét – a biztosított üzembentartó helyett – az alperes terhére értékelte. A bíróságoknak tehát egyrészt az utóbbi körülménynek és a gépkocsivezető már hivatkozott felróható magatartásának, másrészt a II. rendű felperes felróható károsulti közrehatása súlyának mérlegelésével kellett megállapítaniuk a kármegosztás arányát. E mérlegelési tevékenységük során pedig sem a Pp. 279. § (1) bekezdését nem sértették, sem a Ptk. 6:537. § (1) bekezdését nem sértették. Az utóbbi jogszabályhely tekintetében eltérő következtetés levonására a tényállásbeli különbözőségek miatt a csatlakozó felülvizsgálati kérelemben felhívott eseti döntések sem adhattak okot.

[54] A Kúria a kifejtettekre tekintettel a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta.