PK ÍH 2024/17.

A közös szerzés vélelmének az a lényege, hogy a szerzés pontos részleteinek és forrásainak bizonyítása nélkül fogadja el a bíróság az egyenlő arányú közös tulajdon tényét, amely vélelemmel szemben a házastársnak kell bizonyítania a különvagyoni forrás meglétét, rendelkezésre állását, annak a megtérítésre alapot adó felhasználását [1952. évi IV. törvény (Csjt.) 27. § (1) bekezdés, 28. §].

A felperes módosított keresetében az I. rendű alperessel fennállt házassági életközösség időtartama alatt szerzett házastársi közös vagyon megosztását kérte akként, hogy az 1. tételszámú F. utcai ingatlant 120 000 000 forint, a 2. tételszámú, M. ingatlant 22 000 000 forint, a 3. tételt 5 700 000 forint, a 4. tételt 10 493 100 forint, az 5. tételt 17 462 900 forint, a 6. tételt 15 000 000 forint, a 7. tételt 7 650 000 forint, a 8. tételt 3 210 000 forint, a 9. tételt 6 690 000 forint, összesen 208 206 000 forint értékben – az elszámolási összeg és a megváltási ár egyidejű megfizetésének kötelezettségével együtt – adja az I. rendű alperes tulajdonába. A 10. tételt 933 647 forint értékben saját tulajdonába kérte adni, és az I. rendű alperest az 1–10., valamint a 11. és 12. tételek elszámolásának eredményeképpen 93 568 764 forint – amelyből 60 000 000 forint az F. utcai ingatlan megváltási ára – megfizetésére kérte kötelezni az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 90 napon belül. A megváltási ár megfizetésének igazolásával egyidejűleg kérte az illetékes földhivatal megkeresését az F. utcai ingatlan egészhez viszonyított 1/2 eszmei tulajdoni illetőségének az I. rendű alperes javára történő bejegyzése érdekében a házastársi közös vagyon megosztása jogcímén. Másodlagosan – amennyiben az I. rendű alperes a megváltási ár megfizetésére nem képes – az F. utcai ingatlan közös tulajdonának megosztását árverés útján kérte, míg a 2–9. tételeknek az I. rendű alperes, a 10. tételnek pedig a saját tulajdonába adását kérte. Az árverési értékesítés esetén a legalacsonyabb árverési vételárát 120 000 000 forintban kérte megállapítani, az árverési vételár felosztását pedig akként kérte, hogy abból az őt megillető összeg 93 568 764 forint legyen.

A keresete alapjául hivatkozott a házasságról, a családról, a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (Csjt.) 31. § (2) és (5) bekezdéseire, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 486. §-ára, a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény 162. §-ára és a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: új Ptk.) 6:583. §-ára. Előadta, hogy a – fellebbezés szempontjából releváns – F. utcai ingatlant 4 800 000 forint bankkölcsönből (a továbbiakban: bankkölcsön), 1 200 000 forint szociálpolitikai támogatásból, valamint a 16 000 000 forint összegű, Sz. G. magánszemélytől kapott kölcsönből (a továbbiakban: magánkölcsön) vásárolták és fejezték be. Az utóbbit az I. rendű alperes a különvagyonát képező Sz. úti ingatlanért kapott eladási árból fizette vissza, ezért 8 000 000 forint összegű megtérítési kötelezettsége keletkezett. Az M. ingatlant közös pénzből vásárolták, az az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel ellentétben 1/2-1/2 arányú közös tulajdonuk.

Az I. rendű alperes ellenkérelmében szintén kérte a közös vagyon megosztását. Az F. utcai ingatlant 90 000 000 forint, a M ingatlant 22 000 000 forint, a 3. tételt 5 700 000 forint, a 4. tételt 0 forint, az 5. tételt 8 500 000 forint, a 6. tételt 15 000 000 forint, a 7. tételt 0 forint, a 8. tételt 0 forint, a 9. tételt 0 forint értékben, mindösszesen 141 200 000 forint értékben kérte meghatározni, valamint az elszámolási összeg és a megváltási ár egyidejű megfizetésének kötelezettségével együtt az ő tulajdonába adni. A 10. tételnek 933 647 forint értékben a felperes tulajdonába adását nem ellenezte azzal, hogy az érték az ellenkérelemben meghatározott megváltási árban felszámításra került. Az elszámolás és megváltás eredményeképpen 20 761 964 forintnak az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 90 napon belül való megfizetésére kötelezését nem ellenezte. Nem ellenezte, hogy az F. utcai ingatlan egészhez viszonyított 1/2 eszmei tulajdoni illetősége házastársi közös vagyon megosztása jogcímén javára bejegyzést nyerjen. A felperes másodlagos keresetének elutasítását kérte.

Előadta, hogy az F. utcai ingatlan különvagyoni hozzájárulások elszámolásával számított helyes tulajdoni arányai az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett 1/2-1/2 tulajdoni aránytól eltérően 8,625% a felperesnek, 91,375% neki. A vételárral együtt annak készre építése összesen 32 000 000 forintba került, ahhoz Sz. G. nem adott kölcsönt. A bekerülési költségből 15%-ot a 4 800 000 forint bankkölcsön tett ki, 85%-ot pedig ő fizette meg főleg a korábbi megtakarításainak felhasználásával 2000. március 7–23. között több részletben. A felperes munkaviszonya megszűnt 1-2 hónappal az ő ingatlanába való beköltözését követően, innentől kezdve az ő munkabéréből és megtakarításaiból kellett megélniük. A felperesnek semmilyen megtakarítása nem volt. Az életközösség kezdetétől az adásvételi szerződés megkötéséig eltelt időben még abban az esetben sem keletkezett volna annyi közös vagyoni pénzeszköz, amely elegendő lett volna a bekerülési költség megfizetéséhez, ha a felperes is az ő jövedelmével egyező bevétellel rendelkezett volna. A felperes tulajdonában álló tulajdoni hányad magához váltásához szükséges teljesítőképességét nem igazolta. Állította, hogy az M. ingatlan vételárához 15 900 000 forint különvagyonnal, a Sz. úti lakása vételárával járult hozzá, ezért az 94,165%-ban különvagyona.

Az elsőfokú bíróság ítéletével elrendelte az F. utcai ingatlanon a felperes és az I. rendű alperes között fennálló közös tulajdon beköltözhető állapotban való árverési értékesítés útján történő megszüntetését. A legkisebb árverési vételárat 120 000 000 forintban állapította meg azzal, hogy a befolyt vételárból a felperest megillető vételárrész 11 256 000 forint, míg az I. rendű alperest megillető vételárrész 108 744 000 forint. Amennyiben a legkisebb árverési vételárnál magasabb értéken kerül árverésre, a különbözet a felperest 9,38%, az I. rendű alperest 90,62% arányban illeti meg. Kötelezte az I. rendű alperest, hogy az értékesítés sikere esetén az értékesítést követő 15 napon belül ingóságaitól kiürítve bocsássa az F. utcai ingatlant az árverési vevő birtokába. Rögzítette, hogy a végrehajtást a bíróság bármelyik fél kérelmére elrendelheti, az ingatlanra bármelyik tulajdonostárs árverezhet. Az árverést az önálló bírósági végrehajtó a bírósági végrehajtás szabályai szerint folytatja le. A felperest és az I. rendű alperest elővásárlási jog illeti meg. Az árverés költsége a felperest 9,38%, az I. rendű alperest 90,62% arányban terheli, amelyet a javukra megállapított vételár összegéből kell levonni. Az I. rendű alperest a fentiek tűrésére kötelezte. A bíróság az I. rendű alperes tulajdonába adta az M. ingatlan értékesítéséből származó 22 000 000 forint vételárat, a Mazda típusú gépjárművet 5 700 000 forint értéken, 30 000 euró készpénzt 10 493 100 forint értéken, 1 kilogramm súlyú aranyrudat 17 462 900 forint értéken, 15 000 000 forint névértékű Magyar Államkötvényt és annak 7 650 000 forint összegű kamatát, az I. rendű alperes nevén nyilvántartott számlán fennálló 3 210 000 forint, az I. rendű alperes nevén vezetett, 2013. október 10. napján nyilvántartott 6 690 000 forint egyenleget. A felperes tulajdonába adta a felperes nevén 2013. október 10. napján nyilvántartott 933 647 forint egyenleget. Kötelezte az I. rendű alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 15 napon belül 31 194 255 forint értékkiegyenlítést. A fentieket meghaladóan a felperes keresetét elutasította.

Az ítélet indokolásának a fellebbezés szempontjából releváns részében kifejtette, hogy az életközösség kezdetén az I. rendű alperes tulajdonát képezte az Sz. úti ingatlan, amelyet az édesapjától 1997 végén kapott 10 000 000 forintból vásárolt. Az I. rendű alperes költséges külföldi utazásainak és vállalkozásaiban keletkezett veszteségeinek finanszírozásából következően bizonyítva látta, hogy az I. rendű alperesnek az élettársi kapcsolat kezdetén jelentős, de pontosan általa sem meghatározott összegű készpénz-megtakarítása is volt. Álláspontja szerint ezt erősítette, hogy az I. rendű alperes a 2000. január 6. napján megkötött, de nem teljesített adásvételi szerződésből is különvagyoni pénzeszközökhöz jutott.

A felek egyező előadása alapján megállapította, hogy a 2000. március 16-án kelt adásvételi szerződéssel vásárolták meg egymás között 1/2-1/2 arányban 9 000 000 forint vételár, és a felújítási, befejezési munkálatok költségével együtt mindösszesen 32 000 000 forint bekerülési költséggel az F. utcai ingatlant. A vételár forrása 4 800 000 forint erejéig a bankkölcsön volt, további 1 200 000 forint pedig lakáscélú állami támogatásból származott. E két forrást közös vagyonnak tekintette. Megállapította, hogy a felperes az F. utcai ingatlan megvásárlására felhasználható saját különvagyont nem tudott bizonyítani. A Csjt. 27. § (1) bekezdése alapján rögzítette, hogy a házasság megkötésével a házastársak között házassági életközösség idejére házastársi vagyonközösség keletkezik. Ennek megfelelően a házastársak osztatlan közös tulajdona mindaz, amit a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, kivéve azt, ami valamelyik házastárs különvagyonához tartozik. Sz. G., J. Á., S. I. tanúk vallomására alapján megállapította, hogy a felek Sz. G.-től nem kaptak 16 000 000 forint kölcsönt az F. utcai ingatlan megvásárlásához. Értékelte e körben azt is, hogy a felperes maga is ellentmondásos előadásokat tett a forrásait illetően. Nem tekintette bizonyító erejűnek erre nézve a csatolt adótőke számlaigazolásokat sem. Ezzel szemben megállapította, hogy az I. rendű alperes előadása a perben végig következetes volt, saját különvagyoni forrásainak felhasználását állította. A becsatolt nyugtákkal kapcsolatban ugyan rögzítette, hogy azok a felhasznált összegek különvagyoni eredetét nem bizonyítják, azonban az I. rendű alperes édesapja és M. L. tanúvallomása a különvagyon rendelkezésre állását bizonyítja, és ezt támasztja alá az I. rendű alperesnek a jövedelmi viszonyokkal kapcsolatos előadása is. Az I. rendű alperes érvelését elfogadva rámutatott arra is, hogy a kapcsolat kezdő időpontjától a vásárlásig eltelt idő rövidségére tekintettel nem keletkezhetett olyan összegű közös vagyonuk a feleknek, amely elegendő lett volna az F. utcai ingatlan megszerzéshez. Ebből következően úgy tekintette, hogy 6 000 000 forint volt a közös vagyoni hozzájárulás, míg a további 26 000 000 forint az I. rendű alperes különvagyonából származott. Ennek alapján számította ki a tényleges tulajdoni arányokat.

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperes nem tudott elfogadható magyarázattal szolgálni arra a tényre, hogy a 2004. február 4. napján vásárolt M. ingatlan miért került 1/1 arányban az I. rendű alperes tulajdonaként bejegyzésre az ingatlan-nyilvántartásba. Az I. rendű alperes Sz. úti lakásának értékesítéséből rendelkezésre álló 15 900 000 forint tényét a felperes sem vitatta. Arra pedig maga sem hivatkozott, hogy azt a közös életvitelre felhasználták volna. Úgy ítélte meg, hogy nincs kellő alap annak megállapítására, hogy az I. rendű alperes különvagyona az M. ingatlan vételekor már nem állt rendelkezésre. Az I. rendű alperesi különvagyoni forrás rendelkezésre állásának és az I. rendű alperes nevére bejegyzett tulajdonjognak a tényéből bizonyítottnak vette az I. rendű alperesi különvagyon M. ingatlan megszerzésére való felhasználását. A 15 900 000 forinton felüli 2 100 000 forintot viszont a felek egyező előadása alapján közös vagyoni forrásnak tekintette, és ez alapján határozta meg a tényleges tulajdoni arányokat. Ebből kiindulva számította ki, hogy az I. rendű alperes 34 385 600 forintot lenne köteles fizetni a felperesnek, amelyből le kell vonni a felperes által részére fizetendő 3 191 345 forintot, ezért 31 194 255 forint az I. rendű alperes által fizetendő értékkiegyenlítés.

A felperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását, és a módosított kereseti kérelmének megfelelően az F. utcai ingatlan árverési értékesítéséből befolyt vételár egymás között egyenlő arányban történő megosztását kérte azzal, hogy ez az arány irányadó abban az esetben is, ha az ingatlan árverési vételára meghaladja a 120 000 000 forintot. A végrehajtással felmerülő költségekre vonatkozó rendelkezést akként kérte megváltoztatni, hogy a végrehajtási költségek 50-50%-ban terhelik őt és az I. rendű alperest. Az I. rendű alperest az M. ingatlan értékesítéséből befolyt 22 000 000 forint 50%-ának, azaz 11 000 000 forintnak a megfizetésére kérte kötelezni. Az elszámolás eredményeképpen a fizetendő megváltási ár összegének 32 911 143 forintra való felemelését kérte azzal, hogy az I. rendű alperes annak megfizetésére az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 90 napon belül köteles.

A fellebbezés indokolásában az F. utcai ingatlan és a magánkölcsön kapcsán kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság is rögzítette, hogy az I. rendű alperes maga sem jelölte meg a különvagyoni megtakarításainak mértékét, arra csak hivatkozott. Azt is megállapította, hogy a bizonyítatlanság terhét az I. rendű alperesnek kell viselnie. Sz. G. tanúvallomásában ellentmondásba került az I. rendű alperessel, akinek egyébként közeli barátja is volt, vallomása tehát nem tekinthető objektívnek. Az I. rendű alperes édesapja sem tudta bizonyítani az I. rendű alperes előadását. Ezzel szemben S. I. és B. A., valamint J. Á. tanú is az ő előadását támasztotta alá. Vallomásukat nem mellőzhette volna azzal az elsőfokú bíróság, hogy nem volt közvetlen tudomásuk a kölcsönről. Ezzel kettős mércét alkalmazott. Az elsőfokú bíróság javára csak 3 000 000 forintot vett figyelembe mint hozzájárulást, noha az eljárás során következetesen állította, hogy 5 500 000 forint saját megtakarítást is felhasználtak, amelyből egyértelműen tudott bizonyítani 4 000 000 forintot.

Álláspontja szerint az F. utcai ingatlanra bejegyzettől eltérő arányú szerzést az I. rendű alperesnek viszontkeresettel kellett volna érvényesítenie, azt azonban nem terjesztett elő, ezért az ő tulajdoni arányát nem lehetett volna az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzettnél nagyobb mértékben megállapítani. Egyébként pedig abból a tényből, hogy az I. rendű alperesnek sok, pontosan meg nem határozható pénze volt, még nem következik az, hogy ő nem járult hozzá semmivel ennek az ingatlannak a megszerzéséhez. Az I. rendű alperes jövedelmi viszonyait javára értékelte az elsőfokú bíróság, az ő esetében viszont ezt nem tette annak ellenére, hogy az indokolásában azt állapította meg, hogy jövedelmi viszonyaik közel azonosak voltak. Ellentmondásosan értékelte továbbá az elsőfokú bíróság az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett tulajdoni arányokat is, mert nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy 1/2-1/2 arányban tulajdonosok.

Az M. ingatlan tekintetében kifejtette, hogy az I. rendű alperes nem bizonyította, hogy az Sz. úti lakásának a vételárát ennek az ingatlannak a megvásárlására fordította. Az I. rendű alperes maga állította, hogy a pénzt befektette, forgatta, nem tartotta folyamatosan a számlán. Ezt az összeget csak akkor lehetett volna figyelembe venni az I. rendű alperes különvagyonaként, ha a közben eltelt időszakban azt végig a számlán tartotta volna. Az F. utcai ingatlannal szemben az M. ingatlan tekintetében döntő jelentőséget tulajdonított az elsőfokú bíróság az ingatlan-nyilvántartás szerinti tulajdoni állapotnak. Annak pedig nincs jelentősége, hogy nem állította, hogy az Sz. úti ingatlan vételárát felélték, mert az I. rendű alperesnek kellett volna kétséget kizáróan bizonyítania annak meglétét, és a vételhez való felhasználását. Ráadásul az ingatlan közös vagyoni jellegét a pert megelőző levelezésben az I. rendű alperes sem vitatta. Az elsőfokú bíróság kiszámította a feleket illető tulajdoni hányadokat, a rendelkező részben azonban megállapította, hogy a teljes 22 000 000 forint vételár az I. rendű alperest illeti meg. Rögzítette, hogy mind a két fél rendelkezett különvagyonnal az életközösség kezdetekor, esetében azonban ezt végül mégsem vette figyelembe.

Hangsúlyozta, hogy a Csjt. 27. § (1) bekezdése a közös vagyon mellett vélelmet állít fel, amely szerint az életközösség fennállása alatt szerzett, és annak megszűnésekor meglévő vagyontárgyakat a házastársak közös tulajdonának kell tekinteni. Ebből következően a bizonyítás azt a felet terheli, aki a különvagyoni szerzést állítja, vagyis jelen esetben az I. rendű alperesnek kellett volna kétséget kizáróan bizonyítania, hogy a két ingatlan megvásárlásához a különvagyonát felhasználták, ezt azonban nem bizonyította. Ellentmondásosnak tartotta az ítélet rendelkező részét és indokolását az M. ingatlan vételárának elszámolását illetően.

Az I. rendű alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. A közös szerzés vélelmével kapcsolatban kifejtette, hogy a bizonyítás kezdeményezésével éppen a felperes szüntette meg a vélelmet, mert azzal szemben bizonyítani kívánta vagyoni hozzájárulását, ez azonban nem vezetett eredményre. Továbbra is vitatta a magánkölcsön tényét, és rámutatott, hogy a felperes alaptalanul vitatja e körben a tanúk vallomásának értékelését. Az M. ingatlant illetően előadta, hogy az Sz. úti ingatlan eladásából származó különvagyonának e célra való felhasználását bizonyította, az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetett tulajdoni hányadok pedig egyik ingatlan esetében sem felelnek meg a valóságnak. Kifejtette, hogy teljesen logikus és okszerű az a bírói okfejtés miszerint, ha a rendelkezésre álló adatok alapján a felperesnek nem lehetett sem keresete, sem lényeges megtakarítása, akkor csak ő lehetett az, aki ezt a különvagyoni hozzájárulást biztosította. A bíróság a bizonyítékok közül nem mellőzhette a felperes előadásait cáfoló bizonyítékokat, amelyek megdöntötték az egyenlő arányú közös szerzés védelmét. Rámutatott, hogy az irányadó bírói gyakorlat szerint a többlet tulajdoni igényét nemcsak viszontkereset, hanem ellenkérelem formájában is érvényesíthette.

A fellebbezés megalapozott.

A felperes a vagyonmérleg tételei közül kizárólag az F. utcai és az M. ingatlan, valamint a magánkölcsön, és ennek következtében a vagyonmegosztás után fizetendő értékkiegyenlítés összege tekintetében nyújtott be fellebbezést, ezért az ítélőtábla elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 370. § (1) bekezdésére tekintettel a fellebbezés keretei között – kizárólag a sérelmezett vagyontételekre és az értékkiegyenlítés összegére vonatkozóan – bírálta felül. Az elsőfokú bíróság a bizonyítást e körben a szükséges terjedelemben lefolytatta, a rendelkezésre álló bizonyítékokat azonban részben okszerűtlenül értékelte, és ezért a tényállást részben helytelenül állapította meg, ebből következően pedig a meghozott döntés sem teljesen megalapozott, azzal az ítélőtábla nem mindenben értett egyet az alábbiak miatt.

A felperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet eljárásjogi felülbírálatát is kérte, mert egyrészt álláspontja szerint az I. rendű alperesnek viszontkeresettel kellett volna érvényesítenie igényeit, másrészt azokon nem terjeszkedhetett volna túl az elsőfokú bíróság. E kifogásokat azonban az ítélőtábla nem találta alaposnak.

A kialakult bírói gyakorlat szerint ugyanis a házassági közös vagyon megosztása iránti perekben nincs szükség az I. rendű alperes részéről viszontkereset előterjesztésére akkor, ha részben, vagy egészben vitatja a felperes keresetét. A házastársi közös vagyon megosztása iránti jogvitákban ugyanis alapelv a vagyoni igények egységes rendezése, a teljes körű megosztás. Ezt az elvet a bírói gyakorlat alakította ki a Csjt. hatálybalépése után, és ez épült be a jelenleg hatályos Ptk. 4:58. §-ába, amely immár normatíve is rögzíti, hogy a házastársi vagyonközösségből eredő igényeket egységesen kell rendezni. A házastársi közös vagyon megosztására irányuló perben a felperes által érvényesíteni kívánt jog ugyanis a Csjt. 31. § (2) bekezdése vagy a Ptk. 4:57. § (1) bekezdése szerinti jog a házastársi közös vagyon megosztására. A felperesnek a keresetlevelében ennek érdekében vagyonmérleget kell felállítania, amely a felperes Pp. 170. § (2) bekezdés c) pontja szerinti strukturált tényelőadása arra, hogy mely vagyontárgyakat tekinti a vagyonközösség részének, és miként kéri azok megosztását. A házastársi közös vagyon megosztására irányuló igény tehát annyiban különleges, hogy szükségszerűen magában foglalja nemcsak a felperes, hanem mindkét fél alanyi jogát az őt megillető közös vagyoni hányad értékének a meghatározására és kiadására.

A Pp. 204. § (1) bekezdése szerint a viszontkeresettel az I. rendű alperes a keresettel érvényesíteni kívánt joggal azonos jogviszonyból eredő, de önálló jogát érvényesíti a felperessel szemben. Ezzel szemben a Pp. 199. § (2) bekezdés b) pontja értelmében az ellenkérelem a védekezés eszköze. Ebből következően az I. rendű alperes ellenkérelme nem jelenti a felperessel szemben követelés érvényesítését. Amikor a házassági vagyonjogi perben az alperes a megosztandó vagyon körét vagy a megosztás módját vitatja bármilyen módon és okból, és valamely tétel kihagyását, új tétel vagyonmérlegbe való beállítását, vagy az egyes vagyontárgyak felperes által megjelölttől eltérő tulajdoni arányának megállapítását kéri, esetleg megtérítési igényt érvényesít, akkor nem önálló, a felperes által érvényesített jogtól eltérő jogot érvényesít, hanem maga is a közös vagyon megosztását kéri ugyanazon jogszabályhely alapján, csak a felperestől eltérő módon. Ezért a házastársi közös vagyon megosztása iránti perekben – az egységes rendezés elvéből is következően – az I. rendű alperes pusztán ellenkérelem előterjesztésével is vitássá teheti a felperes által megosztani kért vagyont, a megosztás módját, annak egyenlegét, nem szükséges ehhez viszontkeresetet előterjesztenie. Nem követett el ezért eljárási szabálysértést az elsőfokú bíróság, amikor nem követelte ezt meg az I. rendű alperestől.

Az I. rendű alperes arra hivatkozott, hogy szinte minden vagyonukat az ő különvagyonából vásárolták, vagyis majdnem teljes egészében vitatta a felperes keresetét. Az F. utcai ingatlan esetében azt állította, hogy az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett 1/2 tulajdoni illetőséggel szemben 91,375% képezi a tulajdonát. Ezzel szemben az elsőfokú bíróság azt állapította meg, hogy csak 90,62%-ban a tulajdona. Erre tekintettel alaptalan a felperes másik fellebbezési kifogása is, ugyanis az elsőfokú bíróság semmilyen értelemben nem terjeszkedett túl az I. rendű alperes ellenkérelmén és nem sértette meg a Pp. 342. § (1) bekezdését.

A felperes fellebbezésében felhozott további anyagi jogi érveket azonban túlnyomórészt osztotta a másodfokú bíróság. A házastársi közös vagyon szerzése során érvényesül a közös szerzés Csjt. 27. § (1) bekezdése szerinti vélelme. Ez azt jelenti, hogy minden vagyontárgyat, amelyet a házastársak a házassági életközösség időtartama alatt keletkezett jogcímen megszereznek, egyenlő arányú közös vagyonuknak kell tekinteni. Ezzel a törvényi vélelemmel szemben a Pp. 265. § (1) bekezdése alapján annak kell bizonyítania, hogy a szerzés nem közös vagyonból valósult meg, aki arra hivatkozik. Az I. rendű alperesnek ezért nem a felperesi tényállításokkal szemben kellett védekeznie, és nem volt elegendő csupán kétségessé tenni a felperes tényállításait, hanem a törvényi vélelmet kell megdöntenie saját állításai bizonyításával. A joggyakorlat pedig következetes abban, hogy a különvagyoni igény megítéléséhez nemcsak a különvagyoni forrás meglétét, rendelkezésre állását, hanem annak a megtérítésre alapot adó felhasználását is kétséget kizáró módon kell bizonyítani (Pfv.II.22.194/2010/6-II.; Pfv.II.21.961/2015/9., indokolás [56] bekezdés; Pfv.II.20.253/2017/10., indokolás [50] bekezdés; Pfv.II.20.299/2017/7., indokolás [53] bekezdés). Igazolt többlettényállás nélkül nem tekinthető bizonyítottnak a különvagyon felhasználása az olyan levezetés alapján sem, amely szerint a vagyontárgy megszerzéséhez szükséges forrást a közös vagyon hiányában – a contrario – nyilvánvalóan a különvagyon fedezte (Pfv.II.20.313/2018/8., indokolás [43] bekezdés).

Az F. utcai ingatlant az életközösség időtartama alatt kötött szerződéssel szerezték a felek, és az I. rendű alperes hivatkozott a vélelemmel szemben arra, hogy – túlnyomó részben – a különvagyonából vásárolták. Azonban konkrét tényelőadása nem volt arra, hogy pontosan milyen forrásból, pontosan mekkora összegű különvagyonnal rendelkezett a kapcsolat kezdetén, csak hozzávetőleges állításokat tett. Bizonyítani pedig egyáltalán nem tudta különvagyonának létét, kivéve az édesapjától kapott, és az Sz. úti ingatlan megvásárlására fordított 10 000 000 forintot. Ebből következően értelemszerűen azt sem tudta bizonyítani, hogy ezt a közelebbről meg nem határozott különvagyont miként fordította az F. utcai ingatlan megszerzésére. Az a hivatkozása is alaptalan, hogy a közös vagyon hiánya bizonyítja, hogy kizárásos alapon csak az ő különvagyona képezhette a vételár forrását, hiszen a házasság előtt szerzett különvagyonát megjelölni sem tudta pontosan. A közös szerzés vélelmét nem sikerült megdöntenie az I. rendű alperesnek, az F. utcai ingatlan ezért az elsőfokú bíróság álláspontjával szemben az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésnek megfelelően a felek 1/2-1/2 arányú közös tulajdona.

Ezen a magánkölcsön létének hiánya sem változtat. A vélelemmel szemben ugyanis a fentieknek megfelelően az I. rendű alperesnek kellett bizonyítania a különvagyona adott célra fordítását, nem pedig a felperesnek a közös szerzés forrásait a kölcsön bizonyítása által. A közös szerzés vélelmének épp az a lényege, hogy a szerzés pontos részleteinek és forrásainak bizonyítása nélkül fogadja el a bíróság az egyenlő arányú közös tulajdon tényét.

Az M. ingatlan tekintetében – a magánkölcsön létezésének hiányában – megalapozottan jutott arra a következtetésre az elsőfokú bíróság, hogy a vétel forrását képező különvagyon megszerzése és megléte bizonyított volt. A magánkölcsön hiányában ugyanis a Sz. úti ingatlan eladási árát a felperes állításával ellentétben az I. rendű alperes nem fordíthatta a magánkölcsön törlesztésre. Azonban – eltérően az elsőfokú bíróság álláspontjától – az ítélőtábla megítélése szerint azt nem tudta bizonyítani az I. rendű alperes, hogy ezt a különvagyonát az M. ingatlan megvásárlására fordította volna. Az I. rendű alperes ugyanis maga adta elő, hogy az értékesítésből befolyt vételárat nem tartotta folyamatosan egy bankszámlán, hanem azt befektette, következésképp azt a vételár megfizetésére nem fordíthatta. A befektetett pénz mozgására pedig tényállítása sem volt, ezért a Sz. úti ingatlan értékesítése és az M. ingatlan megvétele között eltelt több évre tekintettel nem volt megállapítható, hogy utóbbi ingatlan vételárának forrása az I. rendű alperes különvagyoni ingatlanának eladásából befolyt vételár volt.

Mindezekből következően az F. utcai ingatlan árverése folytán befolyt vételár és az M. ingatlan eladásából az I. rendű alperes által megszerzett pénzösszeg is 1/2-1/2 arányban illeti meg a feleket. Az ítélőtábla ennek megfelelően megváltoztatta az elsőfokú ítélet F. utcai ingatlan árverésével kapcsolatos rendelkezéseit. Az M. ingatlan esetében pedig a felperesnek járó összeg az elsőfokú bíróság által meghatározott és a felperesi fellebbezésben foglaltakkal ellentétben az értékkiegyenlítés körében el is számolt 1 282 600 forintról 11 000 000 forintra emelkedett. Azonban a felperes elszámolta a maga terhére a magánkölcsön miatt őt terhelő 8 000 000 forint összegű megtérítési kötelezettséget és ennek alapján határozta meg a fellebbezésében a részére járó értékkiegyenlítés 32 911 143 forintos összegét. Ehhez a fellebbezési kérelemhez a másodfokú bíróság a Pp. 370. § (1) bekezdése értelmében kötve volt, ezért a részére járó értékkiegyenlítés összegét nem 11 000 000 forinttal, hanem csak az általa meghatározott 32 911 143 forint erejéig emelhette fel.

Mindezekre tekintettel az ítélőtábla a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezéseit megváltoztatta, és az árverési vételárból a felperest megillető részt 60 000 000 forintra felemelte, az I. rendű alperest megilletőt 60 000 000 forintra leszállította. A különbözeti részből a felperesnek járót és az árverési költségből a felperest terhelőt 50%-ra felemelte, az I. rendű alperesnek a különbözeti részből járót és az árverési költségből őt terhelőt 50%-ra leszállította. Az I. rendű alperes által fizetendő értékkiegyenlítés összegét 32 911 143 forintra felemelte.